üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely
az erdő közepett hajtja ágait?… S a gyümölcsfa nem válik-e
terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem
hathatja át törzsét?… S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a
természettől nyert hasonló csirák a szerint fejlődnek ki, vagy vesznek
el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?… Hidd el
barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek
becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mint ha azt
azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek
közé tartozik. – Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt,
arczának kifejezése mutatja, melylyel leányát, kire a boldog szerelem
minden bájait önté, Ákos mellett látá.
A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nem régen feldúlta,
most elárasztá minden örömeit lakói felett, s Erzsébet, férje meleg
kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönyező
szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése
neki e föld minden kincseinél többet ért.
Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.
Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanui valánk, nejétől
minden eddig történteknek titkaiba beavattatott, s Macskaházytól a
törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba
merülve járt fel s alá szobájában; Rétyné azalatt hálószobájának
pamlagán indulatos keservének engedte át magát. Hát ezért tettem
mindent, ezért koczkáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész
létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekkép bánjék velem? – így
szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló
Macskaházi kezébe, kit utálok? Nem azért-e, hogy a család tekintetét
neveljem, hogy neki, épen neki, a semmirekellőnek dús birtokot
szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak? És most! – Az indulatos
asszony sírt haragjában. – Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy
hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig oly czéloknak áldoztam
fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet birta,
nem birt egyebet s én érzém, hogy szivem azon nyugodt szerencsénél
többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s
Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai
által oly helyre emelkedhetem, hol magamat jól fogom érezni, – s im
tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs
annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról s
más alapra kezdém építni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a
helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez?
nem véremből származtak, nem az enyéim; de végre azon nevet viselik,
melyet én, s bármint utálják mostohájokat, az állásban, melyre
emelkedhetnek, én is osztozom. Velök emelkedem én is. Éltem új irányt
vett. Minden fáradozásom ide czélzott, – s most minden megsemmisül,
minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát
szereti. Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent oda vet egy
jegyzőleányért, – s én még boszút sem állhatok érte! – Rétyné újra s
újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett
szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetlenségének érzete
sujtá le s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyűlölt, mert meg
nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.
Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó
megnyilt s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről
kérdezősködött.
– Az alispán úr igen fel van gerjedve, – mondá ügyvéd, kényelmesen
asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné, a dolog szokatlansága
miatt, nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor ő nagysága előtt
csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. – Nem
képzelheti nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat
tett. Nem is csuda, a dolog főbenjáró, s persze az ő állásában –
Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy
hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének
feltünt. – Ön ma különös kedvben van, – szakítá félbe a szólót – különös
jó kedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.
– Én látok édes nagysám – mondá a másik vígan, – ha az ember hosszú
ideig valami után fáradt s végre czéljánál látja magát, én azt hiszem,
joggal lehet jó kedvben.
– Igen, de mi elértük-e czélunkat? – válaszolt az alispánné sóhajtva. –
Viola ismét szabadságban van s ránk nagy gyanú nehezedik.
– Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen, – mintha Viola
szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy
ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s
azt hiszi nagysád, a zsivány, csakhogy Rétyné ő nagysága s a szegény
magam ellen olyan dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg
fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém,
melylyel kár magunkat kínozni; mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola
emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.
– Oh ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! – viszonzá az alispánné
– neki biztos hirei lehetnek.
– Tréfa! – szólt a másik – tréfa, mondom. Ákosnak biztos hirei? kérdem,
honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s
haragjában elmondta, ép úgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha
rosszul surolt, boszorkánynak nevez, a nélkül, hogy egy perczig azt
hinné, hogy seprőn a Szent-Gellért hegyére tánczolni száll. A jó hir
olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból
él, sőt, ha egy kis ügyességgel bir, háromszor annyit kap hitelre, mint
tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.
– Ön ma rendkívül jó kedvben van s mindent rózsaszinekben lát, – mondá
az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden
nehézséget nagyítani szokott.
– Miért is ne? szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi,
– mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly
veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom
pillanatját elérte. Szegény ember, hogy ne örülne!
– Nem értem önt, – mondá Rétyné, midőn szemeit a válára mereszté.
– Dehogy nem érti édes nagysám! – válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő
hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá, – már hogy’ tréfálhat szegény
szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory irásait kezembe keríthetem,
hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inscriptio igérve? – Egy
pár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztujítási conferentia
tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben
voltunk.
– Tudom, tudom – szakítá félbe a szólót Rétyné.
– És akkor – folytatá emez – mik voltak nagysád szavai? – Édes
Macskaházym, az nap, melyen az átkozott irásokat kezébe keríti, együtt
elmegyünk a káptalanhoz. – Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak,
melyek által örökre hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyezve
keblemben, és –
– Minek hozza fel ön ez igéretet? – vága szavába türelmetlenül az
alispánné – vagy talán kételkedik szavamban?
– Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva, Macskaházy
– épen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy igéretét teljesíteni
akarja, s épen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az
inscriptionalis levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben
érdemeimnek említése szükséges, szerénységem –
– Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inscriptiót szerezte,
különösen elsoroltassanak. – S Rétyné keserűen nevetett. – Ne féljen,
gondom lesz reá, a kivánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira
sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie?
– Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sóhajtva – az ember halandó, és –
– Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem? – mondá Rétyné,
ki Macskaházy szemtelen tolákodásai miatt mindinkább veszteni kezdé
türelmét.
– Isten mentsen meg, – szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd, – hogy
leghivebb szolgáját ily csapás érje! De végre, ki biztos holnapjáról? és
én, ki magamnak nagysád házánál ez igért kegyes ajándékán kívül semmit
nem szereztem, miként koczkáztassam mindenemet?
Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél
benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná
nevelni a gyanút, ha az inscriptió, mely titokban nem maradhat, épen e
pillanatban adatik ki. – Várjunk még egy ideig, – tevé az alispánné a
lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, míg a most
támadt zaj egy kissé elhallgatott, s becsületszavamra igérem még
egyszer, a jutalomra számolhat.
– Már kérdezem én – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az
alispánné kezeit, – van-e ily asszony széles e hazában, mint az én
főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! Ritkállom az ügyvédet, ki
ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inscriptió a
jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne; s magam is azért jöttem
tulajdonképen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit
hozzak javallatba, mi által nemes szive szint oly nagylelkűen
jutalmazhatja szolgálatimat s minden a legbiztosabb titokban marad. Az
egész dolog igen egyszerű – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád
nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad
kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint,
hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési
időszakkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután
–
– Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve, –
ötvenezer forint pengő!
– Soha nem szóltam komolyabban, – válaszolt a másik szeliden – által
méltóztatik látni, hogy –
– De hisz ez az igért inscriptiónál háromszor több! – szakitá félbe
Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.
– Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük, – viszonzá a másik
kis gondolkozás után, midőn szintén felkelt, – úgy fog kiütni; de a mint
mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több
bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki
magam s nevem is mennyire compromittáltatott Viola vallomása által.
Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán
leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárolni, pedig az
nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem
az egésznek összefüggését igen jól ismeri, – csak igazságos tehát, hogy
–
– S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesiteni fogom? –
mondá Rétyné a legnagyobb haraggal, – hogy oly bolondok leszünk, akár
én, akár férjem, s vagyonunkat adósságokkal fogjuk terhelni?
– Meg vagyok győződve, – válaszolt a megszólitott nyugodtan, – ha
nagysád minden körülményeket szokott bölcsesége szerint megfontolva,
érdemeimet számba veszi, vele született nagylelküségénél fogva –
– Soha! soha! – szakitá félbe Rétyné – erre ne számoljon. Ugy-e,
Macskaházy uram! hát most ismerkedünk meg egymással, most tünik ki azon
buzgóság, melynél fogva szivén csak családom java fekszik?
– Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség, – mondá szokott
éles hangján az előbbi – s valóban kár, ha nagysád felindulása által
becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, a mint mondám,
minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.
– Ajánlatát?! alávaló szemtelen! – kiáltott Rétyné mérgesen – szeretném
látni, ki kényszerithetne? Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak
igéretemet is teljesiteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá
szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelküségemtől függ; főkép
miután a feltétel, mely alatt az inscriptiót megigértem, ön által nem is
teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára
vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit
tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy
tőlem pénzt csikarjon, mindazt, mit elégetésökről beszélt, csak hazudta.
– Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja, – mondá az ügyvéd gúnyoló
hangon, – s igen természetesnek tartom, hogy úgy van, – köztünk, a mint
látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani
igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok
kezeimben vannak s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.
Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten bámult s
ijedten állt Macskaházy előtt, s remegő hangon kérdé: – Nem emlékezik-e,
miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?
– Emlékezem, – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan – sőt mi több, nemcsak
mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn
kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem;
legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.
– De miért nem adta hát kezembe? – mondá az alispánné remegő hangon,
melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.
– Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kaczagva – s nagysád azt
most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész életemet e
család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert
fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni
tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre czélirányosabb, ha magamat
bolondnak tartani nem hagyom senki által.
– Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily
régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt, –
mondá az alispánné, mosolygásra kényszeritve magát. – Az irások ön
kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy
úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.
– Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! – válaszolt a másik nyugodtan.
– Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly
gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül
felszámolhatatlan becsűek.
– Hóhér – mormolá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel
s alá járt. – Barátom, – szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét,
Macskaházy előtt megállt, – gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak
ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges,
hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy’ reménylheti ön, hogy
férjemet ennyi pénz kiadására birhassam?
– Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett
gyakorol, – válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan, – s csak nagysádtól
függ, hogy szokott szelid módjával az alispánt a váltók elfogadására
birja. Nagysád ellenállhatatlan, azt tudja mindenki.
Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala,
semhogy Macskaházy a könyeket láthatná, melyeket a harag szemeiből
facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt,
képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy
nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre
megállt az ügyvéd előtt, s erős elhatározott hangon kérdé: – Az, mit
mondott, utolsó szava-e?
– Utolsó szavam, – válaszolt a másik szintén határozottan.
– Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól irásait?
– Bizonyosan nem, – válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az
alispánné a kérdéseket hozzá intézé.
– Hát tartsa meg! – kaczagott fel Rétyné – s csináljon velök a mit akar;
mit bánom én? Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután
velem így bánt s Tengelyi leányát veszi nőül: nekem ehhez igen kevés
közöm s másra ez irományok úgy sem használhatók.
– Csináljak az irományokkal, a mit akarok? – szóla bámulva a fordulaton,
melyet a dolgok vettek, Macskaházy – akármit?
– Akármit, – folytatá Rétyné mindig kaczagva, – alig foghatom meg,
miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez
irások teljesen közönyösek előttem s mai bánásmódja után, ön várhat, míg
az egykor igért, de most visszautasított inscriptióhoz jut.
– Majd meglássuk! – mondá legélesebb hangján a másik, – az irományok,
miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket
elvesztették, – meglehet, – asszonyi sziv mindig változékony, – előttem
a közönyösöknek tartott papirszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen
szereztük, nagyságos asszonyom, – tevé hozzá, az alispánnét kezénél
fogva – szabja meg az irományok árát.
– Hogy’ érti ezt? – kérdé Rétyné ijedten.
– Igen egyszerűen, nagyságos asszonyom, – válaszolt a másik, előbbi
gúnyoló hangján. – Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné
őnagyságát lopás rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá
zsivány, ki ily magas jellemű személy ellen emel vádakat, alávaló
rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy
másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép
körülményes előadásommal megerősíteném s szavaim bebizonyítására az
irományokat mutatnám elő, melyeket együtt loptunk s melyeknek
tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján
kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e ez roppant lárma a
vármegyében?
– Ijesztgessen ezzel másokat, – mondá az alispánné indulattal, – míg
tudom, hogy meg nem ronthat, a nélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt
vagyok.
– Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni, – mondá a másik keserüen –
talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a
dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak
legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én
szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék előtt s
elmondom, miként egész életemet e házban töltve, magamat háladatosságom
által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni s nagysádnak ez
irományok megszerzésére segédkezeket nyujtottam; de hogy végre látva
azon szerencsétlenséget, mely tettemből következett s ellent nem
állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel s az
irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész
jelenet érdekes és szivreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon
biráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?!
– Ördög?! – kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égő arczát
kezeibe takarva.
– Sőt reám nézve az egész dolog a dicsőségen kívül anyagi haszon
tekintetében sem oly rossz, mint első tekintetre látszik, – folytatá az
ügyvéd, mintha csak fenszóval gondolkoznék. – Nincs semmi, mit Ákos, ha
Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha előre bizonyos
kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga
Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bűnösöknek nem örvend, szólni
fog mellettem. Ellenben nagysád –
– Ne kínozz hóhér! – kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.
– Alispánné a megye tömlöczében! folytatá a másik előbbi hangján. –
Megengedem, nemsokára a pártfogás a büntetést talán fél, vagy fertály
esztendőre fogja leszállítani. De mégis tömlöczben! és pedig lopásért,
melyet zsidó czimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a
tanúvallatások –
– Macskaházy! – kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné – ön nem
képes ezt tenni!
– Annyira vagyok – viszonzá a másik nyugodtan, – hogy ha a váltók egy
hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog
jelentetni.
Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. – A
váltók kezében lesznek, – szólt végre remegő hangon, megállva előtte.
– Öt darab váltó, mindenik tíz-tíz ezer forintról, s az alispán
elfogadásával, – folytatá az előbbi.
– Tudom.
– A lejárás minden egyes váltónál – – –
– Tudom, tudom! csak hagyjon el, – mondá az alispánné csaknem rimánkodó
hangon.
– Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok átaladatnak, – tevé
hozzá, kalapját véve, a másik. – Alázatos szolgája. – S ezzel Macskaházy
elhagyá a szobát, melybe az inas épen gyertyákat hozva, nem bámulhata
eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden
tagjában reszketve állt asztala mellett.
Midőn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi
kályhalyuk ajtaja megnyilt s Peti dugta ki borzas fejét. A fütő czigány,
ki gyanitva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek,
mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midőn az
ügyvédet este felé az alíspánnéhoz látta menni, halkan utána sietett s
szokott foglalatossága helyéről, fülét a kályhához tartva, mely
szerencséjére fűtve nem volt, az egész beszélgetést végig hallgatá.
– Ejnye Peti, mi lelt? – szólítá meg a távozót János, ki gyertyával
kezében, vele a folyosón találkozott, – csupa korom s hamu képed.
– Nem csuda, – mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve, –
mikor kályhából kályhába bujkálok.
– Csak bujkálj, – szólt a másik, – fűts nekik itt a házban jó melegen,
hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam,
nincs több dolgom a kastélyban.
– Hát kend is elmegy? – kérdezi a másik sóhajtva.
– El biz én, – válaszolt János, nem hittem volna soha, hogy e háztól,
hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, a nélkül, hogy csak Isten
áldjont mondjak; de hisz urfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjtszakát!
S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult,
míg Peti felvevé bundáját s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel
tovább haladva, a homályban eltünt.
XXVII.
Az utolsó fejezetben leirt estét követő napon Réty házában külsőleg
minden ismét szokott rendében folyt. Az alispán arczán talán mélyebb
gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, s Etelkát elhagyta
szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a
cselédházban említetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek,
senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint
tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha távozásunk, vagy épen halálunk
által biztosítjuk kedves barátainkat s szomszédainkat, hogy velünk végső
ítélet előtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk
között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s
a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet, ez által
engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala,
mint egyébkor, de ő is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a
nyájas mosolygás, melylyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé
feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek
előtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné
azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökről s
czéljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben
szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám
hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a
sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy perczig, arcza
ismét hidegen mosolyogva áll előttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal
inkább ismeré Rétynét, semhogy szinlelt nyugalmában bízna, főkép miután
múlt este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az
alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában,
reggel felé az ablakot oly erősen csapta fel, hogy kettő eltört, mi
benső nyugodtsága jelének alig vala tekinthető. Az ügyvéd a legnagyobb
vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem
vala észrevehető s csak a szobaleánynak tünt fel, hogy az alispánné, a
helyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vitetné, őt magát rendelte
mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt,
melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de
nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet
azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné ez nap többször
panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.
Harmad nap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágra indult, s
Macskaházy maga maradt a házban.