esetre nem ment annyira, mint a szakácsé, ki oly nép iránt, mely hurkát
s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról
hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sőt
voltak, kik a főbirónak az úr választott népe iránt részrehajlást
hánytak szemére, s azt állíták, hogy előtte zsidó ellen pert nyerni
majdnem ép oly nehéz, mint – (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében).
De mindennek megvannak határai, s ha a főbiró a zsidó népnek gazdagabb
részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebből nem
következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában,
ki mint az üveges, egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet
az egy gyémánton kívül, melylyel tábláit vágja, nem birt. Az
emancipatió, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók,
– mert magokat egyenesen nem emancipálhatják – lassanként mindenféle
kötelezvények által a keresztyéneket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva
van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly
hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek
aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött; – s ha az üveges, népének
ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; – így, miután
senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a
dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott,
s birája bizonyosan nem felejté el, hogy eldődei üdvezitőnket keresztre
feszíték.
A főbiró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét – a Kenyházy
által említett körülfogást is ide értve, melyhez a hajdú botjával
felhivatott – megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel s alá a
szobában. – Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! –
kiálta, midőn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgő
hangon újra ártatlanságát bizonyítá.
– Ártatlan! – kaczagott a főbiró – s így néz ki az ártatlanság? – mire
Kenyházy s a szakács, a zsidóra fordítva szemeiket, szintén nevetni
kezdének, míg Üveges Jancsi egy szeméből nehéz könyek gördültek le
arczán. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi őt arra
jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja,
mely a pinczében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még
mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még
mocskosabb vala, mint közönségesen, s csunya arczvonásait a fájdalom,
melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá, –
gonosztevőt nem lehetne máskép festeni; – de a zsidó azért mindegyre
hirdeté ártatlanságát. – De kérem a tekintetes főszolgabiró urat –
rimánkodott – és a tekintetes esküdt urat és a szakács urat is, a ki
engem régen ismer –
– Igen, hogy semmirevaló gazember vagy, – szólt az utóbbi, – a ki
valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.
– De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit; – sóhajtott a másik,
– a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak és az üveg igen drága és
én –
– Megint másról locsogsz, akasztófára való! – kiáltott a főbiró, – még
egyszer kérdezlek utólszor, ha nem vallasz, meglátod mi történik veled;
miért ölted meg a fiscalis urat?
– Nem öltem meg biz én, – válaszolt sirva a kérdezett, – már miért öltem
volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha ő élne, nem bánnának
így velem!
– Persze, ha nem ölted volna meg, – vága szavába a főbiró.
– Én nem öltem meg, – folytatá a másik mindig zokogva; – mikor szakács
úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a
fiscalis úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács
úr maga, – szólt tovább ehhez fordulva.
– Az igaz, – mondá emez, – mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a
fiscalis urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja,
mit értett alatta, talán már magán kívül is volt.
– Nem volt magán kívül, – mondá a zsidó könyörgő hangon – már hogy lett
volna magán kívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte meg, s az áldott
szegény fiscalis úr mindig rázta fejét.
– Alkalmasint ez lesz, – szólt most Kenyházy, – miről a szakácsné, mikor
jöttünk, szüntelen fecsegett.
– A szakácsné igen, – folytatá a rab – és az egész ház mind ott voltak s
látták, hogy a fiscalis úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi
mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.
– Hivja be valaki azt a szakácsnét, – szóla Nyúzó, ki most szintén ez
asszony különös magaviseletére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.
– Bizony kár, ha teins úr ezzel fárad, – mondá a szakács, – fecseg mint
a kofa, s végre még is bizonyos, hogy a fiscalis urat csak az az
átkozott zsidó ölte meg.
– Azt én is tudom, – mondá Nyúzó méltósággal, – de a formákat minden
vallomásnál meg kell tartani; – s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.
Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott: Kata asszony – mert
mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem
adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak
konyhaszolgáló volna, – míg természetes ellensége, a szakács, benn a
vallatásnál volt párthiveivel, azaz a kulcsárral és mindenessel folyvást
a főbiró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. – A
szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni, nincs árulkodóbb ember a
világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, s most
mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma
született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették stb. –
Alig lépett be a hajdú főbirájának parancsával, hogy az ifjasszony mint
tanu elébe jőjjön, midőn e panaszok helyett a főbiró egyszerre fain
emberré vált, s Kata, egy kis tükördarab előtt, mely a konyhaablakon
állt, helyreigazítva főkötőjét, miután azon meggyőződését nyilvánítá a
jelenlevők előtt, hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, – a
meghivást követve, nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók előtt.
Kata, ki még soha mint tanu biró előtt nem állt, első pillanatban
meghökkent, midőn tőle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész
világ tud, s főkép kora kérdeztetett. A gúnyos mosoly, melyre a szakács
ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek
mondá, s még inkább az, hogy a főbiró által mindjárt ezen előleges
kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha
az igazságtól eltér – büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy
az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja
keverni, minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy a mi
korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat,
hogy azonban, a mi saját meggyőződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak
tartja magát. A szakács s esküdt felkaczagtak, s Nyúzó mosolyogva
kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára
nézve akár huszonnégyet mondhatott volna, – minek oly késő megtudását a
szakácsné kétségen kívül sajnálta.
Az ezt követő kérdések: – Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már
a zsidót életében? Mit tud felőle? stb. – a szakácsnét azon kellemetlen
benyomásért, melyet kikérdeztetése előtt első pillanatban érzett, bőven
kármentesíték. Ő azoknak vala egyike, kik Istentől nyert szónoki
tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig
tisztán jószántából is; – ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn
neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a
főbiró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon.
Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a házba, mi
történt azóta, mikor veszett először össze a szakácscsal, miként
csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajczárig,
midőn mult vásárkor tizenkét rőf kék kartont hozatott magának
Debreczenből. A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el
semmit; ha tudós társaságunknak tagja volna, – mire, ha mindazok, kik a
nyelvet mívelik, e czímre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van, – ez
egy vallomás után parentatióját lehetne irni.
Nyúzó rosszkedvűen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész
könyv irására magában hivatást nem érzett, félre tette pennáját; a
szakács mosolyogva néze majd az egyik, majd a másikra, mintha mondani
akarná: nem volna-e igaza, midőn előre mondta, hogy ez asszony
kikérdezése haszontalan?
– De végre – mondá a főbiró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét –
mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e vagy
bolondjának, hogy egész életét kezdettől egész mostanig elmondja?
– Követem alássan, – szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit
nem érdekelhetnek, – mikor a teins úr mondta, hogy ne hagyjak el semmit.
– Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik, – szakítá félbe
Nyúzó a szólót, – ezek voltak szavaim.
– Igen, – folytatá a másik, – de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s
én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell
nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan, azt is, hogy
jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és –
– Jól van, jól, – vágott szavába a főbiró, belsőkép átkozva a
fecsegését; – de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre
felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz
vezette, Macskaházy fejét rázta?
– Igaz bizony, – válaszolt a kérdezett, kihivó tekintetet vetve a
szakácsra, – persze rázta fejét, és ha a teins úr még látta volna,
miként rázta; mióta férjem halálos ágyánál voltam, – szegény ember,
Isten nyugtassa, szakács volt –
– Tudjuk, tudjuk, – vágta közbe a főbiró türelmetlenül, – és vizi
betegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony most csak azt, vajjon
igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács úr másodszor is
ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?
– Igen, és a teins urak nem is hinnék – folytatá az előbbi, – miképen
rázta fejét; a mint mondom, épen úgy, mint boldogult férjem, Isten
nyugoszsza, az utolsó tizennégy nap és éjtszaka mindig nála voltam –
– Ki tudja, talán már magán kívül is volt, – szólt közbe a szakács.
– Kicsoda? férjem magán kívül? – mondá az előbbi, – férjem magánál volt
végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette
senki, csak én magam, de a mit akart –
– Ki szól itt férjéről? – vága szavába Nyúzó, – Isten nyugtassa, neki is
elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor
kérdezték, s fejét rázta, nem volt-e magán kívül?
– Magán kívül? – kérdé a szakácsné; – követem alássan, azt csak oly
bolond mondhatná – a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit
ért, – a ki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a
viz mellére jött s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem.
Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná mint
máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiscalishoz visszatérjek, –
tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a főbiró türelmetlenségét észre vevé,
– szegény, hogy lett volna magán kívül, hiszen mikor kérdezték, még
szólt.
– Szólt? és mit? – kérdé kíváncsian a főbiró.
– Hát nem sokat, az igaz, – válaszolt az asszony, – de világosan, mind a
kik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg?
csak azt mondta: Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.
– Tengelyi?! – kiáltának a főbiró s esküdt elbámulva, majdnem egyszerre,
– ez különös!
– Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? – mondá
a szakács türelmetlenül – ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos
ítélet alá hozná tulajdon apját.
– Haszontalan fecsegés, a mit én mondok?! – kiáltott a szakácsné; – hát
miért kérdez engem a teins főbiró úr? s miért irja fel esküdt úr azt, a
mit mondtam? Ha a teins főbiró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem
láttam, nem hallottam semmit; ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem
szóltam volna senkinek.
A főbiró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a
tanut ne zavarja; s emezt újra kérdezé: tisztán emlékezik-e, hogy
Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?
– Hogyne emlékezném! – folytatá emez félbeszakadt beszédjét, – mikor a
fiscalis, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most
szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien
hallották.
– Azt nem is tagadja senki, – szólt közbe a szakács, ki minden intés
mellett nem birhatá magát hallgatásra, – a kérdés csak az, mikor nevezte
Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom –
– Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették s azt kérdék tőle: ez
ölte meg? – vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve,
mindig inkább neki lelkesedett. Először fejét rázta, azután Tengelyit
hítta, azután –
– Nem úgy volt! – szakítá félbe a szakács a szólót, – először nevezte
Tengelyit, azután csak később rázta fejét.
– S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte
Tengelyit, – kiáltott a másik, – mind azt fogják mondani.
– S én az ellenkezőt mondom! – lármázott még hangosabban az előbbi, s a
ki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.
– Az egész házat felhíhatom tanubizonyságul, – szólt ismét a főbiróhoz
fordulva lángoló arczczal az asszony.
– És én szinte felhíhatom tanubizonyságul, – válaszolt a szakács.
– Az egésznek tisztába hozására – mondá végre a főbiró – alig is leend
más mód, mint további tanuvallatások,… s míg a hajdú kiküldetett, hogy a
háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a
szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté,
hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint
Macskaházy, midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit
nevezte.
Ha a főbiró a többi tanukat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt
talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga
elébe, hogy a kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki
reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett, az igaz, hat tanu álla most
előtte, de közöttök az igazságnak azon kriteriumához sem juthatott,
melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a
szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakácscsal tartva, egészen
egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.
Végre – mondá a főbiró, miután e lármát egy ideig békességesen
meghallgatá, vállát vonva – a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e
fejét Macskaházy vagy később, ahhoz semmi közünk; fődolog csak az, hogy
mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre
nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? – szólt
Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább irva, fejével intett.
A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala
szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támaszszon, s ki minden
mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy
az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s később nevezte Tengelyit, most
megijedve a főbiró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta még elég
lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen
állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló
Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt
kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főkép
a szakácsné, ki mióta szavainak következését látta, csaknem sírva mondá,
hogy ő szegény özvegy s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e
dolgokat, hogy azonkívül a fiscalis úr véres mellét látva úgy megijedt,
hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A főbiró azonban a
szerencsétlen tanut, ki előbbi vallomását most minden módon visszahúzni
akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az
esküdt által feljegyeztetett, s hogy ha azokat, mik vallomásában
Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg
fogja látni, mi történik vele azért, mert a biróság előtt hazudni
merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult s csak nehéz
sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később
megbánna.
– Én nem tudom, – szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb
tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, melylyel a főbirói hivatal
iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult – mindabban,
a mit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a
nótárius ellen?
– Mi ok? – szólt a főbiró megvető tekintetet vetve a szólóra – azt semmi
esetre sem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok
csak van; midőn ez az asszony s még két tanu világosan állítják, hogy
Macskaházy haldokolva – pedig a halál pillanatában adott tanusága annyit
ér, mintha száz esküvel erősíttetnék – Tengelyit mondta gyilkosának.
– Én nem mondtam azt soha, – sóhajta a szakácsné, midőn a kályhától
ismét előre jött – én csak azt mondtam, hogy a fiscalis elébb rázta
fejét, azután szólt; sohasem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr
az által gyanúba jöhet.
– Hiszen végre igaz, – mondá a szakács elég szárazan, mert nemes ember
létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé – gyanúja
lehet, a kinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak:
csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint
Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.
– De nem mondta-e szakács úr maga, – kérdé éles hangján a főbiró, – hogy
Macskaházy a nótáriust nevezte?
– És ez teljesen igaz, – válaszolt a másik – de épen nem csudálatos,
miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben
volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kellett volna;
még tegnap is erősen összeszólalkoztak, – ki tudja, a fiscalis úr utolsó
pillanatban nem szállt-e magába?
– Ugyan úgy-e? hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? ird fel ezt
is Bandi! – mondá esküdtéhez a főbiró. – Igazság! ők ketten egész
éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt
mondja a szakács úr, még tegnap este erősen összevesztek?
A szakács nem tagadhatta ennek valóságát; a többiek szintén bizonyíták
ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az
által használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyző s ügyvéd
között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.
– Különös, igen különös! – mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. – A
nótárius Macskaházyval összevesz s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik
el tőle. A mint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény
barátom az ő kezei által fog meghalni, – s azután mindjárt reá ugyanazon
éjtszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt
kiemelted, Bandi? – szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás
kifejezésére kényszerítve arczát, nehogy az öröm meglátszassék, melyet a
miatt érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.
A szakácsné szólni akart, de midőn látta, hogy Nyúzó reá épen nem
figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek, hogy ha a fiscalist
nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a zsidó mit
kereshetett a kályhalyukban; mire a főbiró, a helyett, hogy felelne,
azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére
tanácsadói, segítői, vagy biztatói? – Mert hogy a tettet magát senki
más, mint te, alávaló kutya, el nem követte, – tevé hozzá mérgesen –
arról kétség nincs. Vallj igazán! úgy is látod, hogy czimboráidnak már
nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz
magadon. Ha még egy perczczel tovább tagadsz…; itt a főbiró nem monda
többet, de jobb kezén, melynek épen tenyerét mutatta, a zsidó
chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy
ösztönszerűleg vállát felvonva egyik arczát rejté el, s a mit
valamennyien előreláttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés
épen e pillanatban a főbirót az ablakhoz nem csábítja.
Az alispán, ki, mint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté,
mihelyt a házában történt gyilkolásról hirt vett, nejével s leányával
azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer,
kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett. Etelkát
kivéve a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig
mindenki a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.
Az alispán s főkép neje mélyen meghatva látszának.
– Szörnyűség! – mondá Réty, midőn a főbirótól a történet részletes
leirását meghallá – ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi
cselédek között; hallatlan merészség! Szegény feleségem egészen oda van!
már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni,
soha úgy felgerjedve nem láttam.
– Ne beszélj olyakat, – szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül
különös reszketés vala észrevehető – még végre holdkórosnak kiáltasz ki,
ki mindent előre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.
A főbiró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér
után nyult; a zsidó arczán, kire az alispánné e pillanatban nézett,
különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban
senki, figyelmét reá nem fordítva, észre nem vett.
– A gonosztettet – szólt ismét Réty – csak oly valaki követhette el, ki
a házban jó ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, a mint hallom,
nem történt.
– Még nem tudjuk, – mondá Nyúzó – a cselédek azt mondják, hogy a
meggyilkoltnak óráját s tárczáját a szobában találták, bővebb
vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiscalisa lévén,
gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a
családot érdeklik, s az ajtót, melyet a birák bepecsételtek, zárva
hagytuk, míg a teins úr visszajő, vagy ez iránt valamit rendelni
méltóztatik.
– Azt jól tették, – szólt közbe az alispánné élénken, – Macskaházy
kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek.
Magam fel fogok menni.
– Nagysád, – mondá kezét összecsapva Serer, – beteges állapotjában! hová
gondol nagyságos asszonyom?
– Az az én dolgom, – válaszolt az alispánné szárazan.
– Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel, – jegyzé meg most a
szakács minden alázatossággal, – még a holttest is ott van, és…
– A holttest? – mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását – azt vigyék
ki, – tevé hozzá erőt véve magán, – majd azután felmegyek. Én legjobban
tudom, hol szokta tartani irásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem
győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.
Serer, az esküdttel s a cselédekkel, az alispánné kívánatának
teljesítésére, eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben jára fel s
alá a szobában.
– Legalább a gonosztevőt, – mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba
merülve mellette állt, – hála Istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót –
tevé hozzá a rabra mutatva – mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták
ki.
– Üveges Jancsi? – szólt fel az alispánné, egyszerre megállva, az
lehetetlen!… Tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt és…
– Lelkem, – mondá Réty – ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igen is sok
példa van, hol ily alávaló teremtések épen legnagyobb jóltevőjükön
követték el gonosztetteiket.
– Annyival inkább, – vágott szavába a főbiró – minthogy minden kérdésen
kívül áll, miként a zsidó ez esetben csak más boszújának eszköze volt.
Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind
Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé:
vajon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?
– A mit úgy szorosan véve vallásnak lehet nevezni, – válaszolt a főbiró
– a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom
én belőle, ha még oly makacs volna is; és a bűnjelek olyanok, hogy a
tettesről kétség sem lehet, s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá
mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.
Alig képzelhetni a hatást, melyet a főbiró szavai mind az alispánra,
mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét s mondá, hogy Tengelyiről ily
valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott s csak azt
jegyzé meg, hogy miután Macskaházy s a jegyző között csakugyan halálos
ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint
Tengelyi, mire vetemedhetik.