kinézése szükségtelenné tett, mindketten egy ideig hallgatva ültek
egymás mellett, míg végre az alispán, erőt véve magán, a beszélgetést
megkezdé.
– Fiam, – szólt ajkait mosolyra kényszerítve, mit közönségesen tenni
szokott, ha azon kifejezésről, mely a jelen pillanatban a
legczélszerűbb, magával tisztába nem jöhetett – még szemrehányásokat
kellene tennem utolsó kalandodért. Gondold meg, mik egy apának érzelmei
ily pillanatban.
– Kedves atyám, jó, hogy e tárgyról szólunk, – mondá Ákos s hangjának
remegésében belső meghatása vala észrevehető – tisztába kell hozni e
dolgot s pedig mentül elébb, jobb most, mint csak egy órával később.
– Csak ne hirtelenkedjünk el semmit, – vága közbe az alispán – kinek a
mód, melylyel fia a beszélgetést felfogá, nem tetszett. – Fel vagy
gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magadat.
– Nem, atyám! – válaszolt élénken Ákos – fia becsülete forog kérdésben,
itt hirtelenkedésről szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem – az
alispán ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. – Ne
féljen, nem fogom leirni ez érzeményt, úgy látszik, úgysem fognék
megértetni; de atyám ismeri a vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem
akará, hogy házához menjek, makacssága által kényszerített.
– Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt, – vágott
közbe Réty.
– Legyen! erről sem fogok vitatkozni, – folytatá Ákos mindig melegebben
– mennyire józan, vagy nem, embertől oly dolgokat kívánni, melyeknek
teljesítése lehetetlen, mennyire czélszerű oly érzemények ellen küzdeni,
melyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem
ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden
ártatlansága mellett jó híre szenvedett, hogy elégtétellel tartozom és…
– Kedves fiam, – szólt közbe, fejét csóválva az alispán – ne engedd
magadat túlzásokra ragadtatni! Vilma becsülete, én nem tudom, miként
szenvedhetett volna az? Az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának nem
szolgál díszére, főkép Vilma anyjának nem; de a mi a leányt illeti,
Istenem, tizenhét esztendős!
E szavak s főkép a mód, melylyel azok mondattak, Ákost legbensőbb
érzelmeiben sérték, s a változott hang, melyben szólt, apjának hamar
eszébe juttatá a hibát, melyet elkövetett. – Hagyjunk fel a gúnynyal,
apám, – szólt komolyan – s beszéljünk nyugodtan a tárgyról. Azok által,
mik történtek, Vilma hírének szenvednie kellett. Ha egy perczig
kételkedtem volna, a mód, melylyel anyám e szobában felőle szólt, elég
volt felvilágosításomra. A dolgok ezen állásában csak egy mód van
hibámat jóvá tenni, s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy
Vilmát nőmül választom: úgy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra
halasztani nem fogom, s azért kérem megegyezését.
Rétynek különös ellenszenve vala minden kérdésnek oly módon való
felállítása ellen, hogy arra csak egyszerű igen vagy nem-mel
felelhetett, s főkép e fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a zavart,
melybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. Csak a hirtelenkedés
veszélyeiről rebegett valamit, s hogy a tárgy fontosabb, semhogy abban
rögtön valamit határozni lehetne.
– A mi engem illet, kire nézve e tárgy kérdésen kívül legfontosabb, –
válaszolt Ákos – biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta
elhatároztam magamat; azonkívül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik
történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a világ
elébe, s én nem akarom egy nappal is hosszabbítani e kínos állást,
melybe a családot hoztam.
– Kedves fiam, – mondá Réty oly érzékenyen, minővé hangja csak válhatott
– én teljes mértékben méltánylom gyöngédségedet, s bizonyos lehetsz,
hogy mindenben, mit ifjú vigyázatlanságod jóvátételére czélszerűnek
látunk, teljes segélyemre számolhatsz…
– Hát helybenhagyását birom? – vága közbe apja kezét szenvedélylyel
megragadva, Ákos.
– Mindenre, – folytatá az alispán – mi arra szükséges, hogy Tengelyiék
könnyelműséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha
szükségesnek látod, inscriptiót adunk neki, Vilmát fényesen kiházasítjuk
és –
Ákos eleresztve apja kezét, felugrott pamlagáról.
– Apám! – szólt s arcza lángolt – hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem,
hogy senkit sem szeretek úgy a világon, hogy ez érzemény általa
viszonoztatik, s hogy készebb vagyok lemondani mindenről, mint hogy őt
más karjain lássam?! – Az alispán zavarodtan simítá hajfürteit. – Igen,
– folytatá Ákos – ne gondolja, hogy háztartásomra valami segedelmet
kérek. Anyámnak birtoka, mely már kezemben van, elég, hogy belőle nőmmel
eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenről kedve
szerint apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet; ne tagadja meg azt
fiától!
Az alispán nem vala érzéketlen, s fiának e szavai mélyen hatottak
szívére; de ő életének azon korához ért, melyben elveink, melyeket
közönségesen érdekeink szerint választunk, érzelmeink irányában ép oly
erősekké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; s a befolyás,
melyet Rétyné férje felett gyakorolt, nagyobb vala, hogysem ez engedett
volna; s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon
általános szójárásokban állt, melyekkel azok, kik mély érzeményt
felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni
szoktak, s melyek közönségesen vagy érzelmeink tagadásában, vagy azon
régi állításnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag,
s idővel minden sebéből kigyógyul, mi a szívnél oly igaz, mint más
betegségeinknél, csakhogy itt is a gyógyulás sokszor halál által
történik, s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a szív sebével
egyszersmind érzékenységét veszté el.
Ákos tántoríthatatlan vala, s még elhalasztásról sem akart hallani
semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most útra
megy, s feltétele egy év mulva nem változott, ő a házasságot ellenezni
nem fogja.
– De kérlek fiam, – szólt végre az alispán, míg a legnagyobb
felgerjedésben a szobában fel s alá járt – gondold meg, mit teszesz;
gondold meg, hogy szenvedélyednek egész jövődet áldozod fel. Senki nem
tudja jobban, mint tenmagad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál
tőlem, melylyel kívánatidnak ellenszegültem. Politikai elveid
ellenkeznek azokkal, melyekben én élek, hagyján! én tisztelem
meggyőződésedet s az időre bizom, hogy mint másokat, úgy téged az igaz
útra térítsen; lelkem legforróbb kívánata vala, hogy hozzád illendő
nővel lássalak, – s ámbár én részemről többet ismerek, kik minden
vágyaimnak megfelelnének; nem biztam-e önsorsod meghatározását egészen
magadra? Nem élvezted-e szabadságodat oly mértékben, mint talán soha
fiú, kinek szülei élnek?… Csak most engedj kéréseimnek! gondold meg, a
lépés, melyet tenni akarsz, olyan, melytől nincs visszalépés.
– Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva – válaszolt Ákos
nyugodtan. – Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet
kielégíthetné.
– S ismered-e a világot? S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei
fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmult? – folytatá az alispán
élénken. – Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s
kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; a mi még hibáznék, azt
ifjú képzetünk pótolja; s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat
kis tükrök vagy üveggyöngyökért oda adják, ifjú korunkban egész
birtokunkat egy pár töredékeny örömért odavetjük: oka egyedül az, mert e
muló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a
szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem
ismerünk, melyek csak később támadnak, de melyeknek kielégítése
szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint
az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív
szeretetében helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak
tisztelete, vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.
Ákos mosolyogva rázá fejét.
– Ne rázd fejedet – szólt Réty tovább, – az idő jőni fog nálad is, mint
mindenikünknél. Nemes jellemű ifjú vagy, távol minden önzéstől s
haszonvágytól, jól tudom; de végre ember, s nem tagadhatja meg senki
közös természetünket. Valamint testi, úgy lelki tulajdonaikra nézve,
azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain
észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetre méltónak látszik, míg
mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, melyek különböző
formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle
egyenlőn megvan a legszebb s legrútabb arcznak: úgy azon főhajlamokat,
melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk
találni mindenütt. Higyj fiam, apádnak, az idő el fog jőni, hol a
kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet
a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja
tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb
állván, annyira föléd emelkedtek – átkozni fogod balgatagságodat,
melylyel magadat e pályáról kizártad.
– De ha úgy volna is, – szólt Ákos, kit apja szavai nem győztek meg, de
kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, melylyel azok
mondattak, – ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki
áll jót, hogy azt, bár minden tanácsait követném, ki fogom elégíthetni?
S e Tantalus-almák, melyek felé annyian nyujtják kezeiket, kinek
elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után a nélkül, hogy
élete végén, azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva, kielégítetlenül
nem szállt volna sirjába?
– Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen czélt
tűztek ki magoknak, – válaszolt az alispán.
– De ha én azok közé tartoznám? – szóla közbe Ákos. – Eddig nagyravágyás
nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem
felébred, e czél, melyet magamnak kitűzök, olyan leend, melyet milliók
közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni,
nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kik ismernek,
büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam
körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva,
hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el; ez nem azon czél, mi
után valaha vágyódni tudnék, – s tűzhetnék-e ki mást!
– Miért ne? – válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia
keserű szavaival önhelyzetére czéloz, örült a fordulatnak, melyet a
beszélgetés vett, – ily fiatal emberből, mint te, minden lehet e
világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polczra törekszünk, nem
kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem
vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az út, hogy ott kezdhesd, hol
mások végzik? Három év mulva lelépek s helyemet neked adom által.
Ismered helyzetemet s tudod, hogy oly valamit igérek, mit teljesíteni
hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel
inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak
egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbiróvá, ha iparkodol.
– De kedves apám, – szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást,
mely midőn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult, – ha az életpálya,
melyet előmbe tűzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok; ha
csakugyan kedvet éreznék magamban, miután pár évig bizonyos úton
haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem
juthatok, által térni más, épen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék
tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy
hozzájok jőjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek s magok mennek a
hegyhez: ugyan miként akadályoztathat Vilma czélom elérésében?
– Fiam, – szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett, – hát
elfelejted, hol élsz? nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül
semmire sem mehetsz? A személyes érdem – zerus, mely értékedet
tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted, a nélkül semmi.
Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy
második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?
– Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?
– Igen, – válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensőbb gondolatait
kitárta, – ha az, kit választál, nem épen Vilma, nem egy falusi jegyző
leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag
kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem
bánom, én nem ragaszkodom családi előítéletekhez, s jól tudom, hogy a
vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s
állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak
még annyiban becsültetnek, a mennyiben osztály-követelésnél bizonyságul
használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a
százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked
vagyon kell fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha
megváltoztathatnám, mindkét ágat illetik. Ha nőd semmit nem hoz
házadhoz, csak annak felét fogod birni, mit most én birok és –
– Kedves apám, – szakítá félbe Ákos a szólót, – ne folytassuk e
beszélgetést, mely mindkettőnknek csak kellemetlen lehet, s mely
szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Hacsak
szivemről volna a szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész
boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol
becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, feltételem
változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon
szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen
tegyem.
– Gondold meg fiam, – szólt Réty kérő hangon, – mennyit fáradtunk
boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polczra emeljük, s te
egyszerre egy fél századnak fáradságait fel akarod áldozni
szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre
feldúlsz, mert nőm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem
fognak, s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen
házasságba beléegyezzen. Gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét
elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzőjével sógorságra akarna
lépni? – S az érdemes alispán hihetőkép még sok dolgot hozott volna fel,
melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtófél nem
nyilt s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az
egész beszélgetés más irányt vett.
Réty okoskodásai kétségen kívül ép oly kevéssé győzheték meg fiát, mint
ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság
állapotában egy szegény falusi jegyző leányát a taksonyi alispánságnál
többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, melylyel ez
szólt, melegebb vala, semhogy intései szivét egészen érintetlenül
hagyhaták. Midőn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet, mint
közönségesen, magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok előtt
felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez
asszony iránt, főkép mióta benne gonosztevőknek czimboráját látá,
érezett.
– Hát szóltál Ákossal? – mondá, férjéhez fordulva, éles hangon az
alispánné, – s mit mond?
– Szóltam, – válaszolt a megszólított zavarodottan – s Ákos azt mondja,
hogy – azaz a jelen pillanatban, – hogy –
– Hogy Vilmáról lemondani nem fog, – vága szavába Ákos nyugodtan, – sem
a jelen pillanatban, sem ezentúl.
– Majd meglátjuk, – mondá Rétyné, boszús tekintetet vetve a szólóra, –
ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk –
– A mi nagysádat illeti, – szólt Ákos oly hangon, melyből belső
megindulását mindenki észreveheté – soha sem számoltunk e megegyezésre;
egyébiránt –
– Apád sem fog megegyezni, – szakítá félbe indulattal az asszony, –
férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.
– Nagysádnak igaza van, – folytatá Ákos mindig inkább megindulva, – de
atyám szeretetét birtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka
megmásolhatatlan volna.
– Apádnak e szándéka megmásolhatatlan, – szólt Rétyné mindig hevesebben
– nemde férjem? – s midőn az alispán többször fejét hajtogatá – soha!
soha! sem ő, sem én, ez őrültséghez megegyezésünket adni nem fogjuk.
– Ez esetben – válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a
szólóra – apám megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire
magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat,
melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra
hely sem marad többé.
– És az úrfi ugyan hová megy, – szólt a mostoha gúnyosan, – ha többé
szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? – S az
asszony kaczagásra kényszeríté magát.
– Nem lesz szükséges, – válaszolt a másik, kinek arczát felindulásában
halotti sápadtság lepte el, s ki alig birá leküzdeni az érzelmeket,
melyek keblét tölték, – a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy
belőle becsülettel eléljek. Ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy
apám házát ekkép hagyjam el.
– Alávaló! háládatlan! kigyó! – kiáltott Rétyné, nem tartóztathatva
magát, – szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró
Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan
nemesemberhez menjek; nekem nem volt gratia, inkább én tiszteltem meg
családotokat. Anyád jószágaira ne számolj rossz fiú! nem vagy még
huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.
– Ne méltóztassék megfeledkezni, – válaszolt Ákos nyugodtan, hogy két
hónap mulva az leszek.
– És én mondom nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi!
– kiáltott az alispánné magán kívül. – Én nem tűröm, hogy rajtunk e
gyalázat történjék. Ha máskép nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni,
rossz fiú. Én nem fogom tűrni, hogy a név, melyet viselek,
megmocskoltassék.
Ákosnak arcza lángba borult, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.
– Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyzőlány, hogy névtelen,
vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.
– – Nagysád, – kiálta Ákos.
– Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod előtt ringyód volt!
Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában
mondott, Ákos szenvedélye nem ismert többé határokat. Félig magánkívül
rohant mostohája ellen, s apja alig birá visszatartani felemelt karját.
– Hogy merted e szót kimondani, alávaló! – kiáltott félig magánkívül, –
zsiványok czimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki, ha szólni
akarnék, e megye tömlöczében haramiák közt találnád helyedet?!
Ki e pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arczán,
reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem
tudom, az alispán – ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében
a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen
elkövetett – mit tesz, ha Vándory épen akkor a szobába nem lép s a kínos
jelenetnek véget nem vet.
Midőn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá.
Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát és sírva fakadt.
Nem múlt el egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden
elmondá, midőn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele
tudatá, hogy e házat, mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia, s ámbár
az öreg lelkész igéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart
egy órával tovább is maradni. Röviden bucsút vett Etelkától, ki a
történteket megtudva, bátyjához sietett, s Vándoryval még azon órában a
lelkész lakához ment.
XXVI.
A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de
nem igazságtalanság-e, hogy e szerelem gyógyító hatalmáról nem
emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem,
mely annyi kínok kutforrása lehet, szivünket egyszersmind a világ más
csapásai ellen megedzi, s midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat
áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk? Nem tapasztalá a
szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elüzve apai házától,
megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk
le, mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.
Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző,
egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak
az előbbi nap késő este érkezett haza, s épen Kislakra készült, hogy
Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hirt vett. Olvasóim
képzelhetik a fájdalmat, melylyel magát a reménytől, hogy irományairól
valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főkép miután az, mit
Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory
szelid biztatásai azonban félig-meddig megnyugtatták kedélyét, s egy
majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá
azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott – eredménye az volt, hogy
Tengelyi megigéri, miként részéről leánya választásának többé
akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve
barátját, Ákoshoz sietett s őt magával hozá.
Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának
szónoklata, vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának
jövőjét csak úgy biztosíthatja, hogy az Ákos nejéve válik; vagy végre
Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatlan könyörgésként
emelkedett apjához: nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn
Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét, s
midőn ez, védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a multért
engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges
szigoruságától reményleni lehetett.
– Végre, – mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért,
(az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leirni szép
olvasónőimre bizom, ki azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára
egyszer átmenendenek) – végre, – mondá – mit tegyünk? Szeretik egymást,
s úgy látszik, maga a sors így akarta.
– Régen mondom, – válaszolt Vándory mosolyogva – csak nem akartad hinni,
e két ember együvé való.
– Bár igazad legyen! én más véleményben voltam, – szólt Tengelyi
komolyan. – Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte
becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük, s a szerelem könnyen
elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz,
melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló
férjet kívántam, kívántam olyat, kinek karjai között soha eszébe ne
jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit
hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors máskép akarta, s
valamint meghiusítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja
hazudtolni okoskodásaimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s
most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja. Vilmának hire csak
ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre, s képzelhetni, miket fog az
alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon, – képtelenség volna e
házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az
elveimmel.
– Engedj meg barátom, – szól fejét csóválva Vándory, – elveid egészen
hibásak. Valakit vagyonáért tisztelni balgaság; de vajjon az, ki valaki
iránt csak birtokáért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e? Az embernek
becse önmagában fekszik.