magában, midőn a kocsi a kapun kigördült, s ő mély gondolatokba merűlve
szobájába visszatért – boszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész
terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne máskép oly
nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserű nyájasságra nem
voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét? – Macskaházy átgondolt
minden lehetőséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene
nem tehet a nélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. – De végre nem
történhetik-e mindemellett, hogy boszúvágyának önbiztosságát feláldozza?
– így gondolt magában – sőt ha ezt teszi, nem valószinű-e, hogy az
egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a
rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné
czimboraságát? Viola ki tudja mikor kerül elé, a zsidó mindent tagadni
fog, s egy bűnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a
hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom, – szolt
magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában, – az egész világ
gyűlöl s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel
magát. De miként?
Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két út nyilt. Az első, ha az
alispánné kegyeit ujra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott,
ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét
keresi, – s miért nem volna ez lehetséges s pedig a nélkül, hogy magának
legkisebbet ártson? Ha a váltók kezeibe adatnak, – így folytatá
gondolatait – ő Vándory irásaiból néhány darabot visszatarthat; az
alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket
Tengelyi irományaival együtt ő, Macskaházy, később átadja Ákosnak, s
elbeszéli a módot, melyen hozzájuk jutott, s a részt, melyet mostohája
az egészben vett. Ákos már nevének becsületeért sem fog szólni senkinek;
Macskaházy vallomása ily módon teljes hitelességgel bir, s Rétyné
őrizkedni fog oly lépésektől, melyek inkább magának mint neki ártanának.
Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon
emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek tervei, mivel semmit ok
nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy
magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot
szerzett magának, hogy a jegyző Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s
hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé
útját, – s odamenve még egyszer átgondolta szerepét s azzal bátorítá
magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is
csak asszonynyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz.
Halkan koczogott s a szobába lépett.
Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával
foglalkoztak, bámulva néztek a belépőre, – s az előbbinek hangja,
melylyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a
legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal
mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni, hogy végre a háziasszony
nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.
[Illustration: Erzsébet s Vilma bámulva néztek a belépőre.]
Macskaházy előre látta ezt, s azért választa oly pillanatot első
látogatására, melyben az asszonynyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy
ha Tengelyit honn találta, mindazon szép dolgok elmondására, melyektől e
családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma, igen valószinű
lévén, hogy a jegyző a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg.
A beszélgetés eleinte az időjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak
körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös
ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn Vilma kiment s az
egész más fordulatot vett.
– Jó, hogy e kedves gyermek kiment, – szólt, székét valamivel közelebb
tolva Macskaházy, – nekem a nemzetes asszonynyal dolgom van, mely egész
családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelről érdekli, de melyet csak
ily eszes és tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt előttem
ül.
E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem
tevék Erzsébetre azon hatást, melyre czélozva voltak; azonban a
jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reményelt
juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vőn magán s kéré, hogy szóljon
tartózkodás nélkül.
– Édes Erzsébet asszonyom, – folytatá az előbbi, mennyire lehetett,
érzékeny hangon, – engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor
szivemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel
előttem.
– Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk, – mondá
Tengelyiné türelmetlenül – tudja, hogy azon időben is, melyről szól –
– Tudom, tudom! – sóhajtott Macskaházy, – hogy akkor is, midőn húsz és
néhány év előtt szivemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam,
kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi
urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság,
melyet karjaim között találhatott volna, – pedig mennyi szenvedést nem
kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor
Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a
konyhára nem hoznak, kevésbbé tiszteli!
– Ha fiscalis úrnak beszéde van, főkép olyan, mely gyermekeimet illeti,
ám szóljon! – válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről így
halla beszélni, el nem nyomhatá, – férjemről az én jelenlétemben
hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint ő érdemli.
– Ments meg Isten, – szólt az ügyvéd alázatosan, – hogy Tengelyi uramról
valami sértőt mondani, vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat
tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz ő az, ki
által éltem főboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt,
megfosztattam, és –
– Kérem a teins urat, – szakítá félbe a szólót, kire egy megvető
tekintetet vetett Erzsébet, – hagyjunk fel e haszontalanságokkal.
Ismerjük egymást. A tisztelet s szeretetnek, melylyel irántunk
viseltetik, annyi tanuságaival birunk, hogy valóban kár ez iránt csak
egy szót is vesztenünk.
– Látom, – szólt az ügyvéd felsóhajtva, – hogy a nemzetes asszony szint
azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen
történeteknek, melyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy
előmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felőlem ekként szól; a
jövő meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.
– Adja az ég, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet sóhajtva – és bármennyi
okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiscalis úr
legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény
gyermekem javára valamit tehet.
– Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom – szóla neki melegülve az
ügyész, – semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy
megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem mult el a
nélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem
magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van
reá.
Erzsébet nem győzé bámulni a szivességet, melylyel Macskaházy egyszerre
szólt, s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tőle
kitelhető nyájassággal mondá, hogy kétségen kívül a fiscalis úrnak
helyzetében, s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet,
melyben egy szegény falusi jegyző háznépén segíthet.
– Ne higye a nemzetes asszony, – mondá az ügyvéd szerényen, – hogy
befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek,
mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit
az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fognak, s nem hiszi senki,
mennyi ellenséget csinál ez nekem, – pedig Isten látja lelkemet, ha a
házban az történnék, mit én akarok, a dolgok máskép mennének. De hagyjuk
ezt, – tevé egy kis szünet után hozzá, – tagadni nem lehet, hogy a
Rétyék házában mindamellett bizonyos befolyással birok, s épen ez által
lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, a mint hallom,
nemességi per kezdetett?
A nyugodt mód, melyen e kérdés épen az által tétetett, kit Erzsébet
minden, férje ellen mozgásba hozott cselszövények főtervezőjének
tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.
– És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná, –
folytatá a másik kérdéseit, – úgy hallám, mind elraboltattak?
– Úgy tartom, – válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az
ügyvéd szemtelenségét, – Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más
a világon.
– Értem a czélzást, – szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva – noha
megvallom, renkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanu,
kire nézve – ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy
azt rólam józanul feltenni nem is lehet – tökéletesen mindegy, bárkinek
kezében vannak azon irományok, melyek e házból elrabottattak. Vagy
mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi
úr nemesleveleihez, holott semminemű atyafiságban vagy osztályi
viszonyban nem állunk?
– Én mindezt nem értem, – mondá az asszony vállat vonva, – csak azt
tudom, mit férjem mond s a mit Viola vallomásairól hallottam, s azok
után –
– De kérem édes nemzetes assonyom, – vága szavába az előbbi, – ha úgy
volna, azt hiszi, jönnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ
legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a legbolondabbnak, – tevé
hozzá, midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, melyet felállított,
Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá, – igen,
a legbolondabbnak édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem
ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe
keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék s
belőle házukra semmi baj ne következzék.
– A fiscális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá, – mondá
Tengelyiné szárazon.
– Az ég látja, – szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve, – mi
igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam,
hogy azt, de nem tartozik a dologhoz, kit – e lépéstől
visszatartóztassam, nem beszélne így. De a mint mondom, én tettekkel
akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi
úr vissza fogja venni kemény ítéletét.
– Isten adja, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet, – részünkről mindig a
legnagyobb háladatosságra számolhat, és – tevé hozzá kissé büszkébben –
talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban
állni, mint eddig.
– Semmi háladatosság, – vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet czélzását
megérté, – ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán
barátságát kívánom. Az irományok tehát – tevé halkabban hozzá, kis
szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki
a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá – mondom, az
irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, a mint a nemzetes
asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen
bebizonyíthatja?
– Minden kérdésen kivül, – válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva
Macskaházy különös magaviseletén.
– Hm, hm! – folytatá a másik mintegy magában – fontos irományok! A
keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a
nemesség, hogy az ember becsülettel élhessen; s én igen felfoghatom a
fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, főkép ha kis fioknak jövője jut
eszökbe –
– Az Istenért, ne kinozzon! – szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné, –
ha valamit tud ez irományokról –
– De ugyan kérem a nemzetes asszonyt, – kérdé az előbbi, nem is figyelve
a másik kérésére – minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által
nemességöket bebizonyíthatták? nem maradt kezökben semmi oklevél?
– Semmi! – sóhajtott Erzsébet, – férjem, rendes ember lévén, mind egy
csomóban tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök, – tevé hozzá
kérő hangon – ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben
megsértettem, az Istenre kérem, ne boszulja meg ez ártatlanokon!
Erzsébet gyülölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyőződés
támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más
tekintet háttérbe szorult s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az
előtt, kitől máskor undorral elfordult.
Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a hatást látá, melyet
szavaival tett. – Hej, – szóla végre sóhajtva – ha tőlem függne! – Higye
el kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem
volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az
ország végeig, nem lenne nyugtom, mig fel nem találtam.
– Hát nem tudja, hol vannak? – kérdé Tengelyiné bámulva.
– És miként tudnám én azt? – válaszolt a másik nyájasan, – csak gondolja
meg édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a
rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi ur
irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve
azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a
legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minővel a
rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal czimboraságba
lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges
lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról
tudomást magamnak?
– De ugyan mi által használhat a teins ur gyermekeimnek – kérdezé ismét
szárazabban Erzsébet, – ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?
– De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek,
sőt nem fogok tenni igen sokat? – válaszolt az ügyvéd mosolyogva. – Mi
szükség ehhez az irományokra?
Tengelyiné, ki első pillanatban gunynak vevé e szavakat, reá mereszté
szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. – Édes Erzsébet
asszonyom Magyarországban él, de úgy látszik, nem igen tudja, mi
történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak épen
irományok által lehet megszerezni vagy megtartani? – Igaz, ez is egy
mód; néha adomány vagy nemes-levél által a felség is nemesít egyetmást;
de ez csak egy mód, s Isten mentsen meg, hogy ez lenne a
legközönségesebb. Ha mindekitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék,
inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes
nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s
czélszerűbb módja: – az usus. Ujabb időben, hol mindennek magyar nevet
csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a dolgot nem
fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az ususra szükség nincs, sőt az
ususnak az főtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen
nem alapszik, vagy épen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a
nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab
földem. Minden esztendőben tovább megyek ekéimmel s egy darabot hozzá
szántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A
nemzetes asszony végre pert kezd. Én megmutatom, hogy ususom volt, hogy
mindig ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja,
hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé. Mindegy, nekem ususom van, – s
csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy
teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a
nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam, – a
nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani,… én nem
engedem; ha nyája közös határunkra jő, elhajtatom, s miért? mert ususom
van.
– De mit használ mindez nekünk? – kérdé Tengelyiné türelmetlenül.
– Hát csak azt, – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy mint minden
egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább usus
által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.
– Nem értem, – mondá Erzsébet.
– Pedig igen természetes, – folytatá az ügyvéd oktatólag. – Teszem. A.
vagy B.-nek nincs egy darab irománya, melylyel nemességét
bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen
családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti,
hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy épen
tekintetes urnak nevezé. Már most, ha nemessége iránt valamely
rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyü baj reá
nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, eldődei a hazáért
véröket ontva szereztek nemességet? – Ő e helyett azt mutatja meg, hogy
soha a közterhekben részt nem vett, – s nemessége mentve van! főkép ha
még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tiszújításnál megverték vagy ő
vert meg valakit, nincs is, ki valóságos ususán kételkedni merne. Tudok
esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg,
miként apja lólopásért több izben fogva volt és soha pálcza-büntetésre
nem ítéltetett – és az usus be volt bizonyítva. Higyje el nemzetes
asszonyom, igen csalódik, ha azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására
irományok kivántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat
csinálnak s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok
kellenek és –
– Igen, de vannak-e nekünk barátaink? – sóhajtott Tengelyiné.
– Vannak bizony, – szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan
integetve, – s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni
készek, s ha épen kivántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt
tanukat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga
az alispán –
– Az alispán mindent el fog követni ellenünk.
– A nemzetes asszony csalódik, – vága szavába az ügyvéd, – ha az alispán
látni fogja a részt, melyet Tengelyi ur dolgaiban veszek, ő maga azon
lesz, hogy a főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen vagy
legalább kivánatunk szerint dőljön el. Réty ur ő nagysága magában véve
igen jó szives uri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között
viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok győződve,
szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német
egyetemet járták.
– Nem értem önt.
– Az egész viszongásnak oka – folytatá Macskaházy bizodalmas hangon, –
azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk
iránt észrevett. Higye el édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez.
Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a
házasság, mint mondják földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik,
midőn belépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie és az
alispán – végre emberek vagyunk valamennyien –
– De nem tudja-e fiscalis ur, – kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd
szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon, – hogy ha az alispán ur
neheztelésének csakugyan ez oka, ez elmozdíthatatlan? Ákos maga
rendjében megkérte leányomat, s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap
óta megegyezésünket is birja. – Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az
alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy
leányom boldogságát feláldozzam, akár ne is szóljunk tovább.
– De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? – mondá Macskaházy
szinte neheztelő hangon. – Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek
fekszik inkább szivén, mint nekem? De vajjon, hát e kedves leány csak
úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? – Szép név s birtok,
kétségen kivül jó dolgok; higye el nemzetes asszonyom, senki nem tudja
ezt jobban, mint én. Az embernek jól esik, ha leányát kastélyban, ha
szép négylovas hintóban láthatja; de ez maga nem tesz boldoggá senkit!
Hisz voltak idők, hol maga is, nem mondom épen ily gazdag, de legalább
oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment
lehetett – és mégis Tengelyinek nyujtá kezét és így –
– Ha fiscalis ur azt hiszi, – szakítá félbe Tengelyiné a szólót, – hogy
e házasságot azért kivánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt
adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsu lenne! legalább senki nem
keserítené el leányom örömét; Isten úgy is egymásnak teremtette e két
embert!
– Ne higyje édes nemzetes asszonyom; – válaszolt a másik, fejét
csóválva. – Az Isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s
miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt
a paradicsomból elüzetett, azóta nem elegyedik a dolgokba. Mindenik
magának keresi párját s rosszul cselekszik ki nem magához hasonlót
választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy
gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nőiket,
melyre azok szegényebb háznál nem számolhatnak, – mindenféle kényelem,
fényűzés, öröm, mit tudom én?! – de azt a való szerelmet, lássa édes
Erzsébet asszonyom, – szólt az ügyész, hangját érzékenynyé változtatva,
– azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban még sem
lehet találni.
– Ákos kivételt képez, – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint
asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart, – ő Vilmát imádja
–
– Kérdésen kivül, – vága szavába Macskaházy nyájasan – kit nem imád ő?
Nincs érzékenyebb sziv a világon! De lássa, az imádás, édes nemzetes
asszonyom, igen különös dolog; az ember térdre borul, ég felé emeli
kezét, félig magán kivül van és végre, ha imádságát elmondta: felkel és
tovább megy. Az embernek természete különös: nem hisz semmit oly erősen,
hogy azon soha nem kételkednék, s ismét nem tart semmit annyira
lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főkép ha valamit igen kivánunk,
vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni
valamennyien, – s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a
kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár
csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeré, s ha nem becsülné
őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.
– A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli, – szólt
helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd – a világon nincs jobb s
becsületesebb ember, mint ő. Hisz első gyermeksége óta ismerem, –
hányszor tánczoltattam térdeimen! – tulajdon fiamat nem szerethetném
inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi
meglettebb koru emberek a fiatalságtól kivánjuk, ki veheti azt rossz
néven? Lássa a nemzetes asszony, ily rangu fiatalembernél, minő Ákos, az
csaknem lehetetlen.
– De én kivánom ezt! – szólt hévvel Tengelyiné.
– Ha leányomat neki adom, én megkivánom, hogy mást ne szeressen.
– Az nem megy, – mondá Macskaházy mosolyogva, – ha Ákos hozzánk hasonló
ember volna, a kivánat csak méltányos lenne; felsőbb körökben
nevetséges. Mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén
kivül nem udvarolna senkinek? Megszólnák.
– De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? – kérdé Erzsébet mindig
élénkebben.
– Rosszat? Isten ments meg! – válaszolt a másik nyugodtan. – Semmit, mi
legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de –
– Szeretői! – kiálta a másik ijedten.
– Hát mi rossz volna ebben?
– Mi rossz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel
szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e
világon nem szeret, szeretői lennének – hisz ez a legnagyobb alávalóság!
– De mikor már mondom, – szólt megnyugtató hangon az előbbi, – hogy ezt
ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.
– De én rossz néven fogom venni, – vága közbe az előbbi, – inkább, mint
hogy ily valami történnék, készebb lennék –
– Édes nemzetes asszonyom, – szólt most Macskaházy ismét körültekintve s
székét még valamivel közelebb vonva, – ismerem nézeteit, s azért
becsületes ember lévén, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen
vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony
kivánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatal
ember, de mint mondám, hivséget, állandó szeretetet követelni tőle
képtelenség! Ha vejében ezt keresi, – tevé hozzá halkabban, Erzsébet
kezét fogva, minden tőle kitelhető nyájassággal – én ismernék egyet.
Erzsébet bámulva néze reá.
– Igen, kedves Erzsébet asszonyom, – folytatá Macskaházy mindig
melegebben, – én ismerek egyet, kinek hivsége minden próbát megáll,
kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből
leányának kevesebbet nyujthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma
mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét
a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet
asszonyom, – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki
bámulatában szót nem talált, – kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.
– A fiscalis ur?! – szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.