feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint ő,
tőlök sokat szenvedett s csak új üldözéseket várhat, már magában egy
neme a szerencsének; – boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk
csak jelen helyzetünktől függne. – Miután azonban ez nem így van, az
öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak
az, hogy életének előbbi szinhelyét elhagyni kényteleníttetett,
elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint
műveltebb ember, kinek a természet szivet adott, honából kitiltva, soha
megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden
adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi
magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de
születésök helyéhez. Életök szűkebb körökben foly le, s az összes
hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán
felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti,
mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek
nagysága előtt meghajlik s mi iránt magát háladatossággal lekötve érezi,
– hasonló szeretettel ahhoz, melylyel az ember Isten iránt viseltetik;
de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szivének semmi nem
pótolhat ki: a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait
tölté. Helyhezd őt tíz mérföldre születése helyétől, s a gondolat, hogy
a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát,
melylyel falujától megvált. A hely, hol első éveit tölté s szüléinek
szerény laka vagy talán sirja áll, a kis mező, melyen évekig dolgozott,
a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével
először találkozott, kipótolhatatlanok – emlékei nem a nemzet, hanem
családja vagy szomszédai történetéből állanak, s ha új lakhelyén az
emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról
beszélhetni, melyeken kívül való érdekkel előtte semmi nem bir? Nem
fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem épen úgy, mintha
honát hagyta volna el? mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna
más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy
egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet,
melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát
emlékeink föltételezik? s mi volt Violának akár multjában, akár
jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a
bérczen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől s virágaitól fosztja meg, de
néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így
sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel,
mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei
termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a sziv örökre
terméketlenné vált: ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az
emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté?
felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi előtt, valahányszor reá gondolt,
egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér
kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét ő, kit lelkiismerete soha
nyugodni nem hágy, ki a jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának
nevez, megfosztva láthatja magát? A jövő szüntelen fenyegetve állt a
szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét,
s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öcscsének
tarták őt; de nem függött-e egész biztossága egy hajszálon? Ha egykori
ismerősei közül valaki e vidékre jő vagy véletlen által kisül, hogy
idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden?
s akkor mi vár reá, ki már halálra itéltetett? Violának remegni kellett
minden embertől, kit tanyájához közeledni látott; remegni tulajdon kis
fiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín
ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna
helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté
magát. A végzet, mely az embernek ön helyzete meghatározására oly kevés
befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szivét, hogy minden helyzetbe végre
bele tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja,
szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán
megfeledkezhetett volna mindenről, még a veszélyről is, mely őt
szüntelen környezé; hisz maga Damokles kardja, ha valakinek évekig feje
fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem
történt.
Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő
azon lények közül, kiknek Isten, midőn a földre küldé, hivattatásul azt
adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé
magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg éltének minden
pillanatait nekik szentelheti, míg róluk gondoskodhatik, míg értök
dolgozhatik, ő nem kiván többet. Midőn a szegény asszony férjét szabadon
látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott,
egészen boldognak érezé magát. Éltének legfőbb reménye teljesült, s
minden, a mit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete előtt, mely
lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete szinhelyétől, hol
senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta
egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midőn új tanyája küszöbén
átlépett, s forró imájában, melylyel Istenhez emelkedett, csak mély
hálálát mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még
kérnie lehetne.
E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek
csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek,
s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek
országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a
szeretet, melylyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik,
van-e valami, mi őt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.
Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. – Miként is lehetne
máskép? – szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arczán azon szomorú
kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek
legbiztosabb jele, – keservet szítt emlőimről, s keserű könyeimmel
mostam le arczáról mosolygását. Szelid kék szeme, mióta megnyilt, nem
látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne szegény gyermek
szomorú? – A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó időben
kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg őszi
levegő, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midőn az egész
család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgy is bizonytalan
egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje élteért aggódott,
Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért
új házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a veszélyt
gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. – Néhány
nap mulva, melyet a legnagyobb aggodalommal töltött, a gyermek meghalt,
s egy kis sir a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedveséből
maradt.
E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor
fájt volna, mert e csapás boldogsága közepett váratlanul érte szivét; de
midőn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában Istennek
büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége s
legyőzé még anyai keservét is. – Ki tudja, – szólt sokszor, – talán jobb
volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett.
Talán Isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte
nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat, – s végre nem marad-e kis
Pistám, ki naponként nő, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben
láttam? S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nőnek, kinek egész
szeretetét adhatja, keserghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem
hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind
legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó
gyermek volt. Víg, egészséges, minőt anya csak kivánhat, s e mellett oly
nyájas és szerető, mintha sejdítené, hogy kis testvére halála után
anyjának egész boldogsága tőle függ.
Tél közepe táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a
beteget ápolá, nem fogom leirni; csak, ki anyát ily helyzetben látott,
képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak ő
tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor
szivét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének
néhány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, mely míg
használhat, mindent elbir és soha nem lankad el. Három kínos hét után,
melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a
szegény asszony, midőn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ez
után semmi nincs a földön, mi őt még boldoggá tehetné.
Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett
mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a sápadt arcz, melyet
mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá,
hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre
remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló
cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a
szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét,
hogysem általa megcsalathatnék. Ő meglátta a titkolt könyek nyomát a
kedves arczokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd
lelkét bánat töltötte el, keserűbb, mint melyet eddig életében érzett.
Szenvedni látnunk, kit véghetetlenül szeretünk, s érzeni egyszersmind,
hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb
érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a
haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserűbb cseppjét kóstolják ajkai. –
Én szerencsétlen, – szólt egykor magában, midőn a mezőn magánosan legelő
marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végig jártatá; – nem lesz-e hát
elég mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha
kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna Isten gyermekeimen,
most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertőzteti, de mit
tehet Zsuzsim, mit tehetnek erről szegény gyermekeim? Irgalmas Isten,
mit vétkezének ők ellened?!
Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött
emelkedett, midőn figyelmét a tányáról szokatlan kutyaugatás vonta
magára, s szemeit arra fordítván, egy idegent látott egyenesen feléje
közeledni. – Viola, mint helyzete javallá, egészen elkülönözve élt; maga
a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt;
s a vidék pásztoremberei s szegény-legényei tapasztalván, hogy Viola
velök semminemű czimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek
tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet
gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midőn a közeledőben,
kinek vonásai előtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az
alispán huszárjára ismert, s általa saját rég nem hallott nevén
szólíttatott meg.
János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszönte
fáradságát s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban
szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn
az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában a
hosszú utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.
– Kend az János? – mondá bámulva, midőn szemeit a jövőre mereszté, – s
ily öltözetben?
– Ugy-e furcsa? – válaszolt a másik jókedvűen, – hiába, meztelenül
születtünk, s meztelenül fektetnek a sirba vagy legfölebb gatyában; a
katona paraszt volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s
végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én,
sokáig begombolva járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik.
Első napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.
– De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? – kérdé az előbbi.
Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve soha
sem volt, megzavarodott e kérdésnél. – Hát csak meg akartalak látogatni,
– mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará, – azaz fel akartalak
keresni, – tevé hozzá még nagyobb zavarban, – fontos beszédem volna
veled. Nem kell azért megijedni, öcsém, – szólt tovább, midőn a
bámulást, melylyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé, – abból,
mivel megigértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy
másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled s azzal vége, te
tehetsz, a mit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a teins urak, ha
megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel
soha életemben.
Violának kiváncsisága e szavak által még inkább növekedett, s az öreg
János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak
előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas
elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének,
olvasóimnak úgy sem lehete fogalmuk. – Mily átkozott teremtés vagyok én,
– mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi
helyzetét hallá, – a kihez csak közelítek, gyűlölve vagy szeretve,
szerencsétlenné teszek mindenkit. – Viola kezével takarta szemeit, s
elmerülve fájdalmában, hallgatott.
– Látod-e, – szólt megnyugtatva az öreg huszár, – nem kell hinned, hogy
Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöczben, hanem
szobában tartják; enni, inni a mennyi kell; én magam szolgálom, s
gondolhatod, hogy Ákos úrfinak jövendő ipjára van gondom; csak az az
átkozott criminalis per, vagy nem tudom hogy’ hívják, ne volna! nem
tudni mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága és akkor –
– Nem akartam-e javát? – szólt, a beszélőt szenvedélyesen
félbeszakasztva, Viola, – ember nincs a világon, kinek annyit
köszönhetek. Feleségem s gyermekimet fogadta fel házában; éltemet adtam
volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hivém, hogy haszna
kivánja – s hová vezetett háladatosságom? Hogy őt, a világ
legbecsületesebb emberét tömlöczbe hoztam; s ha te nem jösz s
helyzetéről nem tudósítasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János,
miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az,
melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a
háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye;
lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál – legjobb barátimat rontom
meg.
Az öreg Jánost mélyen meghatotta Viola fájdalma, s a mennyire lehetett,
azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot
találhat, mi által Tengelyin segíteni lehet.
– Mi azt illeti, – szólt Viola valamivel nyugodtabban, – ne aggódjék
kend. Három nap alatt Porváron lehetünk: az irományok, melyeket
Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az
egészet, a mint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.
Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. – Öcsém, nem hiszem, hogy jó
lesz – mondá, – ily dolgot jobb előre meggondolni. Oda menni könnyű. Itt
vagyok, én, Viola, öltem meg Macskaházyt, – ezt minden gyerek
elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra
kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz
bántása, maga a viczispán is igérte; de végre, ki tudja? A mit az urak
ily szegény embernek igérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy
hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az
irásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor
az irásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád
meg.
– Nem fogják hinni, – vágott szavába Viola.
– Jól van, – folytatá a huszár, – ha magamnak nem hiszik, még egy tanút
hivok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd
gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert
Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk
magát a gulyást harmadiknak. Igy el kell hinniök. Te addig, míg mi
Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz,
mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e
ez jobb?
– Nincsenek többé gyermekeim, – szólt Viola, s arczán mondhatlan
fájdalom kifejezése vala látható – az utolsót, kis Pistánkat, most két
hónapja temettük el.
– Pistát? – mondá az öreg János, – kis Pistámat? hej, öcsém, az
szörnyűség!
– Őt s kisebb testvérét – folytatá az előbbi remegő hangon; –
gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit.
Napról-napra fogy; hej szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a
fákon most hajtanak!
A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély
fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel. – Bizony,
öcsém – szólt végre az utóbbi meghatott hangon, – Isten tudja, miért
bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre
jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasiroznánk a
másvilág felé: de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak,
néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az
egész dicsőség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben többször éltem
ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra,
s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám,
öcsém, ép akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert
először, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a
legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek előtt, s bizony az Úr
Isten is csak így tesz majd a más világon; s azután nem tudja senki,
miként fordul még a szerencse. Hála Istennek, feleséged még megvan.
Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista
volt, oly kedves gyerek nincs, s nem egyhamar lesz széles e világon, de
gyerek, s lám én mindig azt mondom, a kinek még gyermeke lehet, az nem
tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked,
bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még
mindig időd marad.
Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midőn János,
feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázta
fejét. – Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, máskép nem
adná e tanácsot, – így válaszolt. – Ne adjam magamat biráim kezébe, s
kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e,
hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél,
melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem;
de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben
élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi
húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett vagy
véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jőni láttam,
hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram,
vagy más valaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a vért
arczomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő birája előtt, oly
kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül
tétettek. Igy élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli
kínoktól mentenek meg.
– Már felakasztani nem fognak, – szólt közbe János biztatva. – A
viczispán, hála Istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más
emberré lett. Megigérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s
ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet – tevé hozzá; – de
ki tudja, bir-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha –
– Ne szóljon kend nekem erről többet, – szakítá félbe a szólót Viola, –
tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Hígye el, mióta
gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha
magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jő, s Tengelyi
úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként,
csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielőtt kis
Pistám meghalt – s szegény gyerek úgy el volt csúfitva himlői által,
kend nem is ismert volna reá, csak édes szelid szava maradt meg, még
most is mintha fülembe csengeni hallanám – mit is akartam mondani? –
tevé hozzá szemeit kezével törülve, – ha fiamra gondolok, megfelejtkezem
mindenről. – Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt
mindig csak arra kért, hogy többé zsiványnyá ne legyek. Ugy-e apám, nem
lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tőle hallottam; s ha itt
maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jőjjön a legalávalóbb
gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem
kényszeríthet-e csak az által, mert titkomat tudja, minden alávalóságra,
sőt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája
vagyok, s így becsületességem csak a véletlentől függ.
János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.
– Látja kend, a ki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia, –
folytatá az előbbi, – sokszor gondolkoztam erről, s látom, hogy ez
természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha biráim
elítéltek, nyugodt leszek; a nélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni.
Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors
akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy
gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küzködöm?
– Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? – mondá János mély fohászszal.
Viola egy ideig hallgatott; arczán leirhatlan fájdalom kifejezése vala
látható; ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében
tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. – Mit fog Zsuzsi
csinálni halálom után? – szólt végre remegő hangon, – oh ha erre
gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény
asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy
teljes meggyőződésem szerint még szerencsétlenebbé halálom által nem
válhatik: nincs kín a világon, melyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem
furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha
tudom, hogy örökre elkárhozom: hígye el, János, én elviselném mindezt
panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására
van. De a szegény asszonynak szive telve van színig keservével, abba sem
új bánat, sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy
könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon
sirhatna. A helyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet
előttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére.
Nem, nem! – folytatá szenvedélyesen, – ezt nem tűrhetem tovább;
történjék, minek történnie kell, egyszerre. Talán ha én is meghaltam,
megkönyörül rajta Isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát
szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem
felakasztottak, nincs többé mitől félnie, s jó emberek majd gondját
viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez
legjobb, mit velem tehet.
János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival
kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon
okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. – Utoljára is
talán igazad van, – mondá rövid gondolkozás után. – Felakasztani nem
fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat
kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti,
az ostobaság volna. Ha magad akaratából jösz, érdemednek fogják
tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy
én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná:
Violát az öreg János fogta meg.
– Jól van, – szólt Viola rövid gondolkozás után, – ha kend jobban
szereti, menjen előre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb
négy nap mulva Porváron leszek. Bojtárom nem sokára haza jő, marhámat
arra bizhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy ha elmegyek, meg
ne ijeszszem; úgy is elég nehezen fogok megválni.
– Mindenesetre legjobb lesz öcsém, – szólt az öreg János, – ha már
rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később,
ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a
viczispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb
lesz. Ne félj öcsém – tevé hozzá, Viola vállára ütve, – még végre minden
jó lesz, egy pár esztendőre bezárnak, s azután ismét mint becsületes
ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell, – szólt körültekintve, –
Zsuzsi haza jöhetne, s ha nálad lát, főkép ily ruhában, bizonyosan
megijed. Isten veled, öcsém. – S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé
indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre
megfordult s visszajött. – Tudod-e öcsém – mondá Violához, ki az előbbi
helyen megállt, – elfelejtettem mondani, ha határozatodat megbánod, ne
jőjj. Tőlem bizony, míg magad el nem jősz, senki tanyád helyét megtudni
nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint
maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled.
– S ezzel János, a nélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s
Viola nem sokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve
elhagyá.
– Hát életemnek legalább valami haszna lehet, – így szólt magában; –
Tengelyi jótevőm, meg akartam hálálni tettét, s csak új
szerencsétlenségbe kevertem; ettől meg fogom menteni. Óh, de Zsuzsimból
mi lesz!? – Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva
ült ott, mikor neje haza jött, s őt megszólítva, mély ábrándjaiból
fölébreszté: neki úgy látszott, hogy férje sirt; de a szegény asszony
gyermekei sirjától jött, s e könyekben nem látott semmi feltünőt.
XXXIX.