oly ifju, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak
ajánlám; de nem vagyok vén, mondhatom, legjobb koromban, – azonkivül
helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor igérhettem,
most szép vagyont hozok nőmnek. – Százötvenezer forintnál többre megy
szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem
tétetik többé, sőt talán Rétyék részéről még valami inscriptiót is
reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal
történtek, rossz néven venném és –
Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait
felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette
észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet,
egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen
kiáltá, hogy hagyja el a házát tüstént.
Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, melylyel ez ildomos férfiu Vilma
iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott.
A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem
vala kellemetlen előtte, főkép ha az által egyszersmind egyéb terveit
elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog
választani, s nem valószinű, hogy ezért sok szivfájdalmakat érzene. A
szerelem – hogy e tárgyról, mely épen azért hasonlíttatik oly különböző
dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is
hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegazus, mely által magát
elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa vagy
épen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják,
hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott. Ha Tengelyiné szólni
hagyja, ő kétségen kivül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre
magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyállapotban, hogy
neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha
alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé, hogy Ákosban, ha csak egy
perczig is, kételkedett: annyira felindítá a máskép nyugodt asszonyt,
hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már
menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az
ajtó megnyilt s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.
– Mit akar az ur itt? – szólt a jegyző, homlokát komoly ránczokba
szedve.
Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn
előadását oly kifejezésekkel füszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek
tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem
lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné
meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy
egészen önfeje szerint indult.
– Takarodjék mindjárt – s szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! –
Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s
ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e
szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedését. Épen e
mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn a helyett, hogy
távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, melylyel az egész
család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé
határokat, s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotát látá.
– El házamból tüstént! el semmirekellő! – kiáltott Tengelyi – ha nem
akarod, hogy kidobjalak.
– De kérem, édes nemzetes uram, – szólt a másik nyugtatólag, –
méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem,
nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma –
– Ne nevezd, – szakítá félbe a jegyző – ne merészelj felőle szólni
alávaló! Te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi
nemnek!
A lármára Vilmán s Liptáknén kivül, kik a szobába jöttek, több átalmenő
az ablakoknál állt meg s kiváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanuk
által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind
érzé, hogy ha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész:
most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.
– A mi sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Nótárius úr meg fogja
bánni szavait.
– Megbánni! megbánni!! – kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.
– Igen, igen, édes nótárius uram, – folytatá a másik gúnyolva, – meg
látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!
– Gazságodra emlékeztetsz? – kiálta az előbbi botját emelve, mig karját
neje s leánya alig birták visszatartani.
– S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha
megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.
– Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő
között létezik. Hagyjatok! – kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még
mindig visszatartá. – Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl
maradása veszélyessé válhatnék, s még egy pár fenyegetést mondva, épen
akkor érte el az ajtót, mikor a háziur megszabadulva, botjával utána
rohant.
– Ez az ember még kezeim által hal meg! – szólt Tengelyi, midőn az
udvarról, hová az elősiető ügyvédet követte, Vándory által, ki épen a
házhoz jött, szobájába kisértetett, s a jegyző fáradtan felindulása után
egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek
s később Ákos, ki Vándory után eljött, nem egyszer mondák, miként ez
alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy perczig is
felinduljon.
XXVIII.
Mig Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni
kezdé, s mig azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál
vagy az udvar kapuja mellett tanui voltak, elszéledve, majd azt, hogy
Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s azt, beszélték el
szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, ez
csak futás által menekülhetett: addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek
megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb
felgerjedésben jára fel s alá szobájában.
Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. – Miként is
lehettem oly bolond – szóla magában – hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba
hivségem, melylyel a Rétyék iránt viseltetem, birhatott reá. Ha Vilmát
elveszem is, mit nyerhetek? – Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak
kikötöttem, tőlök többet semmi esetre nem csikarhatok ki; s ha most Ákos
házasságát akadályoztatom is, e háládatlan asszony soha nem fogja
megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az
világos! – De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog
indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni? – S mikor Tengelyi hazatért,
miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? még boszút sem
állhatok! – Ákost nem szabad megsértenem. – Utóljára is nem marad más
hátra, mint hogy Tengelyi nemes-levelét s egyet-kettőt Vándory irományai
közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam s neki az
egészet felfedezzem, így legalább criminalis pertől mentem meg magamat.
Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát,
miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte,
még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel s az irományoknak
egy részét általadja, őt a biróságnak bevádolhatja. De, gondolta
magában, előre kikérem becsületszavát, ily emberek, mint Ákos, ily
előítéletekre sokat tartanak, s azonkivül nem hozhat bajba a nélkül,
hogy mostoháját belé ne keverné s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja
is ez asszonyt, miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekkép
vigasztalva magát, gyertyát gyújtott s Vándory irományait kezd átnézni.
Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé s a
levelek közül, melyekből az irományok nagyrészint álltak, egy párt
kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre
visszatette s aludni készült.
Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé. – A leveleket
átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni
fognak, s hogy birói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvüen jára párszor
fel s alá szobájában. – Így, – szóla magában – még egy pár nap s az
ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök s az
irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez
asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át! –
S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.
Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta: az ajtó nyitva maradt. Ujra
megkisérté: a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy
bámulva csóválta fejét. – Soha ez ajtóval baja nem volt és most
egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni zárját, de bármint
iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható – s az ajtó nyitva maradt.
– Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót, – szólt boszankodva, többször
becsapva ajtaját s újra megkisértve, nem zárhatja-e be mégis? Eszébe
jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház
oldalán egészen maga lakik. Az utólsó időben annyit hallott zsiványokról
beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal
kell töltenie, őt első perczben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy
látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután oda
ment s hallgatódzva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. –
Megbódultam-e? – szólt még egyszer ajtajához menve s ujra megkisértve
bezárását. – Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre? A
hajdu, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat;
hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes, hisz soha nem éltem
vele s berozsdásodott. – És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába
feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak
oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén,
arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát?
E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nem sokára nesz zavará fel. A
lépcsőn léptek hallatszottak, halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala
győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel
valaki lépcsőről-lépcsőre feljebb jön s végre a folyosón szobája felé
közelget, – s épen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyilt
s előtte bundájában Viola állt.
– Viola! – szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltására nem vala
ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsiványnyal magányosan látá.
– Jó, hogy ismersz, – mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s
egyenesen az ágyhoz menve. – Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy!
Ugyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, a ki
hallhatna.
– Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én, – szólt a másik s arczán halotti
halványság terült el, – hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz
kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de a mim csak van, azt
elviheti. Miért is bántana kend engem szegény beteges embert? hisz a mim
csak van, mindent oda adok.
– Miért bántanálak? – szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly
tekintetet vetve, melynél vére elfagyott, – talán lehetne okom. Ne hidd,
hogy a multról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek,
ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te
rajtam elkövettél.
– Kend nagy tévedésben van, – szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet
vetve maga körül, – én –
– Ki volt oka – szólt a másik komoran, – hogy zsiványnyá lettem? Kinek
köszönhetem, hogy üldözve, mint a vad állat, erdők- s pusztákon
kóboroltam, mig feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű
kenyerére szorúlt? – Mondd, hogy nem te voltál; hogy nem te követtél el
mindent, hogy halálra itéltessem; hogy nem te vágyódtál életem után;
hogy nem vagy halálos ellenségem?
– De mikor én mindent, mindent oda adok, a mim csak van, – válaszolt a
másik könyörgő hangon, – uramtól is lesz egy pár száz forint nálam, azt
is elviheti, habár később vissza kell téritenem, és –
– Kell is nekem pénzed, – szakítá félbe megvető hangon a zsivány a
szólót, – add ide az irásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a
nótáriusnál elraboltál.
– Az irásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára, – mily
irásokat?
– Ugyanazon irásokat, – szólt a másik homlokát ránczokba szedve –
melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál, melyek helyett a
törvényszéknél fehér ruhát mutattál elé, melyeket ha nem adsz ki
mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.
– Tudom, tudom, – mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt,
látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos – az irományok
nálam voltak, – igaz, hogy én ragadtam ki kezedből, – de látod, mihelyt
birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolódzzam előtted, úgy is
mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szivén
feküdt s én, a mint tudod, hív embere voltam mindig, mindig; – mihelyt
hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen
velök.
– Mondd ezt másnak, – szólt a zsivány nyugodtan – én tudom, hogy az
irások itt nálad vannak; hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot
kívánsz.
– Ki mondta ezt kendnek? – szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben
egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.
– Akárki, – válaszolt amaz szárazon – de ha éltedet tenmagad nem
becsülöd ötvenezer forintra s az irásokat nem adod ki mindjárt, látni
fogod, hogy lehelleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még
kevesebb becsű.
– De kérlek, – szólt az ügyész rimánkodva, – csak mondd, kitől tudod,
hogy az irások nálam vannak? ki küldött hozzám?
– Ne fecsegj, – mondá Viola, bundáját visszavetve, – hanem kelj fel s
add ide irásaidat, mert –
A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott, – s
Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel s
ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba
közepében megállt.
Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az
asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei,
másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még
néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papirba
takarva, a zsidó által a többivel egyszerre vitetett el s így
kézről-kézre Macskaházyhoz került. – Itt vannak, – szólt elfojtott
hangon, – de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend
nem veheti hasznát, kérjen akármit és –
– Tartsd meg pénzedet, mondom – szólt a zsivány megvetéssel, midőn az
asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy
fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne
legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől
meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forintot értek, senki nem
bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett, mintegy
akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem
volt felhúzva s a jövő percz az ügyvédet földre terítve, a fegyvert a
zsivány kezében találá.
Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy
egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét s ámbár
azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem
között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el: a nép embere
közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget
tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi; s így ő is tette fölött
elfelejté annak indokait s nem egyszer mondá, hogy mindent, mit azóta
szenvedett, csak vétke büntetésének tekint. Macskaházynak, ha az
irományokat által adja, nem volt oka félnie. A küzdés között, melylyel a
zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt
indulata. A gyülölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit
szenvedett s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet
s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a
földről felkelni iparkodott. – Irgalmat! – kiáltott Macskaházy elfojtott
hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.
– Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára itéltél? –
mondá emez.
Macskaházy arcza kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada
gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról
felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká… Viola
a házban lármát hallott; a cselédek felébredve Macskaházy sikoltásaira,
közeledtek, – összeszedte egész erejét s kése háromszor merült a
szerencsétlennek mellébe.
Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról
az irományokat s nem is véve észre, hogy néhány levelet elhullat,
kirohant a szobából, épen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt
futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy
ember által, ki az istállóból lámpással jött s üzőbe vétetve, a mezőnek
vevé futását s végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltünt.
A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az
ügyvédet vérében, a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem
látszottak, még az óra s tárcza is ott feküdt az ágy mellett.
– Rablás! gyilkolás! – kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s
gyertyával első jött a szobába. – Utána!
– Doctort! – kiáltott egy másik.
– Papot! – sikoltott a szakácsné.
Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb
számmal összegyültek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.
– Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim –
– Mily irományok? – kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.
– Tengelyi, – mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit
hihetőkép mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak
helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.
E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki,
mint mondá, a gyilkost megfogta s mindjárt azután az üveges zsidót
torkánál fogva a szobába húzta. – Itt van, – mondá nem kis
megelégedéssel – a kályhában találtam.
– Ah alávaló! – kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. –
Úgy-e teins uram, – szólt Macskaházyhoz, – ez volt?
Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.
– De teins uram, hisz nem is lehete más! – mondá a szakács ismét, – csak
intsen a fejével, úgy-e ő volt?
Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét s ismét
szólni akart, – hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, mintha
lélekzetet keresne s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt
vánkosára – és meghalt.
– Csak tudnám, mit akart mondani, – szólt a szakács, miután a halott
betakartatott s az üveges zsidó, minden esküvéseinek daczára, melyekkel
ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pinczébe záratott. – Mikor
a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta
fejét s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e
semmire való üveges.
– Mikor még szólni tudott, – mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem
mintha Macskaházy halálát bánná, de mert, felfogása szerint,
fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik, – a fiscalis úr Tengelyit
nevezte.
– Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat, – válaszolt a szakács, –
Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!
– Már én nem tudom, – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat
találva, tökéletesen megvigasztalva érzé magát, – de a fiscalis úr,
mikor kérdeztük: ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte; úgy-e bár?
– mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták.
– És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok
épen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna
mondani. Mikor boldogult férjem – Isten nyugtassa meg! – vizibetegségben
halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira
néztem s mindent megértettem. Menj el, jőjj ide, adj vizet, a mit csak
akart, én mindent megtettem – és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.
– Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni?
– mondá a szakács felindulva.
– Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást, – válaszolt emez
mindig hevesebben, – minthogy mikor a fiscalist kérdeztük: ki ölte meg?
Tengelyit nevezte és azt oly tisztán s érthetőn, hogy valamennyien
hallottuk, – s erre, ha kell, megesküszöm.
– Jól van, jól – mondá a szakács rosszkedvűen, ki tudja, mit akart
mondani?
– Én nem tudom – folytatá az előbbi még mindig neheztelve, – csak azt
mondom, hogy a fiscalis mindig Tengelyit nevezte s ezt fogom mondani a
végső ítéletig.
– Majd a szolgabiró ki fogja sütni, azért jót állok, – mondá a szakács,
– s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom s hogy a
gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a
szobát s küldjünk a szolgabiróért s esküdt emberekért. Régi időből
tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el,
semmihez nyulni nem szabad.
S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben
magányosan hagyatott.
XXIX.
Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még
egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a
szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utólszor láttuk. A jegyző
családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta
majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült
együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.
Irás között a jegyző figyelmét gyenge koczogás vonta magára, mely
ablakán hallatszott. Felnézett s miután senkit nem látott, tovább
folytatá munkáját… miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett,
felkelt s felnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit, türelmetlenül
kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy
kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki
a fal mellett, a nélkül, hogy láttatnék vagy szólna, a sötétben
távozott.
– Mi lehet ez? – szólt a jegyző, midőn ablakát betevé, a levelkét a
földről felvevé s vele asztalához ment; – talán csak nem fenyegetés?
Mióta itt lakom, nem volt eset – s sem én, sem a község bosszúra okot
nem adtunk –
A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba
papirra volt irva, mint összedörzsölt állapotából gyanitani lehetett
olyanra, mely már több szolgálatot látott; pecsétnyomó helyett krajczár
használtatott, – a felirás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt, – s
a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére ezeket olvasá:
«Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt
mondják, hogy az irásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság
ilyeneket mondani. – A rabló az üveges zsidó volt, kit a viczispán
fiscálisa birt rá, – én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú
elbeszélni. Jőjjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely
mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor, – éjfélig
az irásokat mind kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is, – hisz a
nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekimet. Az
Istenért, jőjjön bizonyosan. – Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is,
életemet adnám nótárius úr egész háznépeért, – és ha ma nem jő, nem
tudom, kinek adjam az irásokat, – még éjjel át kell mennem a Tiszán, a
faluba jönni nem merek. Azután még azt is instálom minden
alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról és csak maga
jőjjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye, – ha tudják, hogy itt járok,
halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat.
Viola.»