s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, s azokat legalább némi részben
jóvá tehesd. Azok, miket nekem mondtál, mennyire én látom, elégségesek,
hogy Tengelyit a gyanútól, melynek súlya alatt szenved, megtisztítsák;
de hogy őszinte vallomásod hitelességgel birjon, szükség, hogy legalább
két tanú előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.
– Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok? – mondá szomorúan a
zsidó.
– Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kivánja tőled ezt, – szólt
ünnepélyesen Vándory, – miként remélheted, hogy Isten irgalmas lesz
irántad, ha te e földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyújtani nem
akartál?
A zsidó egy ideig hallgatott. – Tengelyi a tiszteletes úrnak barátja, –
szólt végre szemeit Vándoryra függesztve, – hogy háláljam meg
jótéteményeit, ha nem így?
– Ha gyengének érzed magadat, – mondá Vándory meghatva e szavak s főkép
a mód által, melyen azok mondattak, – pihenj ki, s pár óra mulva jövünk.
– Nem, nem, – válaszolt amaz, – most mindjárt, vagy soha. Érzem, az idő,
mely alatt még szólhatok, rövid lesz. Jőjön vissza a tiszteletes úr
mindjárt, s hozzon magával akárkit, én el fogok mondani mindent, s
legyen következése akármi, én az alispán s minden ember boszúján túl
vagyok.
– Nem szükség, hogy vallomásodban akármi olyat mondj, mi által magadat
az alispánné boszujának kitehetnéd, – mondá Vándory, ki ha barátját
máskép is megmentheté, senkit büntettekkel vádolni nem akart. – Te, mint
mondád, az irományok elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél,
most sem szükséges, hogy ennél többet mondjál. Ha kiviláglik, hogy a
szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is
hasonló szándékkal jöttél-e a házhoz, s ki által buzdíttattál e tettre,
Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.
– De én nem akarok elhallgatni semmit, – mondá a zsidó, s vonásai ismét
vad kifejezésöket vevék fel. – Hadd álljak boszút az alávaló asszonyon,
ki engem minden rosszra reá vett, s mikor miatta szenvedek, elhagyott
nyomorúságomban.
– S van-e időd boszúról gondolkozni? – mondá Vándory komolyan.
A zsidó egy ideig hallgatott. – Legyen, mint a tiszteletes úr akarja, –
szólt végre a szemeit lelkészre függesztve, – én mindenre kész vagyok. A
tiszteletes úr jót tett velem; bár többet tehetnék háladatosságom
bebizonyítására. De – tevé hozzá, könyeit, melyek e szavaknál ismét
szemébe léptek, letörülve – menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e
teljesíthetni csak egy óra mulva igéretemet.
Vándory behivá a beteg ápolóját, ki az alatt a kamara előtt állt, s maga
sietve elment. A zsidó a falnak fordult, s fáradtan a beszélgetéstől,
rövid időre elszunnyadott.
XXXVII.
Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt,
hogy teljes hitelességű tanukat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben
ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megye házánál volt;
épen a tavaszi közgyülések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként
ha csak a nagy lépcsőn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre
ülésre fog akadni, honnan egy pár tagot magával vihet. Ide sietett.
Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk,
figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad.
Angliának világkereskedése van; Francziaországban az egész népet a hadi
dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s
egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, melylyel e nép hazáját a
tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte s kertté varázsolá;
Németországot megáldotta Isten philosophjaival, kik azon határok között,
hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló
hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kivül, azonnal
– üléseink számtalansága tűnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s
művészet, dicsőség, sőt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az
elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet – e
szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Verbőczy szerint a
kiváltságosokra értve – senki felül nem mulja: üléseink. Nincs nép e
föld kerekségén, mely annyi üléseket tartana, mint mi.
Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolczszázados alkotmányunk még most is
egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar
nemességnek felkelési joga, melyet az aranybulla adott – a leülés s
gyűlések tarthatása jogává változott át, s csaknem kivétel nélkül
elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most
leülepedett. E hon – hogy egészen új hasonlattal éljek, – egy óriási
karszékké változott, melyben a táblabirák ezerei ülnek; ki vonhatja
kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e
hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? Nálunk, úgy látszik,
mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó
előmozdítására üléseken kivül más eszközök használtatnának.
Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetőkép nem méltányolják eléggé. Ők
nem tudják, mi az: angaricalis gyűlésen résztvenni s ülni reggel a
közgyűlésben – mert szükséges, délután egyletek választmányainál – mert
hasznos, este játszó-asztal mellett – mert gyönyörűséges. Ha ezt
életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom azt bámulnák inkább,
miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek
magyarázatára nem tudok más okot mondani, minthogy azok, kik
legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször
kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha
kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, a helyett,
hogy kevesednék, naponként szaporodik, s valóban nem foghatom meg, a
magyar orvosok egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkérdésül azon
okoknak megfejtését, melyek kronikus ülési betegségünket előidézték s
fentartják? Hogy e kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos
betegségi symptomákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s
melyek annyira különbözőbb alakban mutatkoznak. Néhányan légvonalt
éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjuhozik, míg a
harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak – mi, mint tudva van, a
romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész – mintegy lázban –
félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily
szép könyveket irhatna az ülési nyavalya okairól!
De hol vagyok?! Vándoryt a megyeház teremébe akartam kisérni, hol a
megye szine ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól
szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban
félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti
lelkiismeretességemnek tulajdoníthatók, melylyel minden egyes tényt
motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyűlésben
tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon
általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban
létezik? Más embernek könnyű a dolga. Az egyik hires tudós, a másik
dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként
lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni, a
dolog úgy van; – miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényirók
vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére
elégséges okokat adni elő. Mintha az életnek való képét festvén, nem
lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem
tudja, tulajdonképen miért tesz egy vagy mást.
Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben
találunk, ezt, főkép e pillanatban, nem mondhatta senki. Az állatkínzás
elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges
okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület
elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni
James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz
s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá?
Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más
gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily
dicsőséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által,
melyet fáradságos küzdelmek után a britt birodalomban keresztülvittek.
James hasonló dicsőség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete
embereket – mi kétségen kívül sokkal szebb volna – nálunk találni nem
lehet; azonban számos czigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben
nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok
rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet e
haza szines népessége javát előmozdító társaságnak nevezett, legalább
oly czimmel birt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A
részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol
rabszolga-emancipatiónak rendszerét a megyében megmagyarázta, a
táblabirák, kik arról eddig csak rövid ujságczikkek szerint itéltek,
miután megtudták, miként a fokonkénti emancipatió azzal kezdődik, hogy a
szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy
napig dolgozni tartozik, a philanthropiának ezen neme iránt különös
részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a hazátlan zsellérek
oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban,
ki hinné, a czigányok magok épen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk
ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye néhány
emberbarátai által több czigányon megkisértetett, s ezek a hetenkénti
négy napos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily
társaságnak működésére még meg nem érett, s hogy más térre kell
fordítania munkásságát.
Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott,
s első tekintetre, úgy látszott, nem választhatott volna jobban.
Mindenek előtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol
volt. Azután valószinű, hogy ez esetben azok, kiknek javítása
czéloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is, úgy
látszik, ezt követeli, miután tudva van, hogy Isten az állatokat az
embereknél egy nappal előbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem
akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek
biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi
nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, olyanok, kik
az első pillanattól részvétlenek valának, s még számosabbak, kik csak
később, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy
forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek
részvétéről ismert philanthropiájánál fogva James legkevesebbé
kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás
szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről, s más hasonló
tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi
összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga
ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörléséről s a
botozás megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia
példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen működő egyletek,
mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken
kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Kassandraként mindent
mélyebben látva, valamint az első casinónál a jakobinus clubbot már
alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire
figyelmeztették polgártársaikat, világos lévén, hogy azok, kik most csak
állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek
alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész kilenczedik
czímét láták megsértve, ha magyar földes úr, a szent koronának valóságos
tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igás lovát kedve szerint nem
is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely
kölcsönös tűzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat
ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt
vevé fel, hogy az egyesület az állatkínzást csak a megye nem-nemes
lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon
kérdésnél: mennyiben nevezhető kínzásnak az, ha valamely jobbágy
előfogatra hajtatva, az utak rosszasága miatt lovait megverni
kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni,
hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután t. i. a
szabályokban kimondatott, miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon
verés, mely vonó- vagy más marhán nemes embertől vagy annak
parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a
jobbágy úri munka vagy előfogat alkalmával lovain véghez visz, vagy mely
szeptember hó végétől ápril kezdetéig a megye főútvonalain történik, hol
ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetetlen, a társaság legnagyobb
ellenei elhallgattak.
James úr sokat fáradott; gyönyörű négy pej lovából kettő döglött meg,
annyit járt körül a megyében, míg az egész előkelőbb nemességet
részvétre birhatá; de végre a társaság fennállt, s első elnökéül
egyhangúlag alapítója választatott Voltak az egyesületnek ellenségei
most is, Vándory például – ki máskor, ha szenvedések enyhítéséről vala
szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvencz
eszméi közé tartozott, – nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye
tömlöczében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében
arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak s szarvasmarhák
szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, melylyel, mint a
társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették, – szerencsére nem
voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó
dicsőséget szivesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen, – de ezek,
mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzből, melyet a marhák javára
összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott;
de minden ellenségeskedés és gyanusítások mellett a társaság fennállt, s
ez kétségen kívül a fődolog.
– Élni, ez főczélja életünknek, – így szólt, hamarjába nem mondhatom
meg, melyik hires iró, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha
olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta, fogják rám, – ez
eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk,
s kiknek franczia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által,
melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítók. Mi itt az emberi
életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy
fennálljanak, ez legfőbb czéljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami
foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének,
melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában
teljesítünk, alig van más hasznuk, – kiveszek természetesen minden
hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon
magában a fizetésben fekszik. – A porvári állatkínzás elleni társaság
gyűléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal birt, sőt
titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között
Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimismusra, hogy az általa
alapított egyesület fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A magyar
különös utánzási hajlammal bir; mit a külföldön lát, főkép mit az idegen
szokások között feltünőnek tart, azonnal megkisérti hazánkban is.
Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben
magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit
némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás és
rókavadászat Angliából áthozatott, miért ne az állatkínzás elleni
egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt
mondhatnám, hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, a mennyire
felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé, – ez azonban csak
egyedi nézetem, s James úr, látva első egyletének sebes terjedését,
talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához
eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó
állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a
társasági jegyzőkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki előadásában
igen sok eset adatott elő, melyből minden elfogulatlan meggyőződhetett,
mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony-megyében. Csak néhányakat
legyen szabad felhoznom.
Nem egészen két hónapja mult, hogy a porvári nagy utczán a főügyész úr
kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn
kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a
sár nagy vala, s a másik, a helyett, hogy e baráti intésnek engedne, még
inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a
megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik s a
lovakat annál erősebben üti. Erre a főügyész úrnak emberszerető kocsisa
leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut,
eléri, – mi annyival könnyebb volt, mert szekere épen akkor akadt fel –
lábánál fogva lerántja üléséről, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett
fel ismét.
Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, melyből
örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó
osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni,
különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona
Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzőkönyvében.
N. N. a megyének egyik táblabirája, utolsó februariusban falujáról
Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban
eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék,
azonnal kifogatja lovait s kocsisa által a szomszéd faluból nyolcz
előfogati parasztlovat hozat magának, melylyel útját tovább folytatja.
Határoztatott. N. N. új bizonyítványát adá ez által is azon mívelt
érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél
fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél
az elnök által kiadatni rendeltetik.
Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen
elég mondanom, hogy a közszellem, mely mint néhány megyében, úgy
Taksonyban is két-három ember által képeztetik, már egészen az egyesület
mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak néhányan a közszellem ellen,
melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége
mégis e szerint fordítja köpönyegét, és sokszor kezébe veszi előtte
kalapját, csak hogy valahogy le ne fújja fejéről.
Midőn Vándory a terembe lépett, – mert egyenesen ide vevé útját, hol
tanukra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott – épen igen érdekes
vitatkozások folytak egy szamár fölött, mely tulajdonosa által
megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra
vala osztva. Az egyik, a túlsó bal oldal, jótéteményeit minden létező
állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött
conservativjeiből állt, az egylet működését csak a lovakra kívánta
szorítani; míg a harmadik, mely, mint Ancillon, e túlzó ellentétek
közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat
vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni
kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyűlésben már nagy győzelmet
vívott ki, miután keresztül vivé, hogy az öszvérek – fájdalom, hogy
Taksony-megyében ily állat nem létezett – ezentúl lovaknak
tekintessenek; innen a szamarak emancipatiójához csak még egy lépés
vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, melylyel ezen párt a jelen,
őt oly közelről érdeklő esetben küzdött.
Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi
mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb
politikai tárgynál majdnem ép annyi költői szótag kívántatik, mint
szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram czímezések, –
bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes
szónokok, míg elleneik a lovak által régi időben e haza iránt tett
rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra
emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének
különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földére jöttek, s minden
csatáikban győztek, úgy, hogy a régi dicsőségnek majdnem fele őket
illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességből, ha
valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory úgy látszott, az egész
vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután előbb Völgyesyvel, ki a
nélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután
Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésből
elmaradni nem lehetett, félre hívá, s ezzel is az ablakok egyikében
suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel
elhagyá a termet.
De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület
tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s főképen
az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt,
mi velök kétségen kívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s
érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb
beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig keztyüit is az asztalon
hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább
azon: miért ment el, főkép miért hítt még egy pár embert magával? míg
sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy épen Völgyesyt s
Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna.
A hypothesiseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy
Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hivattak
el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki nem birhatott, s kit
Vándory talán reá vett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál
kivántatik, látszott a valószinűebbnek. Az érdek, melylyel az egyesület
tanácskozásait eddig mindenki követte, e percztől lankadott s James úr,
miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevőket szórakozásukból
a tárgyhoz visszavezesse, nem tűrhetve többé az ide s tova járást s a
suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, mi által a
szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre
halasztatott.
Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán boszankodott s Vándoryra mert
jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést ott hagyák,
neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a
közfigyelmet másokkal szivesen megosztaná, s ki, elnöki székről a
legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja,
mint James úr, annak ülés után egy kis rossz kedvet mindenki
megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory
magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett – Rétyné.
Az alispánné épen hálószobájának az udvarra nyiló ablakánál ült s
dolgozott, midőn Vándoryt a zsidótól kijőni és sietve a megyeház lépcsői
felé menni látta. A dolog Rétynének feltünt, de nem aggasztá őt. Mióta
tudta, hogy a zsidó egészen magán kivül van s felgyógyulásához semmi
remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, s oly nyugodtnak érzé
magát, mintha már meghalt volna. Most, midőn Vándoryt a zsidónak
tömlöczéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét
eszébe jutott. Mit bánom, akár él, akár nem – így szólt magában, – a
zsidó magánkívül van; e higvelejű pap bizonyosan ismét papolt neki
valamit, miből amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy
mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább
beszéljen. S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel
gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett practicus
emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok s garasokban
felszámítható hasznot nem aratnak. – Miután azonban rövid idő mulva az
udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve, Vándoryt látá, ki Völgyesy s
Bántornyi Lajos kiséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt
azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szivét
nyugtalanság tölté el.