hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber álmaink,
melyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, elűzik azon
kedvesebbeket, melyek önként jőnek, s melyek között lelkünk ép úgy
kipihen, mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be
szemeit, bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem
birt elaludni, mi más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki
ahhoz szokva nincs. A szerencsétlen, ki máskor, este felé,
beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, s kinek
mestersége most önmagán kudarczot vallott, elkövetett mindent, hogy
tűrhetetlen helyzetéből szabaduljon, s hogy magát álomba szenderítse.
Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai
jutottak eszébe, s mennyivel inkább elmélyedett összeadás s
levonásaiban, annyival inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A
tiszttartó felnyitá szemeit s körültekintett. A leégett gyertya
világítása mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A
mult évek rovásai, melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba
gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely
feléje nyult, s a lobogó világban ingadozva, fenyegetődzni látszott.
Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? – A számadások helyét most
mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye legnagyobb zsiványa
halálra itélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos bandája van? S
ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belőle szegény
tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga
rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nem egyszer mondá az udvaron száz
ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan
megtudtak? S nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a guta kerülgeté,
mindig nyitott ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában
háló hajdú ma strázsálni ment, a zsiványok minden akadály nélkül
szobájába? A tiszttartó félelmében izzadni kezdett. E pillanatban feje
felett a padláson mintha lépéseket hallana. – Elrémülve felült ágyában.
Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a lépéseket s mindjárt
utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése okozott. Nem
lehet kétség. – Irgalmas Isten! – szóla halkan s kezei akaratlanul
imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? – – de
fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte,
szive oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélekzetet,
hozzá a hideg veríték homlokán s e remegés minden tagjaiban, mind a
gutaütésnek világos előjelei. – Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre
nem jöhet, veszve vagyok, – így gondolá magában s dunnája alá bújt. Más
részről e recsegés, mely mindig erősebb lett s az éj csendjében úgy
hallatszott, mintha a mellékszoba padlása feszíttetnék fel; ki tudja,
hány zsivány van, s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót
nem zárja be, hogy legalább míg az feltöretik, segítség-kiáltásra időt
nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre, nem valószinű-e, ha a hideg
szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban ütheti meg, melyben
ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott kínjában; tíz
esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még
holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e
feltételek mind csak a jövőn segíthetének, s a jelenben mégis e két
szörnyű veszély állt előtte, mely lelkét rémüléssel tölté, s mely között
nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet
félelmében meg nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyőze
minden más tekintetet, s a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az
ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a pitvar
ajtaját megnyilni s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall.
Sietett ő is s leejtve dunnáját, már a kulcs felé nyult, midőn ajtaja
felrántatik s egyszerre egy bundás ember áll előtte.
Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát
hőssé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. – Félig
magánkívül, dühösen, mint ki életeért küzd, kiméletlenül, mint ki
kiméletet nem vár, ragadá meg a belépőt, s a jövő perczben Macskaházy
segedelemért ordítva a földön hevert.
– Zsivány! – kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál szorítva, míg másik
kezével fejét s vállait döngeté.
– Megbolondult! – sikoltott a másik, ki megtámadójának fülébe
kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az
iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küzködő, derekasan
összeverve, véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra
ismert.
– Hát a teins úr akart kirabolni? – mondá a tiszttartó bámulva.
– A tiszttartó megbolondult! – kiáltott Macskaházy – az világos, zárjuk
be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. – S ezzel
valamennyien e tanácsot követve, a lihegő háziurat, rácsukva ajtaját,
magára hagyák s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva
az ügyész szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerőltetés
következtében, állt ott fehér hálósüvegében. Végre a szoba hűvössége
ismét gutaütésre emlékezteté, s ágyába bújva, vánkosai között
álmélkodott tovább a világ álnokságán.
Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem találta
többé, az, ha az időt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy
inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra
ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy
perczben Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá
magát. Kálmán a magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt
vigyen s őt a hátulsó kert ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig
értek a kertbe, midőn a sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek,
hogy a rab biztosságban van. – Az asszony Kálmánnak erőszakkal kezet
csókolva, szintén elsietett; ő maga boldogan, mint ki egy jótett
öntudatával bir, a tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő
zaj hallatszott.
A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom leirni,
olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pincze
segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak,
szolgák, pandurok s a faluból a lármára becsődült parasztok gyertyákkal
s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a
kamarába nézett, s mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a
padláson szökött ki, – min senki nem kételkedett – mindenki tanácsolt s
parancsokat osztogatott, s senki a rabot üldözőbe venni a maga részéről
szükségesnek nem tartá, úgy hogy Macskaházy éberségének csak véres orra
s betörött fogai maradtak jutalmul.
Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki
a rab után nem küldetett, – nagy valószínűség arra, hogy az magától
visszajő, nem lévén – érzeni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul
töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji
hajlékaikba vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdujának
ismételt rázásai, sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium, nec frons
instantis tyranni, felébreszteni képesek nem voltak.
Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak nyakába borult.
– Akármi legyen következése, – szólt meghatva – Isten áldjon meg, hogy
lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statarialis biró nem
leszek soha többé életemben.
Kálmán meghatva megszorítá kezét s szintén szobájába vonult, s az úri
ház s tiszttartólak körül ismét csend lőn.
XXV.
Nincs kínosabb helyzet a világon, mint midőn munkás ember betegség vagy
más körülmények által nyugalomra kényszeríttetik. Főkép fiatalabb
napjainkban érezzük e kínokat, hol személyes befolyásunkat sokkal
fontosabbnak tartjuk, mint később, s úgy látszik, mintha a világ vagy
legalább azon kör, melyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyúlunk
kerekei közé. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idő alatt, melynek
történeteit az előbbi fejezetekben leirtam, – s alig hiszem, hogy az
orvos és Vándory komoly intései őt szobájában tarthatták volna, ha
Etelka apjával Tiszarétre nem jön s bátyjának nem mondja, miként Vilma,
kit azonnal meglátogatott, tőle mint szerelmének jelét kívánja, hogy
orvosának tanácsát kövesse.
Az alispán, mint mondám, kevés órával neje után érkezett meg Tiszarétre.
Réty sokkal ildomosabb férfiú vala, semhogy, mihelyt a tisztújítást
bevégezve látta, hol akaratát az utolsó esküdtig keresztül vitte,
véghetetlen aggodalommal ne szólt volna Ákosról, habár tudta, hogy sebje
legkevésbbé sem veszélyes. – Az apa apa marad, – mondá vigasztalóihoz,
kik között okainak számára s bőségére nézve leginkább báró Sóskuty
tünteté ki magát. – Ákos egyetlen figyermekem. Nem mintha lányom iránt
nem viseltetném hasonló szeretettel – az egész világ tudja, mennyire
imádom Etelkát is – de Ákos egyetlen figyermekem, s ki tudja, nem csal-e
a hír, mely sebét könnyűnek mondja? – Kézen ejtett sebek, mint igen
tisztelt főorvosunktól – az említett épen jelen volt – többször hallám,
néha tetanust s halált okozhatnak,… s ha szegény Ákosomat elveszteném! –
Az alispán valahányszor előadásában ezen ponthoz ért, mélyen sóhajtva
szemeit törlé. Szívreható vala őt fájdalmában látni. Az első hírnök után
egy pár órával Tiszarétről egy második érkezett, ki által a kulcsár,
Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a hír más módon úgyis
már Porvárra érhetett, az alispánnak az úrfi sebéről azt irá, hogy az
egész, Serer s Vándory véleménye szerint, kicsiség. De ámbár Réty e
hírre kinyilatkoztatá, hogy e szerint másnap reggelig Porváron fog
maradni, s a főispán ebédjéhez ült, az apának aggodalma azóta csak
növekedni látszott, olyannyira, hogy a főispán, ki nyugtalanságát
észrevevé, maga felszólítá őt, hogy az ebédet odahagyva, siessen haza s
győződjék meg fia állapotáról tulajdon szemeivel. Réty, örök hálájának
kinyilatkoztatása mellett, elfogadta ezt, s leányával s a főorvossal, ki
buzgóságát ez alkalommal az által bizonyítá be, hogy az ebédtől a
fagylalt előtt kelt fel, hazafelé sietett, míg a vendégek az egész ebéd
alatt határtalan apai szeretetét magasztalták. Hogy Réty haza érve fiát
minden veszedelmen kívül találta, – min egyébiránt, köztünk legyen
mondva, belsőkép egy perczig sem kétkedett – olvasóim tudják; az pedig,
hogy a főorvos a betegnek állapotát megtudva, Serernek mandulateje
helyett azonnal limonádét rendelt, azok előtt, kik valaha életökben egy
beteghez két orvost hivattak, annyira magától értetik, hogy
elhallgatnám, ha egy pár egészséges olvasóra nem számítnék. Ezen orvosi
tanácskozmány s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor aludni
ment, mire főkép a háziúrnak, reggeli fáradalmai után, nagy szüksége
volt.
Ákos baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint
Etelkára, nemcsak mert senki a házban a beteget inkább nem szerette, de
mert egyszersmind a legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, s
érzé a következéseket, melyek e történetből reá háramlandanak, s melyek
miatt most önmagának szemrehányásokat tett, ő lévén az, ki Vilmát s
anyját arra birta, hogy Ákos látogatásába beléegyezzenek. Miután Etelka,
bátyjának jó éjtszakát kívánva, aludni ment, s szobaleányát, ki a
mellékszobában hált, elküldve, maga maradt, nyugtalanul jára fel s alá
szobájában,… s mennyivel többet gondolkozott az egész történet felett,
annyival több aggodalommal tekinte a jövőbe. – Sokkal jobban ismeré
mostoháját, mint hogy annak Ákos és Vilma házasságára való megegyezését
valaha reménylhetné; ily viszonyok közt pedig apjának megegyezése sem
várható, sőt bizonyos, hogy ő is el fog követni mindent, hogy fiát
szándékában akadályoztassa, – és Ákos mit tegyen, hol engedni, sőt hol
igéretének teljesítését csak elhalasztani is becstelenség volna? A
történtek után a család benső csendének felbomlása bizonyos, – s Etelka
jobb s nemesebb teremtés vala, hogysem a gondolat, miként apa s fiú
talán pár nap mulva mint ellenségek fognak megválni egymástól,
fájdalommal nem töltené lelkét.
Egy volt e szerencsétlen nap emlékei között, mi lelkének jól esett, azon
mód, melylyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselte. Etelka ismeré
szeretetét. Majdnem együtt nevelve, legalább első gyermekségük óta mint
testvérek társalkodva egymással – mire Kislak szomszédsága száz alkalmat
nyujtott – Etelka sem maradhatott közönyös Ákos barátja iránt. Ha
hallgatok külső tökélyeiről, melyek, bármint szabadkozzanak ez állítás
ellen sokan, az asszonyi szívre szintén megteszik hatásukat, Kálmánnak
jelleme is olyan vala, mely épen a jobb asszonyokat leginkább érdekli. A
nyiltság, melyet arcza kifejezett, határtalan bátorsága s azon férfias
becsületérzés, mely minden szavából kitünt, őt érdekessé tevék, főkép
oly lány előtt, ki magát bábbá nem alázva, a férfiban nem felpiperézett
bábot, hanem férfit keres, – s Etelka nem egyszer mondá Ákosnak, hogy
kívüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon
hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mélyek, mint szenvedélyesek levén,
magokat egykönnyen elragadtatni nem engedik, – s valamint tisztelőjének
jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, úgy senki nem látá tisztábban
a hibákat, melyek azokat elhomályosíták. Kálmán szenvedélyessége, a
gyengeség, melylyel magát a pillanat benyomásaitól elragadtatá, hiúsága
végre, e hiba, melytől senki közülünk nem egészen ment, s mely iránt
mégis talán épen azért valamennyien oly szerfelett szigorúaknak
mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét, – s valahányszor Ákos barátja
mellett szót emelt, nővére mondá, hogy jövőjét oly férfira, ki ezen
hibákat oly mértékben birja, mint Kálmán, bízni nem fogja, míg
javulásának jeleit nem tapasztalandja. Hiú kaczérkodókat kivéve, nincs
leány, ki midőn magát valóban szeretve látja, közönyös maradhatna. Mint
a szerelem istene bekötött szemmel irányozza nyilait: úgy ha szenvedély
szemeinket elvakítá s nem tudjuk mit teszünk, leginkább hatunk többnyire
kedveseink szívére. De ki Etelkát birni akarta, annak nemcsak szivét, de
meggyőződését kelle megnyernie, s ez az, mi eddig Kálmánnak nem
sikerült. A mód, melylyel magát Tengelyi irányában a tisztújításnál
viselé, azonban sokkal magasabbra állítá őt kedvese szemeiben. Kálmán
fellépése nemes vala már magában is. Helyzetében, ki a Tengelyi s Rétyek
között létező ellenségeskedést ismeré, s midőn a jegyzőnek védelmére
felszólalt, érzé, hogy maga s Etelka között egy új válaszfalat emel
minden szavával: ily cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos
erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni
meggyőződéseinknek. Etelka, ki Kálmán egész szeretetét ismeré, teljes
mértékben érzette ezt, s ki e pillanatban szívébe nézhetett volna,
hihetőkép azt látná, hogy Kálmán itt ép annyival közelebb jutott
czéljához, mint magát bátorsága által attól eltávolítva gondolá,…
legalább Etelka reá emlékezve soha sem számolá fel kevesebbé hibáit,
mint épen ez éjjel.
E gondolatok Etelkát, midőn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák
aludni, s alig szunyadott el, midőn kocsizörgés ismét felébreszté
álmaiból, melyekben a tisztujítás, zsiványok, testvérének véres alakja s
Kálmán arczvonásai csudálatos vegyületben tüntek fel. – Etelka felült
ágyában. Sebes lépések hallatszottak, melyekkel valaki a lépcsőn
feljött, a folyosón végig ment, s a mellékszobának ajtaját felnyitva
belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola elfogatása után az irományokkal
Tiszarétre visszatért, s kinek szobája – mint olvasóim, e történet
előbbi részeire visszaemlékezve tudni fogják – épen Etelka szobájának
szomszédságában vala s tőle csak vékony téglafal által választatott el;
s valamint a szobaleány, midőn az utolsó tisztujítási conferentia
alkalmával e szobában a sz.-vilmosi jegyzővel mulatott, s később látá,
hogy Macskaházy az egész idő alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd
e beszélgetés minden szavát meghallá: úgy Etelka most az éji csendben
minden mozdulatot észrevett, mely a mellékszobában történt. – Honnan
jöhet ez ily későn? – gondolá magában, s nem tulajdonítva több
fontosságot az egésznek, már ismét aludni készült, midőn Macskaházy
szavai figyelmét felgerjeszték.
Az ügyész azalatt hihetőkép gyertyát gyujtott, s most, a nesz után
ítélve, irományokat néze át. – Itt vannak, – szóla félhalkan,
összefüggetlen szótagokban – itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei, –
no, most keresheted nemességedet büszke jegyző! – S itt az irományok,
melyeket a nagyságos asszony annyi ideig keresett; úgy, be velök
asztalfiókomba, s legyen ember, ki ezeket tőlem olcsón kicsikarja. – S
ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára s kezeit dörzsölve, jára fel s
alá szobájában. Kevés idő mulva a folyosón ismét lépések hallatszottak.
– A mellékszobának ajtaja megnyilt s Macskaházy szokott rikácsoló
hangján felszólalt: – Rendben vagyunk nagysám. Violát megfogtuk,
kétségbeesve védelmezé magát, de meggyujtottuk tanyáját s kifüstöltük,
mint a méheket. Az irások is mind kezembe kerültek.
– Hol vannak? – mondá a másik hang, melyben Etelka azonnal mostohája
szavát ismeré meg; – halkabban.
– Tűzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek, – szólt a másik – így legalább
nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi irományai s
Vándory levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.
– Szóljon halkabban, az Istenért! – szakítá félbe a szólót az alispánné.
– Etelka apjával tegnap este visszajött, s ha nem alszik, mindent
meghall. – Mire Macskaházy, ki az alispán s leánya visszatéréséről eddig
semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, úgy hogy Etelka többé
mit sem hallhatott; s midőn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté
magát körül ágyán reggelig, míg bátyjához sietve, a dolgokat, melyeknek
véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a történteket
hallá, Kálmánnak levél iratott s az öreg János Kislakra nyargalt.
Ezek után, miket pótlólag előadni az egésznek megértésére szükségesnek
látszott, olvasóim megfoghatják a nyugtalanságot, melylyel Ákos s Etelka
az nap reggelén, melyen János Kislakról visszatért, egymás mellett
ültek. Viola meg vala mentve, de mit tegyenek most? Azok után, miket
tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory irományainak elrablása szüléik,
vagy legalább mostohájok parancsolatára történt. – Igaz volna-e, hogy –
mint Kálmántól minap hallá – ez irományok apjának szerencsétlen
testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, s hogy Vándory
e családi titokban beavatott? S ha ez úgy van, miért e titkolódzás,
miért nem szólt eddig, miért nem szól most? Lehet-e Vándoryról feltenni,
hogy ha a családnak e szerencsétlen tagja még élne s valaki által annak
jogaitól való megfosztása czéloztatnék, Vándory ily aljassághoz
segédkezet nyujtana? – De ha az egész nem erre vonatkozik, mily
irományai lehetnek a jámbor lelkésznek, melyeknek megsemmisítése
mostohájoknak annyira szívén fekszik, hogy miatta valóságos gonosztettre
vetemedjék? – Az egész egy nagy rejtély, s mindenütt egyenlő
bizonytalanság, mit tegyenek ők magok?
Az irományok, melyek között Tengelyi nemességi bizonyítványai valának,
nem semmisíttettek meg. Etelka hallá, midőn Macskaházy azokat fiókjába
zárta, s épen mert Rétynének azt hazudta, hogy az irományok elégtek, nem
lehetett kétség, hogy azokat megtartani s még más czélra használni
kívánja. Ákos hogyan jusson ez irományokhoz, melyeknek egy része őt oly
közelről érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól? De nem fog-e
mindent tagadni? Nem fog-e épen ily megszólítás okul szolgálni, hogy az
irományok megsemmisíttessenek? S mily módon kényszerítse őt prédája
visszaadására, ha nyilván nem lép fel, s miként teheti azt, oly esetben,
midőn a gonosztevő csak saját szüleinek eszköze?! És ha ismét hallgat,
nem fog-e Macskaházy a birtokában levő irományokkal száz gazságot
elkövetni, melyeknek felelet-terhét részben az veszi magára, ki azokat
megakadályoztathatná? Vannak pillanatok, hol eszünket, mely által
helyzetünk minden veszélyeit belátjuk, átkozzuk, s irígységgel nézünk az
állatra, mely ösztönét követve nyugodtan halad a természet által elébe
jelelt úton; pillanatok, melyekben érezzük, miként akaratunk úgynevezett
szabadsága nem más azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott
kiváltságnál, hogy kétkedhetik.
– Mit tegyünk? – szóla végre Ákos, miután minde lehetőségeket egymásután
elszámolá, felugorva pamlagáról s felkötött kezével türelmetlenül fel s
alá járva szobájában. – Engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk láttára
egy gazember által jogaitól megfosztassék, míg mi összetett kezekkel
nyugodt tanui vagyunk ez alávalóságnak, melyet talán
megakadályozhatnánk? vagy nyiltan lépjünk-e fel, mi, Rétynek gyermekei,
tulajdon szüléink ellen? – Szörnyűség! –
– Ne tegyünk semmit, mi oly esetben, midőn arról, mit tenni kell,
tisztában nem vagyunk magunkkal, mindig a legokosabb, – mondá Etelka. –
Macskaházy egy pár napig sem az irományokat megsemmisíteni, sem azokat,
a nélkül, hogy észrevennők, valami alávalóságra használni nem fogja.
Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sőt
elveim ellen van, de asszony lévén, nem fogom annyira elnyomni
kiváncsiságomat, hogy szomszédom falán ne hallgatódzzam. Ha valamit
észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, később elhatározhatjuk
magunkat.
– Az egyenes út a legjobb, – válaszolt fejét rázva testvére –
hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való. Ezek az emberek tízszer
megcsalnak, s biztos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy falánál, nem
hallasz többé egy szót. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.
– Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisíttessenek, – mondá
Etelka – nem szükséges egyebet tenned. Akár, mitől Isten mentsen meg,
mostohánk s Macskaházy lépései ismeretesek előtte, akár nem: annyi
bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanítja, hogy a titoknak egy részét
birjuk, az irományok azonnal örökre eltűnnek.
– Igazságod van, – szólt bátyja, székre vetve magát – tűrnünk,
színlelnünk kell, legalább mennyire tőlünk kitellik.
– Vigyázz magadra, – mondá most Etelka, midőn a pamlagról felkelt s
távozni készült – apám lépteit hallom a folyosón, hihetőkép Vilmáról
szóland veled: Végy erőt magadon s tartsd meg nyugalmadat.
S ezzel a hölgy, kezet nyujtva s apjának, kivel az ajtónál találkozott,
kezet csókolva, kiment.
A viszony, melyben apa s fiú egymáshoz álltak, sohasem birt azon
melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a családi élet
boldogítóvá válik. Bármi közel állunk egymáshoz, ha szíveinknek közös
vágyai nincsenek, összeforrni nem fogunk soha; s a vérrokonság nem
pótolhatja azon kötelékeket, melyekkel közös meggyőződések két lény
egész valóját összefűzik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán s
fia között örök viszongást, sőt ellenségeskedést találhat, – mi apa s
fiú között nemes házainkban, fájdalom! gyakori eset – sőt mind az öreg
Réty látszó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a tiszteletről,
melylyel apjának tartozott, nem feledkezett meg, s talán egyik sem
gyanítá, hogy a békesség, melyben élnek, nem egyetértés, hanem csak
annak eredménye, mivel nincs tárgy, melyben találkozván, összeütközésök
lehetséges volna. A távolság, szellemi, mint anyagi világban, oly
fogalom, melyhez csak tapasztalás által juthatunk, s mint a gyermek, míg
a tért, mely őt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent
egyenlő közelnek gondol: úgy apa s fiú, az egyik emelkedési terveit, a
másik ifjú lelkének sugallatát követve, hihetőkép nem is gyaníták még a
távolságot, melyben egymástól álltak, noha a zavarból, melylyel az
alispán, most midőn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek
kezét szorítá, látni lehetett, hogy ő legalább e pillanatban talán
sejdíti a viszonyt, melyben fiához áll.