sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgy hogy egy kislaki parasztot
s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolcz óra
után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hizelgő
józannak mondhatott volna.
A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe épen e két józanabb őr
állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás
vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s
azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást
vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbucsút vett, a
főbirónak szigorú parancsolata szerint csak kilencz óráig levén
megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.
E külső csend leirhatlan nyugtalansággal tölté Violának s nejének
szivét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy.
A pillanattól, hol a szentvilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala
határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát birái előtt, nem annyira
büszkeségből, mint mivel tudta, hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen.
A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajon az élet e
szerencsétlennek mit nyujtott olyast, minek veszte felett kesergenie
lehetett volna? Maga, neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli
kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy
legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen
fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre
megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának
örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet
gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek
nem kivánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy példáját soha ne
kövessék? – Ha majdan nem leszek, – így gondolkozott magában – senki e
vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja
felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent
hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni
szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni –
s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig
előrelátott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet
iránti közönyösség nem oly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán
gondolják. – Valamint a rosszabb római imperatorok korában bámulattal
látjuk a könnyűséget, melylyel annyian öletöktől majd önként, majd a
zsarnok parancsolatára megváltak s valamint e tüneménynek okait nem
annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon practicus meggyőződésben
kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk
könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a
fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának neje, mikor a halálos
itéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint
előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely
fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott, – e világon nem vala többé
semmi, mitől félniök kellene; – s a végső reménynyel eltünik
nyugtalanságunk is.
Az öreg János jó hirei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte
feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó perczig
Violával nem közli. – Isten mentsen meg! – így szólt Kálmánhoz, midőn ez
azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább
reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a teins úr mindent
elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog
uralkodhatni magán, észreveszik és akkor vége mindennek. Legjobb, ha
utolsó perczig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok
észrevenni nem fog.
Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által
ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán
tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bizni, midőn vén bolond
létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott
Violánéval magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését,
midőn az egészet maga kilocsogá, s a leirhatlan boldogság kifejezését
látva, mely a szerencsétlennek arczán egyszerre átsugárzott, örömében
észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi
szerencsés mosolygásából, melylyel Jánosra tekintett, igen sokat
gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk
tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb
játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint
a sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon
szenvedélyektől, melyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok,
melyekkel terveinket kivisszük, nem érzéketlen fabábok, hanem érző s
hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s örülnek, mint mi, kikhez
százféle érzemény s indulat köt. – Ki birja ily viszonyok között mindig
megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a szobába lépve, hol Violáné
gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá
karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is véve észre beléptét;
midőn a kis Pista vörösre sirt szemekkel elébe lépett s őt a gyermek
ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté s kéré, hogy
vigasztalja őt, s midőn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre
felébredett s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e
mosolygásnál könyekbe lábadtak: akkor Jánosnak feltételei mind füstbe
mentek, s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: – A
szegény nyomorult nem tudja, mi hamar árva lesz – az öreg, kemény
kezével szemeit törülve nem válaszolhatott mást, mint: – Nem lesz biz’
az lelkem Zsuzsi, ép oly keveset, mint belőled özvegy nem lesz – s csak
a bámuló tekintetből, melyet az asszony reá vetett, vevé észre, mit
mondott.
A titkot e szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista
kiküldetett tehát, s János suttogva elmondá minden készületeit. – Látod,
– tevé jókedvűen hozzá – hogy mindenről gondoskodtunk. Sebaj, pár óra
mulva, mikor az urak s a strázsák hortyognak, pedig derekasan
felöntöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra kap s azután
kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell
kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? – igazítá ki magát – kell bizony,
szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, máskép az urak
észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az
egészt, nem fogod magad tettethetni s akkor mindennek vége volna.
Violáné, mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket
tett Jánosnak.
– Add ide egy kissé gyermekedet, – mondá, miután ezekre felelt, – hadd
nézzem meg, hadd tánczoltassam meg térdemen. Ej be szép gyerek ez! –
mondá s egész arcza mosolygott, midőn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé.
Soha szebbet nem láttam – s hogy nevet a csintalan, mintha százszor
körülhordoztam volna; dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej,
Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem volna!
– Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat, – szólt az
asszony, tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midőn
gyermekét dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.
– Igen, mint második apjokat, – válaszolt az öreg, sóhajtva, – de ha az
embert úgy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet.
Látod-e Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott Isten
nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de
miért nem volt feleségem? Ha háboruba nem kellett volna mennem, most már
unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet oda
adnám ma mindeniket egy ily gyermekért, mint a tieid, – mind a kettőt
odadnám biz én egyetlen egyért. De Isten neki! talán azért nincs
gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is. A gyermek
mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztök, fürgék,
elevenek, mint a kis halak s később a feléből is béka válik.
János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval együtt
visszatért, hogy anyját apjához hivja, s csak még hamarjában azon intést
adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak
között, midőn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek
titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.
Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen felesleges
volt. A jó hir, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát
férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatlan nyugtalansággal
tölté sziveiket. Ez természetünk, – a lombatlan fa nyugodtan áll, s a
legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve
hajlonganak a leggyengébb szellő érintése alatt, – s ki Violát most
látá, midőn szabadulása oly valószinűnek látszott s felgerjedésének okát
nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a
haláltól való félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e
minden erében azon életerő, mely, bármennyi kínok között folyjanak
napjaink, mindenikünket ösztönszerűleg létéhez köti? Nem látá-e nejét
maga mellett? Nem jutott-e szükségkép eszébe, hogy gyermekeinek reá még
szükségök van? – Viola régen gondolkozott élete módjának
megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyilt előtte. A kislaki
gulyásnak öcscse, miután előbbi urától bizonyítványát s elbocsátó
levelét s a megyétől útlevelét megkapta, meghalt, épen azon pillanatban,
midőn nejével s három gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol
neki bátyja ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat
igértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öcscse
helyett, maga oda akará vezetni. Ott, husz mérföldre előbbi élete
szinhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyílik-e új
élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s minde boldogság, melyet oly
közel, melyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon? – Ha
valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól
csak egy ajtó választja el, s a magtár elébe őrök állíttatnak? ha a
dörömbölésre, melyet a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a
strázsák felébrednek? – – száz lehetőség, s mindeniknél a boldogság
helyett, melyet maga előtt lát, ocsmány halál s neje s gyermekeinek
nyomorusága! –
Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holt-részegen
szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kiséretében, nem ugyan
biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arczán, tíz óra felé
lépett a kamarába. – A változás, mely Violán történt, sokkal
szembetünőbb volt, sem hogy főkép Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét
elkerülhette volna, – s miután Nyúzó, a kamarában körüljárva, a falakat
a legnagyobb, figyelemmel tapogatta, s a szalmát botjával felturkálta, a
tiszttartó neki fülébe sugá, hogy a zsivány egész bátorságát
elvesztette.
– Elvesztette!? – mondá Nyúzó, felkaczagva. – Ugy-e bár, hát hol most a
bátorság, Viola?… Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor
legénykedtél?
– Teins uram, – válaszolt a megszólított, ajkait harapva, – a lépés,
melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szive is van.
Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekből mi
lesz.
– Feleséged persze Zsuzsi? – no – tevé mosolyogva hozzá – arról majd
gondoskodom.
Violának felforrt vére, de erőt vett magán s hallgatott.
– És gyermekeid? hát, ha majd felnőnek, – folytatá a főbiró jókedvűen, –
oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? – szakítá félbe magát
egész főbirói méltóságával. – Te Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt
pityeregni, és te készülj holnap reggelre.
A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos érzete ép
úgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte őt, s a szerencsétlen
asszony nem birt megválni férjétől, kit görcsösen átfogva karjaival,
fájdalmának egész szenvedélyével szorította kebléhez.
– Mondom, elég időtök volt pityergésre! – kiáltott Nyúzó, botjával
türelmetlenül egy székre csapva, – ki innen s azzal vége. – Zsuzsi, kit
a főbiró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás
nélkül elvált férjétől s az ajtón kiigazíttatott, hová őt Macskaházy s a
tiszttartó követték. Nyúzó még egy perczig megállt s szemeit a rabra
függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arczvonásait s a
remegést, melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. – No,
Viola, – mondá végre nevetve – ki akasztatja fel holnap a másikat?
Megigértük egymásnak ugy-e? – lám, én szavamat tartom. – S ezzel a
főbiró kiment s az ajtót bezárta maga után.
A tömlöcz ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb őr állíttatott
fel; miután azonban a regényiró is a valószinűség keskeny korlátai közé
szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János
biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele
Macskaházy megelégedett volna, s épen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak,
miként ura túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg,
midőn Nyúzó a rabtól kijött.
– Ki részeg? mi részeg? – mondá mérgesen a szólóhoz fordulva, kinek csak
utolsó szavát hallá. – Kikérem magamnak, itt senki nem részeg, senki nem
lehet részeg, azt mondom én, és punctum.
– Ne prostituáld magadat, – súgott Macskaházy fülébe, – ki szólt rólad?
de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.
– Igazság! – kiáltott most Nyúzó, – mind részegek vagytok, semmire
kellők, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy
vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek, elinni eszét,
mint a vadállat.
Az őrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem láttak s hogy
rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg. Macskaházy
azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal
bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen
hivatalába való beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább
észrevevé, hogy a kulcs Macskaházy által azért kivántatik, mert
józanságához bizodalma nincs. A főbiró tehát önzsebébe dugta a kulcsot,
s nem kevés káromkodással, mely között a részegség ocsmány bűne ellen
kikelt, aludni ment.
Kislakon minden ismét csendes lőn. A birák nehéz fáradalmaik után
ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított őrök, mihelyt a
főbiró távozott, lefeküdtek s a kislaki bor dicséretét hortyogák. A
tiszttartó fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott
ügyességének érzetében dunnája alá bújt; s habár Violáné a
bizonytalanság minden kínaival keblében dobogó szivvel ült az ágy
mellett, melyen gyermekei aludtak, s most először életében nem érzé
megnyugtatva szivét, midőn az angyali békét látá, melyet az álom
gyermekarczaikon elterít; habár Kálmán sebes léptekkel méré fel s alá
szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez hozzá
foghat, s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talált álmot és
sóhajtozva hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s
csak a kutyák, melyek a faluban időről-időre felszólaló társaiknak
feleltek, szakíták félbe ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.
A rab kamarájában szintén minden hallgatott, s az ajtó elébe állított
őrök, mihelyt a félelem, melybe a főbiró által hozattak, hatni megszünt,
nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.
Az éj sötét s hideg vala. A felhők, melyek az eget egész napon át
takarták, leereszkedve, nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s noha
mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a
nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülről jött, győzni kezde a
nemesebb nedvek felett, melyeket belsejök mágában rejtett, s noha a
katonaviselt hajdú nyugodtabban tűré sorsát, társa sóhajtozva
panaszkodott a hideg ellen, melyben ha fel nem váltják, ő bizonyosan
megfagy.
János, egyaránt megelégedve az éjtszakával, mely oly sötét vala, hogy
három lépésnyire sem lehetett látni, s a külső őrökkel, kik mind mélyen
aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése
megett várt. Az öreg czigány vas rudat, fogókat, szóval minden a padlás
felfeszítéséhez szükséges készületeket hozott magával s azon hirrel
jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival s szekerével a
szérüskertnél lesz, hogy Zsuzsit s gyermekeit elvigye. Peti tanácsa
szerint Viola nejét s gyermekeit a főbiró hatalmában hagyni nem
lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen új
rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.
Az öreg János e hirekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát, – s miután
Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek meghagyta,
hogy a magtár közelében rejtezzék el, maga ismét a kamara előtt álló
őrökhöz tért vissza, kiket boszúságára még ébren talált.
– Hát nincs-e még tíz óra? – szólt, midőn Jánost megismeré, az egyik, ki
elfáradva leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga
mellé a földre fektette.
– Persze, – szólt sóhajtva az előbbi, – inkább hatszor robotra mennék;
még katonának is sok. Im pajtásom háborúban is volt, mégis azt mondja,
soha ily sokáig vártát nem állt.
– Ki tehet róla – mondá a másik, – mikor parancsolat.
– Persze parancsolat, – sóhajt ismét az előbbi, – az uraknak könnyű
parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj! – ők
jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis
pálinkát – csak hogy meg nem fagyunk.
– No várjanak kendtek, – mondá János, – Kálmán úrfi, mikor ma jöttem,
égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palaczk
teli van, majd abból hozok.
S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról tudósított,
egy majdnem teli palaczk sligoviczával s egy darab kenyérrel tért
vissza.
– Látják kendtek, – szólt az öreg huszár, miután palaczkából egy kortyot
nyelt s azt előbb a hajdúnak, azután a másik őrnek odanyujtá, – ez mind
csak onnan van, mert a házban nincs senki, a ki becsületesen
commandirozni tudna. Ha akár a főbiró, akár más valaki ezek közül az
urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok,
gondoskodott volna ablőzungról s most pihenhetnének, hanem így –
– Hisz végre csak felváltanak! – szólt az őr elijedve a kilátástól, hogy
az egész éjt itt töltendi.
– Boldogok, a kik biznak az Úrban, – mondá János nevetve, – szeretném
tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.
– Add ide még egyszer azt a palaczkot, még mindig fázom – mondá az őr,
türelmetlenül rázva fejét, míg társa, nagyokat sóhajtva, fegyverére
támaszkodott.
János mielőtt a kívánt palaczkot odanyújtá, úgy tetteté magát, mintha ő
is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére birá. Az egész
ideig az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyos, hogy senki
felváltásukra jőni nem fog. Azalatt a palaczk mindig kézről-kézre ment,
míg az egyik őr végre szörnyet ásítva esküdött, hogy mi őt illeti, ő nem
tarthatja ki tovább s mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigoru
parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem tudja, hogy’ marad ébren
reggelig.
– Tudják-e kendtek, mit? – mondá János barátságos hangon. – Katona ember
vagyok, eleget strázsáltam életemben s egy cseppet sem vagyok álmos,
menjenek a fészer alá s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy
álmos leszek, felköltöm. Addig kialuszszák magukat, s holnap, ha a
szolgabiró jön, ébren lehetnek.
Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által, kiben régi
katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek után
elfogadtatott, s János rövid idő mulva a fészerből hortyogást halla,
melyből valószinűvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem
áll.
Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól általvett s halkan a
fészerhez lopódzott. Meggyőződvén, hogy csakugyan mindkét őr már alszik,
azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb
türelmetlenséggel várának reá.
János lehúzta csizmáit, – a czigánynak erre nem volt szüksége, – s
miután a lépcsőzeten lámpást gyújtottak, csendes lépésekkel felsiettek a
magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, s
köpönyegébe burkolva dobogó szivvel hallgatódzott: nem történik-e
valamí, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.
Nem soká álla így, midőn egyszerre lépéseket halla. A közelgő a háztól
jött, hol a törvényszéki tagok aludtak s Kálmán, a magtár másik oldalára
vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem birta eléggé
lerészegíteni, midőn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében
lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán első pillanatban
bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy percz, melyben az ildomos
ügyész a leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe
nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik s hogy minden percz,
melylyel az előbb történik, Viola megmenthetésének valószinűségét
kisebbíti.
Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a kamara felé, s alig
képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, midőn a
kamarához érve lámpájával körülvilágitott s látá, hogy a rab őr nélkül
hagyatott. – Mindjárt gondoltam, szóla magában, hogy itt valami gazság
czéloztatik. – Kálmán úrfi Nyúzót s minden őröket és cselédeket
lerészegített. Meg akarják szabadítani, világos! A törvényszéknél nem
sikerült, most erőszakot czéloznak. Vissza kell mennem, felköltök egy
pár embert s akár magam strázsálok itt reggelig… Violának meg kell
halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever
belé, s ki tudja, számos elleneim mellett mi lehetne következése?!
Az ügyvéd már visszafelé fordult, midőn a rab kamarájában hallatszó zaj
figyelmét magára vonta. Ugy látszott, mintha recsegést hallana. Az
ajtóhoz illeszté fülét s világosan hallá, miként emeltetik ki egy
padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. – A padláson
törnek be! – kiáltott fel – átkozott! nincs itt senki? Várjatok
semmirevalók, itt vagyok! – S Macskaházy minden ildomossága mellett
annyira megfeledkezett magáról, hogy a rabhoz bement volna, ha Nyúzó, a
kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával.
E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik épen a padláson
talált lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben
alvó őrök felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak;
annyival nagyobb rémülés tölté el a szegény tiszttartó szivét, ki egy
idő óta a halálos félelem minden fokozatain szintúgy keresztül ment,
mintha ő lett volna az, kit a törvényszék elitélt.
A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette
fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedő mód, melylyel a törvényszék
minden tagjai s főképen a báró – ki mégis csak szinte mágnás – vele az
egész napon át szóltak, a fontos megyei, sőt mondhatni országos feladat,
melyet ez nap teljesített, a bámulatra méltó találékonyság, melyet
minden dolgoknak czélszerű elrendelésében tanusított, s melynek hire
kétségen kívül messze száll, önszemei előtt, – noha az érdemes férfi
magát soha lenézni nem szokta – mintegy kettőzteték becsét. A tiszttartó
tökéletesen meg volt elégedve magával. – Hej! – így álmélkodott –
ilyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni,
szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának
kellett volna lennem, az Isten arra teremtett. – Átgondolá, mi lehetne,
ha jogot hallgatott volna. Alispán, ki tudja, talán a hétszemélyes
táblánál biró, főispán, kamarapræses, vagy ország zászlósa.
Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban?! Képzete, segítve az
erősebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel ő is ivott, nem
ijedt vissza semmitől, és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül
ágyán, mintha mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.