akar ereszteni, vagy mit is mondok, a kit a profusz, mert hisz most
teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni: annak kutya baja.
– De, hogy’? miként? szólj!
– Hát csak úgy, – mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. –
Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg
novemberi éjtszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis
szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek. Úgy
dideregnek szegények – pedig Isten ugyse szép gyerek mind a kettő, a
kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem győzi
nézni. – Hát a mint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta,
mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kinzás és a királyi
parancsolatban az áll, hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt
tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat!
mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad,
hogy’ szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak
melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De erről persze nem szóltam
semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt,
hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt
tartják.
– De mit használ ez? – mondá Kálmán türelmetlenül. – Ha Violát bezárják,
mivel vagyunk közelebb czélunkhoz?
– Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal, – válaszolt János mosolyogva. –
Mikor az ember maga van s csinálhat a mit akar, s nem látja senki: akkor
az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak
és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen
próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a
legerősebbnek is elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s az
egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer
Violát a polyvakamrába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs,
holnapig – – kereshetik.
– De hogy’? – kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár
hosszadalmasságán.
– Hát úgy, teins uram, – szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint
azelőtt. – A polyváskamara a tiszttartó házának tulsó végén van. A
magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a
tiszttartó pallására, nemde?
– Úgy van, úgy! – válaszolt Kálmán érdekkel – tovább.
– Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik.
Ha a magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak
commoditására van, s most nekünk is.
– Tovább, tovább, – mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.
– A magtárkulcs – folytatá az előbbi nyugodtan – édes anyjánál van, azt
a teins úr megszerzi, úgy-e?
– Meg.
– Más nem is kell. Éjtszaka, ha valamennyien a házban alszanak,
elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására,
onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s
pallása csak deszkázva van. Peti czigány mindezt ismeri. Lassan
felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön
s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, a teins úr
gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja és az egésznek vége.
Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv
kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett,
hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy most már örvendeni
idő előtti volna.
– Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van – mondá János, –
a többiért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen
beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment,
csinálhatunk, a mit akarunk.
– Igen, de az őrök? – jegyzé meg Völgyesy. – A tiszttartó, ki a padláson
minden zajt meghallhat, s lármát üthet?
– Az őröket magamra veszem, – válaszolt megvetéssel a huszár. – A
commissarius betegen fekszik, s ha a teins úr a főbirót s esküdtet
leitatja, úgy, hogy inspectióra nem jön, a mi nem nehéz dolog, s mint jó
háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a
tiszttartó lármát üthet, a mennyit akar. De ettől nem kell félni; a
tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a
kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, máskép baj.
– Ha más nem kell – mondá vigan Kálmán, – nincs baj, – s ezzel Völgyesyt
magával híva, ismét a terembe visszasietett. – Mégis jó fiú az a Kálmán,
– gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak
felé indult, – vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem
szereti? lehetetlen! – vigasztalá magát belsőképen – nem ül paripáján
senki szebben, mint ő. Ily úrfit nem mindennap találunk
kisasszonyunknak.
A teremben az előbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután
kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken czáfolá az
ellenvetéseket, melyeket főkép Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az
első, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statarialis gonosztevőt
szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több
nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a tiszteletes kívánata Kálmán
szülei s főkép anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak
közbeszólása e czél elérésére szükséges sem vala.
– Nem tartom ugyan szükségesnek, – mondá Macskaházy nyájasan, – hogy a
rab szobába zárassék. Az utasítás világosan téli időről szól, s Viola,
úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.
– Ha nyaka megfázik – gunyolódék közben Nyúzó, – holnap nyakravalót kap.
– Ne enyelegj, – folytatá Macskaházy sóhajjal, midőn a rossz hatást,
melyet a főbiró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé,
a – dolog nagyon is komoly. A mint mondám, nem tartom ugyan
szükségesnek, főkép a felsőbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy
a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak
ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, épen nem ellenzem Vándory úr
kívánatát, – feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok
rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák
felállítása el ne mulasztassék.
– Ha a teins urak parancsolják, – szólt most közben a tiszttartó, ki
Vándory után szinte feljött, – én a rabot oly helyre tudom tenni, hol
semmi ablak nincs.
– Igen, pinczébe – jegyzé meg Zátonyi, – mindjárt gondoltam, ez lesz a
legjobb.
Vándory felsóhajtott.
– Nem, nem, – mondá a tiszttartó – pinczéinkben bor van, oda nem
ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bizatott,
vigyáznom kell; de a pelyvás kamarába. Az lakattal zárható, köröskörül
nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly
biztos, mintha Munkács várában volna.
Vándory s főkép Kislakyné felszólaltak a terv ellen is, de miután
megjegyzésök, hogy a kamarát nem fűthetni, még Kálmán által sem
tartatott fontosnak: határozattá lőn, hogy a rab a kamarába zárassék, s
maga Nyúzó esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon
szemeivel akart meggyőződni, elkisérék Vándoryt a tiszttartó házához,
hogy az áttételnél jelen legyenek.
– Vigyázz magadra, – mondá Völgyesy Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a
többieket követék, – mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál,
Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.
– Igazságod van, – szólt a másik, homlokára csapva, – mihelyt politikára
van szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd
helyre hozom, ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy –
– Ez is hiba volna, – szakítá félbe Völgyesy mosolyogva, – hadd őket
magokra, s ha pelyvás kamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos
lehetsz, hogy Viola oda záratik.
Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá; s miután Macskaházy túlvitt
óvatosságból kérdezé, jó materiából épültek-e a falak? s a tiszttartó
méltósággal megjegyezte, hogy teins Kislaky úr curialis épületeit sárból
rakni nem szokta, egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az
ajtó elébe két strázsa állíttatott, s Viola minden jelenlevők teljes
megelégedésével a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután
rabjának több testi kényelmet szerezni nem tudott, legalább vigasztaló
szavával akará deríteni éltének vég pillanatait.
Az öreg Kislaky azalatt nejétől követve fejfájás ürügye alatt szobájába
vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában,
háziurok nevetséges gyengeségéről, Vándory bolond philanthropiájáról s
Völgyesy szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az
asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó
váratott, hogy játszáshoz fogjanak: addig a háziúr fejét kezére
támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még
azt is, hogy pipája régen elaludott.
– Trézsi lelkem, – szólt végre az öreg, nejéhez fordulva, ki szokása
ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó
tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett, – én szerencsétlen
ember vagyok.
Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy
látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban egy
ember fordult meg, bármily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky
életét megmenthette volna.
– Úgy-e Trézsi, – folytatá az öreg szomorúan, – te sem fogsz szeretni
úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha
láttok: lám, ez az öreg ember megmenthette volna életét s nem tette.
Kislakyné néhány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta
fejét. – Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez
embert, s ő mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.
A jó asszonynak szive megesett szomorúságán, s a helyett, hogy mint
akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá, hogy a feleletteher,
ha csakugyan az itéletért valakit felelet terhe nyom, egyaránt fekszik
mindenik biró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett
büntető törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s
meggyőződése szerint itélt.
– Az más, egészen más! – válaszolt Kislaky szomorúan. – Más
törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, s a
mit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak
egy ember szavától függne, nem fordul elő. Az itélet feljebb megy a
királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevő a legkeményebb
büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab
halálának ő maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentő
szavazatom, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kivántatott, hogy
a rab rendes biráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy
én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó!
Teheti-e ezt oly ember, kinek szive van, érdemli-e az, a ki tette, hogy
valaki szeretve közelítsen hozzá?!
– De ha így veszed a dolgot, – mondá Kislakyné, kinek szemei könyekkel
teltek, – miért szavaztál, az Istenért, halálra?
– Miért? – szólt a háziúr felkelve székéről s fel s alá járva
szobájában, – mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn
körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a
zsiványt el nem itélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a
többiek azt kiabálták, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, a
Rétyek még inkább megboszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon
esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra
hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Én Rétyékről ily gazságot nem tehetek fel, – monda gondolkozva a nő.
– Én sem – válaszolt Kislaky, – Macskaházynak alávalósága az egész,… s
én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!
– Nyugtasd meg magadat, – szólt felesége, megszorítva kezét, –
becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.
– Dehogy nem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a dolgot
nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzőkönyv nem
rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani, mint az
elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak
akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert
látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem
volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva
könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.
– Nem fog elveszni, – szólt közbe Kálmán, ki az alatt halkan a szobába
lépve, apjának végszavait hallá. – Ha atyámuram nem ellenzi, Viola
szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.
A szülék bámulva megfordultak. – Ne tréfálj fiam, – mondá az öreg
Kislaky, – a mit mondasz, lehetetlen.
– Meglehet törvényesen az, – válaszolt az ifjú jókedvüen. – Valamint
törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanu szintúgy hazudjon,
mint egy, vagy hogy biró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála
az égnek, vannak még más lehetőségek is.
– A statáriumnál nincs felebbvitel, – sóhajtott az apa.
– Dehogy nincs – mondá a fiú, – azon felebbvitel, mely minden földi
dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövőhöz.
– Nem értelek, – szólt az öreg bámulva.
– Én értem, – vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves
fia mosolygó arczain függtek – el akarod szöktetni, nemde fiam?
– Úgy van, kedves anyám. Felebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy
más biró, vagy végre élete végén Isten elébe kerül, s ott a mai
törvényszéknek itélete új biró által fog megvizsgáltatni. A dolog
törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják
hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak,
elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom
egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése
törvényes tekintetekben nem helyesen történt,… csak belsőm mondja, hogy
jól cselekedtem.
Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen
mosolygó arczczal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne
gerjesztének. – Igazságod van, – mondá örömragyogó szemekkel, –
embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen
embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte,
ha megmentheted.
– Igen, de – szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arczán a rövid örömsugár
után, mely rajta átfutott, midőn Viola megmenthetésének lehetőségéről
hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, mely e
becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kívántatott,
elfogá – én nem látom át, miként –
– Azt bizd rá, – szakítá félbe a szólót neje, – mihelyt Kálmán első
szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami
módot gondolt ki – –
– Ez egyszer édes anyám csalódott, – szóla nevetve Kálmán – a termékeny
fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg János s a
vén Peti czigány esze volt; hanem a mód azért jó marad. – S itt Kálmán
elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása
által már megkezdetett.
– Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? – mondá
Kislakyné, – nem foghattam meg.
– És mi másért? – válaszolt Kálmán. – De a mint látja, nekünk tervünk
kivitelére két fontos dolog szükséges: a pincze- és a magtárkulcs.
Magyarországban, főkép törvényes dologban, e kettő nélkül nem mehetünk
semmire E kettőt, édes anyám, ez egyszer rám kell bízni.
– Teljes szivemből, – mondá az asszony, ki most egész derültségét
visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki,
melyet Kálmánnak általadott. – Ne kimélj semmit, igyák ki egész
pinczénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e
szerencsétlent.
Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb
felgerjedésben járt fel s alá szobájában. – Mi bajod, öregem? – mondá
neje nyájas hangon, midőn utána ment s kezét vállára tevé.
– Arról gondolkozom – szóla az öreg megállva, – mi szörnyű helyzetbe
hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem,
egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat
jóvá tegye, fiam valóságos criminalitásba keveredik, talán elrontja
élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.
– Ne gyötörje magát agyrémekkel, – mondá Kálmán, – már miként ronthatnám
el éltem szerencséjét az által, hogy e szerencsétlenen segítek?
– Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg, – válaszolt apja, –
ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a
tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani?
– A mi azt illeti – szólt Kálmán nyugodtan, – nincs mit aggódnunk. Én
sem Rétytől, sem nagyságos nejétől kegyelmeket nem kívánok; s a mi
Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról máskép
gondolkozik. – S evvel a János által vett levelet apjának átadá.
– Angyali teremtés! – szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka
sorait. – Igazságod van fiam, Violát meg kell mentened.
– Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam, – mondá Kálmán
lelkesülve, – ha gonosztettet kívánna tőlem, én megtenném, s hát még
ezt!
– Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak, – szólt az öreg
visszaadva a levelet, – czélod szent s nemes. De mindamellett
törvényeink szerint mégis büntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák!
Remegek.
– Ha nem sikerülne? – válaszolt Kálmán jókedvűen – de hát mi szükséges
sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek s hideg éjjel Nyúzót s
esküdtjét a szobában tartsuk. Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó
padlására vezet, a mi oldalunkról van bezárva; nincs nehézség, nálam van
a pincze- s magtárkulcs!
– De ha mégis megtudják? – mondá az apa még mindig nyugtalanul, – ha
criminalis pert kapsz?
– Criminalis pert? Nem tudja, édes apám, – mondá Kálmán nevetve, – hogy
a büntető kereset közgyűlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van
a pincze- s magtárkulcs! – S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb
diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.
– Boldog fiú! – mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána – hogy
is ne lenne szerelmes Etelka belé!
– Boldog! – sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve, – csak ne tudja meg
senki e tettét; szép tett, igaz, de criminalitas.
– Ne kinozd magadat ily gondolatokkal.
– És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő
itéletet mondok.
– Minek törődni ezen? Viola megszabadul s nyugodt lehetsz.
– Mégis szörnyű törvény, – sóhajtott az öreg háziúr, – mely becsületes
embert annak tesz ki, hogy ha teljesíti, egész életében többé nyugodtan
ne aludhassék.
És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a
vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky, pipára
gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a
háziúrról s főfájásról, mely állítólag távollétét okozá, rég
megfeledkeztek.
XXIV.
Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet,
igaz. Hisz mióta a föld tengelye körül forog s rajta emberek
körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta,
hogy hasztalan fárad! – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak
alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől
megszabadítsuk, – s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, mely úgy
látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is
szólok. Az ügyvéd azon teremtések közé tartozott, kik mindig józanok. –
Ennél Kálmán még kísérletet sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki,
nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok
kívánatát. De a főbiró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik
le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös
s fehér bor hatalmának ellentállt. Nyúzó közönségesen kerti borral élt,
s Kálmán pinczekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös
s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri s
hegyaljaival cserélje fel. A főbiró nem tartozott azok közé, kiken –
mint mondani szoktuk – soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim
Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni
kíváná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte Macskaházynak intései,
leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hirét, mint
Taksony-megyének legerősebb ivója, ne koczkáztassa, oly tökéletesen
ellensúlyozák a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a
részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.
– Le akarsz részegíteni, úgy-e? – mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár
vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserű
orvosságot ivott volna. – Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki
engem részegen látott.
– Láttalak bruderkám, – szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva, – s
pedig emberségesen részeg voltál.
– Kicsoda? – kiáltott Nyúzó.
Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé
Macskaházyt, ki ép a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé,
hogy csakugyan szép statarialis eset, melyet ma láttak. – A
tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok s mindeniknél végeztünk
valamit.
– Az nem tartozik a dologhoz, – mondá haragosan Nyúzó, – én kérdeni
akarom ezt az én esküdtemet –
– Nem tartozik a dologhoz? – szakítá félbe Zátonyi, mindazon
elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. – Nem vagyunk-e most
is statarialis eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet
végrehajtva nincs.
– Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz, – válaszolt a másik, fejét
haraggal rázva – mikor én Kenyházyt akarom kérdezni –
– Bolondság! – szakítá félbe a táblabiró, a kiosztott kártyákat,
melyeket épen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván, – mikor én
mondom… mit is akartam mondani… igaz, ez nem bolondság, domine
spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg kivel beszél s hol szól. A
hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statarialis sedria vagyunk.
Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes
veszekedéstől czéljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai
borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy
önmegelégedéssel folytatá: – Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség!
míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statarialis biróság ülünk
együtt. Benn áll az instructióban; mint statarium eszünk, mint statarium
tarokkozunk, mint statarium –
– Ne kiabáljon a teins úr úgy, – harsoga a főbiró betartva füleit.
– És én akarok kiabálni és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig
hevesebben, – s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én
Taksony-megyének oly táblabirája vagyok, mint bárki más; most
harmadikszor candidáltak alispánnak.
A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra
készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait,
de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak,
nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mint ha az forog
kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort
nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival, csakhogy
józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár
Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főkép miután Kálmán
mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbiró
Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem
tulajdoníthatott egyébnek, mint hogy e gyűlölt ellenség azon merész
ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden
pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, a nélkül, hogy
megrészegednék.
– Már barátom, a mi sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt soha életemben nem
hiszem.
– Nem hiszed? – kiálta Nyúzó.
– Nem én, – válaszolt Kálmán, – fogadok akármibe.
– Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.
– Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgy is elveszted.
– Áll a fogadás, ide a poharakkal.
Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett,
hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első
poharát. Nyúzó, igérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék
valamivel lármásabban tovább folyt.