meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok
fentartása az ő érdekökben is fekszik, átlátom, hogy az államban szigorú
büntetések kivántatnak. De vajon hát szükséges-e azért, hogy a rab
börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki,
melyeket sem ő, sem birája, sem azok, kiknek büntetése például
szolgálhatna, nem gyanítanak? vajon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább
a tömlöcztől, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétől, mint
birájától függjön? hogy míg gyűléseinkben a halálos büntetés
megszüntetéséről szebbnél-szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó-terem
alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? – Legyenek
büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. – Léptessük életbe Drako
törvényhozását, mely szerint minden bűntett halállal fenyíttetett.
Közbátorságunk egyedüli védője legyen a bakó; legyen államunk talpköve
az akasztófa, – borzadni fogunk ily törvényektől, de a kegyetlenség csak
látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat
hóhérpallossal, de ki tömlöczeink küszöbén átlép, morális halálra
itéltetett, s a vesztőhelyet, melyen életét egy perczben végzené,
sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely őt kínosabb úton
sirjához vezeti. – S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert
valamely gonosztettel vádoltatott, – hány, kinek bűntette csak
pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja
tömlöczeinket!
Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés
helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hősöm nézeteitől nem
különböznek, s a fönnebbiekben körülbelül azon gondolatok foglaltatnak,
melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott,
átvonultak.
Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöcztársai álomba
merültek, senki által nem zavartatott, Tengelyi a tömlöczajtók isméti
felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midőn
Tengelyi mellé madráczot, takarót s vánkosokat rakott le, magát mint
Csavargós Gazsit, e tömlöcznek lakóját, jelenleg pedig a főügyész
konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok
közül, melyben egy palaczk bor, kenyér és sült vala, a jegyzőt tudósítá,
hogy mindez Völgyesy úrtól jő, s hogy csak ma legyen béketűréssel,
holnap külön szobát kap. – Majd megcsinálom én az ágyat, – tevé hozzá
jókedvűen, – hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiscalis úrnák is én
csináltam.
– Nem akar kend valamit enni? – mondá Tengelyi, ki, miután egész napon
át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóizűen falatozni
kezdett.
– Köszönöm alássan, – válaszolt amaz, – jóllaktam. Ma este a főjegyzőnél
vacsora volt s ott szolgáltam én is; akár holnaputánig koplalhatnám.
Reménylem, csak jó a bor? – mondá, egyszerre megállva ágyvetésében,
midőn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. – Völgyesy úr
különösen szivemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a
kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha
egyszer megcsal, mindjárt az «Oroszlánhoz» járok.
Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e rabot hallá. – Győződjék
meg kend maga, – mondá a palaczkot oda nyujtva, – én úgy sem iszom
többé.
– Köszönöm alássan, – szólt a rab a palaczkot ajkához emelve. – Ah, –
tevé hozzá, midőn ivott, – ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a
nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem
mennék el.
– Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? – szólt
Tengelyi.
– Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak; –
válaszolt a másik jókedvűen. – Szolga ember voltam egész életemen át,
most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sőt néha rossz időben, ha
én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy’ hajtottak
máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt.
Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak, –
szegény ember ily szolgálattal mindig beérheti.
– De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? – kérdé Tengelyi élénken.
– Nem vágyódik-e, hogy e lánczoktól megszabaduljon?
– A lánczok, az igaz, néha bosszantanak, – válaszolt a másik nyugodtan,
– főkép ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök,
pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a lánczokat
leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem,
sokkal nagyobb terheket czepelni vállamon? – És a szabadság? no, ha igen
szép idő van, főkép csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna
pajtásaimmal a mezőn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni,
mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári
kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan a rossz oldala: – az
embernek szolgálatba kell menni.
Tengelyi felsóhajtott. – No nem kell szomorkodni, – mondá Csavargós, ki
e pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a jegyző az ő
erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. – Holnap az urat külön szobába
teszik s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának,
megszabadul, oly biztosan, mint én itt vagyok. Ebben a pinczelyukban az
ördög sem tartaná ki; nincs egy valamire való ember az egész tömlöczben.
– A társaság másokban sem lehet igen jó, – szólt közbe Tengelyi ágyára
feküdve.
– Dehogy nem! – mondá a másik. – Voltam én tömlöczben, hol egész
boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem
hallottam. Az egyik alig végezte, már a másik kezdte; még asszony is
volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.
– Hát ez nem a kend tömlöcze? – kérdé Tengelyi.
– Nem bizony; – válaszolt a másik – én közönségesen a fiscalis úr
konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert
Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne
történjék.
– Bajom?
– Ettől a vén gazembertől minden kitelik; – mondá a konyhás rab. – Az
egyik gyereket egy párszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyű
nyavalyába esett.
– De hát miért hagyják e gyereket nála? – kérdé a jegyző borzadva.
– Hát azt mondják, – felelt a másik, ki azalatt szintén bundájára feküdt
– hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt
kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide,
mert azt, úgymond fiscalis uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen
gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csint.
– De mi csint tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? – kérdé a
jegyző ismét.
– Az furcsa dolog! – válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva; – a faluban,
honnan valók, egy tűz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy
csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendős
suhanczok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a
gyermekeknek egyike már mióta fogva van is gyujtogatott; de akár
betegség, akár nem, a szolgabiró a többieket megvesszőztette s ezt a
kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek,
szép gazember lesz belőlük. Jó éjtszakát! – S ezzel Csavargós bundájába
takarózva, rövid idő mulva hortyogni kezde.
Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó
világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan
felgerjedése, az utazás s az, hogy mult éjtszaka nem aludt, okoztak,
meghozták álmát. – Hagyjuk őt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat
minden szenvedőnek.
XXXIV.
Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága czéljául dús
vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tűzött ki, mélyen érzi iparkodásainak
haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külső
adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midőn annyi
fáradság után még mindig távol czéljától, midőn a körülötte tolongó
tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja
magát, azon szomorú meggyőződésre jut: hogy a megelégedés, melyet
keresett, ezen úton el nem érhető; s ki a sokaságtól elválva, magányos
utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de
hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy
szemeinek tágasabb kilátás nyiljék; nem mert magasságáról uralkodni
akar, de mert szabadság után vágyódik: az, habár a kevesektől járt
ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserűséggel nem
tekinthet multjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva,
midőn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyőződéshez jutott, hogy egész
életének irányát elhibázta.
Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt
senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira
szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is
középszerű elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külső tökélyekkel
ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belső
jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak
mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint
helyzetéből nem hiányzott semmi, mi őt azzá teheté, s ha természetét
követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik,
most hihetőkép azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek
az élet majdnem minden kívánságaikat megvalósítá.
De volt Réty jellemének egy oldala, mely minde reményeket meghiusítá:
gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni
szokta: – hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert,
nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetéből e hibái által,
élte a csalódások s keserűségek hosszú sorává vált. Valamint azon
ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s első ifjúságának barátjai
tapasztaltak, nem érzékenységnek, hanem nagyrészint annak volt
következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez
támaszkodhassék, úgy midőn az egyetemről visszatérve a gyakorlati életbe
lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az
ifjúra; s ámbár ő atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett,
mint bennök osztozott, rövid idő kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú
a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott s azon
kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem
taszított el magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.
Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt első fellépésénél egyetemi
barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének
aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje.
Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily
bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ez által életének
legszebb reményét hiusítaná meg; mikor anyja rimánkodott s a férfiak
mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily
csinos főbiró nem volt, s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi
e hivatalt úgy sem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden
szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra
használt, hogy átlátva hibáját, barátja társaságát ezentúl kerülje,
nehogy előtte megszégyenülve álljon.
A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró
dicsőséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyujt s
melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s
felfogásom szerint főokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira
elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még
inkább kifejlődött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket
elfoglalva, magát e helyen, hol őt hódolók fogták körül, teljesen
kielégítve érzé.
Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék,
hogy a tartózkodás, melylyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen
átgondolt tervből ered, de ők tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt
mást, mint hogy Taksony-megyében ő legyen az első, ő az, kit leginkább
szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit
megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága
szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem
nagyszerű dicsőség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve
érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsőről-lépcsőre mászhatnak,
csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által
bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt s
Rétynek eszébe se jutott, hogy minden párttól egyaránt kedveltetni
férfinak a lehető legnagyobb szégyen, ő nem is kívánt egyebet.
E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem
találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen
kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos
anyjának halála s második házassága előidézte ezt.
Réty, ki első házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek
akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt, midőn második
feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nőt
hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint
szépsége, részint esze miatt mindenkitől egyaránt magasztaltatott. A
gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja,
miként ő özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének
minden más boldogságnál jobban esett, s később is, midőn átlátá, hogy
neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal is bir, legalább
nagy vigasztalásul szolgált. E nő, kit olvasóim ismernek, azon
helyzetben, melyet mint Taksony-megye alispánnéja elfoglalt, magát
megelégedve nem érezheté.
Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai
magasabb hivatalokat viseltek, s így az alispánnét szüntelen csak arra
emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él ő, hanem egyszersmind
férje emelkedésére segédkezet is nyujthatának, épen a lehetőség, melyet
emelkedésére maga előtt látott, a büszke asszonynak jelen állását
türhetetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett,
czélul tüzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyásra
változtassa által, melyet ő maga érzett.
Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát.
Ha eddig örült, hogy a megyében elsőnek tartatik, most naponként arra
emlékeztetett, mi csekély e dicsőség s mennyire nem érdemes, hogy egy
élet czéljául tüzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései,
melyek mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban,
elveszték becsöket Réty előtt, mióta naponként arra intetett, hogy
inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges
leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, melylyel őt neje ily
önmegalázásért – mint azt büszkeségében nevezé – üldözni szokta; szóval
az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki
megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt s mindazon
czéloknak, melyek után fáradott, megvetését találá, s mintegy megalázva
érzé magát önszemei előtt.
Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott,
később mint férfiú szilárdabb jelleművé válik. Sőt valamint az, ki
meredek hegyen állva lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul,
minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen,
mint később, midőn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty,
ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy czél után
törekedő asszony nem szünő befolyása által hamar oda vezettetett, hogy
eddig szerencsésnek tartott helyzetéből magasabbra kivánkozzék.
Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem
arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvő czélokat tűzzön ki.
A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps,
minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s
magasabb czélok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket
nélkülözni készek. Réty tudta, hogy ha emelkedni akar, egy bizonyos utat
kell választania, de midőn ezt tevé, az általános megelégedés helyett,
melylyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga
előtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai őt szerencsétlenné tevék. Ha
ismét természetes hajlamának engedve czéljairól megfeledkezett s előbbi
modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért,
a köztapsot, melyet rövid időre aratott, elkeseríté nejének
elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás és bizonytalanság
vala észrevehető, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt senki
inkább mint ő maga.
Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább
sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új czéljainak
feláldozott, való kibékülésről többé szó nem lehet: annyival nagyobbá
vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel
megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle
fáradnia és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága
tárgyait, s ha magát e téren reményeitől megfosztva látja, vágyait más s
néha ellenkező czélok felé fordítja, – s így Réty is. Meggyőződve, hogy
a népszerűség, melylyel egykor birt, visszaszerezhetlen, ő most egészen
osztozott neje kívánatában s majdnem vakon követte tanácsait.
E gyengeség, melylyel neje iránt viseltetett, Rétyt oda vezeté, hogy
barátai tőle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel mióta őt
Tiszarét jegyzőnek fogadá, főkép míg első neje élt s özvegy korában a
régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig
mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi
Tiszarétre, hol előbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az
alispán körül csak hizelgőinek csoportja maradt, Macskaházy s hozzá
hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó
hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgy hogy Réty, ha nejének
ellent akart volna is állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett
nem látott, s nehogy a a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások
által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges szinleléssel úgy
tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon
akaratának lenne kifolyása.
Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak
elrablásában vett. Midőn Viola vallomása által, mely, mint mindenki
gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává
vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány előadásának hitelt adva,
az alispánt az egész terv részesének ne gondolná. Ezen szigorú ítélet
azonban ismét igazságtalan vala. Réty nejének tervét, mielőtt az
véghezvitetett, nem ismerte, sőt bármennyire érzé azon irományok
fontosságát, melyeket Vándory s később Tengelyi kezében tudott, az
alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal
gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje czéloz, valaha
megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént s neje által Viola
vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?
Elborzadva kérdé nejét: vajjon a zsivány igazat mondott-e?
– És ha minden, a mit a zsivány mondott, igaz volna, – válaszolt neje –
ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családom javára, nevednek
fentartására, érdekeid előmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Biró
elébe fogod-e idézni nődet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a
névben, melyet viselsz? – Tönkre teszed magad s még ártatlanságodat sem
fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint
engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új
alávalóságot s nem bűntelenségedet fogja látni. Előtted egy út áll, az
egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat
e szerencsétlen történet elpalástolására használd.
Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke
eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevőkkel akaratlan czimboraságba
jutott. Ő előre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett
elpalástolása által jőni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett,
s hogy mint a gonosztevőnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyű titok
felfedezésétől kell remegnie, – s mégis mit tehetett? – Neje helyesen
fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözője, vagy ha azt
eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy
e kettő között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes.
A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt; meggondolása annak,
hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s
jelen állását megtarthatja, holott ellenkező esetben, ha az egésznek
felfedezéséhez segédkezeket nyujt, legtitkosabb családi viszonyai
közbeszélgetés tárgyává válnak, s ő maga, ha nem is a biró, legalább a
közvélemény által elítéltetik: alig engedett választást s az alispán oly
irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszalt, sőt melytől
egész valója borzadott.
Macskaházy meggyilkoltatása által ez állás még nehezebbé vált.
Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi
sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak
ottléte az által magyarázható, hogy a jegyző azokat gonosztette
elkövetésénél ottvesztette; de ha ő felmentetik, nem válik-e ezen
irományok ott találása által a vád valószínűbbé, mely az alispán ellen
ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e
körülményt annak bebizonyítására használni? – Vesztőhelyre vinni egy oly
embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, ki egykor barátom
volt s kinek leánya fiam neje lesz; vagy enmagamat örök gyalázatnak, sőt
szigorú büntetésnek kitenni; ez a választás, mely számomra marad, – így
szólt Réty magában s szívét leirhatlan kínok tölték el.
Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától
megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség,
melylyel iránta viseltetett, most gyűlöletté változott. Elhagyva
barátjaitól, megvetve s talán gyűlölve tulajdon gyermekei által,
megfosztva a közbecsüléstől, mely után egész életén át vágyódott, kitéve
veszélynek s gyalázatnak – ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty
annyival inkább gyűlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg
önmagának a gyengeséget, melylyel eddig tanácsait követte.
Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely
kedélyében történt, észre ne vette volna. A büszke asszony azonban e
látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, melylyel oly emberek, kik
bár rosszat, legalább erősen akarni tudnak, olyanok iránt viseltetnek,
kik magukat általuk eszközül használtaták, meggyőződve arról, hogy
férjének jóléte önterveinek sikerülésétől elválaszthatlan, közönyösen
látá annak haragját.
Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez
alkalommal azonban, úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely
asztalán feküdt s melyet, midőn a szobában körüljárva néha asztala
mellett megállt, időről-időre fölvett s látszólag a legnagyobb
felgerjedésben helyenként újra olvasott.
A levél, mint irásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután
regényolvasók mindig azon kiváltsággal birnak, melyet egyes kormányok
néha igénybe vesznek: hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon
elolvashatják, legczélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly
nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében előmutatom.
A levél így szólt:
«Kedves öcsém!
Tudod, nem szoktam visszaélni e névvel, mely egykor szívemnek kedves
vala, de melylyel élni megszüntem, mióta meggyőződtem, hogy használása
neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogot,
mint melyet szíved ád, s most is csak azért akarlak emlékeztetni e
viszonyunkra, hogy szavam, ha lehet, az ösvényről, melyen jársz,
visszatérítsen.
Te egy örvényen állsz, Sámuelem! Tekints körül! még egy lépés, s a
rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, mely most
veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet oly tettek fogják terhelni,
melyeket késő bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba öcsém! s
gondold meg, azon külső fény s földi vagyon, melynek már ennyit áldozál,
megérdemlik-e, hogy értök lelked nyugalmát örökre koczkáztasd?