Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a nemesség
használ – kivéve a tömlöczöt, hol a nem-nemest is eltűri – kellemesb
czélokra is használtatnak. Például a nagy terem – melynek zöld asztala
mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illő
komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem
nevel) halálos ítéletek mondatnak ki, – kétségen kívül a legillendőbb
hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja. Ez azon hely, hol a
rendnek hiányát, melyet reggel a tanácskozásnál tapasztalánk,
helyrehozza – az esti tánczvigalom, midőn száz pár, a hegedűk s brugók
hangjainál, a legszebb táncz-rendben mozog. A megyeház ezen mellékes
czéljainak egyik legfőbbike az: hogy találkozó helyül szolgáljon, – s
noha a megyei főhelyeken egy idő óta majdnem mindenütt casinók jöttek
létre s a táblabirák társalkodásra más termeket is találhatnának, a
legkényelmesebb mégis csak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás
mindenkinek kedvessé tett; s alíg mehetünk jegyzői vagy főügyészi
hivatalba a nélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne
találnók körülvéve, mely, hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva
a szobában fel s alá jár. A magyar nemességben sok van, mi Rómára
emlékeztet, s ilyen azon hajlamunk is, melyet követve a lehetőségig
legtöbb időnket megyeházainkban töltjük. A római csak forumán érzé jól
magát, – a táblabirónak a megye házánál kedvesebb helye nincs. Itt
mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízűbben, mint azon asztalon, mely
mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szivesebben, mint a
főügyész vagy főadószedő hivatalában. E szokás divatozott
Taksony-megyében is, s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó – ki,
mihelyt vallatását Tengelyi házánál bevégzé s az alispánnét annak
eredményeiről tudósította, Porvárra indult, – itt megérkezve, a főügyész
szobáiban egész társaságot talált, s mely, miután a főbíró által a
történtekről értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor oly büszke s most
rabságra jutott falusi jegyzőnek megérkezését várja. A háziúr közelében
a megye egykori adószedője Sáskai, Zátonyi táblabiróval, egymásnak
burnótszelenczéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A
kandalló mellett Bántornyi James néhány al- s a főjegyzőnek, ki székén
elaludva, nem távozhatott, a jurynek eljárását magyarázá meg, tudományos
előadását egyes igen érdekes s ép azért már sokszor elmondott angol
példákkal világosítva fel; míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron
élt, ezen esetet is a jelen büntető eljárás felette nagy szelidségének
tulajdonítá, s néhány táblabiró, fejét hajtogatva, mélyeket sóhajtott,
vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két
esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! –
buzdítá a szenvedélyes előadású szónokot. Maga Völgyesi, ámbár ily
társaságoknak nem nagy kedvelője, ma jelen volt, s a többiek – főkép
Nyúzónak – nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyőződését,
hogy Tengelyit e vádra nézve egészen ártatlannak tartja. Porvár
előkelőbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki
miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehető legnagyobb
szigorusággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezőleg a legnagyobb
kíméletet parancsolta, ily ellenkező kívánatokat egyesíteni nem tudván,
sokkal czélirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi
fogadását másokra hagyja.
Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen
megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az
esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi minden érdemei mellett,
fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke
báránynyal béllelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, először
húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ
figyelme elől rejtőzni, jól élt; s én részemről nem vonom kétségbe ez
állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez
élet szinpadán találunk, ép oly könnyen szokunk, mint nehezen azon
tojás- és rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szintén e
mesterséggel jár; – s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki
élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga előtt: hogy sokkal
jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi
közmondás nem nagy meggyőző erővel bir, s alig van valaki, ki magát
kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné, – s midőn
a világ által mázsának tartatik – mindamellett hogy oly könnyen érzi
magát, mintha csak egy fél fontot nyomna – mégis ne nézne ép oly
megelégedéssel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban. – Bizony nehéz
út volt! – mondá, midőn homlokát ránczokba vonva, képének a lehetőségig
ünnepélyes kifejezést ada. – Soha sem hittem volna, hogy ennyi bajunk
lesz!
– Hát volt baj? – kérdé Nyúzó élénken, – mindjárt gondolám! sokkal
későbben jösz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi
utadban feltartóztatott.
– Feltartóztatott? – válaszolt az előbbi, – és még mennyire! Ha két
hajdú nincs velem, nem tudom mi történik?
– Mi a manó! – szólt a főbíró bámulva, – hát a nótárius végre
ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kisérlet?
– Nem épen ez, – felelt az esküdt, ki az érdeket látva, melyet e
kérdések a jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra
tagadólag kell felelnie, – de elakadtunk. A hidak egyikét most
igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésről, s a hintó tengelyig
sülyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius
maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor
a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkisértették volna.
De csak próbálták volna meg, – tevé hozzá öklét felemelve hősi
kifejezéssel, – majd meglátták volna, kivel van dolguk!
Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy
a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a főérdek, mely Tengelyi
személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre
kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Miről beszélt? Hogy’ viselte
magát?
– Hát sehogy’ se – válaszolt a kérdezett; – miután a teins alispán
nagyon szivemre kötötte, hogy rabommal a lehető legnagyobb kimélettel
bánjak.
– Micsoda! – vágott szavába a főügyész, kire e szavak még több hatást
tevének, mint minden jelenlevőkre, – az alispán úr csakugyan ezt
parancsolta volna?
– És pedig mennyire! – válaszolt az előbbi. – Soha oly határozottan nem
hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr – még úrnak is
nevezte, úgy tudom mintha most szólna – hogy Tengelyi úrnak, mondá,
ártatlanságáról meg van győződve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgy is
kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.
– Csudálatos! – mondá fejét csóválva Sáskay.
– Én is annak tartottam, – folytatá az esküdt, – de mert már a teins
alispán úr úgy kivánta –
– Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom – szólt
közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai főkép a főügyészre
tettek, látván, bensőkép átkozá Bandiját. – Szegény, mit tegyen? Fia
belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midőn Tengelyi bajba
keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos,
szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem
való gondolkozását e tárgyban. – A nagyságos asszony még mielőtt
elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely
által leghivebb emberétől fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal
járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező
véleményben nincs.
– Én nem tudom, – mondá fejét vakarva az esküdt, – meglehet hibát
követtem el; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még
nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is
akartam mindenféléről, de alig felelt.
– A rossz lelkiismeret! – mondá Sáskay sóhajtva.
– Magam is azt hiszem, – folytatá az előbbi, – mikor még pipázni sem
akart, pedig háromszor is megkínáltam.
– Azt esküdt úr el is hagyhatta volna, – mondá Zátonyi komolyan. – Rabok
irányában mindig fel kell tartanunk auctoritásunkat; mindig egy bizonyos
gravitással kell fellépnünk, máskép még egészen hasonlóinknak képzelik
magokat.
– No se baj! – mondá Nyúzó jókedvűen, midőn ez intésnél esküdtjének
levertségét észrevevé, – hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál.
Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellő
gravitással bánnak vele.
Az esküdt kiment, s kevés perczczel később Tengelyi a várnagy s egy
hajdú kiséretében lépett a szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt
érkezéséről hirt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzőnek
magaviselete komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlően távol
kérkedéstől s alázatosságtól, s a nyugalom, melylyel azok előtt
megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve,
a többiekre nem maradt hatás nélkül.
– Nézd csak, mily átkozott büszke, – mondá a főbíró a főügyészhez
halkan, – majd megtörjük!
– Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá, –
válaszolt emez sóhajtva.
A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala
végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab
tömlöcztartója által börtönébe vezettetik, midőn Karvaly azon kérdéssel
fordult a főügyészhez, mily vasat veressen rabjára?
E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak mert
tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midőn az
elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban: de mert
Taksony-megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas
között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett
közönyös, ha egypár fontos láncz vagy azon félmázsás békók egyike
veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erőseknek mutatkoztak, hogy
nemcsak a rabok szabadulási kisérleteinek, hanem azon felsőbb
parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata
tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a lánczok
megválasztása Karvalynak bölcs belátására bizatott, s ő ismét e jogát
egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán,
mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé
tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta
hárítani.
Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a főügyész látszólag
megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg, miként részéről jónak
tartaná, ha a vasra veretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.
– Már minek? – mondá Nyúzó türelmetlenül, – a rab a főügyésznek adatik
által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni
kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolcz vagy tíz fontosak
közül, s azzal vége.
Mielőtt még a főügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel
azon véleménynyel, hogy a vas felveretesében csak hasztalan kínzást lát,
mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.
– Úgy látszik, – mondá Zátonyi rosszkedvűen, – Völgyesy úrban minden
gonosztevő pártfogóra talál.
– Minden gonosztevő nem, – válaszolt emez komolyan, – de azt, ki
valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok
győződve, védelmezni dicsőségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam
kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.
– Igy hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni?
– mondá Nyúzó megvető mosolylyal tekintve Völgyesyre.
– Desperatarum causarum advocatus! – nevete Zátonyi. – Csak Viola ne
szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.
– Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ, – mondá Völgyesy,
megvetéssel nézve a szólóra, – én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként
kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét
magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmazzam, melyet sem
törvényeink, sem a környülmények nem kívánnak, s meg vagyok győződve,
hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.
Ez utolsó szavak a főügyészre nem hibázták el hatásukat s miután
Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak – melyet a
jelenlevőkkel nagyrészint halkan tartott – az lőn eredménye, hogy
Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.
Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvűen hallák e határozatot, s főkép az első
megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midőn az egész felelet terhe
rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvó szereket nem
használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az
alispánnak akarata, főkép pár héttel választása után, többet nyom,
semhogy ellene egy várnagy okai győzhetnének, s Karvaly ellenmondásával
csak azt nyeré, hogy Sáskay arra emlékeztette, miként rabot tömlöczben
tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezőn, – s az
általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, mely
szerint a megyeházban minden tárgynál kettős vigyázat kívántatik, tudva
lévén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban
tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltűnt.
A várnagy megvető tekintetet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután
a közvígság megszűnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel
mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins
alispán azt kivánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak,
legalább nem őt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik,
természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, őt csak a
legerősebb alsó tömlöczöknek egyikébe teheti.
Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s főkép a borzadást nem, mely
Völgyesy arczán mutatkozott, midőn azokat hallá – ha velök Taksony-megye
börtöneit meg nem ismertetem. Ne higye az olvasó, hogy midőn ezeket
leírom, talán azon törvényhatóságra czélzok, melyben ő él, vagy hivatalt
visel. Én a taksonyi tömlöczöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok
megyéjének fogházai hozzá mind maiglan hasonlók maradtak.
Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi czélszerűbb. Ily
eljárás mellett az ártatlanul lánczokat viselőnek szenvedései botrányt
nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztőbb példaként
hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanu nélkül elítélve,
földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tünt el?
Kik a szentirás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt
kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy
pinczében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel
is, kiket sokszor épen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevesebbé
érzelgően gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás
szerint alant fekszik, ők rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely
oda vezet.
Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor
alkotmányaihoz tartozik, – s igazsága van! Megromlott prózai századunk
nem is érdemli, hogy fiai ily alkotmánynyal bírjanak, annyira szép s
regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt
előidézték; közlekedési eszközeink, akár vizen, akár szárazon; iskolai
rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet
hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s
büntető törvénykezésünk – lehet-e valami mind ennél költőibb?! Valóban,
csak Scott kellene, s hazánk Skócziát regényességre nézve háttérbe
szoríthatná, a nélkül, hogy a költőnek szüksége volna történetével pár
századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk
még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett dereseinkben
legalább igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, a mint mondám,
középkori alkotmánynyal bir; az egész, hogy új hasonlattal éljek,
gyönyörű, egészen góth ízlésben készült épület! – Való, vannak egyes
részei, melyek az úgynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem
minden góth épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni
kezd, úgy, hogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig
mozdulhatunk belsejében – – de végre góth, s ez a fődolog, nemcsak
regényiróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek
alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink
miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként
góth épületben, minő állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.
Taksony-megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás
zászlóját tűzte ki, aljas anyagi dolgokat, főkép ha azok pénzbe
kerültek, nem tarta figyelemre méltóknak; s így a mult században
megyeházával együtt épült földalatti tömlöczeit is változás nélkül
tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim – kik közül sokan
tömlöczöket csak a szinpadon láttak – hosszú magas bolthajtást, melynek
félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár,
csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön
félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják,
tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra
jutunk, s hosszán végig tekintve, husz vasrostélyt veszünk észre,
melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol
rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig
érheti el. – A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb
ember nemcsak szemével, hanem kezével is felérheti. Sehol vizkorsó,
hanem, a mennyire a rabok pénzzel győzik, borkulacsok s egész palaczkok
pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás – mi az elzártak száma miatt
nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszú s
másfél öl széles börtönben nyolcztól tizenkét rab található, – hanem a
legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas
káromkodások, s ének, – szóval minden, mit magyar ember csak kivánhat. A
porvári alsó tömlöczök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve
legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók,
mint azt némelyek hirdetik; tanuk s vádlottak azonban, kik tömlöczi
élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha
hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól
kellene tartaniok, hogy tömlöcztartójok által elfelejtve szomjan
halhatnak meg, mert az utczára menő ablakokon esős napokon mindig elég
viz folyt be börtönükbe, de főkép a levegő ellen, mely – mindig csak
azokról szólok, kik hozzá nem szoktak – rossznak látszott, s talán oka
volt, hogy e tömlöczben a scorbut soha meg nem szünt, s az úgynevezett
börtönláz évenként uralkodott.
Ennyire egészségtelen tömlöczök minden kérdésen kívül igen
kellemetlenek, főkép miután előítéleteinknél fogva szokássá vált minden
beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méreg-drágák;
azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony-megye rendeit új börtönök
építésére birta volna. Midőn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött
magasra emelkedtek, a közgyűlés, a főorvos ellenmondásának daczára,
elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak; később
pedig, szintén határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta
el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgy
hogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá.
– De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még
Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet s egyedül ezen
körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét
kezesség mellett mindig szabad lábon tartá, végre mégis tömlöcz
építésére határozta el magát. Az újabb tömlöczök, mint
felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház
formájában építtettek, s mindössze nyolcz középszerű s egy nagyobb
szobából állottak, melyeknek elsőiben mindig huszonöttől negyven,
utolsójában ötventől nyolczvan rabig tartatott. A rabok egészségi
állapotja ez új, úgynevezett felső tömlöczben nem vala kedvezőbb, mint
az elébb leírt pinczékben, mi az idősebb táblabiráknak egy részét
teljesen meggyőzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem e
tömlöczök rosszaságának következései.
Ilyenek voltak a tömlöczök, melyekben Taksony-megye ötszáz rabját tartá,
s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesi borzadott a gondolatnál, hogy
Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház első emeletében
azonban e tömlöczökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok
elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más
tekinteteknél fogva a közös tömlöcztől felmentettek; s a fiatal ügyész
védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikébe
helyeztessék el.
– Majd bizony! – mondá Zátonyi nevetve, – magányos börtön egy falusi
jegyzőnek! hallott-e ilyet a világ?
– I say, – szólt közbe Bántornyi James – Völgyesi úrnak igazsága van.
Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak
egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentirás, vagy ha
pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam
Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison
discipline?
– Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal, –
vágott szavába türelmetlenül Zátonyi, – hála Istennek, Magyarországban
élünk.
– De kérem, I say – mondá ismét az előbbi – a solitary confinementnál
nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben
láttam, semmi hozzá képest.
– Persze, még czukrot, kávét kellene adni rabjainknak, – szólt nevetve
ismét Zátonyi, – és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte,
hol az a tömlöczrendszerhez tartozik. De ugyan kérem domine spectabilis,
mikor az egész megyeházban mindössze harminczhárom börtön van, miként
fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz
nincs hely!
– Nincs hely? – szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos
hangján – és miért nincs hely? Mert a helyett, hogy az embereket, mint
kellene, felakasztanák, ide zárják; ez az ok! Csak függne tőlem, majd
lenne hely, jót állok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.
– Én épen nem ellenzeném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el, – mondá
most Völgyesyhez fordulva a főügyész, kire, úgy látszott, a hír igen
hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kímélettel kiván
bánatni, – de valóban, nincs helyünk, – a négy kisebb tömlöcz, melyet
magányos elzárásra használunk, el van foglalva.
– Tehát mégis négy tömlöcz, melyben a rabok magányosan záratnak el! –
vágott szavába élénken James úr. – Mit mondtam? végre oda jutunk mi is,
hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve;
lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O’Connel, elfogadom
a legkevesebbet is részfizetésként.
– Igazságod van! – mondá a főügyész már félve, hogy Millbanke
tömlöczének századszor fogja hallani leirását; – de mit tehetünk róla,
hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e
magánybörtönök el vannak foglalva.
– Elfoglalva! s ugyan ki által? – kérdé James, kit, mint mindig mondá,
semmi a tömlöcztartásnál inkább nem érdekelt, majdnem épen úgy, mint
mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, a nélkül,
hogy kiváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.
– Hát teins uram, – válaszolt Karvaly, – az elsőben a bárót tartjuk.
Szegény úr, már harmadik esztendeje hogy itt van, pedig biz az
ártatlanul szenved.
– Indeed? ártatlanul? – kérdé James.
– Biz úgy! – válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán
ez egy iránt érze könyörületet. – A báró heves ember volt, s néha bizony
megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett
vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal máskép
bánni nem lehet. Más becsületes emberen is megtörténik és senki sem szól
felőle. Ő szerencsétlen volt. Már vagy harmincz esztendeje lehet, mikor
egyik inasát oly erősen főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor
mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s
melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére új
bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták
gyümölcsét s virágait, úgy, hogy végre boszúságában megesküdött, hogy
akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére
egy fiút fogtak, a ki épen cseresnyét szedett a fáról. A báró szavát
akarta tartani, – s ki tehet róla? – a fiú csak tíz esztendős volt – nem
tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyű lárma támadt – új per, s a nemes
megye nem tehetett mást, mint hogy a bárót hat hónapi fogságra ítélte; a
hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig
már hetven esztendős; valóban szörnyű kegyetlenség ily embert négy
esztendőre elzáratni!
– Yes, yes! emlékezem mondá James, – mikor Angliából visszatértem,
hallottam felőle beszélni. De azt hivém, hogy a báró régen megszabadult,
hisz minap láttam jószágán!
– Ha néha ki nem eresztjük – mondá a főügyész – egész gazdasága tönkre
jut.
– A második szobában – folytatá a várnagy, – a fiscalis van bezárva, a
ki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban
egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságba.
– No s mit tapasztalt Karvaly úr? – kérdé James a legnagyobb érdekkel, –
nemde e magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jóhatású
a rabokra?