volna a zsiványt e ház kamarájába, a nélkül, hogy valaki tudná?
– Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? – válaszolt Liptákné. – Én csak
azt mondtam, hogy a nemzetes úr nem tudta, s a nemzetes asszony sem, ki
akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a házhoz jött, csak Vilma
kisasszony s én voltunk ébren. Épen Zsuzsi ágya mellett ültünk, mikor az
utczán a lármát hallottuk. Én kimentem a kertbe s ott találtam Violát,
körül volt véve a ház mindenfelől, sehol menekülés, azt tudtam, ha
megfogják, fel fogják akasztani, s kértem Vilmát, hogy a szegényt a
házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szive szerencsétlenségén s
megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kivülünk más valaki tudta,
hogy az, a kit keresnek, itt van. Ha rosszul cselekedtünk, hogy Violát
elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem, a mit akarnak, úgy is elég
vén vagyok, s nem bűnös senki más, mint én!
– Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! – mondá a főbiró
mérgesen. – Most még csak a kisasszonyt kell kérdenünk, úgy látszik, az
egész család egyetértésben van. Hívja be leányát, – tevé hozzá
Tengelyihez fordulva, – hadd kérdezzük meg azt is.
– Mit, az én leányomat?! – szólt Erzsébet szenvedélylyel, – abból ugyan
nem lesz semmi! Leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki
megsérteni, ha merészli – Vilmám ily emberek előtt! vallatva mint a
gonosztevő! – S a jámbor asszony hihetőkép még többet mondott volna, ha
Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányaért, mint kívántatott.
– De meggondoltad-e kedves Jónásom? – kérdé Erzsébet, bámulva férjét.
– Mondom, menj szobádba, s hídd ki leányodat, – válaszolt Tengelyi
komolyan, – én meg vagyok győződve, hogy Liptákné hazudik. Soha leányom
nem titkolt semmit előttem.
Erzsébet kiment s rövid idő mulva leányával tért vissza a szobába. A
szépségnek hatalma ellenállhatlan, s maga Nyúzó, minden természetes
nyersesége mellett, midőn a hölyet látá, ki anyjától vezetve előtte
megjelent, e halvány szabályos arcznak szelíd kifejezése előtt elveszté
bátorságát, s váratlan nyájassággal mondá, miként bizonyos
körülményeknek felvilágosítása szükségessé teszi, hogy némely kérdésekre
feleljen – azaz ha e pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben ő
kikérdeztetését szivesen máskorra is halaszthatná.
– Nem lesz szükséges, – mondá Tengelyi szárazan. – Szólj nyiltan, – tevé
hozzá Vilmához fordulva – igaz-e, hogy Viola, mikor a faluban kerestett,
házunknál elrejtve volt?
– Atyám, – szólt Vilma, s halvány arczait egyszerre pirosság futotta el.
– Ne félj semmit, kedvesem, – folytatá amaz biztató hangon, – lám te jó
kedves leányom voltál mindig, soha semmit szüleid előtt nem titkoltál
el. Mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, s
hogy te ittlétére engedelmet adál?
Vilma hallgatott, a szegény leány egész testén remegett, s maga Nyúzó
sajnálni kezdé a hölgyet, midőn a hatást látá, melyet e kérdések reá
tettek.
– Mondom, ne félj Vilmám, – folytatá Tengelyi ismét, – én tudom, hogy az
egész csak rágalom. Tudom, hogy nem lettél volna képes ily valamit tenni
engedelmem vagy legalább a nélkül, hogy később tudósítanál. Lám ez
asszony itt – tevé hozzá, Liptáknéra mutatva, – kitől mást vártam s
érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel
rejtette el házunkban.
A gondolat, hogy az igazságnak nyilt megvallása Liptákné igazolására
szükséges, Vilma szivében háttérbe szorítá a gyermeki félelmet, mely őt
eddig visszatartóztatá, s a szegény leány, könytelt szemeit apjára
emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. – Bocsánatot
kedves apám! – tevé hozzá könyörgő hangon, – a szerencsétlenségnek
egyedüli oka én vagyok. Én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet,
Violát rejtse el házunkban; én magam kértem őt, hogy csak apámnak ne
mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent
elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám,
mert Violát gonosztevőnek mondják, ez esetben neheztelni fog.
– A ki hiszi, üdvezül! – mormoga Nyúzó fogai közt, míg Kenyházy nagyokat
sóhajtott, s Réty megjegyzé, hogy az egész előadásban semmit, mi azt
valószinűetlennek tenné, nem lát.
Tengelyi, az egész idő alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de
arczának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul
át, melyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könyek
hiányzanak. Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, s a
kínos hallgatást csak Vándory szakítá félbe, ki midőn barátjához
közelített s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.
– Ne félj, – mondá Tengelyi komoran – ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon
leányomtól csak úgy hallhatok igazságot, ha biró előtt kérdezem, nincs
többé, min e világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! – tevé hozzá egy
sóhajjal, a főbiró- s esküdtjéhez fordulva, – vessünk véget e kínos
jelenetnek. A mit a teins urak vizsgálatuk által megtudni kívántak,
tudják, a bűnjelek mind ellenem szólnak, nincs ok, miért többé
fáradjanak. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve,
családomtól búcsút vegyek; nem bánom, őriztessék házamat addig, a mint
tetszik, s azután vitessenek be Porvárra.
– Ha Tengelyi úrnak mentségére semmi több mondani valója nincs, – szólt
Nyúzó felkelve, – csakugyan véget vethetünk az egésznek. A dolog
világos. Két óra mulva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját,
s előre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.
– Mi vele megyünk! – mondá Erzsébet könyekre fakadva, – én férjemet nem
fogom elhagyni végső nyomorúságában.
– Kedves Erzsébetem – szólt a jegyző meghatva, – maradj te itt házamnál.
Miután ily terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre
készüljek, s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.
Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó, miután még megjegyzé, hogy úgy sem
tudja, mennyire egyezett volna meg a tömlöcz szabályaival, hogy a
vádlott családjával szólhasson, esküdtjével együtt a szobát elhagyá; s
én részemről azt hiszem, hogy valamint e viszonyok között a jegyző
családjának semmi kedvesebbet, úgy önmagára nézve semmi czélirányosabbat
nem tehetett volna, miután alig hagyá el a házat, midőn Ákos a
legnagyobb felgerjedésben a szobába lépett.
Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától haza tért, a fél éjet
szobájában fel s alá járva boldog ábrándok között tölté, midőn
szerencséjének érzetében végre lefeküdt, oly édes álomba szenderült,
hogy noha szobája a lelkész szobájához a második vala, sem Tengelyi, sem
Liptákné jöttéről mit sem hallott, s csak most, midőn az öreg János
által felébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind
azon lépéseket, melyeket a főbiró Tengelyi ellen tesz. – Az érzelmeket,
melyek Ákos szivét e híreknél eltölték, s melyekkel midőn a jegyző
házához sietett, kedvesét halványan, siró anyja mellett látá, nem fogom
leirni. – Az Istenért, mi történt itt? – mondá mihelyt a szobába lépett.
– Kedves Ákosom, – szólt kezét megragadva, Erzsébet – oda vagyunk,
nevünk megbecstelenítve. Férjemet gyilkossággal vádolják s a megye
tömlöczébe fogják vinni, – itt könyei elfojták szavait.
– És apámat én rontottam meg, – szólt kétségbeesve Vilma. – Ákos! ha
valaha szeretett, mentse meg őt – s ezzel a szerencsétlen leány magán
kívül az ifjú karjai közé rogyott.
Ákos, Erzsébettől követve, kedvesét a mellékszobába vivé; a jegyző
hallgatva nézett utánok, s szemében köny ragyogott, midőn Vándorynak
kezét szorítva halkan mondá: – Ha elmegyek, légy te e szegényeknek
apjok.
Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a hideg
formaság, melylyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót
emelt, pártfogását visszautasítá, visszatartóztatta őt e részvétnek
nyilvánításától. Most erőt véve magán, midőn a jegyző s Vándoryhoz
közelített, megindulástól elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is
közöttök eddig, most legyen meggyőződve, miként ő mindent el fog
követni, hogy egykori barátját e szerencsétlen helyzetből megmentse.
– Igen köszönöm a meleg részvétet, melylyel a tekintetes alispán úr
helyzetem iránt viseltetik, – mondá Tengelyi hidegen, midőn a szólóhoz
fordult. – Megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, úgy
hivém, hogy miután a dolog, mely érdekét ébreszté, bevégeztetett, a
főbiróval együtt eltávozott. Hisz a teins úr látja, minden rendiben van,
a gonosztett, úgy látszik, egészen kisült ellenem.
– Tengelyi! – mondá Réty mélyen meghatva, – ne legyen igazságtalan
irántam! Engem e házhoz semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem
által önnek, ha lehet, hasznára legyek, s Nyúzót azon kiméletre birjam,
melyet hivatalának teljesítése ily esetben megkíván.
– Ha a teins úrnak ez vala szándéka, – szólt Tengelyi keserűen, –
egyszerűbb lett volna, ha a tisztujításnál nem használja befolyását
arra, hogy oly szolgabiró választassék, kit csak előljárójának jelenléte
tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.
– Nem fogok önnel erről vitatkozni, – válaszolt az alispán zavarodtan, –
csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a
jelek, melyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok győződve;
reám számolhat.
– Teins uram, – mondá Tengelyi komolyan, – volt idő, hol a számolás ezen
nemével foglalkoztam. Barátim elég jók voltak meggyőzni, hogy azon
véghetlen s határtalan érzés, melyet barátságnak nevezünk, sokkal
fenségesebb, semhogy reá e földön számolhatnánk. Rövid idő mulva talán
meg fogok jelenni biráim előtt, s ha a teins úr elég erőt érez magában
megfeledkezni a barátságról, melylyel irántam eddig viseltetett, örömmel
fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát
tölthetek házamban, s azt családommal akarom tölteni. – S ezzel mélyen
meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a mellékszobába
ment.
Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsóhajtva, a házat elhagyá.
XXXII.
Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés napok leforgása
alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midőn
kedveseitől búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midőn barátja
kezét utolszor szorítja. – De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet
eltölti, midőn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében
kényteleníttetünk elhagyni! A szív, mely a multat s jövőt mindig a
jelennek világításában látja, csak fenyegető veszélyeket sejt maga előtt
ily pillanatokban, s nem szabadulhat a gondolattól, hogy a kört, melyből
habár csak napokra kilép, mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja
többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettősen
érezé, természetes; s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy
kesergő családja számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez
reményei horgonyát köthetné, maga előtt nem látott, főkép leányának
vigasztalatlansága szivét soha nem érzett keserűséggel tölté el.
– Ne sírj, kedves leányom! – mondá Vilmához fordulva. – Lám, apád
ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog
világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom
léssz, nemde?
– Oh atyám! – szólt Vilma s hangja remegett, – te tömlöczbe, ott a rossz
emberek között, hacsak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom, hogy
mind ennek én vagyok oka!
– Te leányom? – kérdé Tengelyi bámulva – mikép kínozhatod magad ekkép?
Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?
– Atyám, – mondá a hölgy szomorúan, – ne szóljon ily nyájasan velem, én
nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra
fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta s csak el akarja titkolni, s
ha ez nem lenne is, mi hozta minde szerencsétlenséget reánk, ha nem az,
hogy Zsuzsit s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!
– S épen mert ez oka szerencsétlenségteknek, – szólt közbe Vándory, –
Isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai
csodálatosak, de jó tett soha embert nem vezetett még romláshoz.
Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma nyugodtabbnak érzé
magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midőn Vándory arra
emlékeztette, hogy talán épen ez igazságtalan vád leend az út, mely
ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt
irományaihoz juthat.
Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága minden esetre csak
rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak
pártfogó barátok nélkül hagyatni.
Erzsébet újra kéré, hogy őt Porvárra követhesse, de a jegyző érzé, hogy
ha azon kínos pillanatokban, midőn lába a tömlöcz küszöbén átlép,
családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés
alatt, s Vándory segedelmével arra birá feleségét, hogy legalább most,
az első napokban álljon el feltételétől.
– Ha, a mitől nem félek – tevé hozzá, – rabságom tovább tartana,
bejöhettek később. Az első napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel
foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember s
szivesen magára vállalja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy
tőletek minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?
Erzsébet mondá, hogy midőn az alispán elment, ő is eltávozott, hihetőkép
hogy vele szóljon, s rövid idővel ez után, melyet Tengelyi a kevés
holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos
maga lépe a szobába. Az ifjúnak arcza lángolt, szemein látszott, hogy
sírt.
– Szóltál apáddal? – kérdé Erzsébet a belépőt élénken.
– Szóltam! – mondá emez remegő hangon.
– S mit mondott? – kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.
– A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek győződve, –
válaszolt Ákos keserűen. – Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult,
kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van
győződve, hogy szive vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember
s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit
tudom én! Ő elmondott mindent, mi akárkit a világon meggyőzhetne, hogy
Tengelyi ártatlan, s hogy minden becsületes ember kötelessége pártját
fogni; de minde szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem
teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet elfogadni nem akar, ő nem
kényszerítheti reá – szóval, hogy nem tehet semmit. Hisz nem mondta-e,
hogy szive vérzik, – mi többet kívánhatunk tőle?
– Azt előre mondhattam volna, – szólt Tengelyi nyugodtan.
– Nem, barátom! – folytatá Ákos indulattal, – azt te nem mondhattad
volna előre. Ha Istennek angyala jő le, s azt mondja nekem, hogy apám
így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként
kértem őt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére
hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tőlem örökre
megválni nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely őt adta
apámnak, csak egy kérésemet teljesítse, – s ő megtagadta!
– S ki tudja, – mondá Vándory, kinek a keserűség, melylyel Ákos apjáról
szólt, fájt – nem szólt-e igazat, midőn mondá, hogy kérésedet nem
teljesitheti.
– Hát azt gondolod, – válaszolt Ákos még keserűebben, – ha apám
Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha, mit tőle később
kértem, őt tulajdon házának valamely szobájában akarja őriztetni, míg e
szerencsétlen dolog világosságra jő, Nyúzó ellent merne állni
kivánatának? Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú főispán? nem
veszik-e rossz néven a teins Karok és Rendek, ha ő Tengelyinek, kit e
megyében sokan gyűlölnek, pártját fogja? Ez az, mi apámat, most mint
mindig életében, meggyőződésének követésétől visszatartóztatá, miért
fiát magától eltaszította!
– Ne ítélj apádról ily szigorúan – mondá Vándory meghatva, – ki tudja,
mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.
– Hagyjuk ezt! – szakítá félbe Ákos. – Mikor a háztól elmenék, Nyúzó már
a kocsikat rendelé. Kevés időnk marad; ne keserítsük ezt oly
vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded, – szólt
Tengelyihez fordulva, – veled megyek Porvárra.
A jegyző ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra kéré Ákost,
hogy a mennyiben lehet, őt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétéről
tudósítsa. – Hogy pártfogásodba ajánljam, – tevé hozzá mosolyogva, –
arra nincs szükség!
– Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! – mondá Ákos, Tengelyinek
kezét szorítva, – bár Vilmát nőmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám fia
boldságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.
– Értelek, – válaszolt Tengelyi nyugodtan. – De, hála az égnek!
ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes
nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielőtt azt
helyreállíthatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.
Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház előtt hallatszott,
minden gondolatoknak más irányt adott.
Tengelyi, nehogy családja könyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé
nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát, melyet Réty
érte küldött, Nyúzónak nem kis boszúságára, ki a jegyzőt teljességgel
szekeren, s vasban akará Porvárra vitetni.
Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a bakon egy-egy
hajdú foglalt helyet, – s a szerencsétlen jegyző áldá Istenét, midőn
Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s őt
kétségbeesett családjának látásától elvonák. – Bármi vár reá ott, hová
megy, jobb embernek semmi kinzóbb e világon nem lehet, mint ha
keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.
*
Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez később Etelka jött,
fájdalmukban, s kövessük a jegyzőt a megye házához.
Midőn lord Byron Velenczében az úgynevezett «fohászok hidján» állt, a
gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöczöt lát, a nagy költőnek
szép elmélkedésekre adott alkalmat:
I stood in Venice on the bridge of sighs
A palace and a prison on each side.
A velenczei dogepalota, mint tudva van, egyaránt híres pompás termei s
szörnyű börtönei által, melyek fenn az ón tető, s lenn a canalis alatt a
palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok államnak, hol,
kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az állam
áldásainak élvezetéből kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk
mindenfelől, melyek között egy pár száz bohócz vagy ámító a szabadság
feltartásáról tanácskozik. Velencze kétségen kívül szép, szép a doge
palotája, szépek Byron sorai is, melyek az utasnak – ha gondoláján a
szomorú hid alatt, melyen a velenczei rab birája elébe vagy a halálhoz
vezettetett, átmegy – akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a
dogepalotában palotát s tömlöczöt együtt látunk, magyar ember csakugyan
semmi bámulásra méltót nem találhat; sőt nálunk minden gyermek tudja,
miként a tömlöcz nem is lehet máshol, mint a megye palotájában vagy
legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legczélszerűbb, már csak
azért is, mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal
összegyülekeznek, előre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt
szomjuság által ne kínoztassanak – a megyeházban borpinczére szükség
nincs, s így a rabok számára oly helyet, mely minden másra
haszonvehetetlen, a pinczéken kívül alig találni.
Vannak emberek, – mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként Plátó az
embert értelmezé, mi nem jut eszébe, főkép miután természetének hiányát
a jámbor lúd tollaival pótolá s ezekkel emelkedik? – mondom vannak
emberek, kik tömlöczeink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejü
ábrándozók, misericordianus fráterek, politikus különczök, kiknek gyenge
fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között épen tömlöczeink igénylik
legkevésbbé figyelmünket; s kik midőn örvendenek, hogy a pest-budai part
lánczhíddal köttetik össze: egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy
rabjaink – s közöttök talán sok ártatlan – harmincz vagy még több fontos
lánczokkal járnak körül. De az ildomos többség, hála végzetünknek! nem
hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony-megye rendei börtöneiket eddig
minden haszontalan ujításoktól menten tartották. Tagadni nem lehet, itt
is történtek újabb időben dolgok, melyek nemzetünk geniuszából fejlődött
büntetési rendszerünket veszélylyel fenyegeték. Nem régen ezelőtt egy
fiatal táblabiró utazott keresztül a megyén, csak azért, hogy tömlöczeit
megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely
pálinkát adatott s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak,
csakhogy az idegen meggyőződjék, mi jól bánik Taksony-megye rabjaival:
ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr
tömlöcztartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot,
midőn épen e látogatást követő télen, egyik szomszéd megye börtönében öt
vagy hat rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tőle
kitelhető gonddal járt el, s az illető lábakat fafürészszel levágatá, s
ámbár a betegek, kiken e sebészi műtét véghezvitetett, egyen kívül mind
meghaltak s így nem panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már
többször történtek és soha elébb különös figyelmet nem gerjesztének:
most az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az említett megye
rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha bizony ők lennének okai, hogy az
említett tél rendkívül hideg volt, s mintha épen akkor, mikor az alsó
tömlöczben e lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolczvan rab
együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hőség ellen, világos
tanuságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezőbb vádakkal lépnek fel
felsőbbségök ellen. De miután az idegen táblabiró, ki a porvári
casinóban a börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott,
tovább utazott; s a szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott
lábakról kérdezősködtek, fel tudta tartani autonomiáját; úgyszintén az
ezen esetből támadt lárma megszünt, s az erre vonatkozó parancsolatok a
levéltárba tétettek: Karvaly úr is megmaradt régi tisztán magyar
rendszerénél, melynek czélirányossága mellett már az is szól, hogy a
nevelőintézetnek (hisz minden börtön újabb időben annak tekintetik)
növendékei évről-évre szaporodnak.