A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, mint hogy –
a mint mondja – soha tarokkban annyit nem vesztett, mint mióta esténként
Sáskayval játszik, s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat,
– gyengéli mindegyiket.
– Bor s kártya a solitary confinementhez nem való, – jegyzé meg James, –
azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a
másik kettő mit csinál?
– A fiscalis, a kit a hamis váltókért zártak be, – folytatá az előbbi, –
olyanoknak, a kik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes
tanácsokat ad. A bankócsináló egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta
a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arczképe
volt, köröskörül mindenféle irások, két vagy három ötös és tízes is, s
oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.
– Már ez jól van! – mondta James helybenhagyólag fejével integetve, –
munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevőt.
– De kérem, – szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig
titkolhatá el türelmetlenségét, – egyik e magán-tömlöczök közül üresen
áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?
– Lehetetlen, – válaszolt a várnagy szárazon. – A teins megye azt
határozta, hogy egynek e tömlöczök közül, váratlan esetekre számítván,
mindig üresen kell maradnia.
– De hát ez nem váratlan eset-e? – kérdé Völgyesy.
– Akár váratlan, akár nem, – mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi
méltósággal lenézve a kis ügyészre, – a teins megye azt parancsolta,
hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a
notáriust e szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné ő nagysága
három esztendő óta eleségkamarának használja s a kulcs nála van.
Ez utolsó ok, mint olvasóink látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem
győzhetett. Maga a főügyész sem hivé, hogy a kimélet, melylyel Réty a
rabbal bánni kiván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége
eleségkamaráját kiüríttesse s azért határozottan ellentmondott fiatal
collegájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midőn a
dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kivánatát.
– De végre, – mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e téren nem győzhet, –
ha az alispán úr eleségkamrája csakugyan azon czélra, melyre építtetett,
nem fordítható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a három rab közül,
kik úgy is már elítéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, s az így
megürült tömlöczöt Tengelyinek adjuk?
– Az kellene még! – kiáltott fel Karvaly, – a báró szépen nézne
szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főkép ha hallaná, hogy ez egy
notárius kedvéért történik.
Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevőket, mennyire sértő és
igazságtalan, ha becsületes ember, minő Tengelyi, elismert gonosztevők
közé záratik, de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midőn, oly
tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé,
hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges, s hogy
Völgyesy úr a perben védelmezheti notáriusát, a mint akarja, de jól
fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a
megyeházánál nem parancsol.
– Hadd el öcsém! – mondá egyik a táblabirák közül, midőn Völgyesy
felelni akart, – ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük – s a
fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek
keblét szorongaták, magába fojtja.
– Mindenesetre – szólt most a főügyész Karvalyhoz, – oly tömlöczbe kell
zárni, hol kevesen vannak.
– Numero huszba teszem, – felelt Karvaly, – ott mindössze csak öten
vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy
gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek, gyujtogatásért.
– Jól van, – válaszolt helybenhagyólag a főügyész, – ott legjobban
elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van, – tevé hozzá, – mindent,
mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden
kimélettel bánjunk vele.
Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi,
padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.
– Bámulom, hogy legalább is fél mázsás vasat nem verettek lábaimra, –
mondá a jegyző, midőn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöcztartó
kiséretében a lépcsőkön lement. – Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a
teins úr, ők éreztetni fogják velem.
Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig
tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy
Tengelyivel minden kimélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb
gonosztevőkkel együvé zárassék.
– Kár fáradnia, – mondá Tengelyi keserűen, – először, mert lépéseinek
nem lesz sikere; másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy
szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy
szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe záratom, –
legyen csak ily idős, s látni fogja, hogy ebben a tömlöcz az élettől nem
annyira különbözik, mint most hiszi. – S ezzel a jegyző nem tűrve, hogy
őt a tömlöcz ajtajánál tovább kisérje, fiatal barátjának kezét szorítá s
Isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöcztartó- s egy
hajdúval a lépcsőkön lement.
Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöcz előtt állt,
végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat
elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, s mint mondá
azért, hogy Tengelyi mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos
mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott,
elhagyni nem akarta. Az érzeményt, melylyel Tengelyi sorsát hallá,
olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s a
nélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét
felé nyargalt, meggyőződve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetéről
értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.
XXXIII.
Még a nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi Völgyesytől búcsút véve,
tömlöczébe vezettetett. Mielőtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még
egyszer körültekintve nézé a nap végső sugarait, melyek az őszi ködön
napok óta először áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták.
Szive szorult a gondolatnál, miként Istennek ezen adományai, a napfény s
szabad levegő, melyeket minden koldus élvez, tőle ezentúl elvonatnak.
Lenn a tömlöczben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos
üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papirral beragasztva a világosság
kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erős
vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyről annyira
kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni.
Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme
lassankint a homályhoz szokott, tökéletes sötétben érezte magát. E
sötétség, főleg pedig a nedves rossz bűzű levegő, melyet a belépő már a
negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak
Tengelyire, hogy a tömlöcztartó biztatásait alig hallá, ki minden
vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el
ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselő,
ki egyébiránt káplári czímet is viselt, rabjának a kamarában a
lehetőségig jó helyet csinált, hová podgyászát lerakta, s a többi,
helyeikből kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak
semmikép ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem
kiván-e semmit éjszakára?
A jegyző mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy madráczot
óhajtana.
– Meglesz – mondá a másik, – természetesen még kölcsön kell kérni
valakitől, s az, nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az
úr megfizeti, bizonyosan meglesz.
A jegyző késznek nyilatkozott.
– No semmi baj! – folytatá az előbbi, – kinek pénze van, nálunk mindent
kap: bort, pálinkát, hust, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz, –
tevé hozzá halkan Tengelyihez, – ha ezeknek itt egy kis bort vagy
pálinkát hozat. Valahányszor új rab jő, mindig meg szokták inni
áldomását, s ezek ma igen rossz kedvűek, mert helyökből kiszorítottuk.
Jó volna egy kissé kedvökben járni, máskép ezer baja lehet velök.
Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai
által békében hagyassék.
– Természetesen az illendő fizetés mellett.
Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe
adá.
– Halljátok-e! – szólt most a tömlöcztartó, – ez az úr jó becsületes
ember. Ma lámpagyujtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki
egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. – S ezzel a
tömlöcztartó, míg a setétben több hang az igéret felett zajosan
kinyilatkoztatá örömét, a vasrostélyt bezárva, eltávozott. Tengelyi
leült podgyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba
mélyedett.
Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé,
ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a
sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár
sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el, –
most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy
azt átgondolva, vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt
legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg, – most
megfosztatott ezektől is. Gonosztevők társaságába zárva, minden jobb
ember iszonynyal fordul el tőle, s nincs mód kezében, mely által
ártatlanságát bebizonyíthatná.
Midőn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá,
meggyőződött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg
nem vallja, – minek mindkettejére semmi valószinűség nem létezett, – a
gonosztettnek gyanuja rajta marad, s reá csak becstelen halál, vagy élte
fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli
örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?
E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöcz másik oldaláról hozzá
intézett szavak ébreszték fel.
– Nem kell szomorkodni atyafi, – szólt egy rekedt gyenge hang, – itt ez
átkozott pinczében elég hideg van úgy is; a ki búsul, megbetegszik.
Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz
lélekzet s köhécselés, melylyel beszélt, meggyőzé, hogy a beszélő igen
öreg lehet.
– Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? – mondá az előbbi, midőn
észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. – Ha az ember
együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly
szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Ugy-e fiúk?
– Nem bizony! – válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a
setétből.
– Nem bizony! – szólt az előbbi rekedt nevetés közt, – csak hogy kis
Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha
itélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!
– Minek szól kend ilyenről? – mondá most a férfihang látszólag remegve.
– No sebaj! – mondá az előbbi, – talán grátiát kapsz. Csak húsz
esztendős voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgy is elég szamárság
volt, hogy ha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajárost
kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már
kétszer voltam halálra itélve, s azért mégis itt vagyok; s ha
lefejeznek, gondold, édes apádat meg felakasztották, s utoljára talán
mégis később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilenczvenhárom
esztendős –
– Kilenczvenhárom esztendős! – sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi,
kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.
– Kilenczvenhárom esztendős, – folytatá a másik köhécselve, – úgy-e sok?
s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a tömlöczben, – s csak megvagyok,
– s ha Isten éltet, szt. István napjára megint kiszabadulok.
– Ötvennégy esztendőt?! – kérdé a jegyző bámulva.
– Bizony, inkább több, mint kevesebb, – válaszolt az előbbi. –
Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg
gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyujtogatásért, de akkor
ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol
három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere. No, – tevé hozzá
nevetve – szt. Istvánra kiszabadulok; meglehet a teins uraknak mégis
igazságuk volt, mikor rám fogták.
– Kend apó próbált ember, – mondá a gyermeki hang, – ugyan beszélje el
azt, mikor a zsidót megölték.
– Majd neked, – szólt köhögve az öreg, – nem látod, hogy köhögök? Kérd
meg Pistát, hogy ő beszélje el, mikép ölte meg a tótot?
– Az nem tud oly jóizűen beszélni, mint kend apó, – válaszolt a gyermek.
– Ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.
– No ne félj, neked is lesz részed benne, – mondá az öreg nevetve s
köhécselve egyszerre. – Ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod
nő, ne jőjjek ki soha tömlöczömből.
– Megölök biz én akárkit! – mondá a gyermek dicsekedve, – csak
ereszszenek ki egyszer.
– Nem mered te azt, – mondá az öreg ingerkedve.
– Nem merem? – szólt a gyerek rikácsoló hangon, – majd meglátja kend!
Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam,
elfutottam előle; de mióta kend apó annyi szép históriát mondott el,
egészen megváltoztam. Még éjtszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az
erdőben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagalyakat
nem vágok többé!
– Jól van jól! – mondá az öreg – belőled derék gyerek lesz! de mit
csinál pajtásod?
– Megint alszik, – válaszolt a gyermek.
– Megint? – mondá az öreg mérgesen, – rántsd meg üstökét, de jól, hogy
felébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, soha sem lesz semmi
belőle.
A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott, s a könyörgő hang,
melylyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a vén gonosztevő
parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyző feltevé magában, hogy
rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai
elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöcz azon oldala felé menve,
honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a
szegény fiút?
– Hagyja békével gyerekeimet, – mondá az öreg zsivány nevetve, – néha
meg kell őket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van
velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre válik; de ebből
az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a
két gyerekkel bajlódom.
– Kend is jobban tenné, – mondá Tengelyi komolyan, – ha halála órájára
gondolna, mint hogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.
– Dehogy rontom, – szólt a másik köhécselve, – sőt embereket csinálok
belőlök. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta,
itt legalább tanulhatnak valamit.
E pillanatban a tömlöcz nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe
beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén
fel, hol Tengelyi börtöne állt, az őt környező tárgyakra világosságot
vetett. Borzadott, midőn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s
ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az
alacsony tömlöcz falán szemébe tüntek, míg más helyeken, hová a lámpa
világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a
helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón
kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik,
nem vala látható; nem is az undorító mocsok, mely őt mindenfelől
környezé, tölté őt borzadással, – mindez csak anyagi szenvedéseket
foglal magában! – Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések,
maga a halálnak veszélye, mely őt ez egészségtelen helyen talán
környezé, szivét nem ijesztheté meg; de midőn a nehéz vasrostélyra
nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s
lánczcsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bűn jutott eszébe,
melylyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé
záratott: férfi keble nehéz fohásztól emelkedett.
A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént
beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva
ült ott, s feje lehajlott úgy, hogy alig lehete látni vonásait; csak ha
néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté,
tünt fel az arcz, melyre majdnem százados bűn nyomta rá bélyegét. –
Egyike azon arczoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem
szoktunk; s maga a tömlöcztartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos
félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kisértethez,
mint élő emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét
majdnem egészen eltakará, a fejéről lelógó ritka ezüsthaj, mélyen
beesett szemei s halántékai: minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott,
minőt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet, vagy legalább
könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete,
melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tűzben ragyogtak
hosszú szemivei alatt, s az egész arcznak leirhatatlan s ijesztő
kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöczpatriarchánál, ha a gonosz
véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat megmaradt;
s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett
inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tőrt ragadni nem képes többé. Az
elgyengült hang, mely csak mult gonosztetteinek elmondására s káromlásra
használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben
látád őt, nem kivánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek
szivéhez soha bánat nem fért, máskép, mint a halállal végződjenek.
Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szintén a
földön, egy gyermek ült, – legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki
szava szerint itélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád. – Képén
időelőtti vénség látszott. E halvány arczokon az ifjúság szelid
mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redők látszottak, s
vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül,
kivévén, ha a mellette ülő vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy
reszkető kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem
kifejezése lelkesíté arczát, s úgy látszott, mintha a gyermek belső
ösztön által szeretni kényszeritve, érzelmeinek egész kincsét ez egy
alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása
Tengelyit előbb közbeszólásra birta, mióta a folyosóra lámpa hozatott,
mozdulatlanul állt a vasrostély előtt s az égő mécsre mereszté szemeit.
Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arczán leirhatatlan gyönyör
látszott, összecsapta kezeit s felkaczagott örömében; ha a mécs
gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul
igazították s megint el fog alunni, mint minap! – Oh, csak kimehetnék! –
sóhajta – csak én gyújthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt
töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben,
mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng; csak nőjj, nőjj lángocska, fel,
fel egész a háztetőig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh,
nézzék csak, mi szép! – S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égő
arczait. – Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzá nyúlhatnék!
– Majd bizony, – mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöcz másik szegletében
bundájába takarva hevert, – hogy megint az egész tömlöczöt felgyújtsd.
Takarodj a rostélytól kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.
– Jól teszed Pista, ha megüstökölöd, – szólt köhécselve az öreg, – minap
is majd megfúltunk a füstben. Látod a gyerek egészen magán kívül van, se
nem hall, se nem lát.
Tengelyi, midőn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek
után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még
a tömlöczben is valamit meggyújtott.
– Hát soha ilyen gyereket nem láttam, – felelt amaz. – Órákig
rimánkodott, csakhogy kohám s aczélomat adjam neki. Ha kezébe kapta,
erőszakkal kellett visszavennem. Elcsiholt volna reggelig, s
valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond.
Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyújtotta s az öregnek
szalmájába dugta, majd megégett.
– De üsd már nyakon Pista, – mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a
gyűlölség, melylyel e gyermek iránt viseltetett, újra feltámadt, s
Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent a bántástól, ha épen
akkor a tömlöcztartó kulacscsal s egy itczés palaczk pálinkával nem jő a
rostélyhoz, s az öreg, Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem
ád.
– Hozd csak ide azt a pálinkát Imrécske, – mondá az öreg, – te meg fogd
a kulacsot Pista s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott,
ki a pálinkát hozatta, úgy kivánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a
lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik? – szólt
Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb
figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöczök
régi lakóját talán még nagyobb bámulásba ejté, mint becsületes külseje s
börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.
– Mit bánom én! – szólt végre, miután ismételt kisérletei, melyekkel
Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek, – a pálinkát
ő fizette, hagyjuk most békével. Holnap – tevé hozzá halkabban –
megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pinczének használhatjuk,
úgy látszik, pénze van. Igyál Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad,
már most is félre áll szemed, ne bándd, ehhez is szokni kell, azért
mégis legény lesz belőled.
A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békén
hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erős italtól részegülve mindig
hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba
szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek,
kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak a nélkül, hogy egy félórában
tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe, – de vannak olyanok is,
kiket épen ellenkezőleg, minden gondolat, melyet személyes helyzetök
bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, s
Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá,
s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az
övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöczfalai által, – s
a jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra fordítá
gondolkozását, melyben a büntető igazság honunkban majdnem általánosan
találtatik.
És ha vannak tárgyak, melyek a férfi-szivet is borzadással tölthetik, ez
azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny philanthropia
szempontjából tekintsük tömlöczeinket, – hisz tudom, egy idő óta a
philanthropia gúny tárgyává vált! Mert az arany között itt-ott hamis
ércz találtatott, voltak, kiket gyengeség, vagy, mert valódi
emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása
túlságokhoz vezetett; napjainkban mindenki szabadkozik a philanthrop
nevezettől. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet
börtöneinkre, s vajon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a
tizenkilenczedik század közepett, még tovább tűrhetjük-e ezen állapotot?