Hogy a törvényes bizonyság, mely ezen már azért is kiválólag magyar
könyvben a kezdettől minden fontos pillanatokban jelen volt, végén se
nélkülöztessék, elmondom, ámbár a főbirónak vége nem oly regényes, mint
kivánnám. Úgy ítélünk emberekről, mint az időről. A mezei gazda áldja, a
sétára készülő uracs átkozza az esős vasárnapot; még a jégesőnek s
állandó szárazságnak is vannak a buzakereskedők közt magasztalói, s így
nincs ember, ki néha, ha valakinek épen gazságával használt, igen derék
embernek nem tartatnék. Nem csuda tehát, ha Nyúzónak is voltak barátai,
csak szerencsétlenségére az alispánné halála után kevesebb, mint
mennyire helyzetében szüksége vala. A főbiró elvekhez alkalmazá egész
életét. Felfogása szerint a mindennapi kenyér az, mit bölcsek a
szükséges alatt értének, – hozzá szép ház, birtok stb., stb. az, mi
hasznosnak neveztetik; jó hír s köztisztelet, ez felfogása szerint a
voluptuosumokhoz, a luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor
fárad, ha a két elsőnek bővében van. Ez elvnek helyes alkalmazása Nyúzót
bajba keverte. Bizonyos közmunkák, melyek Garacsnak szebbítésére
fordíttattak, s ehhez hasonló dolgok, melyekről bővebben szólni nem
akarok, az érdemes tisztviselőnek annyira rossz néven vétettek, hogy
hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem
kis kárára vált, miután a főbiró házának még be nem födött harmada
mindeddig várja cserepét, s a kerítés sem készült el, a mennyire én
tudom.
Miután az urakról szóltam, s így birálóm előtt, ki e művemet azzal
vádolá, hogy benne az első helyet a nép alsó osztályainak engedém át,
javulásom jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt
Zsuzsival?
Története rövid és egyszerű. Midőn Liptáknétól férje halálát meghallá,
lerogyott nénje karjai közé s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor
magához jött, elment gyermekei sirjához, s leborulva a most először
zöldelő halmokon, könyek között búcsút vett kedveseitől s nénjével
Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhassék, hol férjével élt, s
miután Ákos a házat Liptákné segedelmével úgy igazíttatá el, mint az
egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elől, magányosan töltötte
napjait, maga Liptákné csak ritkán láthatá őt, más senki a faluból
nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyilni
ajtaját, s akkor a szegény asszony a Török-dombhoz ment, s ott maradt
virradtig.
Ákos, fiatal nejével egy nyári éjtszaka a Török-domb felé sétálva, egy
asszonyi hangtól e régi népdalt hallá énekelni:
Ezen a nyári éjszakán
Ragyog a csillag igazán;
Ott, hol az a csillag ragyog,
Én is oda való vagyok.
Vilma gyanítá az énekest.
Másnap reggel, mikor a faluból több gazda kaszáival munkára ment, a
Török-domb közelében ugyanazon helyen, hol néhány hónap előtt Viola
meghalt, a fűben egy asszonyt találtak. Föl akarták kelteni, de ő nem
ébredett többé fel.
Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek,
kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül
kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet irhatnának, –
legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam
elmondani. Ha néhányan a nyiltságot rosszaljátok, melylyel honi
állapotaink árnyoldalairól szóltam, hígyétek el, ha nem volnék
meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább
fényoldalaikat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas
csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam,
valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy minde dolgok, melyekről
szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem
történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e
meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél
előbb valószinűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha
törekvésem nem volt sikeretlen, más dicsőséget nem kivánok
fáradságomért.
S most Isten veled is, hazám nagy rónasága, hol ifjabb koromban a szőke
Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem s hová, midőn e munkát
irám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna
messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne
szóljon senki ellened honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a
tenger árjai, terülsz el szemünk előtt, s nagyságodnak nincs látszó
határa, csupán az ég, mely kék boltozatával tarka. Körülötted sötét
hegyláncz nem emelkedik, s a fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti
arany koronáit; magas fűved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas
partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan
változékonyságát, a völgyek meglepő fordulatait tőled a természet
megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszineden átment, egyes szépségek
emlékét nem fogja lelkében találni, – de mégis nem állt-e sokszor
meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött
csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszineden akadály nélkül
egyszerre elönti, vagy ha délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid
fölött tavakat fest, mintha a szomjuzó föld a tenger árjairól
álmodoznék, melyeket azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma
borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn
itt-ott pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy hogy a
vándor a magas fűvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e el ily
pillanatokban leirhatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas
Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de
nagyszerűbb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérczeinél, honom
korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan,
mint ő, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat!
Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán
állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást áraszszál magad
körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel Isten megáldott, még
szunnyadoznak s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak
dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely
határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szivem mondja,
közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te szép rónaságunk, s virulni
a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki a napot elérheti!
boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden
tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.
JEGYZET.
_A falu jegyzője_ 1845-ben jelent meg először, Pulszky Ferencznek
ajánlva.
Megjelenése nem pusztán irodalmi esemény volt, hanem politikai is.
Eötvös 1840 óta nagyhírű tekintélye volt a reform-pártnak, az 1843-iki
országgyűlésen meg Batthyány Lajossal együtt a főrenditáblán az ellenzék
vezére. Az ellenzék kebelében ez időtájt alakult a centralisták köre.
Eleinte csak heten tartoztak e körbe: Eötvös, Trefort Ágoston, Csengery
Antal, Szalay László, b. Kemény Zsigmond, s a vidéken Szontágh Pál és
Madách Imre. (L. róluk: Beksics Gusztáv, _Magyar doctrinairek_.
Budapest, 1882. Aigner Lajosnál.) A közigazgatás központosítását s a
kormány felelősségének elvét sürgették. Midőn Kossuth 1844. juliusában a
kiadóval való meghasonlása következtében megvált a _Pesti Hirlap_
szerkesztésétől, Szalay László vette azt át, s a lap a centralisták
organuma lett. Eszméik legbuzgóbb harczosa Eötvös volt. Hosszú
czikksorozatban bizonyította, hogy a közigazgatás központosítása a
kormány felelősségével kapcsolatban nem veszélyezteti szabadságunkat,
sem összeköttetésünket Ausztriával. A kormánynak, hogy valamit tehessen,
hatalomra van szüksége, hatalmát csak a felelősség mérsékelheti,
melylyel az utasitás nélküli országgyűlésnek tartozik. Kikelt a
megye-rendszer ellen, mely biztosítja ugyan alkotmányunkat, de
egyszersmind gátolja a nemzet kifejlődését s örökös oppositiójával s
utasítási jogával minden reformot akadályoz.
E támadások heves visszatetszést keltettek, mert a közvélemény, s maga
Kossuth is, a megyékben az alkotmány védbástyáit látta. Az ellenzék
vezéreinek, köztük gróf Batthyány Lajosnak kértére Eötvös a lapban,
melynek szerkesztését 1846 elején Csengery Antal vette át, föl is
hagyott czikkeivel. De támadásait a megye-rendszer ellen folytatta.
Csengery segítségével rendszerbe foglalta czikkeit s 1846-ban _Reform_
czímen kiadta. Azonfelül egy irányregénybe fogott, melyben szintén a
megyei rendszer árnyoldalait akarta feltüntetni. E regény _A falu
jegyzője_.
E monumentalis műben egész addigi munkásságát összeolvasztotta.
Megelevenül itt a _Reform_ minden eszméje; főtárgya azon visszásság,
hogy hazánkban egy rendé minden jog kötelesség nélkül, a másiké minden
kötelesség jog nélkül. Tengelyi nemesi levelének elvesztével elveszti
összes jogait. Nincs e regényben semmi visszaélés rajzolva, a mit a
_Reform_ ne bizonyított volna. Semmi sincs tehát képzeletből véve,
minden tényen alapul. Egyéb munkáinak czélzatait is beolvasztotta e nagy
művébe. A mit a zsidók emancipatiójáról (_Budapesti Szemle_, 1840) és a
fogházjavítás (1838) ügyében irt, azt itt föleleveníti az üveges zsidó
nyomorúságának s a börtönök és rabok állapotának rajzában (II. kötet,
XXII. 254 – 257; 265 s köv. lapok. XXXIII. 276–290; XXXVI. 350–360).
Nagy fontosságú, a mit az iró hivatásáról mond (I. kötet. XX. 378–381) s
a regény- és történetiró feladatának rokonságáról. (II. kötet, XXXV.
320–321.) A költészetről itt elmondott nézeteit kiegészítik
_Magyarország 1514-ben_ czimű történeti regényének előszava, s _A
franczia drámai litteratura és Victor Hugo_ czimű tanulmánya.
Megjelenésekor az _Életképek-ben_ Vas Andor, (1845, 11. sz. márczius 15,
a füzetes kiadás első füzetéről) a _Szépirodalmi Szemlé_ben (1847)
Kelemenffy László foglalkozott vele.
Szigeti József _Viola_ czimmel szindarabbá dolgozta át, melyet a Nemzeti
szinházban 1872. febr. 2-án adtak először.
_A falu jegyzője_-ért 3200 frt tiszteletdijat fizetett a kiadó. (Id.
Szinnyei József: _Magyar irók élete és munkái_.)
_Kiadások:_ Megjelent 1845-ben, Pesten, Hartleben Konrádnál, előbb
nyolczíves havi füzetekben, később három kötetben. – Harmadszor
1865-ben, Pesten, Emich Gusztávnál, három kötetben. – Negyedszer
1881-ben, Ráth Mórnál, Pesten, két kötetben. Ugyanakkor ötödik kiadása a
_Családi könyvtár_ czímű gyüjteményben, három kötetben. – Hatodszor
1891-ben, Ráth Mórnál, három kötetben. Jelen kiadás a hetedik.
_Fordítások:_ Már 1846-ban németre fordította gróf Majláth János. (_Der
Dorfnotär_. Aus. d. Ung. übersetzt von Joh. Graf Majláth.) Pest,
Hartleben Adolfnál. Ujra 1851-ben, ugyanott, harmadszor és negyedszer
1871-ben és 1878-ban Bécsben. Ezeken kívül megjelent a Reclam-féle
_Universal Bibliothek_-ban (931–935. sz.) Veilheim Adolf fordításában.
Angolra lefordította Wenckstern Otto _Village Notary_ czímmel; (London,
1850.) Pulszky Ferencz előszavával.
Olaszra lefordította Helfy Ignácz. E fordítás 1855-ben Veronában jelent
meg.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, e vállalat szerkesztőjének elhunyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.]
KÉPJEGYZÉK.
1. A szerencsétlenek nem szóltak 59
2. Erzsébet s Vilma bámulva néztek a belépőre 142
3. Igazságod van, – monda Tengelyi keserűen 209
4. Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott 309
5. Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva 334
6. Az alispánné egy darab ideig mozdulatlanul állt 352
7. Segíteni nem lehetett többé 361
8. Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé
fordult 394
9. Gyümölcsfákat ültetett a házak és utak mellé 400
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
19 |mélyről szólunk |melyről szólunk
22 |kendenk nincs |kendnek nincs
26 |feje fölört |feje fölött
35 |megggyőződjék |meggyőződjék
50 |fucsább |furcsább
95 |mogállt |megállt
108 |kogy fiát |hogy fiát
120 |beszélgetes |beszélgetés
121 |kogy hozzájok |hogy hozzájok
121 |kedvad |kedved
151 |íehet-e |lehet-e
156 |menyilt |megnyilt
181 |hatá- ha |határai, s ha
202 |esak mint |csak mint
203 |Macskabázynak |Macskaházynak
205 |lgpásért |lopásért
208 |teljeitését |teljesitését
243 |azonbán |azonban
266 |foka |főokai
277 |maradandő |maradandó
282 |Boldizsár.« |Boldizsár.»
301 |vígabbb |vígabb
307 |kerdeztük Peti |kérdeztük Peti
326 |megvetó |megvető]