midőn házamnál az első rablási kisérlet tétetett, a gondolat távol vala
tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, melyekhez születésem
feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében
lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat
bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam,
magamon kívül ki előtt birhattak becscsel? Mennyire nem gyanakodtam
irántatok, láthatád abból, hogy midőn a történet után irományaimat
Tengelyi gondjára biztam, e határozatomat előtted s nőd előtt magam
beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután
Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nődet vádolá, miután
meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki előtt annyi becscsel nem
birhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják s leveleid, melyek
kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek
volna –
Vándory, mielőtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná,
elhallgatott; Réty kezével takarta el arczát.
– Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó – mondá a lelkész, midőn a
fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak, – éltem legnagyobb
keserve, hogy felőled csak egy perczig ekkép kelle gondolkoznom.
Magyarázd meg minde szörnyű körülményeknek találkozását s én áldani
fogom Istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot
kérhetek.
Réty fölkelt s szobájában egy párszor a legnagyobb felgerjedésben fel s
alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott ő, hol a szív, tovább nem
viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha birája előtt áll,
ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna
mindent. Minden tűrhetőbbnek látszott, minthogy senkivel helyzetéről ne
szóljon. – Vess meg, – mondá szenvedélylyel, miután elbeszélte, mi részt
vett neje az irományok elrablásában, mit ő csak a tett elkövetése után
tudott meg, – vess meg bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, melyre
úgy is érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem máskép.
Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válaszszam
nőmnek. Családi összeköttetései, szépsége s a magasztalók, kik őt az
egész vidék legkitünőbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielőtt őt az
oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom
befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet;
miután nőmmé vált, napról-napra föltevém magamban, hogy őt e titokba
beavatom, napról-napra vártam a kedvező alkalmat s mindig elhalasztva
feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem birtam; így
történt, hogy nőm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak
felfödözését meggyőződésem szerint továbbra nem halaszthatám. Észrevéve
Ákos szerelmét, e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent
feláldozni képes, azt kívánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát
kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam máskép
válaszszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom,
megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam
szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nőm akaratát. Ekkor ő, hogy
– mint mondá – gyengeségemet jóvá tegye, önmaga tette azt, mire engem
nem birhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat
általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkű
tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal
tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek s miután általa
kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- s egy falusi jegyzőtől annyira
félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok s miként ha a
hatalmadban lévő irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt
levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének
birtokába helyezzed magadat. A szerencsétlen asszony nem bízott
nagylelkűségedben s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát
birá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, előre láthattam, vagy csak
képzelhettem-e, hogy midőn a viszonyt, melyben hozzád állok, nőmmel
közlöm, szavaimnak ez lesz következése?
– Szegény Sámuelem! – sóhajta Vándory.
– Oh, bátyám, – folytatá a másik, szemeit ég felé emelve, – nem sejdíti
senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el,
becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevők czimborájának
gondolsz.
Vándory szólni akart.
– Ne szólj, ne vigasztalj; – mondá emez. – Gonosztevők czimborájának! s
hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden
befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?
– Való, a kötelékek szentek, melyek nődhez kötnek, – mondá a lelkész
rövid gondolkozás után, – te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi
mélyre sülyedett, te őt, a mennyire lelkiismereted engedi, védelmezni
tartozol. Fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja;
de hol egy embernek élete forog veszélyben s vétkes nőd büntetlensége
csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel – –
– Értelek, – válaszolt a másik, – s hidd el, ha nőm feláldozása
Tengelyinek hasznára lehetne, egy perczig sem kételkedném. Én ez
asszonyt ismerni s gyűlölni tanultam. De ha nőmet a biró elébe állítom,
ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel
bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nőm parancsára
raboltattak el, annál valószinűbbé válik a biró előtt, hogy a gyilkolás,
melylyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.
Vándory átlátá e nézet helyességét s midőn maga is meggyőződött, hogy az
alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan
csak arra kérte, hogy a jegyzőt fogsága alatt legalább minden
haszontalan kínzástól oltalmazza meg.
Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai
teljesíttettek s megigéré, hogy holnap maga Porvárra megy s a
szerencsétlen rabot minden lehető kényelemmel látja el.
– Így Sámuelem, – szólt Vándory meghatva, – tégy mindent, mit szegény
Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd Istenre.
Réty felsóhajtott.
– Ne mondj le reményeidről, – folytatá az előbbi biztató hangon, –
meglátod, végre minden jó lesz.
– Bátyám, – mondá Réty szomorúan, – kit önkeble vádol, annak nincsenek
reményei;
A hang, melylyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért
jött, hogy öcscsének szemrehányásokat tegyen; de mihelyt fájdalmát látá,
e föltétel feledve volt s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé
fölhíva magát. Elmonda minden lehetőséget, mely által Tengelyi szomorú
helyzetéből megmenekülhet; emlékezteté öcscsét azon üdvös befolyásra,
melyet ő mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt
azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jönni fognak, hol Ákos s
Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefűzni az
egykori barátokat. – Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is s Réty
nem állhata ellent a bizodalomnak, melylyel bátyja a jövőről szólt s
végre önmaga is nyugodtabbá lett.
– Boldizsárom – szólt végre, – mi boldog vagy te, kinek keblét annyi
bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra
is, kik hozzád közelítenek.
– Boldog? igen Sámuel, én az vagyok, – válaszolt emez, testvére kezét
fogva, – de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni,
meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, hanem a
leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik Isten
jóságában. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jő
láthatárunkon, mint azt, hogy Isten nem boldogságra teremtette az
embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet
elődbe jelölt s nem panaszkodhatol, ha boldogtalanná váltál. A bányász,
ki a föld gyomrában kincseket keres s munkássága czéljául oly tárgyat
jelölt ki, melyet a sors előtte elrejtett, örök sötétben dolgozik, de a
hegytetőn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába
merült. Térjen vissza homályos ösvényéről s e szép világot minden
örömeivel oly bájolón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém, –
tevé hozzá, – Isten veled, éjfél elmult, mennem kell. Holnap reggel
veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet!
Réty a távozót kebléhez vonta s midőn hosszú ölelkezés után elváltak,
mindkettőnek könyek ragyogtak szemeiben.
XXXV.
Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom eddigi modorát, történetem
fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb
kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak
azt veszi föl előadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerűebbnek tart;
miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen
nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha
mi jól esnék neki aludva átlejteni az időszakon, mely e pillanat s az
aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük, – mert hisz van
regénye minden életnek s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a
kevés nedvesség, mely még benne volt, könyekben pergett le arczán, – mi
jól esnék aludni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz
vezet! A sors az embertől ez adományt megtagadta s csak a regény- és
történetíró tartotta fel e kiváltságot.
A regény- s történetíró; – a komoly tudományt s derült művészetet miként
mertem egymás mellé állítani? – De valóban oly nagy-e a merény? Kik való
vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy
belőlük többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban
állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat jobban
elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sőt
néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben tanulunk? Ki a
jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén a századokon keresztül
viselt lánczok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra,
mint azok, kik régiségtáraikban a valódi lánczokat csörgetik előttünk,
melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy
őrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-,
mint a történetíró feladatául kitűz; s az előbbi, ha állításainak
bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a
tudós előtt, ki minden tényt tíz irott oklevéllel bizonyíta be. – A
történetíró nagy jellemek leirásával foglalkozik, – a regényíró néha a
mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan
oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem
koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerű
microscop, a hová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult
egyén nem válik nagyobbá s a dicső jellem néha tökéletes képmása annak,
mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek szinhelye, nem a
lárma, melylyel fellép, nem czíme teszi valóban érdekessé az embert. Az
egyetlen jel, min valóban nagy sziveket a gyáva csoport között, mely
nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, melylyel valamely nemes
tárgy iránt elteltek s a történet nem mindig ilyenekből választja
marionetjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.
De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember,
kötelességeimről szólok, a helyett, hogy azokat teljesítsem, azaz
regényemet folytassam; – azonban három hónapra (s pedig ily hosszú
időszakon lejtettem át), ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim
megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leirásával kiméltem meg
őket, megbocsátják e kitérést, főkép ha tekintetbe veszik, mennyi
történhetett Taksony-megye főhelyén a farsangon által, mi engem leirásra
csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat – miként
történetem csak aljas körökben forog s a paraszt szemvedések
apthoeosisát foglalja magában – megczáfoljam.
Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel
mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy
rendezte el dolgait, hogy nyárban, őszkor és tavaszkor ezek, télben ő
maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül;
azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a hires csárdás, melynek
fentartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében
fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, s ha e
három hónap történetét elmondom, oly bálokat irhatnék le, melyeknek
leirásánál szép olvasónéim szivöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik,
kik őket tánczvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni
érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak,
s melyekből, mindent levonva, harminczkét forint tizenkét krajczár
tiszta jövedelem az inség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdenóvó
intézet javára adatott, s melyből, ez intézetre nézve anyagi haszon
ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háromolt, miután egy
földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára
tánczolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész
megyében elismertetett; bálokat, mondom, melyek a polgári casino
termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez
képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes casino polgári
meghivóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg.
Ebédekről szólhatnék, hol ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki
a felköszöntéseket hallá s megérté, – mihez legalább négy pohár bornak
kiivása kívántatott, – meggyőződött, miként e haza nemcsak jó borokban,
de nagy férfiakban is gazdag, – s hol olvasóimat annyira jó társaságba
vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú
legalább is főesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon
francziák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban
ellenezték, meggyőződhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután
a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a
fáró-asztal mellett szint oly jól mulathatni, főkép ha a bank az
alispánok egyike által tartatik, mert – birálóim engedelmével ismét deák
szavakkal élve – a közmondás szerint præsente medico nihil nocet, ha az,
ki a törvények fentartásával megbizatott, jelen van, a törvények
megszegése természetesen senkinek nem árthat. – Elmondhatnék sok
nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt néhány tekintetes
házasságot is, s azok, kik regényemet szivesen nemesebb körökben látnák
mozogni, elbájolva olvasnák ezen kötetemet, – – de ki tehet róla! nem
mindenki bir azon finom tapintattal, mely ily dolgok leírására
kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel,
hogy végre magam is szinte alparasztosodtam.
Senki nem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol
szerettem is, s ez érzemény – mint sokszor – azzal végződött, hogy
hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletből, a mennyire lehet,
kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt,
melynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig nem tapsolnak, ha pénzökért
nem valami herczeget látnak meghalni. De hiába! azon különczök közé
tartozom, kiket a kis világ – melyet Isten teremtett – az úgynevezett
nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mint ha
az utczáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyújtását kémlelhetik;
s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam,
ki gyolcsingben, – mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a
minta-regénynek irását, melynek minden kitünő személye tizenhat őssel
bir – s az egy jóra való ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén
felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a herczegre
ráismerjen – ügyesebb kezekre kell biznom. Ez utódom Porvár magasabb
társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem
meg, s kit ő igen jól használhat.
Ott van mindenek előtt Csatlósy táblabiró úr, hires hazafisága által
ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves
ételeit kérded: a kocsonya s disznótokánynyal nem mérkőzhetik semmi;
izlése szerint Beethoven művei Bandi czigány nótáit nem pótolhatják;
soha idegen kelmét – kivévén csak ha a magyarnál olcsóbb – nem vásárol.
És mennyire szereti hazáját?! Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a
szabadság, mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor
szivedet dobogni érzéd, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak
oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt vagy alázatos szolgát mondana.
Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének
alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minőt Schiller
Toggenburgjában leirt, hol a lovag ott ül a zárdája előtt, s felnéz
kedvesére, s néz mindig, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de
szeret véghetetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek
kedvese keztyűjét vad állatok közé dobta, s őt felszólítá, hogy azt
hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha
egyetlen kedvese, a haza, tőle ily valamit követelne, egészen máskép
viselte volna magát. Ő ott hagyta volna a keztyűt, de szeretete nem
változott volna, – e szeretet benne második természetévé vált. Tudja
mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelmesebb,
mintha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb
érzelmeinket. A táblabiró tudta ezt, s ezért őrizkedett, hogy kedves
hazájával ily viszonyba ne jőjjön, legfelebb néha egy kis ajándék vagy
nagy igéret – ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire ő késznek
mutatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden
társaságnak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem
jelennek, s évenkinti aláirásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben
feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak.
Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban
népszerű jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után
gondolhatnók.
Palaczky, volt főbiró, szintén érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki
az atheni polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel
fenyíté: ha e törvény Corpus juriusunkban állna, Palaczky jutalomra
számolhatna – mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván.
Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges
egyszer jobb, másszor bal lábunkkal előre lépni; senki nem volt inkább
meggyőződve, hogy a természet, midőn két fület s pedig mindeniket fejünk
különböző oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll,
arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit
mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a két
vélemény között. Szóval, Palaczky a világ legildomosabb embere volt.
Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak
millionárusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki
Taksony-megyében az új kor aristokratiáját, azaz a pénzaristokratiát
képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az aristokratiának ezen nemét épen
úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át miért? A régi
aristokratiának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja
megmondani, kitől származik; nincs-e ez így újabb aristokratiánknál is,
hol senki nem tudja: a tőzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az első
forintot, melyen roppant vagyona épül? Az első, ki nagy családokból
magát kitünteté, sokszor hires rabló volt, ki hatalmas karával egész
vidékeket rémülésben tartott. A tőzsér néha hires uzsorástól, vagy
csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább
hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az
pénzaristokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három
percenteseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal,
gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás
ahhoz, melyet Európa tőzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk?
Nagy családok ivadékát néha arczvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e
jellemes vonásai a pénzaristokratiának is; azoknál különös hajlamokat s
szeszélyeket találunk, – ezeknél is; azok a nem-nemest néha megvetik, –
ezek azt, kinek pénze nincs – mindig; szóval a hasonlatosság tökéletes,
s csak észre mutat, ha Porváron az új aristokratiának képviselőjét a
főispán után leginkább tisztelik.
Még sokakat említhetnék, Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból
kijött, elszomorodott nagyon, mert – mint mondá – e szerint egészen
hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabirót, ki soha regényeket nem
irt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hizlalt, s
így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután
hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez
is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A megye főmérnökét, kinél senki
jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha ő
valami különös volna, miután semmi másnak nem tarthatott, végre nagy
tudományosság hiréhez jutott; de a mint mondám, másokra kell biznom
mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely Porváron egészen
visszavonulva élt.
Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szintén Porvárra jött
s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig birta el keservét.
Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyző feleségének
büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az
egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak
barátsága, az általános bizodalom, melylyel majdnem mindenki iránta
viseltetett: feljogosíták őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más
jegyzők feleségei. A hová jött, mindenütt férje magasztalását hallá;
nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi, – ez vala a
közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mint ha
nagyságoltatnék. És most – férje tömlöczben, ocsmány gonosztettel
vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. –
Erzsébet erős lelkű asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne
mindig támaszt talált, melynek szilárdságában bizhatott; de az, mi most
történt, több volt, mint a mit a szegény nő elbirhatott. Mintegy
elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték
előtte érdeköket, – leánya maga sem birá többé felderíteni kedvét, s kik
őt előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet
szerencsétlenségét túl nem fogja élni.
Egészen máskép hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág, melyet minden
szellő ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól megőrizze,
csak szépségét adta, – ilyen volt ő boldogabb napjaiban. Senki e szelid
teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival birt,
lelki erőt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége,
s a kétségbeesés, melyben anyját látá, erőt adának neki, hogy azzá
legyen, mire szüleinek szükségök vala: vigasztalójok. Vilma meg vala
győződve apja ártatlanságáról, s erősen remélé, hogy az igazság ki fog
világlani nem sokára, de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá,
mélyen fájt szivének, annyival inkább, mert azt hivé, hogy
szenvedéseinek egyik oka ő maga. Éjtszaka ha észrevevé, hogy anyja
alszik, néha órákig térden állva kérte Istenét, hogy könyörüljön
szülőinek ártatlan szenvedésein; arczát vánkosával takarva sírt sokszor
reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könyeit s
nyugodtnak látszott. Szinlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is;
s kik e hölgyet előbb ismerék, főkép kik a szenvedélyes keservnek tanúi
voltak, melylyel apjának szerencsétlensége őt az első pillanatokban
megragadta, alig magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta
Porvárra jött, rajta történt. Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség,
melynek kútforrása a szív, erővé válik, mihelyt nem kedveseinek
kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell küzdenie. Az önző, ki,
hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kivánja, a mindennapi életben
tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha akarata
nagyobb erővel jő összeütközésbe; de kinek szivét szerelem tölti el,
arra a külvilág csapásai épen ellenkezőleg hatnak. Így edzé meg Vilma
szivét azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tűrni kész,
s Ákos szerelme több boldogságot nyujtott neki, mint mit a világ minden
szenvedései tőle elvehettek. A szegény leány néha szinte
szemrehányásokat tett magának, hogy családja bajai között ily
szerencsésnek érzi magát.
Ha valaha fiatal ember, Ákos megérdemlé e szerelmet.