orthographia miatt, Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes
jegyzőt nem kis nyugtalanságba ejtették. Mit tegyen? Ha a zsivány
meghivását nem követi, az irományok hihetőkép örökre elvesznek. Viola,
ha egyszer a megyét elhagyja, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen s
inkább eldobja e reá nézve haszontalan papirokat, csakhogy bűnjelekül ne
használtathassanak ellene; és ha elmegy – ha ő, egyike azoknak, kiket a
törvény fentartása leginkább illet, zsiványnyal titkon összejő, a
nélkül, hogy arról jelentést tenne, – mily világot vethet ez reá, miután
már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei
által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel czimboraságban áll.
Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját
érdekével úgy egyesítheti, ha a helyett, hogy maga menne a találkozás
helyére, több embert visz magával s a zsiványt elfogatván, egyszersmind
a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért
jelleméhez s ha a világ boldogsága igértetett volna díjul, – ő erre
képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt s
kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva, a legnagyobb
felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány
meghivását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn
Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a
többiek, nem csodálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a
cselédeknek s Liptáknénak is feltünt. A levélkéről, melyet, hogy más
kezébe ne jőjjön, elégetett, senki mitsem tudott. Ha Erzsébet, vagy más
valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél koczogtak s
hogy ablakát felnyitá: a kisbirák néha tízszer eljöttek napjában s a
nélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást s így a
dolog közőnségesebb vala, semhogy valakinek feltünhetett s Tengelyinek
rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott boszúságának
tulajdoníttatott.
Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s
gyermekeinek jó éjtszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még irnia
kell, szobájába zárkózott s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra
határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. – Viola ittlétéről
jelentést nem tehetek semmi esetre, – így gondolá magában – ily
alóvalóságot nem kívánhat senki tőlem! S ugyan miben sérteném meg
hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedveért jogaim visszaszerzésére
mindent elkövetek!? Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb;
ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit
elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem
valaki által megtudassék, arra nincs valószinűség, – s végre mitől
féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?
Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát
halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. – Esős
novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon
sötétség terült el s Tengelyinek egész tájismeretére vala szüksége, hogy
a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva,
árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt s Tengelyi a nélkül,
hogy valakivel találkoznék, ért a helyére, mely neki Viola által
kijelöltetett.
Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesbike vala. Az óriási
nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el,
melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a
juliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három
oldalról sürü bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza
nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyultak.
Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nem
egyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza mentében csakugyan nem
találhatni s hogy ha a Török-domb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már
a kellemes lakhelyek sorába állitaná. Most e hely szomoru s elhagyottnak
látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan
ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat
vetve csapdosá a partot. A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt
fel s alá, időről-időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott,
megállva s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább
folytatva kedvetlen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely
tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett s melynek ajtaján a
konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.
Majdnem egy fél óra mult így s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola
megbánta vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik
a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.
Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva, hozzá
közelítének s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe
vétetett, nehogy e gyanus helyen találtassék, sebes léptekkel
visszavonult a falu felé.
Kevés perczczel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó irást
kezében tartva, Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy
pillanatig megállt s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs
többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy a
parton álló kis sajkába veté magát s erős lökéssel eltávozva a parttól,
evezni kezdett.
– Itt van! itt kell lennie! – kiáltott a kocsis, ki noha lámpása
elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik
szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresék a gonosztevőt a
bokrok között, úgy hogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek
általok észre s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.
– Mi a baj, Ferkó? – kiáltott a révész, midőn az égő darab fa
világitásánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára
ismert: – talán ellopták lovadat?
– Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyújtva – megölték fiscalisunkat;
mi idáig kergettük a gyilkost s itt a bokrok alatt tünt el. Csak épen
most láttam, – itt kell lennie; segítsen kend keresni.
– Mi a manó! – válaszolt a révész elbámulva – a fiscalist megölték? –
No, nem nagy kár érte; de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan
idáig kergették, az nincs többé itt, – épen most, mielőtt kendtek
jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugy-e Andris,
te is hallottad?
– Az lesz, bizonyosan az, csak utána! – kiáltott a kocsis, nem is várva
a fiúnak feleletét s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon
úton, melyen Tengelyi csak imént ment haza felé.
– Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment, – szólt a révész, midőn a
nagy sárban alig követhetve fiatalabb társait, csakhogy sietésöket
mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. – Ni, még a nyomokat is
meglátni, – ez mind friss nyom, – még a víz is meglátszik, a mint minden
lépésnél körülfecscsent.
– És ez mi itt? – mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve.
– Bot és pedig urias bot, réz csákánynyal, – ezt talán most lopta s itt
vesztette. – Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között
bújt el. – S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a
nyomot követé, a jegyző kert kerítéséhez ért.
– Mi az ördög! – szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel
tovább menve, egyszerre lámpásával megállt – itt nem látni több nyomot!
A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szintén megnézték az utat. A friss
nyom, melyet eddig követtek, eltünt. – Szemlátomást nem látni semmi
nyomot! – mondá a révész, – csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a
kerítés ajtajánál még láttam.
– Talán a kerítés mögé bújt, – szólt a kocsis egy kissé gondolkozva; –
maradjanak kendtek itt, én átmászok s megnézem, – hátha itt találjuk –
– Hagyja el kend, még főbe ütik, – mondá a révész, Ferkót
visszatartóztatva, ki már félig átmászott s kit egy a többiek közül
követni akart, – mi közünk van ahhoz, hogy a fiscalist megölték? Bár
tavaly vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot
fizetnem esztendőnkint. – De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak
szeretete birt arra, hogy gyilkosát üldözze, a nélkül, hogy ez ildomos
tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végig ment a kerítésen s
azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma veszett. Már
ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, ki addig az ajtó
mellett állt, észre vevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szintén
nyomok látszanak. A kocsis lámpásával oda futott, a többiek, kik azalatt
az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szintén bementek s mindenki
világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek s mely egyenesen a házhoz
vezetett.
– A nótárius házában van; ott van talán a fészer alatt, – mondá a
kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az
reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna,
minthogy egész fáradtságát meghiusulva lássa; – jerünk be, ott
megtaláljuk.
– Már hova gondol kend! – szólt a révész a már indulót visszatartva; –
nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?
– És miért nem? – válaszolt a másik; – nem tudja-e, hogy e háznál már
több zsivány is megfordult? Úrfinkat is itt lőtték meg.
– De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes curia, –
mondá a másik.
– Bánom is én! – szólt az előbbi tovább menve – mikor Violát kerestük,
akkor is feldúltuk e házat, pedig maga a szolgabiró vezetett.
– Igen, de azok urak voltak, – mondá a révész, – minket ebrúdon dobnak
ki.
– Majd meglátjuk! – én a nagyságos asszony liberiás kocsisa vagyok s
szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából! – S ezzel Ferkó,
a nélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a
kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival valamit
mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer
jól megvernék, hátrább maradt.
De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént
jött haza s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre
szobájából az udvarra lépett s erős hanggal kérdezé; mit akarnak itt?
Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótlanul állt s csak később
mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték s hogy gyilkosának nyomait
követve jöttek idáig.
Nem fogom leirni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban
eltölté. – Viola levelére emlékezve, nem lehete kétségben, hogy az
ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószinűleg azért, hogy
az irományokat tőle elvegye, – s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy
a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis és társai
minden míveletlenségök mellett észrevevék a hatást, melyet e hír
Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében
a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a
gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.
– Utána jöttünk, – mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros
csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva a legnagyobb zavarban, – a Tisza
partjáig előttem szaladt, világosan láttam, onnan nyomán jövünk.
– Azaz, követem alássan, – mondá a révész, – hogy szemlátomást nyomon
jöttünk, az olyan igaz, minthogy itt vagyok; de hogy épen a zsivány
nyoma volt-e? azt biz én nem tudom; és én a többieknek itt mondtam is,
hogy ne jőjjenek be, mert tudom, hogy a ház curia, de –
– Kend bolond! – mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben, – ha azt
hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy
hely ne maradjon vizsgálat nélkül.
A lármára lassankint a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával
sietve felöltöztek s Tengelyi, lámpással elől, szobáról-szobára, a padra
s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy
semmi idegen a háznál nincs. Tengelyihez azalatt a biró jött, hogy őt a
kastélyba hívja s a jegyző a többiekkel elment.
– Látta kend, – szólt a kocsis, ki a révészszel hátrább maradt s a
többieket követé, – miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a
fiscalist megölték?
– Hát hogyne láttam volna! – mondá emez, – hisz csak van szemem!
– És azután csizmája bokáig sáros volt, – folytatá az előbbi.
– Nagy csoda, ily időben! – válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa
beszédeit.
– Bizony Isten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én –
– Talán csak nem hiszi, hogy a fiscalist ez ölte meg? – vágott szavába
az előbbi, megállva.
– Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném bátyám, –
mondá a kocsis halkan társához.
– Megbolondult-e kend? – kérdé a révész s ezzel mindketten gondolataikba
mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.
XXX.
Ha az emberek oly nagylelkűleg bánnának mindennel, a mit birnak, mint
gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban
gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli
mindenki szivesen s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje
legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sőt
mondassék csak valami új s az emberek között azonnal gondolatcsere
támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska
dolgokat s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely
reánk a mennyországban vár, úgy hiszszük, nagy részben az angyalok s
üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint
egy fokkal alantabb keresendők s kétségen kívül abban találhatók, hogy
beszélhetünk. – Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a
legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit
vonhatja ki s pedig nemcsak azon ritka s a természettől megáldott
teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk;
mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által s a
zacskó inkább peng, ha fölötte tele nincs. Valamint azon arany, melyet
Krœsus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószinűleg el nem veszett,
hanem aranyokra verve, talán épen midőn ezeket irom, örömdobogó szívvel
olvastatik át valamely tőzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A
gondolat, mely ezredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott
azóta; ezerek hivék gazdagoknak magukat, ezerek hetvenkedtek birtokával,
mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat
penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab előtte ezer kezeken
fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között
létezik s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el? –
Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán
találunk sok nemes érczet forgásban s áldott hazánkban papirral
fizetünk, míg Anglia- s Francziaország aranyinkat méri: úgy van a
gondolatokkal is; ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem
felgyüjti, mit mások homlokuk izzadságában napvilágra hoztak; mert hisz
pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk, gondolatoknál, hogy legyen
mit elmondanunk – képezi az egésznek becsét; az eszmék ujsága, sőt a
tárgy kellemetessége, közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.
Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a
tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják
oly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A
borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszünt s az esemény most
csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha
tüze mellett az egész ház részt vett. Noha csaknem az egész háznép
mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy
szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondani valója
nem lett volna s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet
majdnem annyiféleképen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való
átmenete; mindenik külön hypothesist állíta fel, melynek bebizonyítására
egész erejét megfeszíté.
Ezen előadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai
iránt fejlődött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestől pártolva,
esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte
meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek
ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál
maradni, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek
tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte Istent s annak
minden szenteit hivá tanubizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt
mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a
konyhaszolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek.
Tengelyire, ki még éjtszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a
gonosztett elkövettetett, a birák által bepecsételteté az, hogy a
haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, észrevehető hatást tett, s
képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a
szolgabiró, kire az egész éjtszakán át szakács s szakácsné egyaránt
hivatkoztak, eljött.
– Megölték fiscalisunkat, – mondá a szakács, még azalatt, hogy Nyúzót
kocsijából kisegíté.
– Szegény teins úr! – vága közbe a szakácsné – és utolsó szava –
Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.
– Azt én fogtam, – szólt a hajdú.
– Igen, a kályhalyukban fogták, – pótolá a pesztonka.
– Nem fogták meg! – mondá hangosabban a szakácsné.
– Az az üveges zsidó, a kit a teins úr ismer, – szólt közbe a szakács,
ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhivatva érzé magát,
hogy a szolgabirónak ő adja a szükséges felvilágosításokat.
– Csakhogy elszökött, – szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre
tolakodott – a Tiszáig kergettük, ott –
– Lenn van a pinczében, – mondá a mindenes – úgy megkötöztem kezét,
lábát, hogy –
– Igen teins uram, – folytatá a kocsis, – úgy szaladt, nem tudtuk
elérni; mikor a bokrokhoz jött –
– Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam – mondá
a szakács méltósággal.
– Nem volt biz az zsidó soha életében, – vágott szavába a szakácsné.
– De bizony a zsidó volt! – kiáltott a szakács, pesztonka s
konyhaszolgáló egyszerre.
– Hát ha a zsidó volt, – kiáltott a szakácsné, – a teins fiscalis úr
minek rázta fejét így ne?! – s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni
kezdé, míg a többiek azt, hogy zsidó volt, s hogy nem volt zsidó,
kiáltozák egymás ellenében.
– Megbolondultak-e valamennyien? – harsogott végre a szolgabiró hatalmas
szavával a lárma között, – az ember tulajdon szavát nem hallhatja e
fecsegés között.
Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az
esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt,
hogy a fiscalis úr, miután megölték s a zsidót látta, épen így tett.
– Édes szakács úr, – szólt végre Nyúzó, ez érdemes férfihoz fordulva,
szelidebb hangon, – nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk.
Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az ő jól
fűtött szobájába menjenek, rövid idő mulva a reggelire szükséges
sligoviczát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé vagy más, a mit
parancsolnának, elkészül.
Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem hallgatják, rosszkedvűen
szobájába ment, s a kávé-csinálást a pesztonkának engedé által, addig a
szakács a főbirót egészen akkép értesíté a történtekről, mint azokat
magénak elképzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó
által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott,
még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát,
honnan a hajdú által kihuzatott. – Ha az embernek a gyilkosságról csak
egy kis fogalma van, – folytatá a szakács előadását, – világosan látja,
hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbujik hordó
vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily
históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit és azután disputál.
– Persze szakács úrnak igazsága van, – mondá Nyúzó, miután második
poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve, véletlenül harmadikat töltött
magának. – A dolog világos, kár is minden nyomozás.
– De nem mondtam-e én mindjárt? – szólt az esküdt a legnagyobb
önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.
– Mit mondtál mindjárt Bandi? – kérdé a főbiró, ki csak arra emlékezett,
hogy esküdtjét alig birta felkölteni.
– Hát azt mondtam, – válaszolt a másik büszkén, – hogy ezt a
gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.
– Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt, – szólt a főbiró, – én nem
gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedik; szegény Macskaházy,
áldott jó ember volt!
– És még minap hogy’ tarokkozott, – mondá elérzékenyedve Kenyházy, –
kétszer húzta be a zsidót. Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját és
most az a zsidó –!
– De a zsidó mindent tagad, – szólt midőn az épen behozott kávét, vagy
mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé, a szakács – hacsak a teins
úrnak nem sikerül.
– Nem sikerül? – kérdé Nyúzó, boszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy
ily valamit csak gondolni mert, – egy haszontalan zsidónál, s nem
sikerül! Húsz esztendeje szolgálom a vármegyét s még mindent kisütöttem,
a mit csak akartam.
– Hisz az egész világ tudja ezt, – mentegetődzött a szakács, – mindenki
irígyli járásunkat, hogy a teins urat birjuk; de ezek a zsidók néha
szörnyű makacsok.
– Ha szólni nem akar, – mondá Nyúzó, félre taszítva kiivott findzsáját –
majd kiált.
– Elől Pali, hátul a hajdú, – mondá megelégedett mosolylyal az esküdt, –
én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No majd lát valamit
szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk,
az nem tagad sokáig, azért jót állok.
A kávézás, melyre a két tisztviselő inkább csak azért határozta el
magát, hogy mívelt embernek tartassék, ez alatt be vala végezve.
Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig, az emberek balgatagságán,
kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra
vetemedtek, – egy pohár sligoviczával mosá le a kellemetlen italnak
emlékét. Nyúzó meggyújtá az ivás közt félre tett pipáját, s miután
torkát köszörülve a szobában egy párszor fel s alá járt, a szakácsnak
tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen.
Mire emez, ki már úgy is alig mérsékelheté kiváncsiságát, azonnal
elment, s Kenyházy jókedvűen, mert egy pár ív konyhapapirt talált az
almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felirhatta, a nélkül, hogy a
megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült
munkájához.
Olvasóim ismerik a módot, melylyel Nyúzó az elébe állított gyanus
személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak
vallatását hosszasan előadjam. Igaz, vannak, kik azt hiszik, hogy
bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel
dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly
személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat később
megbánhatnók, – alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját
Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlően alkalmaz. Ha az
egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki;
húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti; – mit bánja ő,
hogy’ tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A főbiró egyike
vala azon embereknek, kiknek a természet, úgy látszik, kötelességül
tevé, hogy azzal, kivel épen szólnak, mindig parallelvonalt képezzenek;
ha ez fejét felemeli s hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik
meg: felemelik fejöket s hátragörbülnek méltóságuk érzetében. Ily
jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem
ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerőseik között is
fognak találni olyanokat, kikre jellemzésem illik; én részemről,
fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóváhagyni csak
akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon
kutya-alázatosságot fogadjuk el, melylyel felsőbbek iránt mindig
viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melyből egy résznek kelleténél többet,
a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az
egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a
magáét. – Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti
czigány a Török-dombon tapasztalt, nem várhata; sőt sorsa nehezebb vala,
a mennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy,
mind a szakács, ki a zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a főbirót
még inkább felgerjeszszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó
azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy
magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.