halálos büntetésről van szó, senkit még polgárilag sem lehet kötelezni
arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyujtson; hogy ő részéről
készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha
ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden
becsületes ember bizonyosan ugyanezt tette volna, – szóval felhozott
mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt
válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy
azok, kik felőle ítélni fognak, kétségen kívül vele egy értelemben
lesznek.
Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet
Violától kapott, közhirré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész
történet bejelentésétől visszatartóztassa, melyből semmi haszon, s reá a
legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért
is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül
újabb rágalmakra fogják használni e hirt. De Tengelyi e tekintetben
hajthatatlan volt. – Csak nyiltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság
ellen – így szólt, – ki a valót elakarja titkolni, előbb utóbb annak
megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem
erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután
Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s
vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék. – Minden, mit
Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog,
míg Réty visszatér, s azt neki teendi.
– Igazságod van – mondá Tengelyi keserűen, – ki tudja, ha az egész
történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit, úgy hiszem alap nélkül a
másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való!
hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna, – legalább Rétyről az
egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait
ne bántsák; de hisz ők nemesemberek, parasztnál, mint én ez más!
– Miként gondolhatsz ilyenekre? – szólt a másik megnyugtatva.
– S miért ne? – válaszolt Tengelyi keserűen mosolyogva. – Olvastam
többször, hogy a tizenhetedik században több udvarnál a nevelendő
koronaörökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a
herczeg leczkéit meg nem tanulta, vagy más valami csinyt követett el,
derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlelt volna ő;
nálunk, úgy látszik, e szokás fentartotta magát. Koronánk úgynevezett
tagjai nem büntettetnek; de hogy a példa ne hiányozzék, annyival
keményebben sujtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy
különbséget fogsz találni.
[Illustration: Igazságod van, – mondá Tengelyi keserüen.]
– Hidd el, barátom, – mondá a lelkész fejét rázva, – igazságtalan vagy
Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban
álltál, most, miután barátok lenni megszüntetek, szigorúabb vagy iránta,
mint mások; de én őt jobban ismerem. Ő belsejében nem romlott meg úgy,
mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának
ellentállni nem tud.
– Igen, gyengeség, – szólt Tengelyi, – nevezd annak, ha úgy tetszik; de
ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát
Nyúzó vagy mások iránt szigorúabb? – Ha az, ki legjobb barátját
szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére
használta; ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlakét
használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden
széllel az óhajtott part felé haladjon – ha az nem érdemli megvetésedet,
s már igazolva látod, ha gyengeségére mutathatsz: mily joggal fordulsz
el a gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt? hisz ő is, lám csak
gyengeségből vétkezett! A szenvedély, mely őt gonosztettére kényszeríté,
erősebb vala, hogy sem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az
igazságot áruba bocsátja, – szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi
más. Hiába, a pénznek nem tud ellentállni! Nincs ok, miért a hazugot
utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülmények között él,
hol az igazság kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a
gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik,
megszünt; nincs gonosztett, melynek elkövetője iránt másra, mint
sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bűnének oka nem más,
mint hogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rossz irányba
ragadták el.
– Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem, – mondá Vándory nyugodtan; – jól
tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, melylyel elveinkhez
ragaszkodunk, s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak
azt állitom, hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy
bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem
neje befolyása, sem más érdek őt olyakra nem birhatja, miket felőle
feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.
– Ez ez, miben csalódol, – szólt a jegyző felgerjedve. – Réty mint
Nyúzó, s ez mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz
találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem
védelmezheti, a legkisebb kiméletre érzenék lekötelezve magokat; s ez
az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetőkép a nemtelenek sorához
tartozik, szivemet keserűséggel tölti.
Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedélylyel folytatá: – Tudom, mit
akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben; nemcsak a
hazában, itt e megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz
mindenfelől. – A szabadság, az egyenlőség, a népnek jogai – mit tudom
én! A mívelt világban nem hangzik szép phrasis, melyet nem fordítunk le,
melyet nem hirdetünk tátott torokkal; de tekints a szavak értelmére, s
ha magadat ámitani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlőséget?
igen, azon szabadságot, melylyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi,
a nélkül, hogy tőle Istenen kivül valaki számot kérhetne! – azon
egyenlőséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon
megvetéssel néz, mint a zászlós úr! A népnek jogait? igen, azon népét,
melyről Verbőczy szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e
szabadelvű urak nagylelkűsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem
szavaz tisztujításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyás-zenéket
csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!
– Fel vagy gerjedve, – mondá Vándory, – nem szólnál máskép ily
általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod,
kikre vádjaid nem illenek.
– Egyesek – szakítá félbe Tengelyi – igaz, vannak, kikre szavaim nem
illenek, s kik undorral fordulnak el a tömegtől, mely körülettük zajong.
De az, hogy e hazában néhány száz, vagy legfeljebb ezer ember van, ki
úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, mely között
élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevésbbé fog-e
megfosztatni polgári jogaitól, kevésbbé fog-e megvettetni, lábbal
tiportatni?
– Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által, – mondá Vándory nyugodtan.
– Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem-nemes lakói
jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé, – s ki tudja, nem
fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által
nemességétől megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy
egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint
kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet?
Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább
hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet
kimondanak, nem győz-e meg ezreket mind a mellett? – s ha a kő akaratuk
nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis oda gördülni,
hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni
akarna?! – Igen, barátom, – tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva
Tengelyi kezét, – szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira
szebb jövő vár, s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn
jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek
fog látszani még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.
Tengelyi épen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyilván, Liptákné
rohant a szobába. – Az Istenért, jőjjön a nemzetes úr mindjárt haza, –
mondá az asszony lélekzetén kívül.
– Mi történt? – kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve
mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot
támasztá, hogy a jegyző házánál szerencsétlenség történt.
– A főbiró s esküdt jöttek a házhoz, – válaszolt amaz, még mindig az
előbbi hangon.
– Jó asszony, mi lelte kendet? – szólt Vándory bámulva. – Mi rendkívüli
van abban, hogy a főbiró barátom házához jő? Nem jő-e hivatalos
dolgaiban húszszor évenként?
– De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? – mondá Liptákné. – A főbiró
azt mondja, hogy a fiskalist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr
ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival s minden egyes embert
egyenként kikérdez.
Tengelyi megszokta a sors csapásait; ő annyiszor érezte az emberek
igazságtalanságát, mint, többször mondá, semmi rosszat tőlük tapasztalni
hogy nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis
készületlenül találta őt. – Ez sok! – mondá, s hangja remegett, – el
voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni,
hogy valaha biró előtt az iránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy
gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!
– Lehetetlen, – szólt Vándory, ki, barátjánál nem kevésbbé megindulva,
kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. – Az egész
csak félreértés lehet.
– Én is azt gondoltam eleinte, – mondá Liptákné szomorúan. – Mikor a
főbiró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú
fekszik, s hogy őt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a
szolgálót behítták és a bérest és a szomszédokat, s egyiket a másik után
kikérdezték, míg az esküdt minden betüt felirt, láttam, hogy a gazember
csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyű dolgot hinné. A nemzetes
asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemes asszony, s
másra felelni nem tartozik, mint a mire felelni akar,; a főbiró azt
felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogy ha nem felel, majd ő
tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a
nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes
dolgokat ért.
– Hisz látod, minden rendiben van, – mondá Tengelyi barátjához keserűen,
– miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha
nem az vala a szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek.
– De – szólt Vándory.
– Csak jerünk, jerünk, – szakítá félbe Liptákné, – midőn a háztól
elmentem, épen az alispán is oda jött.
– Jerünk! – mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserűséggel, –
hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására
számolhatunk. – S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyző házához
mentek.
Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindig rosszabb alakban tüntek
fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem
birathatott arra, hogy a főbiró kérdéseire feleljen; de minden, mit a
többi kihallgatott vallott, egyaránt a jegyző ellen szólt. A szomszédok
bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a
házból tegnap bottal űzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi
szavaira, melyekben Macskaházyról szólva, mondá: hogy ez ember még kezei
által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a
házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az előmutatott pálczát az
égész háznép a jegyző tulajdonának ismerte, szóval, minden oly
összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehető kiméletre
intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve
Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külső jelek csakugyan
ellene bizonyítanak.
Midőn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje
fordult, s Nyúzót kivéve, nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet,
melyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.
– Nyugtasd meg magadat, – mondá Tengelyi nyogodtan, – nem ma
tapasztaljuk az emberek üldözését először s a jó lelkiismeret mellett,
Isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.
A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott
senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve,
érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a főbiró ittlétét
üldözésnek tekinti. – Különös körülmények találkozása által – így szóla
tovább – a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát
igazolnia kell, s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi úrnak a jelen
esetben nem sok fáradságába fog kerülni.
– Nagy köszönettel tartozom – mondá Tengelyi szárazan – a jó
véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s
meg vagyok győződve, hogyha a teins úrtól függ vala, azon eljárás
követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jó hírű
ember joggal követelhet, azonban legyen szabad a főbiró úrtól kérdenem:
mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy
meggyilkoltatására nézve – mert azt hallom, ezzel vádoltattam – a
legkisebb gyanú háramolhatik?
– Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak, – mondá a főbiró, ki most, mint
minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét oda értve, mindig pluralisban
szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert
körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden
egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna
részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dícsőségében. – Már
miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik, – így végzé előadását, –
miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála
érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való
gyűlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a
jegyző úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú
állitja, világosan azt mondá, hogy a most meggyilkolt még a jegyző úr
által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon
igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak
volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a
legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább,
minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy
tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor
szokása ellen elhagyá, s midőn a rabot üldöző kocsis és révész még
néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása
ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal
találtatott, főkép miután nemcsak a gyilkolás szinhelyén lelt irományok,
hanem a bot is, melyet a gyilkost üldöző révész a Tisza partjától
Tengelyi úr házához vezető úton talált, a jegyző úrnak valóságos
tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?
E hosszú előadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar
törvényszéki ítéletek irásmódján mondatott el, azaz, melynél a
lehetőségig sok mindenféle tárgy a lehetőségig kevés pont felhasználása
mellett adatott elő, Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki
által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bűnjeleknek ily
módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s főkép Tengelyi,
ki azoknak egész fontosságát érezve, átlátá önigazolásának nehézségeit,
nem titkolhatá el meglepetését, s egy perczig hallgatott.
– Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak, – mondá Nyúzó gúnyosan, –
csak a tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, a mint a nótárius úr
látja, minden uvariassággal kérdezünk.
– Ne felelj neki egy szót se, – szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen, –
még hála Istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemes
emberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.
– Én szólni akarok, – mondá Tengelyi ismét visszanyerve nyugalmát, –
szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily
gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való
állását megismertessem.
– Hisz látja Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek
tart, – szólt a főbiró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által
kíméletre intetett, csak ily módon töltheté boszúját. – Hadd szóljon,
fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, úgy is a mi a nemesi
kiváltságot illeti, már elébb mondám, hogy hol a nemesség mellett irás
nem szól, mi jó kálvinista létünkre, az ily traditióra nem sokat
tartunk.
– Ha Nyúzó úr azt hiszi, – mondá Tengelyi, kinek vére arczába szökött, –
hogy a gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a
teins alispán úr talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a
dolgot illeti – tevé hozzá, erőt véve magán, – nem tagadom, hogy sok
körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni; egyébiránt, a dolgok
való állásának előadása, úgy hiszem meg fogja győzni még a főbiró urat
is, hogy csalódott. – S itt Tengelyi körülményesen előada minden
történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy
ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében
csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem
bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok
találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való
részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát
tegnap szokása ellen oly későn, s miként történt, hogy a révész s kocsis
által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyző elmondá a levélnek
foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.
– És ugyan honnan van – kérdé Nyúzó, ki az egész idő alatt kételkedő
mosolygással ült ott, – hogy Tengelyi úr Viola meghivását azonnal
követte? hogy késő éjszaka egészen magányosan s fegyver nélkül, mint
mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország
legnagyobb zsiványával találkozzék, kitől mások harmadmagokkal is
félnek?
– Én soha életemben Violát nem bántottam – válaszolt Tengelyi, – s azért
nem is féltem tőle, főkép miután hozzám írt soraiból látám, hogy magát
irántam háládatosságra kötelesnek érzi. Azonkívül mit tehettem egyebet?
más módot, mi által a tőlem elrablott irományokhoz juthattam, nem
ismerék, elfogadtam azt, mely ajánlkozott.
– És ugyan kérjük, – mondá ismét Nyúzó, – a levelkét, melyről szó van,
nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a híres
zsivány kezevonásával megismerkedjünk.
– A levélkét az író kérése szerint azonnal elégettem, – válaszolt
Tengelyi.
– Az igen kár volt, – szólt Nyúzó, – főkép ha Tengelyi úrnak ez igen
rendkívüli és legalább is csudálatos mesének, vagy akarom mondani
előadásnak bebizonyítására két jólelkű részrehajlatlan tanúja nincs,
kikkel Violától vett levelét közlé.
– Én a dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.
– Igen, ma reggel, értem, – folytatá az előbbi, – mikor már a faluban
voltam s vizsgálataimat megkezdém. Más mondani valója Tengelyi úrnak
nincs?
Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a dologhoz tartozik.
– Azokból, miket hallánk, – szólt a főbiró esküdtjéhez fordulva, – annyi
legalább Tengelyi úr önvallomása szerint is bizonyos, hogy ő a
gyilkosnak szándékát ismerte.
Tengelyi megjegyzé, miként ő, mennyire emlékezik, ezt egy szóval sem
mondta.
– Úgy tartom, e részben minden tagadás feleslegessé vált, – mondá éles
hangon a főbiró. – Jegyző úr elismeri, hogy irományait Macskaházy
birtokában gondolá. Már ha ez így van, Viola sorait véve – ha azok
csakugyan irattak volna – miként gondolhatott csak egy pillanatig mást,
mint hogy a zsivány erőszakos módon fog ez irományokhoz jutni. Sőt –
folytatá a főbiró rövid hallgatás után, mely alatt szemeit a jegyzőre
szegezé, – már önvallomása szerint majdnem a bizonyosságig kisül, hogy a
gyilkosságnak elkövetését nemcsak előre tudta, hanem benne mint felbujtó
részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét nem
ismerheté, sem magát megszerzésökért ily veszélynek, minő e
gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki
által nem buzdíttatik; s hogy ez csak a jegyző úr lehetett, világos,
minthogy ez irományok megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.
Tengelyi szólni akart, Nyúzó folytatá: – És ki teszi ezt? ki követi el e
szörnyű bűnt? kérdem. Egy jegyző, oly ember, kinek a gonosztevők
üldözése kötelességében áll, s ki a bizodalmat, melylyel iránta a megye
s nagyságos urasága viselteték, arra használja fel, hogy házát
gonosztevők tanyájává tegye. Ez súlyosabb eset, – szólt esküdtjéhez
fordulva, tovább – hogysem mi róla végezhessünk. A vádlottat be kell
küldenünk a megye házához, s pedig jó őrizet alatt, nehogy Viola s
czimborái, kik, a mint látszik, vele szoros összeköttetésben állnak, őt
az igazság kezei közül kiszabadítsák.
Az alispán, ki a dolgok kifejlődésében érzékeny részt vett, Nyúzót
figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi urért,
ha úgy kívántatnék, ő szivesen maga is felvállalja a kezességet; de
Nyúzó, ki eddig az alispán kívánatát teljesítendő, mindazon durvaságtól,
melylyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát,
nem tartá szükségesnek, hogy előljárójának e pontra nézve is engedjen, s
ünnepélyesen kijelenté, miként a feleletteher rajta fekszik, s ő ehhez
hasonló esetben kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége
nem vonatott volna is kétségbe, miután nyilvános rablók czimboráinak
letartóztatására nézve még a nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.
– Hogy’ merészel az úr engem rablók czimborájának nevezni! – kiáltá
Tengelyi, ki a mérsékletet, melyre magát eddig kényszeríté, tovább
fentartani képes nem volt, – ön, kiről az egész megye tudja, miként nem
egyszer hivatalát orgazdaságra használta fel?
A mi Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a jegyző alig
mondhatott volna olyat, mely az érdemdús főbirót, főkép alispánja s
ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érinthette volna, miután a
megyében csakugyan több esetről beszéltek az emberek, hol az elrablott
marha a tulajdonosok által állitólag Nyúzó istállóiban találtatott meg,
min természetesen az emberek annyira elbámultak, hogy első pillanatban
nem tudva mit mondjanak, elhallgattak, s ha később valamely tanuval az
istállóba visszatértek, a marhát soha többé nem találták ott. Azonban a
pillanatnyi zavar, melybe a főbiró hozatott, csak arra szolgált, hogy
elfojtott dühét kitörésre ingerelje, s minden kimélettel felhagyjon,
melylyel magát eddig viselte. – Hogy’ merészelem így nevezni?! – kiálta
a felbőszült tisztviselő, – hogy’ merészelem én így nevezni, ki a
tekintetes nemes megyének főbirája vagyok? s ha a teins alispán úr iránt
kimélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való
dolog, hogy mikor Violát mult restauratio előtt itt a faluban kerestük,
a zsivány az egész idő alatt e házban rejtve volt, hová midőn őreimmel
belépni akartam, a nótáriusné még oppositióval szemtelenkedett
fenyegetni.
– Ki mer házam ellen ily rágalommal fellépni? – kérdé a jegyző mindig
hevesebben – Viola az én házamban? – Felfogadtam nejét s gyermekeit,
mert nyomorúságban voltak; a zsiványt nem láttam soha! – Szólj te
Erzsébet, – mondá nejéhez fordulva, – volt-e Viola valaha házamban?
Erzsébet, ki, mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma megegyezésével
Liptákné által a házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel
bizonyítá, hogy az üldözött soha, mióta rossz életre adta magát, e
házban nem volt; mire a főbiró, gúnyosan mosolyogva, Liptáknét hivatá
elé, ki azt, mit a rögtönítélő törvényszék előtt esküvéssel vallott,
többé vissza nem veheté. – Igazság, teins uram, – mondá az asszony
sóhajtva, – hogy mikor Violát a faluban üldözték, szegény az egész idő
alatt itt a házban volt. Én magam rejtettem el a kamarába a hordók alá,
de sem a nemzetes úr, sem a nemzetes asszony nem tudtak semmit felőle,
annyira féltem, ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, a
mire szegény Viola, mikor elment, kért, hogy megmondjam, hogy a nemzetes
úr irásaira vigyázzon; s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi bajt
kerülhettünk volna ki.