szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire
boszantó, ha az iró, történetének fonalát elhagyva, minden perczben
okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó,
becsületes ember volt, ki a természeti tudományokból éppen annyit
tudott, a mennyit egy pár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a
tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát,
nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen
megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál
tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemes férfiú, noha csak
azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a
napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt s egy növényt
szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralogiáról
szólt. Nem boszankodtam életemben soha inkább. – S im most pár évvel
később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda
vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál
láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal untatom őket.
De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái, (Vándory a
jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete
különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden
nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is
nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás, –
nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket
nálunk mindenki ismer s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az
emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég
lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel
voltam; – több szerelmes jelenetet kell vala leirnom, melyekből ifjú
olvasóim mint egy új Kniggéből megtanulhatnák, miként viseljék magokat
bizonyos körülmények között; néhány nagylelkű tett is emelte volna művem
becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok
szinművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként
szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz. Tudva
való dolog, hogy a regény bajszos férfiak- s főkötős asszonyoknál csak a
gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne
elmondatik, sehol a világon fel nem található. – Én mindezt tudom, s
százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban
százszor föltevék, soha sem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy
új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken
kívül fekszik; én nem birok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem,
mint melyben élek, mely minden gondolatom s érzelmeimet lekötötte,
melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem
kérdez vala, hazánkat magunkkal vihetjük-e czipőnk talpán? azt feleltem
volna, hogy igen. Elviszszük magunkkal hazánkat czipőnk talpán, sőt, ha
midőn elmenénk, czipőnknek talpa sem volt, vagy épen mezitláb indultunk
útnak, elviszszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a
szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy
még akkor is, midőn művemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s
ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek,
csak az, hogy hibáimat bévallom s javulást igérek.
Im a jelen esetben a porvári tömlöczben naponként történt számos
halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi
rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala oda vezetne, s
szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből olvasóim talán bámulva
látnák, mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegeink gyógyításáról.
Egész orvosi policziánk rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék
mindenkit, hogy boldog földünk a policziának ezen nemétől, mint
egyáltalában minden nyilvános policziától, egészen ment. – De legyőzöm
hajlamomat s nem mondok semmit; vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? főkép
miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki
többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb
alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint ha orvosi
tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.
Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb
rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen
marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A
főbiráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz s azt haza
akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és őrök e
marhákat nem akarják beereszteni, s a főbiró azon kellemetlen helyzetbe
jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most
még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A
birtok szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A
főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen
marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök, melyek a
megye egyik főbirája által megvétettek, idegeneknek józanul nem
mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal, s részint
talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által
rosszaltatott, a főorvos tizennégy nappal a porvári vásár előtt
indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több esztendőn át a marhadög
mindig e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A
szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a
taksonyi földesurak ökreit soha jobb áron Porváron el nem adták, s a
főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.
Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi főorvos
magának közkedvességet szerzett; azonban csak a legszükségesebbnek
elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika főszabályai
szerint jellemeimnek motivatiója tartozik, azaz a jelen esetben
megmutatása annak, miért lett főorvosom épen Taksony-megye főorvosává?
Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – s ez talán oka,
miért választják iróink annyiszor a külföldet történeteik szinhelyéül –
abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel
a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos
mindennapi kenyerünk, melylyel mindenik él, és sok, kinek semmi más
eledele nincs, néha gyomrát is elrontja; nincs tárgy, melynek
megértésére államtudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem
szólhatok, például, főorvosomról a nélkül, hogy Taksony-megyének
alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a
főorvosnak ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk controvers
kérdései közé tartozik. Azt hiszi talán valaki, arról foly a vita:
vajjon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország
főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonomiánknál
fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztujításon történendő választás
között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel
bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az
egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.
Midőn a jelen főorvos előde meghalt – az egész vidéken híres ember volt,
ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s minden betegeinek
ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala,
azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak, – midőn,
mondom, ezen úri ember meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre
került. A főispán azonnal egy igen kitünő fiatal embernek igérte e
hivatalt, kinek minden tekintetben jó conservativ elveit ismeré, ki
tanári oklevéllel birt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő
szolgált, s magát ez idő alatt igen kitünteté, a Szép mulatságokban egy
pár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katholikus
volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki.
Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy francziául s
angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti,
több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi
tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született
református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két
pártra oszlott, s egy évnél több mult, mielőtt a viszongások, melyek a
rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak
akkor történt, miután mind a főispán, mind a megye kijelöltje önként
lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen
főorvosban megegyeztek. Mint lutheránusnak, vallási fogalmai sem a
főispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kivánataival,
kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek,
azonkívül nem lévén sem conservativ, sem másféle elvei, az új főorvos
minden párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott
sem francziául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem irt
verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s
így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait
egyesítse, s mint Taksony-megyének békeangyala lépjen fel.
A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész
Taksony-megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s egyszersmind
legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek,
kik e szerencsés eredménynek érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de
míveltebb emberek tudják, hogy a főorvosnak e megyei nyavalya
megszüntetésére nézve legalább épen annyi érdeme van, mint sok nagynevű
collegájának leghiresebb gyógyításainál, s már ez első föllépés orvosi
híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi
nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A
históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt
Mucius Scaevola, Horatius, Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja, –
az életben ez nem elég. A multnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas
talapjaikon, melyekre az idő által helyeztettek, s Brutus, ha tőrét soha
nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között
él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen
mozgó tömeget jelenlétére.
Ki néhány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom
helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet
szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét
hordja magán s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges
érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utczáinkon világít? a
csillag-e vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan
szépségben lövelli ránk sugárait, amaz magasan áll; de az olajlámpát
közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs
nap, hol nem gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa
még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap
meggyújtassék, – az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben
fekszik. Olvasóim, ha e kincs után vágyódnak, oktatásomat követve,
bizton elérhetik.
Irjon akárki közülök néhány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe, vagy
folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő. Minden egyes versecskéről
egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább oly birálatot
ád ki, melyben némely hibák erősen megrovatnak, de mint a genialitás
óriási botlásai adatnak elő. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat,
ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s a ki a versecskét irta,
híres férfiú. Hogy nevét fentartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak
új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy birálatocska; ki
egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal
fentarthatja magát a hír ingó hullámain; csak a mint mondám, neveztetni
magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész
mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén
feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint Achilles
távol fekvő nagyszerű tumulusa által.
Az iró s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok, – innen
van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly
szivesen vetik magokat az irodalomra, – egyik az emberi nem erkölcsi,
másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló
sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb
utat, mint melyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék.
Magáról beszéltetni: ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, és
senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté.
Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult.
Minden kiépülő szivesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az
orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, mint hogy ha betege
csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a
hazai s néhány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános
köszönet mondatott, – s ily hálanyilvánítások természetesen annyival
több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektől jövén,
mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által
nyomattak az ujságba. Neve dicsőitésében a homoeopathák, aleopathák,
hydropathák, sőt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb
vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel
részesültek. A főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá,
melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy
betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védőkre is
számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homoeopathák egy
hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel aleopathikus rendszer
szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott,
az aleopathák minden bajt csak a homoeopathia káros hatásának
tulajdonítának. Ha a főorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzá számítjuk,
hogy minden hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék,
kisasszonyoknak soha a tánczolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedő
nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe küldött, a
férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint gyógyított, a
pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket, s a hydropatháknak a
bort megengedé: nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos
férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.
Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost,
ki ellene küzködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét
teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek
nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos
azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez
csak emberszeretet lelkesíthet. – Én ismerek ily férfiakat. – A typhus,
mely most a tömlöczben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári
főorvosnak is, s meg kell vallani, hogy ő most hiv maradt jelleméhez, s
legfőbb kötelességét, mely főorvosra nézve ragályos betegségeknél az,
hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a
ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult,
másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással, mert mily
orvos ne örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen magokra hagyá, mi
által egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a
természetre bizattak s a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt;
ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynéhány
meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá s érzékeny
szive sok fájdalomtól kiméltetett meg.
A porvári tömlöczök – mint olvasóim tudják, – azok által legalább,
kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen
lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s
beszélgetés, főképen téli időben oly tökéletesen kipótolák a szabadság
élvezetét, hogy Taksony-megyének nemes és nem-nemes lakosai között több
olyan találkozott, ki őszkor addig iparkodott, míg magának télre a
megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá,
borzadott.
A tömlöcznek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak
ellentállani felsőbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok
számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak
ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy
ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily korház mellett
lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtől eléretett.
Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette
meg. A felső tömlöczökből, hol harmincz, sőt nyolczvan rab együtt
tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy
még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két
szerencsétlent kivéve, kihaltak.
A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással
tölté a halálnak képe melyet mindenfelől látott, s magok a hajdúk, kiket
szolgálatuk naponként egy párszor a tömlöczbe vezetett, ha dolgukat a
lehetőségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanui
voltak. A tömlöczök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott
fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az
utczáról le világítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a
szomorú kar, mely mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté
az átmenőket. Néha éj közepett, ha minden egyéb hallgatott, az őr a
rabok imádságát hallá, s ha ez elhangzott, ismét csend lőn, mint a
sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a
hajdúk reggel a tömlöczökbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek
maradtak, egy fél órára az udvarra ereszszék, a vasrostélyokhoz
támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöczét
nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket
Isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek,
hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat
önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a
lépcsőn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A
lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e
gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után,
míg ezek közül néha egy pár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat
felvigyék.
A börtönök elsejében mindjárt a lépcső mellett több másokkal két testvér
vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei,
kik midőn egy nagyrészint betyárságból elkövetett bűntettért esztendei
fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérék ki kegyelmül, hogy egy
börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig
gyermek, mindjárt az első hetekben megbetegedett, és soha anya gyermekét
nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által
ápoltatott. Ő vala az, ki öcscsét a bűntett elkövetésére birta, kinek
kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét,
kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú
jött, az Istenre kérte, hogy hívjon öcscséhez orvost, vagy hogy vigye ki
a tömlöczből s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb,
állhassa ki a büntetést mindkettőjökért. – Tartsanak itt két esztendeig,
ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút ereszszék ki, ártatlan,
csak én csábítottam el; – így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a
hajdú-káplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könyekkel
teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem
teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy a meddig a
betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöczből
kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öcscse felgyógyulásához reménye
nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott,
ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a
vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor
vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje
ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt,
míg a félóra eltelt s börtönébe visszahivatott. – Minek czipeled ezt
magaddal? – szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá – nem
látod, hogy meghalt. – A rab elborzadva néze testvérére, ki
mozdulatlanul mellette feküdt. Arczához tartá ajkait, nem érzé
lehelletét, szivére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök
nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen,
nem lehete kételkednie. – Meghalt! – kiáltott irtóztató hangon, s magán
kívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöczbe, de a
szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés
nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.
A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban
is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöczében, haja őszülni
kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő
kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de lánczok
nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra.
Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérőt,
de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú
szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöczben mutatkozni kezdett, lelkét
mondhatatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden
pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott
a hajduktól, nem halt-e meg senki? egy szóval egész magaviselete azon
halálfélelmet tanusítá, melyet életében először érzett, talán mert
először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még
néhány nap vala hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni
kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap mulva szabad
lenne; szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott
akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha
elátkozá születését s káromkodott Isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át
megtartá, csakhogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása
pillanatában foszsza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a világ,
melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll
képzete előtt, a zöld mező, melyen mások gondatlanul mennek át, a folyó
nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága
napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vágygyal töltik el a rabnak lelkét,
reájok gondolt, felőlök álmodott hosszú éveken át, s most, midőn mind az
övé lehetne, midőn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött,
teljesülni kell – most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még
egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a lánczok végre
levétetnek? A láz elvevé eszméletét, de e kínos godolatok fentarták
magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül,
egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától
megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre
teljesíté. – Mert hány volt e tömlöczben, kinek e szomorú lakhelyet csak
sírjával lehete felcserélni.