látád szétszakítani e köteléket, s ámbár egy becsületes embernek
barátsága ép oly jótéteménye az Istennek, mint ha egy nagy férfi
szeretetét nyerhettük meg, te eltaszítád e jótéteményt magadtól, ám
legyen; de ha Tengelyi soha barátod nem lett volna, ha ellenségednek
tartod, vajjon nem szólal-e fel szived, midőn őt ezen helyzetben látod?
Meg vagy győződve ártatlanságáról, ismered a viszonyokat, melyeknek ő
áldozatja, tudod mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az
alávalókat, kik hogy ön gonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat
emelnek; tűrheted-e, hogy e föld legbecsületesebb embere ellenei által
így elnyomassék? hogy a legjobb, legszeretőbb család ennyit szenvedjen,
miután segíthetsz, miután ennyi embernek megmentése csak tőled függ?
Nem gondoltam, hogy azt, mit tőled legszorosabb kötelességed kíván,
kérni kényteleníttessem; meg voltam győződve, hogy miután Tengelyi
szenvedéseinek oka nagyrészben magad vagy, mindent el fogsz követni, mi
önvétked helyrehozására kívántatik; úgy látszik, csalódtam, sőt tulajdon
fiad kérései nem birhattak arra, hogy e szerencsétlen, általad
megrontott család sorsát csak enyhítsed is. Lelkemnek fáj, de szükséges,
hogy emlékeztesselek sokszor tett igéretedre, miszerint semmi igazságos
kívánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon
kötelességeket, melyekről – mint annyiszor állítád – soha megfeledkezni
nem akarsz.
Igen, Sámuel, ha a mult időre visszatekintesz, nem tagadhatod, hogy
mindig testvérileg bántam veled, s javadra sokat áldoztam fel, mi az
emberek nézete szerint nagy becscsel bir.
Még gyermek valék, midőn anyám meghalt, de már eléggé kifejlődve, hogy a
változást észrevegyem, mely főkép miután apánk másodszor házasodott meg,
helyzetemben történt. Mióta anyád e házba lépett, jó napjaim elmultak.
Mielőtt gyermeke született, gyűlölt, mert arra emlékeztetém, mi után
leginkább vágyódott; később pedig, mikor a világra jöttél: mivel félt,
hogy apám örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta
helyzetemet, nem hiányoztak, kik ellened gyűlölséget igyekeztek bennem
ébreszteni, de én forrón szerettelek mind e mellett. Nekem úgy látszott:
mindazon kínzás, melyet apám házában, mióta te a világra jöttél, tűrök,
semmi az örömhöz képest, melyet élvezék, ha karjaim közé szoríthattalak,
ha bátyádnak neveztél, ha egyes szavakra vagy valamely játékra
taníthattalak. Mostohám üldöz, így gondolám magamban, apám nem véd,
szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, s ha majd az felnő, mi
boldogok leszünk egymással.
Gyermekségem annyira szerencsétlen volt, hogy reményeimmel mindig a
távol jövőben kelle tévelyegnem, s minél idősebb levék, annyival
tűrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hét esztendős korodban hozzád
nevelő jött s elválaszttattam tőled is. Apám egész szeretetét benned
központosítva, irántam naponként hidegebbé vált. Anyád mindinkább
gyűlölt, magok a szolgák visszavonultak tőlem, s úgy látszott,
közmegvetés és üldözés tárgya lettem. Nem tűrhettem többé helyzetemet.
Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettől s inkább bízik
magában, mint hogy merész feltételektől visszaijedne. A kötelékek,
melyek mindenikünket később oly ellenállhatatlanul lánczolják munkássága
köréhez, még gyengék, s az ifjú nem gyanítja, hogy midőn más pályára
lép, bajait közönségesen csak újakkal cseréli fel, s hogy az örömek,
melyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszú küzdés után elhagyám e hazát
s a külföldön kerestem nyugalmat s szabadságot.
Hosszú évek multak, mióta ezt tevém, de ha szobádban körültekintek, mely
akkor apámé volt, s a pillanat jut eszembe, melyben kezét utólszor
ajkaimhoz szorítám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szerető
szót szól, ha nyugtalanságomat észrevevé, látva az el nem titkolható
könyeket, melyek arczomon lefolytak, a helyett, hogy mint máskor tevé, a
pityergő gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerűen szomorúságom
okáért kérdez: soha határozatom véghezvitelére nem éreztem volna erőt
magamban. Én apámat szerettem még e pillanatban is; egy meleg szó
ajkairól, s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg
lett volna kimélve.
Apám, mint sokszor mondád, szeretett, s én elhagyám őt. Oh, Sámuel, ez
fáj lelkemnek! s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midőn
házunkat elhagyám. De ifjúságunk napjaiban, hol magunk előtt mit szívünk
érez nem titkolhatjuk el, ki gyanítja, hogy a szerelem, melyet mások
iránt éreznek, hidegség palástjába rejtőzhetik? S én azon meggyőződéssel
mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitől visszakívántatni nem
fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a
hiányt, mely távozásom által történt, s ki talán vissza fogod óhajtani
bátyádat.
Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett
irántam, s ki, miután a módot látá, melylyel velem mindenki bánt, e
lépésre leginkább bátorított, segédkezet nyujtott czélom kivitelére is.
Ő szerzé meg a szükséges irományokat, melyekkel azon név alatt, melyet
most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem első
éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. –
Három év leforgása után e bátyám meghalt s oly sebesen és váratlanul,
hogy hollétemről senkit nem tudósíthatván, segélyezésem iránt
rendeléseket nem tehetett, s Göttingában, hol akkor épen egyetemi
éveimet kezdém, egyszerre önerőmre hagyatva látám magamat. Senki a
hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Könnyen símulok
bárkihez, s mire később tapasztalás tanított, azt már félig
gyermekkoromban sejdíteni kezdém: hogy alig van ember, kiben közelebb
ismeretség után igen sok szeretetreméltót nem találhatnánk, s így nem
voltam barátok nélkül külföldön sem; de a gondolat, hogy mindezen
kötelékek, melyek szívemet egyes emberekhez fűzték, végre ha hazámba
visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni
tanultam, nem ugyanazon körben fogják később használni erejöket, mint
én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeseríté minden
örömeimet. Olyanhoz valék hasonló, ki e földön élve halhatatlanságot nem
hisz, s így félve a haláltól s azt gondolva, hogy ez mindennek véget
vet: nem örülhet létének, mely ez élet szűk határai közé szoríttatik. Ha
társaim hazájukról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha
láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább
honuk multjában s jövőjében egy közös emlék- s reménykincset birnak,
mely őket egybefűzi, s melyben csak én, a számkivetett, nem
részesülhetek: lelkemben véghetetlen vágy támadott távol hazám után. –
De nem biztam atyám szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet
megbocsáthatja, s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám halála után
senki által nem segíttetém, határozatom megváltoztatására indokul nem
szolgálhatott. Kevés szükségeim voltak, s azoknak fedezésére munkám elég
vala, sőt mint hasonló helyzetben minden ifjú, a gondolat, hogy mindent
magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szívemet,
melyet semmivel nem cseréltem volna fel.
Tíz évnél többet töltöttem így. Honi emlékeim távolabb estek tőlem s
kevesebb fájdalommal töltének. Maga nyelvünk, melyet csak ritkán
gyakorolhaték, szokatlanná vált, s egyetemi gradust véve, új hazámban
otthonosnak kezdém érzeni magamat; s habár a reményről, hogy
szülőföldemre egykor visszatérek, le nem mondék, legalább már nyugodtan
várám a pillanatot, melyben ezt tehetem, midőn hírt vevék, hogy a
heidelbergi egyetemre jöttél. Az ottani deákok névsorában olvastam
nevedet. Más Réty Sámuel is lehetett a világon, de nekem szívem mondta,
hogy testvéremet fogom találni. Félbehagytam a magántanítással, melyből
Göttingában éltem, félbeszaszakasztottam összeköttetéseimet, s hozzád
jövék, hogy éltem tapasztalásait s azt, mit tanultam, hasznodra
fordíthassam.
Nem azért irom mindezeket, hogy szemrehányásokat tegyek – úgy hiszem, a
szorgalom, melylyel egyetemi éveid alatt segítélek, nem volt egészen
hasztalan és szeretetem a messze idegen földön szivednek jól esett, – de
tudom, helyzetemben mindenki szintúgy cselekedett volna s ha érdemem
volt, azt bőven megjutalmazá a boldogság, melyet társaságodban élvezék.
Honi nyelvemen, ifjúságom boldog emlékeiről szólhattam ismét,
kérdéseimre testvérem felelt s évek óta először ismét azon meggyőződés
ébredt keblemben, hogy nem állok egészen elhagyatva a világon. Nem,
Sámuelem, nem szemrehányásokat akarok tenni, de vissza akarlak
emlékeztetni a boldog napokra, melyeket együtt tölténk, – a napokra, hol
közöttünk titok nem vala, hol az, hogy én tőled valamit kérjek, minek
megadása neked kellemetlen volna, ép oly valószinűtlennek látszott, mint
az, hogy te kérésemet megtagadhatnád.
A viszonyt, melyben egymással álltunk, senki nem gyanítá, sőt voltak,
kik bámulák, hogy annyira különböző korunk mellett ennyire barátok
lehetünk. Maga Tengelyi, ki előtt egyébiránt titkunk nem vala, soha nem
sejdíté, hogy testvérek vagyunk. Csak magunk között határoztuk el, hogy
ha egyetemi esztendeid elteltek, együtt térünk meg apám házához, együtt
kérjük bocsánatát a meggondolatlan lépésért, melylyel agg napjait
elszomorítám.
Az ég máskép rendelé. Ismerted az angyalt, kinek szeretete minden egyéb
kötelékeket velem elfelejtete s azon határozatra birt, hogy
Németországot válaszszam hazámnak. – Cselekvésem vétkes vala kétségen
kívül; bármi csekély legyen az erő, melyet magában érez, elhagyni
hazáját nem áll soha senkinek szabadságában s vétkezik, ki az Isten
által számára kijelölt napszámot elhagyva, más térre fordítja talán csak
itt valóban használható tehetségeit. Tudtam általad azt is, hogy apám
vágyódik utánam; de egyszer szerettem éltemben s midőn választanom kelle
szerelmem s kötelességeim között, ennyi boldogságnak feláldozására nem
éreztem keblemben erőt. Ha a hölgyet, kit magamnak választék, mint nőmet
apám házához vezetem, ő, kinek büszkeségét ismerém, öröm helyett csak új
fájdalmat fogna érezni. A gondolat, hogy fia egy mesterember leányát
választá párjául, nézetei szerint nagyobb szerencsétlenség vala, mint
mit fiának megtalálása pótolhatna s te magad jobbnak látád, ha a kis
hivatalt, melyet nyertem, elfogadva, álnév alatt egy ideig még külföldön
maradok.
Emlékszel-e még elválásunk pillanataira, Sámuel? A gondolat, miként
egymást sokáig látni nem fogjuk, fájdalommal tölté szivünket, szemeink
könyekkel teltek, midőn utólszor kezet nyújtánk s mégis boldogok valánk.
Te egy munkás élet küszöbén látád magadat, melyben ifjúságod feltételeit
valósíthatni gondolád; én szerényebb kilátásokkal, a viszonzott szeretet
egész boldogságát hordva keblemben, tekinték a jövőnek elébe.
E legboldogabb korszaka életemnek, mint tudod, rövid vala. Kevés hónap
mulva, miután te hazádba visszatértél, nőm meghalt s annyi szerencséből,
melylyel magamat környezve látám, csak emlékeim maradtak. Te, kinek
bánatomat legjobban elpanaszolhattam volna, távol valál; Tengelyi, ki,
mint tudod, kívüled szivemhez legközelebb állt, még előtted tért vissza
hazájába. Volt idő, mikor azon élvezet, melyet a tudományokban találtam
s azon örömek, melyeket az ismerőseimmel való társalkodás nyújta,
lelkemet kielégíték; de a szív hamar megszokja a szerencsét s most,
miután a szeretet boldogságát ismerni tanultam s tőle egyszerre
megfosztatám, lelkemet leirhatlan szomorúság, ellentállhatlan vágyódás
tölté el. Elhatározám, hogy haza térek s a nélkül, hogy szándékomról
tudósítanálak, útnak indultam.
Látni akartam apámat s házi viszonyait, mielőtt magamat előtte fiának
vallom. A mit e házban találtam, midőn kívüled senkitől nem ismerve,
küszöbén először átléptem, meggyőzött, hogy jobban teszem, ha míg atyám
él, magamat nem nevezem meg. Ha nevem- s követeléseimmel fellépek,
anyádnak gyűlölsége talán újra fel fogott volna támadni ellenem s
vesztett fiának feltalálása csak apám végnapjainak nyugalmát zavarhatá.
Feltettük, hogy nem szólunk s miután közbenjárásod által e falu
lelkészének választva itt telepedhettem le, minden ok megszünt, melyért
e helyzet változtatását kívánatosnak tarthatám. Mint a családnak egyik
tagja éltem házunkban, apám, kit talán természetes ösztöne vezérlett,
határtalan szeretettel fogadott s bár nem ismerve, arra szentelhetém
napjaimat, hogy végső éveit derültebbekké tegyem.
Végre anyád meghalt, kevéssel utána apám is, kinek hátralevő erejét a
fájdalom, melyet neje vesztén érzett, hamar felemészté. Midőn
végórájához közelgett, ágyához borultam s elmondva titkomat,
bocsánatáért kértem. Szemeiben könyek ragyogtak, végső erővel kebléhez
szorított, fiának nevezett s áldást monda fölöttem. Te a szobában
voltál; atyánk ágyához hítt téged is s mindkettőt kezünknél fogva kért,
hogy egyetértők legyünk s egymást soha el ne hagyjuk.
Atyám halála után annak, hogy álnevemet letéve, mint testvéred lépjek
fel a világ előtt, semmi útjában nem állt. De azon idő alatt, melyet
veletek töltöttem, sokat tapasztaltam, mi e természetesnek látszó
lépéstől visszatartóztatott. Atyám nem volt takarékos s vagyonát
adósságokkal terhelte. Te magad nőddel többet költöttél, semhogy, míg
apánk élt, szintén adósságokba ne keveredtél volna; ha most mint
testvéred lépek fel s az apai örökségnek felét követelem, oly vagyonbeli
állapotba hozlak, melyben megszokott életmódodat nem folytathatod.
Fellépni nevemmel s nem követelni örökségemet, nem vala kivihető,
nemcsak mert ily lemondás által magadat a jövőre biztosítva nem
érezhetéd, hanem mert nem akartam, hogy a világ előtt irántam ennyire
lekötelezettnek látszassál. Azonfelül azon idő alatt, melyet mint
lelkész a faluban töltöttem, megtanultam kedvelni új hivatásomat s
érzém, hogy azt családi nevem alatt, a nélkül, hogy különcznek
neveztessem, nem folytathatom többé. Maga a lárma, melyet Réty
Boldizsárnak fellépése okozni fog, az, hogy közbeszélgetés tárgyává
válok, visszatartóztatott titkom fölfedezésétől s két nappal apám halála
után magam kértelek, hogy valóságos viszonyunkról senkinek ne szólj.
Hisz veled maradhattam, testvérileg szerethettelek így is s nekem más
nem kellett.
Nagylelkűségről szóltál akkor; a mit tettem, az talán nem vala az.
Megvallom, voltak perczek, mielőtt magamat e lépésre határozám, hol az,
mit tenni akartam, áldozatnak látszott. Nincs ember, ki néha életében
vagyon után ne vágyódott volna s míg emberek lesznek, kiknek
szenvedéseit vagyonunkkal enyhíthetjük, e vágyban nincs, mit
szégyenlenünk kellene. Miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az
okok, melyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak s
valamint soha tettemet meg nem bántam, úgy akkor önmegtagadás nélkül
határozám el magamat. Biztosítva voltam a szükség ellen s te önként
igérted, hogy soha semmit tőled nem kérhetek, mit te megtagadnál; így ha
néha valakit segíteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.
Igen, Sámuelem, te nekem megigérted ezt; az idő eljött, hol téged ez
igéretre emlékeztetlek.
A világ fogalma szerint sokat áldoztam neked. Nevet, melyre magad is
büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, melyet irigyelhetőnek
mondhatni; bármi távol van lelkemtől a nagyravágyás, nem egyszer érzém
életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési
jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a meggyőződést,
hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemről csak azért mondtam
le, hogy általad rosszra használtassék!
Tengelyi sorsa tőled függ, megmentheted s visszaszerezheted megtámadt
becsületét. Nem szükséges, hogy a módokat elmondjam; de ha valaha
szerettél s apád végkérése szent előtted, ha nem akarod, hogy a
pillanatot átkozzam, melyben szeretetem által arra biratám magamat, hogy
önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid boldogságára,
önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tőled kötelesség- s önlelkiismereted
kíván, mit tőled az kér, ki, miként minden vagyonát, úgy életét neked
áldozta volna s áldozná, ha javad kívánja,
bátyád Boldizsár.»
Az alispán épen ismét e levél végső sorait olvasva át, székére veté
magát s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba
mélyedett, midőn az ajtó megnyilt s egyszerre bátyja állt előtte.
Kálmán Porvárról visszatérve, egyenesen Vándory házához ment s elbeszélé
neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy
vele barátja iránt szóljon.
Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával
most szóljon s látszó zavarban nyújtá kezét a belépőnek. A lelkész nem
fogadá el kezét s közönségesen oly szelid arczain ünnepélyes komolyság
vala észrevehető.
– Boldizsár, – szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt
szemeit a lelkészre függeszté, – nem fogadod el kezemet, melyet szeretve
nyújtok feléd?
– Sámuel, – mondá emez komolyan, – ha a szivek megváltak, minek
fogódzzanak kezeink? Ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt
tartani.
– Hát te is, – szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe
visszaveté, – te is eltaszítasz magadtól? Oh, Boldizsár! ha még te is,
ki oly irgalmas s oly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálczát
törtél!
– Én nem törtem pálczát senki fölött, – válaszolt Vándory mélyen
meghatva a fájdalom által, mely testvére arczain mutatkozott, – s
elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a jó
indulat, melyet Isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a bűnös
szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni,
ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlanná
válik. Tengelyi tömlöczben –
Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főkép ha hibáját jóvá nem
teheti, néha a gyűlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes
tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez
folyamodunk s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem
a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty
Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra
emlékezve, mit a jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbeszakasztá. – Ne
nevezd őt, – mondá türelmetlenül, – bár soha se hallottam volna nevét
életemben!
– Hát annyira jutottál, – sóhajtott Vándory, – hogy tetteid megbánása
helyett gyűlölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!
– Bocsánatot tőle?! – szólt Réty s arcza lángolt. – Ki dúlta fel életem
csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban
hagyta el s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott
apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtől, melyet eddig birhattam?
Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek
s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.
– És ki mind ennek oka? – kérdé Vándory nyugodtan.
Az alispán hallgatott.
– Ki oka, – folytatá Vándory feddő hangon, – hogy a szelid kötelék,
melylyel egykor az élet kettőtöket összefűzze, szétszakíttatott? ki
üldözé a másikat?
Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Tengelyi tömlöczben, a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva s
te, a megye alispánja, csak arra használod Istentől adott hatalmadat,
hogy kínozod azt, ki egykor barátod volt s kit most gyűlölsz, mert
minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka
panaszra?
– Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok, – mondá az alispán
türelmetlenül, – meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság
karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.
– Sámuel, – szólt a lelkész szomorúan, – e mentség jó lehet emberek
előtt, de fogsz-e vele felléphetni Isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi
szenvedéseiért számot kér?
– Én mindent tettem, a mit csak tehettem, – válaszolt Réty mindig
nyugtalanabbul, – tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót,
meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden
lehető kimélettel bánjék; többet józanul senki sem kívánhat tőlem.
– Én sem, testvéred sem kívánhat tőled többet? – mondá Vándory szemeit
öcscsére függesztve, – az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e
világon becsesnek tartanak?
Réty látszó zavarral tekinte körül.
– Ne félj, – mondá a lelkész s évek óta talán először keserű mosolygás
játszék ajkai körül, – nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná,
ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy
testvéred szól hozzád.
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet
bebizonyíthatnám, elvesztek s világi biró talán elutasítana, ha most
egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy
valót mondok s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.
Réty háladatosságáról rebegett valamit.
– Ez háladatosságod? – kérdé Vándory keserűen; – ez azon testvéri
szeretet, melynek birtokában minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak
érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott
igéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem
kívánhatok, mit te megtagadnál?
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Én bíztam szavadban, bíztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg
valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesítése
nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt
s én midőn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelő nép
jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám Istenemet, hogy magamat e
pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben
egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit
általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával
fogott körül s úgy látszott, a szeretet, mely közted és közte az
egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki
oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?
Réty ismét szólni akart.
– Nem akarok senkit vádolni, – folytatá Boldizsár, – csak kérdezni
akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet
nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szivedet feláldozád, mikor voltál
boldogabb? – Sóhajtasz! – tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt,
mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. – Oh, Sámuelem, miért nem
hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, mely tetteid
ellen felszólalt? – Nem szólok a szívtelen módról, melylyel Tengelyivel
bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghőbb kívánata, hogy e két
fiatal ember, kiket én neveltem s kiről tudtam, hogy egymást
boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem
tűrheté, hogy fiad egy jegyző leányát vezesse az oltárhoz s Tengelyi,
kit egész éltében barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el
házadtól.
– Nem ismertem nőm szándékát, – szakítá félbe Réty a szólót, – máskép
bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.
– Hagyján! – folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem
indulatosan kezde szólni, – nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben
egyezik meg ezen állításod azokkal, miket később tettél. Bármennyire
ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint joga van gyermekeinek
jövőjéről határozni s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal
visszaéltél is. De vajjon irományaim elrablása – –
Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcza égett.
– Hát te is?! – mondá fájdalmas hangon; – te is képesnek tartanál ily
ocsmányság elkövetésére?!