zsidóból, ha mégegyszer oly gazember volna is.
– Már ha így bánnak velem, – szólt emez, szemét az alispánnéra
függesztve – én bizony megvallok mindent.
– Bánni veled? majd meglátod, hogy’ bánnak veled, – mondá Nyúzó
mérgesen, – ha szép szerivel nem szólsz, majd megismerkedtetünk a
farkasgúzszsal.
– A nagyságos asszony – szólt a zsidó rimánkodó hangon – régen ismer,
mindig becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz,
hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdu ver, elől a
főbiró úr maga mellbe lökdös s szakállamat tépi. Én akárkit belékeverek
inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.
Az alispánné a főbirót az ablakhoz hivá, s neki halkan mondá, hogy a
zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha
vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának. Nyúzó, midőn
lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik, s hogy a lehetőségig nyájasan
bánt vele eddig is, belsőkép nem győzé csudálni az egész Réty-család
különös szeszélyét. – A fiatal – így szólt magában, míg az alispánt s
nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett –
a czigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat
pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné
válik.
Midőn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy
vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott,
közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre
tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találák, a padozaton
körülhányt irományok, – minden a szörnyű tettre emlékeztetett, melynek e
szoba tanúja volt; s az alispánné, midőn szemeit e tárgyakon
körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. – Asszonyi gyengeség,
semmi más! – mondá, midőn férje s Nyúzó meghatását észrevevék, őt kérék,
hogy inkább menjen vissza; – ne féljetek, el fog mulni. Ki tehet róla?
Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily
szörnyű módon kelle őt elvesztenünk. – S ezzel erőt véve magán, először
az asztalfiókban, később az ügyvéd más szekrényeiben keresé az
irományokat, melyekért ennyit tett, a nélkül, hogy eddig birtokukhoz
jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá,
miket, mint olvasóim emléhezni fognak, Macskaházy meggyilkoltatása előtt
külön tett.
Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak
egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent;
hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e
pár levelet tartá meg, mely arra, hogy velök a kívánt váltókat
kicsikarja, elégséges vala, midőn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig
minden a szobában talált tárgyakat megvizsgáltak, figyelmét magára
vonta.
– A mint mondom, teins uram, – szólt Nyúzó – e véres irományok, miket a
földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik
tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János úrhoz stb. szól, s
itt épen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen
a nótárius kezével irott. Vilmának könyveket, nyolcz forint, – tevé
hozzá olvasva, – Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb., stb.,
méltóztassék maga általnézni.
– A dolog tagadhatatlan, – mondá Réty, midőn az irást, melyből Nyúzó
olvasott, kezébe vevé – ez Tengelyi irása; de miként jöhetett ez ide?
– Már mi engem illet, – válaszolt Nyúzó sóhajtva – azok után, miket a
vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.
– Lehetetlen! teljes lehetetlen! – mondá Réty, ki minden hibái mellett
becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzőről ily valamit feltehetne; –
főbiró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is
okom rá; de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az
utolsó, kiről ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészet.
Rétyné, kinek e beszélgetés élénk figyelmét vonta magára, jól érté az
egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi
házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a
jegyzőhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt találtattak; csak
azt nem foghatá fel: ha Macskakázy, mint már hinni kezdé, a megtalált
leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy
szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok,
melyek, a jegyzőt kivévén, senkire nézve fontossággal nem birtak, s
lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok –
vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az
alispánnét még inkább megerősíté az, midőn hallá, hogy a zsidónál hamis
kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. Ha az irományok akár
a jegyző, akár más által, kit ő erre felfogadott, raboltattak el, – így
gondolkozott tovább, mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más
valakiről oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érzi: s
így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá
képtelennek, – a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok
ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyző ellen támadt gyanu mindinkább
neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál
vannak, s most, ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök a
nélkül, hogy az ellene támadt gyanut megerősítse.
E gondolatok után, melyek agyán pillanat alatt átvonultak, Rétyné el
vala határozva magaviselete iránt; s midőn az asztalra tett véres
irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyőződését mondá ki, hogy a
dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert
a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s ő részéről a zsidót teljesen
ártatlannak hiszi. – Meglehet, – tevé hozzá – hogy a semmirevaló lopni
jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen,
hogy a gyilkolásban részt vett volna, hisz az egész szoba csupa vér.
– Megvizsgálni! – igen, – mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki
ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik,
annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékenységről, melyet neje
iránt máskor mutatott, megfeledkezett; – meg fogjuk vizsgálni, meg fogom
vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen
koholtatott, egész semmiségében tünjék ki még ma.
– Bámulom e nem szokott lelkesedést, – szólt Rétyné halk, de keserű
hangon, midőn Nyúzótól követve, férjével a lépcsőkön le ismét a szakács
szobája felé ment; – nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire
pártolni.
– Ennyire pártolni, – válaszolt az alispán szintén halkan, de a
legnagyobb felgerjedésben – úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint
miért Isten előtt számolhatunk! – De mindennek megvannak határai. Ez
embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt s ki mindent
összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem
fizettünk, oly bűnnel vádolni, mely főbejáró büntetést von maga után, –
ez több, mint hogy nyugodtan eltűrhetném.
Az alispánné látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy
iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról
szó sem lehet, s hogy részéről maga sem kíván egyebet, mint hogy a
bűnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, máskép
magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába
lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni
fog.
Serer s az esküdt a látlelettől már e szobába visszatértek s fel s alá
járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész – megtudva, hogy a
gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el – természet
szerint ép oly előreláthatólag halálosaknak talált, mint megfordítva oly
esetekben, hol a vádlott előkelő volt, tagadhatatlanul be szokta
bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban
bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belső baj miatt halt meg. – A
rab s mellette a hajdu előbbi helyükön álltak, s az előbbi nyugtalan
tekintetet vetve maga körűl, a legnagyobb felgerjedésben várá a
pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.
Az alispán még egyszer behivatá a cselédeket, s miután őket vallomásuk
következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának
körülményeiről. A szakácsné sírva fakadt, mintha a teins fiscalis úr
akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács őt gyilkosa iránt
kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy ő ostoba asszony, ki
mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár
a többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta
senki, hogy a haldokló, midőn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta s
az egész idő alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az
is valamennyiök által bebizonyíttatott, hogy az ügyész meggyilkoltatása
előtti estén a jegyzővel keményen összeszólalkozott, s általa bottal
űzetett ki házából.
– De hisz a zsidónak mindent tudni kell, – szólt az alispán, ki mély
gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. – A
kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a
gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! – szólt a
zsidóhoz fordulva – mit kerestél rejtekedben?
– Lopni jöttél, nemde, gazember? – szólt közbe, látszólag a legnagyobb
felgerjedésben, Rétyné – tagadd, ha merészeled, miután még a hamis
kulcsokat is nálad találták.
A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanu Tengelyi ellen fordul,
felfogta az adott intést s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan
lopási szándékkal jött. – A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle
drágaságai vannak, – szóla rimánkodva – minap, mikor az ablakot
javítottam, láttam meg. Szegény szerencsétlen ember vagyok s azt
gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon.
A kisasszony nem volt idehaza, – kérem tekintetes nagyságos uraim, csak
most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember
leszek!
– Figura! – vágott szavába gúnyosan mosolyogva a főbiró – most persze
azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki
reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben
is.
– De ugyan kérem, – rimánkodott a zsidó még mindig térdepelve – már
miként lett volna részem benne? Hisz a fiscalis maga tízszer is intett
fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly
erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetne meg?
– No már zsidó, – mondá Nyúzó – keress más mentséget. Macskaházy
erejéről most hallok először szólni életemben.
– Igen, kérem alássan, – folytatá a rab könyörgő hangon – de ha az ember
valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak,
csak nem megy oda!
– Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában, – vágott szavába a szakács.
– Biz én nem tudtam, hogy az ott van, – sóhajtott a rab – talán a házhoz
való s valaki ott felejtette.
– Persze a házhoz való! – szólt közbe ismét a szakács. – Tegnapelőtt
loptad a konyhában.
– De kérem alássan, – folytatá igazolását a zsidó – hát az a kés, melyet
ott találtak, véres volt-e, és ha a fiscalis urat én öltem volna meg a
késsel, nem lettem volna-e véres én is?
A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy
olyan volt a háznál, – így szól – a ki feliratta papirosra mindenki
által nevét, s alig fordult meg az ember, az irás elenyészett. Ki tudja,
az üveges nem tanulta-e tőle meg e mesterséget? s pedig tudvalevő dolog,
hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármilyen tentánál!
Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem
tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet
Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy’
maradhatott volna vérfoltok nélkül. De – tevé hozzá a zsidóhoz fordulva
– ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban
voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.
– Persze hallottam, – mondá a zsidó sóhajtva – mindent kezdettől végig;
még most is borzadok, ha eszembe jut!… Tízszer segítségére akartam menni
a szegény úrnak, de először féltem, azután meggondoltam, ha ott
találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.
– S hát mit hallottál? – vágott szavába élénken az alispánné – te
legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e? mint, úgy látszik, a
főbiró gyanítja, – tevé hozzá magát mintegy kiigazítva, midőn a
tekintetet látá, melyet férje a kérdésnél reá vetett.
– Ha valahogy azt hiszed, – szólt az alispán szintén a zsidóhoz fordulva
– hogy más becsületes embert gyanuba keverve magadon segítesz, úgy
csalódol. Akármit mondasz, a főgyanu rajtad marad.
A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit
egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon
szólt s hogy csak azt hallá, miként bizonyos irásokat kért vissza. –
Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni, – tevé hozzá félénken –
de, a mint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, a kik űzőbe
vették, talán legjobban megmondhatják.
Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a vallatásban, midőn
most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel,
miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik
mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal
teljesítenek; ezekhez tartozott Ferkó is. Midőn a házban lárma támadt, ő
volt az első, ki a béressel – kivel épen beszélgetett – a zsiványt űzőbe
vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor
kigyulna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez
vezetett, mint gondolá, s mikor a helyett, hogy a gyilkost megfogja,
nyomról-nyomra Tengelyi házáig jött s végre a jegyzőt magát látá; az
élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszünt, s
benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott
volna? – Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyző ellen csakugyan gyanu
támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol
mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva
nincs, tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy
Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely
végett a jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni
érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a
jegyzőre gyanu háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata
legjobb barátja, azaz Peti czigány által helybenhagyatott, csak úgy adá
elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott
nyomát elvesztette s azután társaival azért ment volna a jegyzőhöz, hogy
neki az egészről jelentést tegyen.
A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül
mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a béres, ki szintén jelen
volt, – s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele
tökéletesen egyet értett, csakhogy valami különöst mondva magát
kitüntesse – a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a
révésznél van. Midőn most a révész hivatott, minden Tengelyit terhelő
körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabbnak
látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek, – a révész nem
kevésbbé Ferkónál – hogy a gyanút a jegyzőről elhárítsák.
– De hát a bot, a melyről szóltok, – mondá Nyúzó, kinek vonásain a
vizsgálat ezen eredményénél a legnagyobb megelégedés látszott – hol van?
– Hát kérem – válaszolt a révész – a botot, mikor a Tiszától Tengelyi úr
házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.
– De hol van? – kérdé ismét Nyúzó élénken.
– Hát kérem minden alázatossággal, – felelt az előbbi – kinn a konyhában
hagytam, csak bottal a teins főbiró úr elébe nem jöhetek!
– Hozza be kend mindjárt! – parancsolá a főbiró, s a révész kimenve, pár
percz után egy fekete pálczával jött be, melynek gombját rézfokos
képezé. Ha tündér egyszerre pálczájával nyult volna a társaság közé,
alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot
a főbirónak átadá. Nyúzó diadalragyogó képpel átadá azt az alispánnak,
ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt, míg Rétyné
néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul
felsóhajta: – Ez Tengelyi úr botja! – A révész s minden jelenlevők
elbámulva álltak.
– Kendtek meg fognak esküdni, – szólt most Nyúzó a révész s kocsishoz
fordulva – hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.
A révész, ki százszor elátkozá belsőkép önmagát, hogy a fokost nem dobta
inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak azt jegyzé meg, hogy a bot
ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy
szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost
Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínű, hogy a jegyző aznap
elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra
tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevőket azon intéssel
küldte ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart
elhagyni ne merészelje.
A cselédek egymásután szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a
szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabirája maradtak.
– Mit mondtam? – szólt végre emez Rétyhez fordulva – a dolog úgy hiszem,
világos!
– Nem lehet kétség! – mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve –
százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének első betűi
állanak: T. J., szörnyüség!
– Én nem tudom, – mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben, – a bűnjelek
mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt
mondja, hogy lehetetlen!
– De kérem a teins urat, – szólt Nyúzó, ujjain előszámirva gyanújának
egyes okaít, – Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész s boszút
esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a haldoklót kérdezik:
ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A zsidó, kiről most magam is hinni
kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a gyilkos
Macskaházytól Tengelyi elrabolt irományait követeli. A kocsis a
gonosztevőt mindjárt tette után üzőbe veszi s nyomát a Tisza partján egy
pillanatra elveszti, de midőn a révészszel tovább keres, nyomról nyomra
a jegyző szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve, egészen sárosan s a
legnagyobb felgerjedésben talál. Macskaházy szobájában Tengelyihez szóló
leveleket s más irományokat találunk összevérezve – s most e bot. Volt-e
valaha ennyi bűnjel együtt?
– Megengedem, – válaszolt az alispán fejét rázva – de mindez Tengelyi
jelleme ellenében, melyet harmincz év óta ismerek, előttem nem bir
bizonyító erővel.
– Már ez sok! – szólt Rétyné éles hangon, – úgy látszik, megint a
nótárius testi-lelki barátjává váltál.
– Én nem váltam barátjává, – mondá az alispán komolyan, – de ily dolgot
soha nem fogok hinni felőle.
– Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal, – válaszolt Nyúzó, – mindjárt
házához megyek, s ott vallatom őt s háznépét.
– De meggondolta-e főbiró úr, hogy – szólt az alispán, midőn neje által
azon megjegyzéssel szakittatott félbe, hogy Nyúzónak igazsága van,
máskép a bűnjelek elenyésztethetnek.
– De Tengelyi nemes ember, – mondá ismét Réty.
– Nemesembernek mondja magát, – pótolá az alispánné – és a gyűlésen
elhatároztatott, hogy míg nemességét be nem bizonyítja, mint nemtelennel
fogtok vele bánni. Menjen csak a teins úr mindjárt házához, – tevé hozzá
Nyúzóhoz fordulva, – ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, s ki
tudja, a jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeníteni.
Nyúzó esküdtjével kezet csókolva távozott, s a szobában csak az alispán
maradt nejével.
– Hát valóban hiszed – szólt az első, nejét kezénél fogva, komolyan, –
hogy Tengelyi ily tettre képes volna?
– S miért ne? – kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.
– De Tengelyi egész eddigi élete, Tengelyi jelleme, melyet szintúgy
ismersz, mint enmagam.
– Én Tengelyiről csak egyet tudok, – mondá az alispánné éles hangon, –
azt, hogy ellenségem; s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni! – S
ezzel Rétyné férjét magára hagyá.
Réty szivét borzadás tölté el, midőn ez asszony lelkét egész
meztelenségében látva, eszébe jutott, hogy eddig egész életét e
szivtelen teremtés kivánata szerint irányozá, ki még ily pillanatban sem
tud megbocsátani. – És ha Tengelyi csakugyan e szörnyű tettre vetemedett
volna, – így gondolt magában, – mi az, mi őt arra majdnem kényszeríté,
mi más, mint azon üldözések, melyeket alávaló gyengeségemben
megengedtem? S miért? Oh, ha a mult hatalmunkban volna, vagy valaha
gondolhatám, hogy mind ennek ily véghez kell vezetni!… De legalább most
eleget teszek kötelességemnek. Nyúzó, ki régen észrevette, hogy ha
Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a szerencsétlen ellen
használni fogja hivatalának egész szigoruságát; – én magam leszek ez
egyszer pártolója! – És az alispán e szándékkal azonnal a jegyző házához
sietett.
XXXI.
Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet
kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához, fáradtan ágyára
vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy
nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola
által gyilkoltatott meg; érzete annak, miként ő maga a zsivány
jelenlétét tudva, a helyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza
partján várá annak véghezvitelét, melyből minden haszon egyedül reá
háromolhatott, – borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha
a gonosztevő czimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem túlzott
szigorussággal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek
tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni
kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle az új szerencsétlenségében
tanácsot kérjen.
Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midőn ajtaját
nyilni hallván, könyvéről feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire
ismerve, kit ily korán ritkán, s ennyire elváltozott arczvonásokkal soha
nem látott.
Tengelyi röviden elmondá a történteket.
– Szörnyűség! – sóhajtott elborzadva Vándory. – Vétkeinek közepette, a
nélkül, hogy egy percz engedtetnék, melyben bűneit megbánhatná!
– Igen! – szólt kétségbeesve a másik, – s nem fekszik-e az egésznek
felelet-terhe rajtam, ki gyanitva, hogy irományaim Macskaházynál vannak,
elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájok, s ki a
helyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a zsívány meghivását
követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?
– Víola tette szörnyű! – vágott szavába a lelkész, – én értem a
borzadást, melylyel e gondolat szivedet tölti, hogy e szerencsétlen azt
hihetőképen csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajjon
tudtad-e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől
visszatartóztatni?
– Ha kötelességemet teljesítem, – válaszolt a jegyző komolyan, – mely
azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétéről tudomást szereztem,
annak elfogatását eszközöljem –
– Elfogatását? – mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól, – oly
embernek az elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között,
hol nem arról hogy birájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által,
van a kérdés? – miként szólhatsz így?
– Való, a kötelesség, melynek teljesitését tőlem polgári állásom
követelé, nehéz vala, – szólt Tengelyi szomorúan, – de kevésbbé volt-e
kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel,
egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól
fölmentheti, nem bomlik-e fel állományunk? Ha irgalom annak, ki a
gonosztevőt az igazság sujtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál,
kit fogsz mint orgazdát büntetni?