felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös,
igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvéde, s Vándory – hátha a zsidó
mégis jobban érezné magát, és – – Meg kell tudnom! – szólt magában
tovább. – Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó
előtt, neki mindent tudnia kell.
Az alispánné, leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az
öreg asszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva,
annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhivatott.
Az alispánné a mennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még
mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót, kit
most is ártatlannak gondol, s hogy épen ezért nagy részt vesz sorsán s
miután őt eddigi szorgalmas ápolásáért megdicsérte, dobogó szívvel
kérdé: miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory
még két úrral épen e pillanatban tömlöczébe?
Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának
olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt még
nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen
visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok,
melynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg
nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy
óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos és Völgyesy miért hivattak a
beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendő felfödözéséről tanuságot
tegyenek?
– Kend nem tudja, – kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony
elég hosszas előadását a legnagyobb figyelemmel végig hallgatá, – a
zsidó tiszteletes Vándory úrral miről szólt?
– A tiszteletes úr kiküldött, – mondá a másik nyugodtan, – bizony pedig
nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédű soha s az én koromban,
úgy hiszem, csak rám is lehetne már bizni valamit. De a tiszteletes úr
kiküldött s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy gonosztetteit
vallotta meg.
– Honnan gondolja azt kend? – kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan
fölgerjedése most az öreg asszony figyelmét is magára voná.
– Hát én bizony nem hallgatóztam, – mondá amaz, – ha akartam volna is,
füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak
úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett
képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyű
dolgokat hallhatott tőle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy
perczig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra
türelmetlenné lett. – Ha akarják, hogy valamit valljak – mondá többször
hozzám, – miért nem jönnek már? – Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr
csak most ment el s hogy maradjon nyugodtan. De ő mindig hánykolódott és
sóhajtozott; szörnyű volt látni, nagyságos asszonyom, hogy’ bántotta
lelkiismerete s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza
nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak előtt mondhatja-e el
vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem
pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom – tevé hozzá bámulva, midőn a
halványságot, mely arczát elborítá, észrevevé – talán nagysád is rosszul
érzi magát?
Rétyné összeszedé minden erejét. – Nem, jó asszony – mondá a lehetőségig
nyugodtan, – menjen le betegéhez, az urak hihetőkép mindjárt ki fognak
jönni.
– Igaz, nagyságos asszonyom, – szólt amaz, – úgy is a nyomorult nem él
holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy
az igazság süljön ki végre. Úgy-e nagyságos asszonyom, az a fődolog.
– Jól van jól, – mondá Rétyné elfojtott hangon, – majd ki fog sülni az
igazság. – S ezzel a vén asszony kezet csókolva visszavonult; míg
Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az
ajtót elzárva, pamlagára veté magát s egy ideig néma kétségbeesésbe
merült.
A zsidó mindent megvallott; Rétynének erről, azok után, miket az
asszonytól hallott, kétsége nem lehetett s remélheti-e, hogy Tengelyinek
leghívebb barátai valamit, mi a jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron
elhallgatnának?
– Mit tegyek? – szólt magában elborzadva a helyzet előtt, melyben magát
látá, – nincs-e semmi mentség? – Rétyné felugrott pamlagáról s mély
gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. – Nincs semmi! – mondá
végre, megállva. – Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most
ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bizzam magamat szörnyű
helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok?
Férjemre?! – arczán leirhatatlan keserűség látszott – tőle kérjek
pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire
csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon
perczben, melyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt
vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimhez áll? – Nem! inkább akármit,
minthogy magamat ez ember előtt megalázzam! De mit tegyek? – Az
alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából,
melylyel időről-időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig
semmire nem határozta el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat
villanna át, megállt s szemét a szoba egyik szegletében álló
irószekrényre függeszté. – Nem, mondá elborzadva – ez nem szükséges, ez
nem lehet! – S mintha futni akarna gondolatjai elől, még sebesebben
folytatá járását. A szekrény varázserővel magához vonta tekintetét, úgy
látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától s bármerre ment, szemei
akaratlanul a szekrényhez tapadtak. – Megbódulok! – szólt végre, midőn
szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt, – mióta ez iszonyú
gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! Istenem!
segíts rajtam!
Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szive dobogott, melle
feszült, mintha szét akarna repedni s köny nem áztatá szemeit. – De
miért volna e gondolat oly iszonyú? – fűzé tovább gondolatait
nyugodtabban, miután kétségbeesésének első rohama lecsillapult. –
Meghalni – miért borzad szivem e gondolattól? A halál csak attól
foszthat meg, mit e földön birunk s nekem van-e valamim, minek veszteért
kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak;
de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet
utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el – s most csak
szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni.
[Illustration: Az alispánné egy darab ideig mozdulatlanul állt.]
Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját s egy elég nagy
üvegpalaczkot vőn ki, mely fejér, a czukorhoz hasonló porral vala félig
telve. – Így, – szólt félhalkan, midőn a palaczkot remegő kézzel maga
elébe tevé – ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez
kezemben van, büntető ítéletet nem fog fölöttem mondani senki! – Az
alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni
hihetőkép olvasóim s minden esetre birálóim is, kik azt, hogy Rétyné,
mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószinűtlennek
hirlendik; azonban ily vád a lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban,
hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak; sem
abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta s e czélra a
legközönségesebb eszközt használá, valószinűtlenség nincs. Az, hogy
Rétyné az arsenicumot, melyet ugyane czélból hazánkban száz háznál
találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan
rendes gazdasszonytól, mint ő vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek
mennyiségét hiszi valószinűtlennek, az mint tiszta theoretikus szól a
dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak
patikában nehéz kapni, míg kereskedőknél fontszámra veheti, a kinek
tetszik s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára
egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utczán végig. Ki ezen
kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi
rendőrség fenntartása illet.
– De azt mondják, méreg által a halál kínos; – így szólt hosszabb
gondolkozás után, szemeit az előtte álló palaczkra függesztve, Rétyné
magában. – Hallottam emberekről, kik órákig iszonyú fájdalmakat
szenvedve s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat
elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős
természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet
és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyű méreg belsőmet,
miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú
haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel
látná, senki, ki szerető kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról
letörölné?! Tűrni mindezt magányosan, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek
minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem
megszünte az, mire vágyódva várnak? – Borzadott s mintegy akaratlan
mozdulattal tovább tolá a palaczkot.
Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat,
menekvést maga előtt s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt
néma kétségbeesésben, előtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig
visszatért, mely után néha kezével nyult s melytől ismét borzadással
elfordult. – Sokat fogok bevenni, beveszem mind, – szólt ismét magában s
ujjai görcsösen szoríták a palaczkot, melyet ismét kezébe vett, – úgy
legalább nem fogok szenvedni, egy percz s mindennek vége van. – De
meghalni most, midőn még húsz évig élhetnék! – Rétyné ismét elereszté az
üveget s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.
– De hátha e vén asszony megcsalt? – szólt most egyszerre, mintegy
meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most először villant fel
agyában, – ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy
ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hivatta s vallomásokat tett, nem
vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy
engem vádoljon, holott mindig jóltevője valék?
E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatéve a mérget
fiókjába, bezárta szekrényét s szinte bámult, miként ragadtathatá el
magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra
jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal
eszesebb asszony volt, minthogy helyzetét nyugodtabban átgondolva, nem
látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a
lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószinű – s Rétyné ismét előbbi
aggodalmaiba esett vissza.
– Bizonyosságot kell magamnak szereznem, – mondá végre. – A zsidó
hihetőkép még él, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory
által elcsábíttatott, talán arra birhatom, hogy vallomását visszavegye.
S ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját s egyenesen a
zsidó börtöne felé sietett.
Már este volt; senki az alispánnét, midőn a megye sötét udvarán
keresztül ment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó
feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem
mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, a nélkül, hogy
valakitől láttatott volna. S a vén asszony, ki a betegnek gondját
viselte, nem kissé bámult, midőn mécse világánál egyszerre a nagyságos
asszonyt ismeré meg s tőle kérdeztetett: miként van a beteg?
– Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban, – válaszolt az asszony fölkelve
székéről, melyen első pillanatban ülve maradt. – Mikor az urak elmentek,
mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szivén feküdt, sokkal jobban
érzi magát Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt
tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt
is volt –
– Menjen ki kend, – mondá Rétyné reszkető hangon – s várjon reám az
udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom
kell a szerencsétlennel, mielőtt meghal. Kend tudja, – tevé hozzá, midőn
az asszonynak bámulását észrevevé, – hogy Macskaházy, kit e zsidó
megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan
magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.
– Már hogy magába szállt, – szólt az ápolónő, még mindig késve a
kimenéssel, – az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak
mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban
megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet,
hogy ismét szörnyű álmaiba esik vissza s akkor egészen dühös és nagysád
–
– Menjen ki kend, mondom, – szakítá félbe Rétyné a szólót – s várjon
reám az udvaron; s a mint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni,
hogy itt voltam.
E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kiváncsisága
mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvűen
bundáját fölvéve, az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormogva
valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak,
de mihelyt a beteg ismét magához jő, úgy, hogy tőle valami érdekest
hallani lehet, az ápolót kiküldik s csak magok beszélnek vele.
Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment s kinézve meggyőződött, hogy az
asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment s a
zsidót megszólítá.
A beteg nem felelt; egyenetlen lélekzete, a nehéz fohászok, melyek
időről-időre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon
különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták,
hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett s nézé az
elszáradt arczot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt
szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit
keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.
Rétyné, meggyőződve, hogyha a zsidóval szólni akar, időt veszteni nem
szabad, midőn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén
megrázá.
A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta,
kit hihetőkép ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni.
– Hát nem ismersz? – szólt az alispánné remegő hangon, – ne fordulj el,
nézz reám, én vagyok.
– Hagyjatok békét, – mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül, – a
mit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?
– De hát nem ismersz? – szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon, –
nézz reám, én vagyok, Rétyné.
– Rétyné?! – szólt a zsidó bámulva, midőn megfordulván, az alispánnéra
mereszté fénytelen szemeit.
– Ki más jönne hozzád? – mondá a másik nyájasan, – ki gondoskodik
felőled? kinek fekszik jóléted szivén?
– El tőlem, iszonyú asszony, – szakítá félbe szavait a beteg, – hadd
haljak meg legalább békében. Miért jösz? hisz látod nincs erőm, hogy
raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.
– Magadon kívül vagy, – mondá Rétyné halkan, – hogy beszélhetsz így? ha
valaki hallaná.
– Bánom is én, – válaszolt a zsidó nyugodtabban, – én nem félek többé
senkitől.
– Ne hadd magadat rászedni, – mondá Rétyné halkan, – azt mondják úgy-e,
hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért
teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától
tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt
betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz
magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad –
Az alispánnét itt a zsidó kaczagása vagy inkább hörgése szakítá félbe,
melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt. – Hát azért jösz,
nemde – szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét
görcsösen megszorítá, – tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből,
melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam,
érted? mindent! Azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az
irások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor épen ezen irásokért
Macskaházyval összevesztél s magadhoz hivattál, hogy pár új táblát
vágjak ablakodba s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki
megölné –
– Hallgass, szörnyeteg! – szakítá félbe a szólót Rétyné, midőn kezét a
zsidó ujjaitól megszabadítani iparkodott.
– Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? – mondá a zsidó s tompa szava, midőn
beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté, – de hogy’
fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre birt, melyekért tőlem
mindenki eliszonyodik?
– Alávaló zsidó! – szólt Rétyné, – ki hisz neked, ha ellenem vádakat
emelsz?
– Fognak hinni, – válaszolt a zsidó, – a mit én mondtam, azt mondta
Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.
– Vissza kell venni vallomásodat, – mondá Rétyné remegő hangon, – új
tanukat fogok hozni s azok előtt elmondhatod, miként előbb igéretekkel
birtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, a mit
mondtál, csupa koholmány, érted-e?
– Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból, – válaszolt a beteg, –
egy szót sem.
– Zsidó, – mondá az alispánné szenvedélyesen, – ha nem teszed –
– Fenyegetődzzél másnak, – szakítá félbe amaz, – reám igéreteid s
fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre
is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te – tevé
hozzá végső erővel, – ki engem minden rosszra csábítál s mikor miattad
szerencsétlenné lettem, elhagytál; te biró elébe fogsz állíttatni, –
börtönbe kerülsz, mint én, – a vesztőhelyre. Megálmodtam betegségem
alatt. – Középen te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal.
Czifra is ott volt s Macskaházy s köröskörül roppant nép és a székre
ültettek. – Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább
szólt, de magán kívül vala s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból,
melylyel karját még mindig erősen megszorítá, érzé, hogy végső halálos
küzdelmeihez közeleg.
Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól
megszabadítá, mintegy magán kívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló
asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magánkívül s végső
vonaglásaiban találta.
Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom
leirni. Vannak szörnyek, mint az anyagi, úgy érzelmeink világában,
melyeknek festésére ecsetet nem találunk s miket ez asszony most
szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsőkön
találkozott s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a
szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá.
Arczát halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult
tekintetet vetének körül.
– Nagysád talán beteg? – mondá Julis, midőn a gyertyákat az asztalra
állítá, – talán a főorvosért mehetnék? itt van a háznál.
– Mi közöd ehhez? – szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra
vetve, – állítsd a vizet ide mellém s takarodjál.
A leány kiment s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt.
Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kiváncsiságukat
bizonyosan nem; s ki főkép szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad,
ha óvakodásra intetik oly valamitől, mihez semmi köze nincs, teljes
meggyőződésem szerint, csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt;
s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában
magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, minthogy
azon ajtó mellett, mely őt asszonyától elválasztá, hallgatódzzék.
Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kiváncsiságát. Rétyné fel s
alá járt. Leült asztalához s írt. Ismét fölkelt s mintha papirt tépne
szét. Újra körül járt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült a
Julis világosan hallá nehéz fohászait. – Később s leánynak úgy látszott,
mintha az alispánné valamit keverne poharába.
– Csakugyan beteg, – gondolá magában, – bizonyosan cseppjeit veszi be;
mégis jó volna, ha valakit hínék.
A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét s csengést halla, mintha
valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; s midőn ebből asszonyának
rossz kedvéről ítélve, föltételét már megváltoztatá s czélirányosabbnak
tartá, nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára
vetné magát s a szobában fájdalmas nyögést hallana.
Ezt tovább hallgatni, a nélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit
szobaleány ildomosságától kívánni lehetne s miután Julis az ajtón
többször koczogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az
alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval mindenről
megfeledkezve, egyenesen urához futott.
Kevés pillanattal azelőtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala
gerjedve s kérdé, nem látta-e nejét?
Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt s
nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midőn épen most
Tengelyinél volt, az öreg asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá,
azt jelentette, hogy az alispánné épen halála előtt nála volt s vele
hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket,
melyeket az ápolónőtől hallott. – Barátom, – tevé hozzá, – nőd
szenvedélyes asszony, megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs
többé, előttem s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat
s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes
kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá s nyugtasd meg. A zsidó
vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék. Becsületszavamat
adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.
A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva,
mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.
– Jerünk, jerünk hamar! – kiálta Vándory, – talán még elég jokor jövünk.
– S a férfiak a jövő perczben az alispánné ajtaja mellett álltak.
Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.
– Fel kell törni! – kiálta Vándory s miután Rétyvel együtt egész erővel
az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.
A czél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A pohár, mely az asztalon
állt s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg
arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem
lehetett többé.
Midőn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt, reá
függeszté szemét s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a
pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai
hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé s férjére meredt
szemei elveszték fényöket.
Ő nem vala többé.
[Illustration: Segíteni nem lehetett többé.]
XXXVIII.