halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök
nélkül jutottak e helyzetbe! De ez nem volt, nem lehete így. Hazánkban,
mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely szerint senki, melőtt
birája által elítéltetett, nem büntettethetik, a nemesség kiváltságaihoz
tartozik s így nem találunk tömlöczöt, hol a raboknak nagy része nem
állana olyanokból, kik puszta és sokszor alaptalan vád következtében
záratnak el, s évekig a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönben hasonló
szenvedéseket állnak ki. Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy
mert a legújabb időről beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e
valaki, ki csak azt állítja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok
közé tartoznak? Menjetek végig, ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra
int, túlzással vádoltok s gyáva philanthrophiának nevezitek, ha valaki
eszetekbe juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve
alatt e honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti
kitünőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöczein, s mondjátok, hányat
fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a
vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az
elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra nézve
különbség tétetnék? Lánczok s hetenként két napi bőjt, ez a fogsági
büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajjon nem viselnek-e lánczokat a
vádlottak is? nem bőjtölnek-e az elítéltekkel? s mi más köztök a
különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt gonosztevő büntetésének
határát ismeri, míg a sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem
lát, mihez reményét köthetné? De minek bámuljuk ezt? eseteket mondhatnék
el olvasóimnak, nem egyet vagy kettőt, nem is olyat, melyet mult
századok krónikájából merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok
említése tanácstermeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek,
a nélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt a nélkül, hogy ilyennel csak
vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen,
hosszabb ideig tartó rabságot, és lánczokban s gonosztevők társaságában,
csak valamely tévedés vagy a tömlöcztartó gondatlansága következtében,
ki egy vagy más ily egyedet, ha például mint tanu a megyeházához jött,
véletlenül lánczra veretett, s azután míg a hiba valamely szerencsés
véletlen által ki nem világosodott, ott tartott a többiekkel, – hisz egy
rabbal több vagy kevesebb, nem szaporítja gondjait, és az alispánoknak
sokkal több dolguk van, semhogy a tömlöczök megvizsgálásával
fáradhatnának. Mondom, felhozhatnék ily eseteket, s olvasóim – azok t.
i., kik állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben
szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de
először, átlátom, hogy miután tömlöczeinkből pénzért s szép szavakért
néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a biró által elzárásra
ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy helyökbe
olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöczbe valók; másodszor nem is
szeretném, ha valaki által túlzó philanthropnak tartatnám, s azért ezen
esetek elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószínűtlennek
gondolná, hogy a porvári tömlöczben igen sok vádlotton kívül szinte egy
ily tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öt hónapi gondolkodás
után még e pillanatban sem foghatá meg tulajdonképen, mi módon jutott a
tömlöczbe.
A szegény ember, kivel épen bűntelensége miatt rabtársai mindig a
legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönítve ült
magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki megszabadítására
mindent tett s kevés vagyonát hasztalan kisérletekben eltékozolta,
naponként háromszor jött a börtön ablakához és benézett. Ezek voltak az
egyedüli pillanatok, hol a nyomorult rövid időre tompa fájdalmából
feleszmélt. A vasrostélyhoz ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál
nejét láthatta; mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői s
gyermekeiről, s ha a könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el e
kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e
szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült férje
ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök felnyittattak,
neje lement a hajdukkal, hogy tudtára adja, de ő magánkívül feküdt
szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid napok mulva örökre biztosítá
a halál.
Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen
fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon gyermekéveik
félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték
megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni félelmök érzetét,
s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott, a tömlöczperselybe
bővebben folytak, – mert hisz azok iránt, kiket életveszély fenyeget,
mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jő, mikor
reá legkisebb szükség van – nagyrészint pálinkára fordíttattak, s csak
arra használtak, hogy e szerencsétlenek egy pár órára bajaikat részegen
elfelejtsék. Mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó
nélkül, mintha közönyösen várnák a pillanatot, melyben a ragály őket is
meg fogja ragadni, míg egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, s
szörnyű káromkodásokkal tölték a tömlöczöt, néha mintegy magokon kívül
erőtlen dühhel rázva a vasrostélyt, mely őket ez eleven sírba zárá.
E szerencsétlenek szenvedéseit csak két férfiú szerény munkássága
enyhíté. Az egyik Vándory, a másik a porvári börtönnek katholikus
lelkésze volt. A megye termében épen akkor vallásos tárgyakról folyt a
vita, s a két vallás hívei határtalan lelkesedéssel küzdöttek a
házassági szerződés mi módoni kötése iránt. Vándory s lelkésztársa – bár
ezért sokak által vallásos közönyösséggel vádoltattak – jobbnak tarták,
ha a házban, hol vallásról annyian szólnak, ők ketten teszik azt, mit
vallásuk parancsol. A küzködő egyház Taksony-megyében, úgy látszott,
eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek
eszébe jut, miként az egyháznak a küzdésen kívül még más feladásai is
vannak, s ott, hol határtalan lelkesedéssel a születendő gyermekek
vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, s Jeruzsálemöket feldúlva
gondolják, ha a reversalisok által egy pár gyermek más vallás
szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordítja
idejét, hogy azon számtalanok közül, kik a törvény értelme szerint
katholikusoknak vagy protestánsoknak neveztetnek, legalább néhányakat
vallásuk tanaiban oktassanak s haláluk előtt a hit vigasztalásaiban
részesítsenek. Ha Vándory s e katholikus káplán vallásukról szólnak, nem
hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; míg
csak cselekedtek, nem vala közöttük különbség, – s noha az egyik Rómában
új Babilont, a másik minden malasztnak kútforrását látá; noha az egyik,
míg reversalisok léteznek, a másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását
veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház
minden decretalisai el nem fogadtatnak, a másik bálványozásnak, ha
valaki hitének alapját a szentíráson kívül másvalahol keresi: Vándory,
valahányszor Tiszarétről bejöhetett s a káplán naponként idejöknek nagy
részét a tömlöczben tölték, s mindkettőnek vigasztaló szavai új reményt
öntöttek sok szerencsétlennek szívébe, ki, ha e biztató szózat nem
hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által magát. Voltak, kik e
szelid férfiaktól először elfordultak, sokan megvető gúnynyal fogadták
oktatásaikat; de ki az, ki főkép szerencsétlensége óráiban a vallás
vigasztalásait soká nélkülözhetné? A hit néha nem elégíti ki eszünket,
érteni akarunk, s a vallás megfoghatlan rejtélyeket nyújt, – de vajon a
szív feltalálhatja-e nélküle megelégedését? Vezesd ki a kételkedőt Isten
természetébe, ott, hol magas bérczek a láthatárt elkerítik, s a szem,
melynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik;
ott, hol a bérczről lezúgó patak dörgése, a madarak éneke s a szellő,
mely a lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, melyekre
a szív megindul s az ész hasztalan keres értelmet; mutasd a magas eget
neki, mikor a nap a láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a hold
milliónyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, s kérdezd
akkor társadat: kételkedik-e még? s a természetnek mindezen csodái nem
hatnak a szívre annyira, mint egy valóban jó ember közeledése, ki
hitétől lelkesítve, csendes munkásságával embertársai boldogításán
fárad.
Vannak újabb időkben emberek, kik a tömlöczökre fordítva figyelmöket, a
költészetnek egy új nemét alapították meg, egy nemét az ártatlan
pásztorkölteményeknek, melyek a tömlöczben játszanak. Minden nagynak s
szépnek, mit e világon látunk, megvan carricaturája, mely vele majdnem
egyszerre támad, s a philanthropiának ezen kinövése, mely szerint minden
gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett s
véletlenül a jó útról eltért becsületes emberként festetik, kétségen
kívül ép oly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló
tévedései; azonban nem kevésbbé hibázik, ki ellenkező szempontból
indulva ki, a tömlöcznek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét
is javíthatlannak hiszi. A legnagyobb férfi, kinek tetteit századok
magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégis csak ember, s a
legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szintén még ember
marad. A tettek, melyeket amannál bámulánk, ennél borzadással említünk,
csak egy egész életnek egyes pillanatai, s valamint a nagy férfiban az
emberi természet számos gyengeségei, úgy a legnagyobb gonosztevőben
egyes jó tulajdonok megmaradnak, s ez az, mi által a rabok javíthatása
sok esetben lehetségessé válik, de mindig csak olyanok által, kiket
vallásos érzelmek ehhez lelkesítenek.
A hatás, melyet főképen Vándory a rabokra gyakorolt, szinte csodálatos
vala. Ha a tömlöczbe jött, s a rabok szavát vagy csak lépteit hallák,
öröm sugárzott minden arczon. Az egyes börtön lakói, melybe lépett,
tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, s a meg nem szokott részvét, a
régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, melylyel hozzájok szólt,
megnyitá a legmegrögzöttebb gonosztevő szívét szelid oktatásainak. Ki
Vándoryt a rabok között látta, nem bámulhatott optimismusán, melylyel
minden tanítványát megjavíthatónak, sőt nagy részben már megjavítottnak
hirdeté. Jelenlétében csakugyan úgy látszott. Az emberek nagy részének
jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a szív, azon
hangon felel, melyen megszólíttatott, s a legnagyobb gonosztevő, kit
sorsának kiméletlen érintései s az emberek igazságtalansága elvadítának,
hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e szelid befolyásnak.
Legszembetünőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki
Macskaházy meggyilkoltatása iránt, mint tudjuk, gyanuba jött, s Porvárra
hozatott. Minthogy e zsidó a gyilkosság elkövetése után Macskaházy
szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi perére a
legnagyobb fontossággal birt, s Völgyesy, mint a jegyzőnek védője, azt
kíváná, hogy magányosan zárassék el, mely kívánat ez alkalommal annyival
könnyebben teljesíttetett, minthogy az alispánné által is pártoltatott.
A fakamaráknak egyike üríttetett ki e czélra, s a legszükségesebb
készületek megtétele után, melyékhez egy belől fülő kályhán, rossz
ágyon, s az ajtóra vert erős új lakatokon kívül alig tartozott más: ez
lőn a zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen
helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné, ártatlanságáról, a mint
mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e szerencsétlen iránt,
sőt mindjárt fogsága kezdetén őt egyszer meg is látogatta, – a mit a
tömlöcztartó, Rétyné világos parancsa ellen, nehogy e nemes tett
titokban maradjon, többeknek elbeszélt. – E magasrangú úrhölgyön kívül
azonban senki legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanusított, s
vallatásait kivéve alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a hajdú
megvetéssel állítá elébe nyomorú étkeit, s hallgatva vagy goromba
tréfákkal hagyá el kamaráját, s a rab teljes kiterjedésben érezé a
magánynak minden kínjait, melyeket a jövőben oly kevés remény, a multból
semmi nyájas emlék nem derített.
Nyájas emlékek! hisz ő zsidó volt; ez élettörténete. Születve, hogy
családja nyomorúságát oszsza, anyja ápoló karjai között feltartva, hogy
már zsenge gyermekkorában e világ igazságtalanságával megismerkedjék,
elhagyva szülői házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát
érezze, küzködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert
hisz attól a zsidó eltiltatott, de fortélylyal s csalfasággal, földön
csúszva, mint a hernyó, melyet az átmenő gondatlanul eltapos,
gyűlöltetve, üldöztetve: – ez az, mit a zsidó multjában talál, ez az,
miről e rab emlékei szóltak. Boldog a gyermekkor! a férfi, ha élete
minden czéljait elérte, diadala legszebb pillanatában vágyódva tekint
vissza ártatlan játékaira, s szívesen felcserélné babérját a vegyületlen
örömekért, melyeket akkor élvezett; de a zsidó mit talál, ha e korára
emlékezik? – megvetést, mely már első gyermekörömeit elkeseríté. Midőn
önlábain először megy keresztül faluja utczáján, a gyermekcsapat
csúfolva fut utána. A harcz, melyet egész életén át ő, az egyes, a
sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete küszöbén, a gúny s megvetés
elkeseríti élete kelyhét első cseppjeiben. Szeretni fog ő is, de kiért
életét adná, azt megvetve látja mindenki által; kit trónra emelne ifjú
lelkesedésében, azzal nem oszthat meg mást, mint saját gyalázatát, a
gyalázatot, melyet nem érdemelt, s melytől ép azért nem szabadulhat; a
gyalázatot, melyet őseitől öröklött, s melyet gyermekeire hagyand; a
gyalázatot, mely szörnyű átokként egész faja fölött kimondatott, s
melytől őt semmi erény, semmi nagy tett fel nem mentheti.
S mi bámuljuk, ha a zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket,
melyek az emberi természetet nemesítik, e népnél ritkábban találjuk?!
Engedtünk-e neki tért, hol e nemesebb érzelmeket használja? e haza
gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kívánhatna? mi
felebarátilag bántunk-e avval, kit most önösséggel vádolunk? Vegyük el
az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy
jótettek után se honfitársainknak tiszteletére, se nevünk dicsőségére
számot ne tarthassunk, s ugyan hány fog még haladni az erénynek
ösvényén!? Ez a helyzet, melybe a zsidó e művelt század közepett
legalább honunkban állíttatott. A mi ennyi elnyomás után lelkében nemes
érzelmekből még megmarad, csak az égő gyűlölésben mutatkozhatik, melyet
irántunk érez.
Az üveges zsidó népének e közös szenvedésein kívül még más okokból is
megérdemlé mindenkinek szánakozását. Visszataszító külseje, mely őt
mielőtt vétkezett, már gyanússá tevé, s beteges teste kettősen
szerencsétlenné tevék őt; s főkép most fogsága alatt, hol minden
vonásain a félelem nyoma látszott, alig lehete embert képzelni, ki
inkább sajnálkozást gerjeszthete. – De a mint mondám, a zsidó iránt
senki könyörületességet nem érzett, sőt úgy látszott, ő maga sem számolt
részvétre, – s Vándory, ki látogatásait nemcsak saját vallása híveire
szorítá, s többször hozzá is elment, mindig magába zárkózva találta őt,
s hamar meggyőződött, hogy e szerencsétlen által csak kémnek tekintetik.
A lelkész mindent elkövetett, hogy e rabnál is, mint a többieknél,
bizodalmat ébreszszen, sőt annyival inkább reménylé, hogy a zsidó által
oly dolgoknak jöhet nyomára, melyek Tengelyinek használhatnak; de hiába!
A zsidó a legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre
felelt, sőt néhányszor megkereszteléséről is kezde beszélni, de minden
feleletből kilátszott, hogy a lelkész látogatásait csak vallatása egy
más nemének tekinti; s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a rabnak terhére
van, végre elmaradt.
E viszony azonban most egészen megváltozott. Több hónapi fogság után,
mely alatt nedves, félig földalatti kamarájából szabad levegőre nem
bocsáttatott, az uralkodó tömlöczláz megragadta a szegény zsidót is s
nem vala felgyógyulásához semmi reménység, talán az egyen kívül, hogy a
megye orvosai által gyógyításba nem vétetett. A zsidó elhagyatva feküdt
kamarájában, annyival szerencsétlenebb a többi rabnál, mert ha néha
lázas álmaiból egy pillanatra feleszmélt, még vizet sem kaphatott,
melylyel égő szomját enyhíthetné. Mintha már meghalt volna, róla, úgy
látszott, az egész világ megfeledkezett, s maga az alispánné minden
részvéte mellett, melyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy
felgyógyulásához reménység nincs s hogy lázában érthetetlen nyelven csak
összefüggés nélküli szavakat mond, egészen megnyugodott.
Vándory vala az egyetlen, ki jószívűségének hírét most sem hazudtolta
meg, s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a zsidónak
kellemetlenek, önként elmaradt: úgy most mindent elkövetett, hogy e
szerencsétlennek helyeztét legalább némikép enyhíthesse. Ha Porváron
volt, naponkint kétszer-háromszor is elment a beteghez. Saját pénzén egy
szegény asszonyt fogadott, ki a napnak nagy részét nála tölté, egy
szóval mindent tett, mi erejétől kitelt, s mit az ájtatos férfi
keresztyéni kötelességének gondolt, mely azon kicsiny szolgálatoktól,
melyekkel embertársaink iránt jóakaratunkat bizonyítjuk be, a
legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember,
kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, s mi több olyan, ki, a mint
látszott, a keresztyén lelkész oktatásai által magát meggyőzetni nem
engedé s megtéréshez kevés hajlamot mutatott; de eretnek létére
Vándorynak úgy látszott, hogy a samaritanusról irt evangelium által a
felebaráti szeretetnek parancsa nemcsak vallástársainkra terjesztetik
ki, s hogy a szent könyvben, melyhez életét irányozá, nekünk embereknek
csak szeretet tétetik kötelességül, s ő ehhez tartá magát.
Ha a zsidó zavart álmaiból pillanatokra feleszmélt, sokszor Vándory
szelid vonásait látá maga mellett. Ha néha éjjel felébredett s egy kis
vizért fohászkodott, melylyel égő szomját enyhítse, ott volt ápolója, s
csendesen ágyához lépve teljesíté kívánságát, s ha a beteg kérdezé: mi
küldte őt hozzá? – ismét Vándory nevét hallá. Mint egy fensőbb
gondviselés, mely szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit
Isten szenvedései között vigasztalásul hozzám küldött; így tünt föl a
váratlan jóltevő e boldogtalannak képzetében, s a vad álmok között,
melyekkel a láz agyát felzavará, mintha segítségül híná, néha Vándorynak
neve hangzott, s az öreg asszony, ki nála volt, azt állítá, hogy
valahányszor e nevet kimondá, mindig nyugodtabbnak látszott.
Majdnem három hét mult a nélkül, hogy a beteg állapotában változás
történnék, végre a láz elmaradt s a rab magához tért. Felgyógyulásához
nem vala remény most sem. Teste nem birt elég erővel, hogy a szükséges
krisisen átmehessen s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e
betegség végső szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a halál egy
pár óráig pihenni hagyja martalékát, csakhogy, miután e földön még
egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt
látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.
A zsidó tisztán látá helyzetét, s úgy látszott, megnyugodott benne. Csak
egy kívánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még
egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudta,
hogy nem álmodott, midőn a lelkészt többször ágyánál gondolá, s hogy
mindazon jótéteményt, melyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki
köszönheti. Vándory aznap nem vala Porváron, s a beteg óráról-órára
nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, a mint mondatott,
délre váratik, még mindig nem jő. – Nem halhatok meg nyugodtan, – mondá
többször az öreg asszonyhoz, ki ágya mellett ült – ha a tiszteletes
úrral nem szóltam. Köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, s
azután – tevé hozzá halkabban – lelkemet egy titok terheli, oly dolog,
melynek tudása Vándory úrnak szívén fekszik, tudja-e jó asszonyom, s
melyet csak neki mondhatok meg. Menjen kérem, s kérdezze, nem jött-e még
meg?
Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a lelkész, ha a városba jött,
közönségesen mindenek előtt menni szokott, s ha azon hírrel tért vissza,
hogy Vándory mégsem jött, a beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza
vánkosára. Végre késő délután a kamara ajtaja megnyilt s a lelkész ott
állt a beteg ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már
szinte lemondott reményéről. Nem fogom leirni az érzelmeket, melyek a
zsidó szívét e pillanatban tölték. Csak gúnyt s megvetést találva egész
életén át, félve, gyűlölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit
látta, nem bízva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt, nem
remélve jót még Istenétől sem, ki őt, úgy látszott, csak hogy szenvedjen
állítá e földre, nem szeretve senkit, mint ki szülőit nem ismeré, s
kihez soha senki szeretve nem közelített: lelkének minden jobb érzelme
most életében először egyszerre szólalt fel. Vándory vala az első ember,
ki hozzá nyájasan közelített, s a szív, melyet az élet csak gyűlölni
taníta, megnyilt e szelid érintés alatt. Mindazon háladatosság, melyet
máskép jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon
bizalom, melyek szükségét ő is magában hordá, de melyet senkinek nem
adhatott, mindazon szeretet, melyre lelke képes vala, egy pillanatban
tölté keblét, s a szerencsétlen mindezen érzelmek kifejezésére csak köny
nyeket talált.
– Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva e
jelenet által, – véghetlenül irgalmas az Isten s könyörülni fog rajtad
is.
A rab görcsösen szorítá kezét s könyei egyre folytak, de nem felelt.
– Lám, jobban érzed magadat, – szólt ágyához ülve nyájasan a lelkész –
ki fogsz gyógyulni, élhetsz s még a társaság hasznos tagja válhatik
belőled.
– Oh édes tiszteletes uram, – mondá a zsidó gyenge hangon, melyet néha a
könyek elfojtának – végem van, én érzem, hogy meg kell halnom, nem is
azért sírok. Nekem nem sok örömöm volt a világon; még szülőimet sem
ismertem, s ily szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a
föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra
gondolok, mit a tiszteletes úr velem tett, rajtam, kivel mindenki eddig
mint a kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztyén tette
velem, s épen Vándory úr, kinek én – itt a rabnak szavát ismét elfojták
könyei, kezével eltakará arczát s zokogott.
Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, semhogy annak
terjesztése iránt közönyös lehetne, – a proselitismus nem kinövése,
hanem szükséges következése minden erős hitnek, – azt gondolá, hogy a
pillanat eljött, melyben e szerencsétlent megtérítheti, s Isten
véghetetlen kegyelméről kezde szólni, ki a sokáig tévedőt, habár utolsó
pillanatában térne meg, el nem taszítja magától.
A zsidó felfogta e szavak értelmét, s letörülve könyeit, szomorúan rázta
fejét. – Tiszteletes uram, – mondá sóhajtva – ne kívánja tőlem ezt.
Apáim vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha
miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól
elcsábíttatni nem engedém, most megrontom még ezt is s hitemtől
elpártolok. Nincs semmi, mit a tiszteletes úrért nem tennék, csak ez
egyet ne kívánja tőlem.
[Illustration: Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen
meghatva.]
– Ne gondold, – mondá a lelkész megindulva, – hogy megtérésedet magamért
kívánom, vétkeznél, ha életednek e legfontosabb lépésére nézve mást,
mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked üdvösségeért
szólok, a keresztyén vallás a szeretet vallása –
– A szeretet vallása?! – szólt a beteg, kinek arczaira egy pillanatra
közönségesen keserű kifejezése visszatért – kérdezzen minket zsidókat,
mit tapasztaltunk? Ha több ily keresztyént ismertem volna, mint a
tiszteletes úr, – tevé hozzá, midőn a hatást, melyet szavai Vándoryra
tevének, észrevevé, nyugodtabban – ki tudja, talán elhagytam volna
vallásomat. Én részemről a zsidók között is kevés jó embert találtam. De
– folytatá egy kis szünet után, mely alatt, mintha magát arról akarná
meggyőzni, hogy a lelkészen kívül senki jelen nincs, a szobában
körültekintett – lelkemet titok terheli, melyet mielőtt meghalok, a
tiszteletes úrral közölnöm kell, – s fogyni érzem erőmet.
Vándory a beteg ágyához közelebb tolta székét, s a zsidó, gyengesége
által többször félbeszakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi s
Vándory irományainak elrablásáról tudnak, s mi által Macskaházy s az
alispánnénak részvéte, melyet már Viola vallomása után sokan hittek,
minden kétségen kívül állíttatott.
– De ki ölte meg Macskaházyt? – kérdé Vándory, ki a rabnak minden szavát
a legnagyobb figyelemmel követé – a helyről, melyen találtattál,
hallanod kelle mindent, mi a szobában történt.
– És én hallottam is mindent; – válaszolt a zsidó. – A gyilkosság Viola
által követtetett el, meg merek esküdni reá. Talán egy fertályig beszélt
Macskaházyval, s én mindjárt megismertem szavát.
– És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! – sóhajtott
Vándory. – Nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e
gonosztettel, s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti
meg?
– Miért nem mondtam? – szólt a zsidó szemeit Vándoryra függesztve, –
mert a nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi igazolására
csak egy szót szólok, az egész gyanú egyedül rajtam marad.
– De mit kerestél azon éjjel, mikor a szerencsétlen ügyvéd
meggyilkoltatott, a kastélyban? – kérdé ismét Vándory.
A zsidó rövid ideig hallgatott. – Miért ne mondjam – szólt végre, –
megigértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott
nyomorúságomban, minek kiméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy
meggyilkoltatott, Rétyné s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az
irásokat, melyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hivatott,
s kétezer forintot igért, ha –
Vándory elborzadva összecsapta kezét.
– Megelőztettem, – folytatá a zsidó halkan, – máskép Macskaházy kezeim
által halt volna meg.
A zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülve
ült ágya mellett. A mit hallott, borzadással tölté el lelkét s
egyszersmind reménynyel, mert átlátá, hogy a mit hallott, Tengelyi
igazolására a legnagyobb fontossággal bir. Rövid gondolkozás után
Vándory azonban meggyőződött, hogy ez egész vallomás Tengelyinek nem
használhat, ha az, mielőtt azsidó ismét előbbi eszméletlenségébe
visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességű tanú
előtt, miután a birák neki magának, mint Tengelyi legjobb barátjának,
teljes hitelt adni nem fognának.