vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik.
Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész
éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyülnek össze;
ki örökös akadályok miatt semmikép nem haladhatott, annak temetése előtt
a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem
nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon
használhat végső ítéletig, a nélkül, hogy tilalomtörésért büntetnék. A
halottat részvét s tisztelet fogja körül, – s miért? Azért talán, mert
ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel s az emberek többsége alig
tehet okosabbat életében, minthogy tőle búcsút vesz? vagy talán azért,
mert meggyőződésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyaránt
érdekel, de mit a legokosabb is csak hisz, – végre megtudta? – Igaz, a
halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becséről kétkedik s
nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az
első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet.
Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, czímerek vagy csak a puszta név a
koporsón, a sír fölött mausoleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási
költségei különbözik, de melyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid
beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy
hirdetés a honi hirlapokban, vagy talán nekrologok a külföldi
hirlapokban is, – egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap mulva csend s
közönyösség – – ez a dicsőség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy
teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést?
gazdagoknál: kié legyen az örökség? – – ez az, mi a birt szeretetre
emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer
szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után
valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s
kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által
szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát
azzal, hogy a kivételek közé tartozik.
Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében
több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta
emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta
volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még
ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott s a legszebb ruhákban
járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál
minden illő formák megtartattak s a beteg, csak miután fölötte két
orvosi tanácskozás tartatott, mult ki a világból. De mi ez az alispánné
esetéhez képest? A főorvos akkor hivatott, mikor Rétyné már magán kívül
volt s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást, minthogy ha csak
öt perczczel előbb jő, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmentette
volna. Serer, ki épen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak
azon meggyőződését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott,
bizonyosan nem volt czukros víz; de orvosi tanácskozásról vagy patikáról
nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét,
mely, a mint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg
vala mérgezve s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség
– s valamint Taksony-megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett
törvényes közbenjárásának ilyetén elmellőzése ellen: úgy a porvári
társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyű történet titkos
indokait felkeresse.
A Réty-család s azok, kik hozzá – mint Vándory vagy Kislaky Kálmán –
közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék.
A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magneziával élt,
melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egy pár nappal előbb a
patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá, – szerencsétlen tévedés,
mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett,
megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot
elfogadni nem szokott és sohasem kételkedik inkább, mintha valami
hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak, – s
mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszivesebben csalja
meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot, miben ez
alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé
segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta
mutatott szomorúságáról, főkép rendkívüli magaviseletéről, melyet utolsó
nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné
szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja
zárva találtatott, szintén erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett
véleménykülönbség, melyek az alispánnét e határozatra birák.
Maga Réty nejének halála iránt nem szólt senkivel; akár elmebetegség
volt legyen szörnyű lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik a mint
mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének
tartották; akár az birta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként
Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni,
mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak
tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot
magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága
által, melylyel a szerencsétlennek valamely kivánatát ellenzé, gyilkolta
meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van: Réty nem szólt
senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá
tett.
Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérő szeretetének lett
legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midőn oly
házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal,
a másik mint egy csuda által a meghalt iránt keblében egyszerre
véghetetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet surlódásai
között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jó
tulajdonokról: úgy ha életünk társaitól örökre elválasztatánk, többnyire
csak jó tulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk
úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tőlünk
visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka.
Való szeretetet e nő iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is,
oly oldalról tanulta ismerni újabb időben, hogy erről többé szó nem
lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki
észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának
ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül
látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Neje halála után egy
megkezdett levelet talált iróasztalán, melyet a boldogtalan asszony
hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét néki hányta szemére s
nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a multra visszatekintett, nem
kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik
áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha
nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége
magával hozta, nyiltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem
válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére,
megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory
követelései ellen biztosítani akarta. Saját tulzó engedékenysége volt
az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyűlölség, melyet
iránta utolsó időben mutatott, birta e nőt kétségbeesett határozatára,
mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok
Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelid
vigasztalásaival sem birá felderíteni szomorúságát.
A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire
annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre
czélozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé.
Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már
előbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyző iránt létező gyanút inkább
nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó
vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit
birhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a
büntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemű
tanúnak vallomása, nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos
bűnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyző vádoltatott, fölmentő
ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha
Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bűntettét
megvallja. Ez volt a jegyző barátjainak s ellenségeinek meggyőződése, s
ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél
mult, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott
valószinűnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola
fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy,
szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e czélra mindent elkövettek,
az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.
Valószinünek látszott, hogy Peti czigány Violának hollétét ismeri; de a
barna kályhafütő, Ákosnak minden kérései s igéretei daczára, mindig csak
azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta s ezen állításon
kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tőle hallani nem
lehetett. A kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola elszökése után
feleségét s gyermekeit lovain ő vitte el, szintén nem lehete kivenni
többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig
vitte a hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a
családdal később, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott,
igért s fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott
volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, melylyel Tengelyi
egész családja és főkép Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszasan
mentegetődzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár
tudná, sem lehetne őt arra birni, hogy megmondja. – A teins úrfi tudja,
mennyire szeretem, – mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel
ostromoltatott. – Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket
mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje
tőlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de hogy
Judássá váljak, azt ne kivánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak,
meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s
háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső inség
vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám nyelvemet,
mint hogy eláruljam. – Mindazok, kik Viola hollétéről valamit
tudhatának, e szerint úgy látszott, hallgatásra határozták el magokat; s
ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy Istenben bizzanak, úgy
látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János,
miután két heti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is
kétkedni kezdett, fogja-e adott igéretét teljesíthetni.
Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós
nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószinünek
látszott hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét
megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János
minden strategikus ismeretei mellett sem felelhetett. – Bizony ez a
Viola átkozott gyerek, – mondá többször pajtásához, – úgy retirált, az
ördög sem tudna reá akadni. Hej, milyen generális válhatott volna
belőle!
– Mi az, retirálni? – kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az
öreg Jánossal járt, nem szűnő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta
a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte
megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a
katonaélettel nem mérkőzhetnek.
– Hallott e ilyet a világ?! – mondá bámulva a huszár, – hát azt sem
tudod, mi a retirálás? De nem csuda, – tevé hozzá rövid gondolkozás
után, – nem szolgáltál háborus időben, hogy megtanulhattad volna. Hát
öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé commandirozzák.
– Értem, értem, – szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel
hallgatá, – mikor az embert az ellenség megkergeti.
– Bohó! – mondá a másik hevesen, – hisz akkor jóravaló ember soha sem
retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi győztünk, és
mégis hányszor nem retiráltunk! – Olvasóim tudják, hogy János, ki maga
mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az
ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje
alatt seregeink nem győzettek le soha. – A retirálás csak az – folytatá
előadását, – mikor az ember az ellenséget jól megveri és azután
visszamegy. Érted-e most?
– Értem – válaszolt Gazsi, – csak azt nem tudom, miért megy hát vissza
az ember, ha az ellenséget megverte?
– Hát bohó, – szólt a másik könyörülő mosolylyal, – azért megy, mert
commandirozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.
– De miért commandirozzák, hátra felé? – kérdé Gazsi tovább, ki
kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.
– Az nem a mi dolgunk, – felelt János rossz kedvűen, mert ép ezen kérdés
vala az, – melyet magának százszor tett és soha megfejteni nem tudott, –
a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért
commandirozzák hátra felé? – mormogott tovább – ostoba kérdés! Hát talán
hogy avandzsirozzanak; mert a ki legtöbbet retirál, azt leginkább
avandzsiroztatják; vagy meglehet azért, hogy az ellenség megint
összeszedhesse magát s ujra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona
lennél, s ily kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.
Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg
János bennök nem kis gyönyört talált, oly annyira, hogy mióta Ákos
felnőtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább
megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának czélja
azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is
csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más
feleletet nem húzhatott ki belőle, s ha mást kérdezett, szint azon
felelettel utasíttatott el.
– Mintha összebeszéltek volna, – mondá János sokszor rossz kedvében, –
mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Épen úgy tesznek velem, mint
lovászunk. Az is, ha a lótisztitásról vagy abrakolásról neki valamit
mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják,
hogy nem tudnak semmit. Azt, miről az ember szólni akarna, azt mindenik
tudja már; a mi iránt kérdez, arra senki nem felel. – De e panaszok sem
a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani
nem akartak, nem birhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak
tanyáról-tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.
Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot
megszokta, János pedig napokig erdőn, réteken s posványon keresztül
lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve
kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember
semmi magasabbat magánál nem lát, – e hasztalan keresés végre
mindkettőjöknek kellemetlenné vált. – Oly czélok után fáradunk majdnem
valamennyien, melyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy
általunk eléretni nem fognak, – sebaj! csak mi magunk tudjuk megtartani
ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért
haladunk még tovább, mert kötelességünk, vagy becsületérzetünk, vagy
hiúságunk, mely sokszor az előbbinek épen ellenkezője, úgy kivánja,
akkor – sóhajtsunk fel, – az öreg János káromkodott – s menjünk tovább.
Az öreg huszárnak philosophiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva
is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek
gondolt czélt is elérheti, mint azt a keresők jelen esetben tapasztalák.
Április azzal vádoltatik közönségesen, hogy változékony. Nem tudom,
mennyire árthat ez a hónap jó hirének, legalább hazánkban, hol épen nem
szükség áprilisra várnunk, ha fergeteg után, melytől szinte elborzadunk,
véghetetlen nyugalmat, – könyzápor után egyszerre derültséget, borút s
napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk
látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és
Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté.
Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn
naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtő
állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.
A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról.
Reggel óta lovon ültek, s már dél rég elmúlt, midőn Csavargós végre öreg
pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová őt vezetni igéré, nem tudja
feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz
mérföldnyire minden pásztorembert ismer, az öreg azon reményben, hogy
itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltűrt, most keményen
megtámadá vezetőjét; de mit vala tennie? Erdő közepén voltak, útat
veszítve s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel,
minő Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy
bundáját, a mennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal
vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy az alatt Csavargós
után tovább ballagott, ki minden fát megnézve, letördelt vagy az úton
keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegény-legények az erdőben
útjaikat megjelölik. Már az est közelgett, midőn a sűrűből feléjök
világító pásztortűz a tévelygőket jó útra vezeté. Az erdő közepén végre
a tanyához értek, melyről Gazsi szólt, s azon öröm, melylyel János a jó
tűz mellé feküdt, alig lehete nagyobb annál, melylyel az itt tanyázó
gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több
munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.
Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával
kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala első
felelete; később azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra
intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá, hogy ha ma nála
maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán
többet mondhat. – Nem messze innen – szólt tovább, – ősz óta egy gulyás
lakik, ki a ti vidéketekről jött. Máskép semmi ember, nem pajtáskodik
senkivel, nem kereskedik marhával, szóval, haszontalan ember, de mivel
onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.
– Ki lehet az? – mondá gondolkozva Csavargós, – nem tudok pásztorembert,
ki tőlünk múlt őszkor ide szakadt volna!
– Hát a kislaki gulyásnak testvéröcscse – válaszolt a másik, – bátyja
derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll
senkivel.
– A kislaki gulyásnak testvéröcscse, – szólt Gazsi bámulva, – az nem
lehet, az tavaly őszkor meghalt.
– Meghalt?! – mondá az előbbi még inkább bámulva – mikor tulajdon
szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s
te azt mondod, meghalt.
– Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öcscse meghalt, – szólt
Gazsi nyugodtan, – az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig,
csak István gulyás öcscse soha sem lesz belőle.
– De mikor mondom, hogy az, – szólt a másik hevesen, – azt hiszed, nem
ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de
fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor
öcscse feleségét s két gyerekét ide hozta, nálam hált meg. Az egyik
beteges volt, de a másik szép gyerek, – különb ember válik belőle, mint
apjából, nem hiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is.
No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak
vezetni? – tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek
egymásnak.
– Fejemet teszem rá, – mondá Csavargós a huszárhoz, midőn hosszú
beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt, – az, kiről szól, nem más,
mint Viola maga.
– Magam is azt hiszem, – válaszolt János halkan, – de hallgass, míg
hozzá nem vezetett; ne mondd gazdánknak, kivel van dolga!
– Majd bámul – mondá a másik, – ha azt hallja, hogy szomszédja, kit
semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. – S ezzel
Csavargós a tűz mellé heverve, alvásra készült, míg az öreg János minden
fáradsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyőződve arról,
hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb,
ha őt békén hagyja? – Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett –
gondolá magában, – minek bántsam? Tengelyi urat semmi esetre nem fogják
felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat?
s akkor, ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak,
ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána. –
Belső küzdelmében Jánost csak az vigasztalá, hogy ha Violát fölkereste
is, abból még nem következik, hogy őt a vármegyének fel fogja adni, s ha
vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabadujlon s Viola
még se kerüljön fogságba. – Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan
boldog; hisz oly szép gyermekei vannak, – ments meg Isten, hogy én
rontsam meg szerencséjét. – S e megnyugtató gondolatok között a jótékony
álom végre elnyomta őt is.
Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb
ideig elveszténk szemünk elől, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül
gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk,
melyhez Csavargós ismerőse a keresőket vezetni igérte. E tanya bővebb
leirását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan
legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemű épületek
hazánkban, kevés kivétellel, hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a
jobbak közé tartozott, s minden esetre olyan vala, melyben szegény ember
jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet
Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megőrzé lakóit
az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna
fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga ez elhagyottság,
melyben az utas szemei előtt feltűnt, a kis háznak a lakhatóság s
kényelem különös szinét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján,
hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sürű
erdővel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, a meddig a szem
láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon,
melyek itt-ott a láthatáron feltűntek, s a nagy síkon legelő nyájakon
kívül semmi nem volt, mi a nézőt arra emlékezteté, hogy lakott földön
jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya
állt, ajtaja előtt egy pár bozontos kuvasz nyujtózott a tavaszi nap
meleg sugáraiban.