álmodozást, végre bizonyos czélt keres magának. Életünknek egyik
legkellemetlenebb időszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban,
úgy a lélek e betegségében fejlődik ki, mely alatt mindent, mit maga
körül lát, undorral tekint; – s Ákos e koron túl volt. Ha más
viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, őt a pályától,
melyen amaz járt, vissza nem ijesztik, vagy ha Vilmát nem ismeri, talán
a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki látja át ifjú korában,
hogy azon eszmék, melyekért lángolunk: szebbek, mint hogy azokat
valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet mezején
elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben,
mint sok jeles tehetség e hazában, valószinűleg szintén csak azon
fáradott volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerűségre
szállítsa le, mely mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerű
érzeményeit hangos szavakra váltva, teli markokkal szórja ki az emberek
között; de a tapasztalások után, melyeket apjánál tett, Ákosnak ily
élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször jött érintkezésbe a
tömeggel, s a mit ilyenkor látott, nem buzdítá őt arra, hogy kegyei után
fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyűlölni, becsülni, vagy bárminő
emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség, – gondolá
sokszor magában. – E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen
szólal fel minden hangnál, csak elég erősen s azon helyről kiáltassék
feléje, melyre felelni szokott, nem érdemli, hogy szeressed vagy
gyűlöljed. Mint a homokoszlop, melyet a fergeteg a pusztán felkapott s
mely a vándor karavánt eltakarja; mint a lavina, mely midőn a bérczről
dörögve a völgybe zuhan, erdőt s falut magával ragad: ilyen e tömeg
mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerű s borzasztó
lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni ép oly balgatagság, mint
iránta megvetést szinlelni. A legjózanabb, vigyázni, hogy vele
érintkezésbe ne jőjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek
boldogítását tűzte élete czéljául, elérhetőbb, de nem kevésbbé szépet
választott magának, mint ki babérért fárad, s főkép miután Vilmát
szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.
Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, Ákos boldogságának
csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindig
bizonytalan sorsa miatt érzett.
Kálmán osztozott barátjának ez aggodalmaiban, mégis soha ember talán
boldogabbnak nem érzé magát, mint ő ez egész idő alatt.
Etelka az utolsó történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének
jobb oldalait. – A lelkesedés, melylyel minden alkalommal, hol valakit
elnyomatni látott, felszólalt; a férfias elszántság, melylyel, ha
segélye kívántatott, fellépett: elfelejteték hibáit, vagy inkább
meggyőzék Etelkát, hogy miután e földön teljes tökélyt találnunk nem
lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a főből, mint
olyanhoz, kinek hibái a szívből erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb
óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendőség kíváná, s
minden szeretete mellett, melylyel Etelka iránt viseltetett, nem
győzheté le magát annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sőt
valahányszor az idő engedé, ne vadászszon, – de mindezen kis hibák
mellett Etelka rég el vala határozva, s az egész világ által Kálmán
jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e
házasságban megegyezni nem fog.
Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s tapasztalt, nem
maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemű
egyediségeknél mindig, a helyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább
eddigi erényei s hibái megerősítésére szolgált. Olvasóim ismerik
Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala ő, kiket a végzet nagyszerű
tulajdonokkal keskeny körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sürű
erdőtől körülvéve szabadon nem nőhetett, a csomós össze-vissza görbült
ágakon a küzdelmek nyomát látni, melyekkel keskeny körén áttörni
iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük
észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol őket találjuk, – s nincs e
földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy
taposó malom az élet, melyben ha lebukni nem akarunk, előre kell
iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja,
szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, a mennyiben a
legközelebbi lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az
életben a legnehezebb, de egyszersmind a legszükségesebb kijelölni a
határokat, melyek közé munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem
teszi, mindig szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a
sors, s nem teljesíti legszerényebb kívánatainkat sem; s ha mi magunk
voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint
hogy ifjúságunk felette szép reményei később megboszúlják magokat? mit
várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az
embernek, nem annyira az, a mit vesztett, mint az, a mit el nem ért,
tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor feltevé
magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére
fogja szorítani munkásságát. E hazának átalakítása nem oly feladat,
melyet a tiszaréti jegyző magának kitűzhetne – így szólt sóhajtva, –
miért keressek ellenségeket magamnak, fáradságom nem vezethet
eredményhez. A gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfúrva sorba
fűzhető; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép.
De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a szegény jegyzőnél csak
addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságáról
hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát. Azon
inpractikus emberek közé tartozott ő, kik soha átlátni nem akarják, hogy
mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindig követni
akarja, s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan
polgárilag parancsolt kivételei vannak, sokkal biztosabban jut
vesztőhelyre, mint a mennyek országába.
Főképen most, mióta új szerencsétlensége által szive elkeseredett,
Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa, s Vándory, sőt
Ákos kérései nem birhaták őt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon.
Minden eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely
erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, ő haraggal elutasított magától,
habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé őt a nehézségekre, melyeket
védelmének önmaga gördít elébe.
– Ártatlan vagyok – szólt ily alkalommal, – s az ki fog sülni, most vagy
később. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok gonosztevő, nem
fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva, önmagamat
lealacsonyítom.
Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzőt fiatal ügyvédjével most is.
Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönből, hová
először záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint tudjuk,
eddig Rétyné eleségkamarájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a
rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában
szokott, s melyek által helyzete, főkép miután családja látogatásának
akadály nem gördíttetett elébe, tűrhetőbbé vált. E szobának ablaka az
udvarra nyilt, s Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márcziusi
napot, melynek sugárai alatt a tetők hóborítékának végső fehér foltjai
lassanként leolvadoztak. Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a
szobában fel s alá.
– De gondolja meg, tisztelt barátom, – szólt emez szintén az ablak
mellett megállva, – mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egy pár
nyájas szót szól, vagy a főispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden
alkalommal, egyszerü levél által kéri, hogy perének döntése
elhalasztassék?
– És én mondom, hogy van benne megalázás; – válaszolt a jegyző
türelmetlenül. – Én nem fogok koldulni senki előtt, nem fogok kegyelmet
kérni senkitől, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az ő dolguk.
– De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen, – szólt az ügyvéd
sóhajtva, – én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék
velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint
minap Krivérrel s a főügyészszel tevé, kikből ismét ellenségeket
csinált.
– S minek köszönhetem e részvétet? – válaszolt a jegyző az előbbi
hangon. – Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a főispán
felőlem nem szól kedvezőleg, legnagyobb ellenségeim lennének s
ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga volt,
vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a
tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem marad bűntetlen. Rúgnak,
harapnak mind, legjobban tesz, ki tőlük őrizkedik.
– Édes Tengelyi uram, – szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő hangon, –
gondolja meg a vád szörnyűségét, a következéseket!
– Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? – mondá a jegyző
keserűen, ki vita között, főkép mióta szabadságától megfosztatott,
többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. – Tegyék, s
szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit meggyilkoltak.
Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s rövid idő mulva emlékem
elvész az emberek között. A Lethe, mely a régiek szerint a halottak
országát az élettől elválasztja, nem csak azoknál, kik rajta keresztül
mentek, de az innenső parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.
– És családja? – szólt Völgyesy fájdalmasan, – gondoljon családjára
barátom.
Tengelyi arczán mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át; kezével
takarva szemeit, egy ideig hallgatott. – Mit akar, hogy tegyek? – szólt
végre meghatásában remegő hanggal. – Azt kívánja, hogy Nyúzót térden
állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom?
pénzért hamisan esküvő tanukat vásárlani, vagy más ehhez hasonló
eszközökhöz nyulni, melyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy
ilynemű perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekről
iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntető-jog a homœopathia elveit
követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak az által segíthet
magán, hogy aljasságra vetemedik. Biráink itt Porváron fajunk keleti
származását akarják bebizonyítani, mely szerint tisztviselőhöz ajándék
nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én tudom mindezt; de kívánhatja-e
tőlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet oly tettekkel gyalázzam meg,
melyeket megvetek?
– Ön fel van gerjedve, barátom; – mondá Völgyesy, a jegyzőt barátságosan
kezénél szorítva.
– Felgerjedve? – válaszolt amaz keserűen, – képzelje magát helyzetemben,
s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy reményekkel léptem az életbe,
bolondság volt, de ki tehet róla! mielőtt tapasztalásait reményeiből le
nem vonta, minden ember, kinek Isten lelket adott, úgy jár. Le kellett
mondani reményeimről; meggyőződtem, hogy Sysiphus, ki, a régiek szerint,
a hegyre fel egy sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindig
visszagördül, előbb fogja bevégzeni munkáját, mint azok, kik a mindig
visszasülyedő népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a danaidák
hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e földön:
– s egy kis kört választék életemnek. Hír és név nélkül akartam átmenni
e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szorítva
munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az órához, melynek minden
kereke szüntelen forog, melynek lógonya ugyanazon helyen jár fel s alá,
s melynek más czélja nincs, mint hogy a mutató végső órájához jőjjön.
Így akartam élni én is, csak családom boldogítására, legfölebb hogy
azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala
egyedüli kívánatom, – s im, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet
szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem
bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja
keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s most
végre még az kívántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam fel! Ez több,
barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.
– Barátom, – mondá Völgyesy meghatva, – nem fogja tagadni senki, hogy
becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúabb helyzetbe nem jutott,
mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban, ha a főispánt és Rétyt
kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék, nincsen legkisebb
megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni vonakodhatnék.
– Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése
annak, hogy ügyem igazságában nem bízom – válaszolt Tengelyi fejét
rázva.
– Mondja inkább – vágott szavába Völgyesy, – elismerése annak, hogy a
szükséges körülmények még perében eléggé felvilágosítva nincsenek.
Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy a mint a dolgok most
állanak, minden bűnjelek ellenünk szólnak. – A közvélemény Tengelyi úr
mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a körülmények
puszta előadásán kívül ennyi vádak ellen semmi bizonyítványokkal nem
léphetünk fel, mégis a legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha
esküdtszékeink volnának, ma ítélet alá bocsáthatnók a pert, de birák
csak a perben előadottak szerint mondhatják ki ítéletöket, s így
elmarasztalásnál jelenleg alig várhatunk egyebet. Idővel ki tudja, mily
körülmények fejlődhetnek ki. Talán a zsidó, ki most typhusban halálán
fekszik, kiépül, s igéretek által arra birható, hogy igazat valljon;
talán Violának jöhetünk nyomára, s akkor az egész vád magában
elenyészik; talán –
Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki a nélkül, hogy valaki
jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak utolsó
részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos kérésére azon
kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöczében szüksége vala, Jánosra
bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer jött, s ha más dolog nem
volt, s a jegyzőt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará
deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e szerfölötti buzgalom
Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a jószivűség, mely a vén
huszár minden szavából kitünt, elfelejteté beszélgetéseinek
unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szivet
nem ismert, mint mely e bérruha alatt dobog.
– Hát kérem a teins urat – mondá az öreg huszár az asztalhoz közelítve,
mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt, – csakugyan igaz volna-e, hogy
ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja alól felmentetik?
– Nem szenved kétséget – mondá Völgyesy, – csak Viola kerüljön kezünkbe.
Ha ő, mit eddigi magaviselete után remélhetünk, Macskaházy
meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.
– De hát akkor – szólt a huszár gondolkozva – fel kellene keresni
Violát.
– Mióta Tengelyi úr itt van – mondá Völgyesy sóhajtva, – azon fáradunk.
Kiadattuk a parancsot minden szolgabirónak, irtunk minden megyébe, de
hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.
– No, így nem is csuda, ha nem akadnak nyomára; – válaszolt a huszár
fejét csóválva. – Dobbal verebet fogni! Viola nem lesz bolond, hogy
szolgabiró elébe álljon.
– De mit tegyünk? tud-e kend más módot? – kérdé Völgyesy.
– Tudok biz én – felelt János, – pedig nincs is más mód a világon. Ha
valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak megint
zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni, azok
bizonyosan tudják, hol van.
– Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti czigányt, – szólt Völgyesy.
– No, a mi a czigányt illeti, – vágott szavába az előbbi, – fogadni
mernék, hogy a vén kópé ma oda vezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem
volt-e magának is valami része fiscalisunk halálánál? és azután Violának
mindig jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes úrnak sok
pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye kezére kerül,
felakasztják.
– A mi azt illeti – mondá Völgyesy, – Peti tudja, maga az alispán mondta
neki, hogy Viola statarium elébe kerülni nem fog. Ha pedig rendes biró
elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán kívül semmi
nagyobb gonosztettet nem követett el, s főkép miután a halálos félelmet
már egyszer kiállta, jót állok, hogy halállal nem fog büntettetni.
– A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi, – szólt a huszár, – legjobb
barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az előljáróságnak feladni
nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jót áll is, hogy nem lesz
bántása; de vannak mások –
– De kicsoda? – kérdé Völgyesy.
– Hát teins uram – válaszolt a másik, – akármelyik a zsiványok közül, a
kiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik egymást, de a
zsiványok mind egy compánia. Itt van, példának okáért, a főfiscalis
úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak
két-három hétre. Én magam elmegyek parasztruhában vele, jót állok, hogy
el nem hagyom szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne
hígye senki, ha elmondom, hogy megvertük a Ferkót Aspernnál.
Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést, melyben
tömlöczrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, s
melynél fogva a gonosztetteknek egy része a tömlöczben terveztetik és
senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a rabok
között tudakozódik, s azért János tanácsát oly jónak tartá, hogy a
konyhásrab elbocsátására való engedelmet az alispánnál még ma
megszerezni igéré, úgy hogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.
– Jobb lesz még ma éjtszaka; – mondá János kis gondolkozás után. – Ha
valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap
estéig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja. Espionnak
tartanak, s nem akadunk rá Violára soha többé.
Völgyesy helyeslé óvakodását.
– És ezután követem alássan – folytatá a huszár egy kissé zavarodtan, –
nem mintha a nemzetes úron nem segítenék szivesen, Isten látja lelkemet,
mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöczből megszabadítsam: de hát a
szegény Viola is ember, és aztán a felesége is áldott teremtés, meg a
gyerekei oly szépek s úgy tépték bajszomat s bácsinak neveztek, – teins
uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakaszszák. Más
büntetés akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.
Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, melyeknek helyességét végre a
huszár maga is átlátá.
– No, ha úgy van, teins uram, – mondá bajszát pödörve, – és miért ne
volna úgy, főkép, ha még a viczispán úr is meg fogja igérni – hisz a
teins uraktól függ, kit akasztanak fel – ne legyek becsületes ember, ha
Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek, jobb, ha strafját
kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne legyen, arról majd
az én uram gondoskodik. No csak ereszszék ki velem Gazsit, s hallani
fognak az öreg Jánosról nem sokára. Hej, furcsa commandókkal mentem én
ki életemben, s mindig becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt
lemondani a világról. – S ezzel a huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még
egy ideig e lépés valószínű sikeréről szóltak, melyhez az elsőnek sok, a
másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét
szorítva, elment, hogy az alispánnal a konyhásrab szabadon bocsátása
iránt beszéljen.
Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott. Ki áll
oly magasan, hogy előre mondhatná: Ezen ember, kit megvetek, sorsomra
soha befolyással nem fog birni! Miként a legnagyobbszerű tények néha a
legkisebb körülményeknek következései: úgy a legszerényebb körökben
elfolyt élet néha a legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s
lehetnek, sőt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy más
valaki nem válik szabóvá, ha Napoleon Sz.-Ilona szigetére nem jő. Ki
ismeri az összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a
jónak és gonosznak, a magasan álló s az alávalónak sorsát egymástól
feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távol álló, mely
életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg, – s
miért vagyunk hát büszkék?
[Illustration: Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól
gondolkozott.]
XXXVI.
Martius hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más
megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az,
melyben tömlöczeinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év,
melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok
okot, miután a tömlöczök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást
keres, az idén szint oly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s
így csak természetes, ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván,
olvasóimat a börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként
uralkodó typhust találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem
ütközött meg, ép oly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy
valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek
megvannak természetes betegségei, a tömlöczöknek szintúgy, mint a
pénztáraknak, s az egész megye – az orvosokat is ide értve – valóban
stoikai nyugalommal látá a tömlöczi koporsót, mely naponként néha
kétszer-háromszor mindig új halottal a megyeház udvarából kivitetett.