háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.
– Igazság, – szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból, – már késő
van, hagyjuk az itéletet holnapra; ma a szerencsétlen executio úgy sem
történhetik meg.
– És miért ne? – kérdezé Zátonyi bámulva – nekem okvetlenül haza kell
mennem még ma, máskép holnap nem szánthatok.
– De a rabnak legalább is három órát kell adnunk – jegyzé meg az elnök –
s ötkor tökéletesen sötét lesz, sötétben pedig nem hajtathatjuk végre az
ítéletet.
– Tisztelt elnökünknek igazsága van, – vága közbe Sóskuty, – ma este
tarokkozunk, úgy is még egy elfogott pagat-ultimóval a teins úrnak adósa
vagyok. De nem látom által, az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy
holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.
– Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a halálos ítéletnek kimondása
csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztában magammal.
– Domine spectabilis, – szólt Zátonyi összecsapva kezeit, – korában s
miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt s nincs tisztában magával!
Tizenöt statariumnál voltam s mindig első pillanatban tisztában voltam
magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.
A többiek bámulva néztek egymásra s Nyúzó alig tarthatá vissza magát,
hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne
mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában s sem fölmentő, sem
kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész
holnapig halasztassék.
Macskaházy, ki czélját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, ujra
nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet
kimondása előtt haza megy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy
okoskodásainak ellentállni nem fog s azért mindent el akart követni,
hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább
szivén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.
– Reánk nézve – szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész – mindegy; ha a
teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítéljünk, a dolog közönyös s én
részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat
bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s
gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit,
ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha a teins úrnak legkisebb
alkalmatlanságára volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.
Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé,
azt adá hozzá, hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül
megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember
ember marad s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék
tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az itélet minőségére
nézve józan emberek között kétség nem lehet s Violának életét megmenteni
valóságos polgári bűn volna.
Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek
szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy
senki nálánál jobban nem tudja, miként a birónak ítéleteiben személyes
hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár
vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyezett
bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan s
bebizonyitá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt
halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett s az, hogy ki a
gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én hány, az ezerszer
elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak s
senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szivet adott, hogy azon,
mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél
szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és czimborái által
állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a
statarialis biróságtól való félelem megszünik; míg a jámbor öreg,
megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos
aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész
életében czáfolhatlanoknak tartott s melyeknek most is csak szive
mondott ellent: nehezen felsóhajtva, kimondá a várt ítéletet.
– Isten látja lelkemet, – szóla, szemeit éghez emelve – nem tudom mit
adnék, ha az embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg
kötelességemet.
Macskaházy mindjárt hozzáfogott az itélet irásához; a többiek minden
módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet
kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.
E pillanatban az ajtó megnyilt s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik
őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a
szobába.
A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét
Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az
őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a
birák együtt ültek, mióta Völgyesy elment s a rab vallomását aláirta,
támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrévétele, hogy bizonyosan
most készítik az ítéletet, lelkét véghetlen aggodalommal tölték. – Csak
bemehetnék, – szóla egyszer-másszor szomszédaihoz – ha megkérem,
lehetetlen, hogy elítéljék – s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely
mögött élte fölött határoznak. Végre nem türhetve ez állapotot tovább,
Liptáknéhoz ment, ki épen az ajtó mellett ült s midőn senki reá nem
figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.
– Irgalmat! – kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva –
irgalmat teins uram! ne öljék meg férjemet.
Kislaky meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.
– Nem, nem, – zokogá emez, – hadd térdepeljek itt, én és gyermekem.
Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete, – mondá, a kis
Pistát maga mellé húzva, – oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.
– Kérem, ne öljék meg apámat, – sírt a kis Pista.
– Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyúzó – a teins törvényszék nem öl
senkit.
– Nem, Isten mentsen meg, – szólt az asszony szeliden, – ne hallgassanak
ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit
beszél, szegény paraszt gyerek, nincs nevelése; magam sem tudom, mit
beszélek.
– Szegény asszony, – mondá Kislaky – a birónak nehéz, de szoros
kötelességei vannak, és –
– Nem is azt kérem teins törvényszék, – mondá Zsuzsi mindig térdelve, –
hogy a büntetéstől fölmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne
öljék meg – Istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne
haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal,
ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a
halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higyjenek neki, lám, akkor
nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem
szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha
látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék,
hogy Viola meg akar halni!
– Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiáltá Nyúzó, –
szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj’, férjed meg fog
halni, ha nem szereti, annyival jobb.
– Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sóhajta Violáné, ki e szavaknál
más gondolatra jött – Istenem, mit beszélek! Sőt Viola csak épen halálát
kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell
zárni, százszor mondta életében: inkább meghalok, minthogy tömlöczbe
zárjanak.
Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent s szemeiben köny
ragyogott. Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.
– Úgy-e, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve
Kislaky felgerjedését, – mit neki a halál, egy percz s vége van; de
nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit
csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?
Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják,
akár húsz évig tömlöczben marad.
– Nem, nem, – mondá Zsuzsi, – a teins uraknak az mindegy, nekünk nem.
Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen
fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek grátiát ad s ha nem is,
legalább néha elmehetek a tömlöczébe, megmutathatom gyermekeimet, hogy
nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát… Oh, csak zárják tömlöczbe, az egy
egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!
– Két fertály négyre, ez szörnyűség! – sóhajtott Sóskuty.
– Hagyjon békét kend, – mondá Zátonyi, szelenczéjéből szippantva – késő,
ítéletünket kimondtuk.
– Az ítéletet! a halálos ítéletet! – kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva
fölugrott.
– Itt van, – szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papirra mutatva, melyet
Macskaházy épen beporzott.
– De ha rossz, ha hibás ítélet, – szóla feszült hangon a nő, – ha én
mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak
minket tenne szerencsétlenné.
– A mi megvan, az megvan, – szólt Zátonyi, – ne háborgasson haszontalan
rimánkodásával.
– Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz, – tevé hozzá a báró, – így
holnapig maradhatunk itt.
– De kérem – mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva, – mi ez az ív
papiros, hisz mást vehetnek s arra mást irhatnak s férjem élni fog.
– Majd bizony, nem eleget fáradtunk, – enyelge Nyúzó, – Macskaházy úr
kend kedveért mindjárt ujat ír.
– Nem kedvemért, egy ember életeért.
– Szegény asszony, – szóla most Kislaky, szemeit törülve, – az ítéletet
nem szabad megváltoztatnunk.
– Nem szabad! – kiáltá Zsuzsi, szemeit éghez emelve.
– Lehetetlen, – válaszolt Zátonyi nyugodtan s a szegény asszony egy
sikoltással földre dőlt. – – –
– Hála Istennek, – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony
kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá,
felolvastatott s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak – ezen
túlestünk volna!
– Elég ügygyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam, –
mondá a másik.
– Denique, ha a præses gyenge, – jegyzé meg Sóskuty.
– Persze, mikor egy statáriális præses ily asszonyi rimánkodásokon
elpityeredik, – szóla közbe Nyúzó, – ki tudja, elvégezzük-e ma?
– Négy óra mult, fogadok, az egész ebéd oda van, – sóhajtott Sóskuty –
pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.
Míg a táblabirák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély
gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított
érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. – Istenem – mondá magában –
ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért
mondtam ki a halálos ítéletet?
Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem
győződhetik s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szivét borzadás
tölti el!
XXIII.
Midőn Völgyesy a törvényszéket elhagyva a kastélyhoz visszatért, az
udvaron Kálmánt s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost találá, kik fel s
alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet
tartva, a másiknál valamivel előbb járt. A nyugtalanság, melylyel majd
megállt, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követőjéhez fordulva
valamit kérdezni látszott, – mutaták felgerjedését, míg az öreg huszár
komoly kifejezéséből, melylyel időről-időre bajszát pödré, látszott,
hogy a hír, melyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar másik oldalán
egy lovász két paripát vezetett körül s a nemes állatok párolgásából
gyanítani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idő, mint lovaik
becsét vették tekintetbe.
Völgyesy inkább fel vala gerjedve e pillanatban, semhogy valakinek
társaságát keresné s midőn látta, hogy Kálmán által észre nem vétetik,
már a házhoz közelített, midőn az előbbi, figyelmessé téve követője
által, utána rohant s őt karjánál feltartá. – Vége van? – kérdé a
legnagyobb felgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon,
melylyel e kérdés tétetett, megállt.
– A mennyiben oly dolgot, melynek kimenetelét tudjuk, bevégezettnek
mondhatunk, – válaszolt Völgyesy, – vége van, sőt az ítélet ki volt
mondva, még mielőtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.
– S akkor hogy’ jösz te ide? – kérdé Kálmán tovább, bámulással – azt
hivém, a törvényszék tagja voltál.
– Igen, szavazat nélküli tagja, – válaszolt a másik keserüen – s
elmentem, mert… e hely – tevé hozzá félbeszakasztva magát – nem arra
való, hogy ezekről szóljunk. Ha a történteket tudni akarod, menjünk
szobádba, ott szólhatunk. Magamnak is kérésem lesz hozzád.
– Menjen addig legényemhez, János – mondá Kálmán ehhez fordulva s –
adasson magának egy pohár bort. Lováról majd az én legényem gondoskodik.
– Az nem járja, teins uram, – felelt az öreg, fejét rázva – elébb a ló,
aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárregula s azután
nem látja a teins úr, hogy Ákos úrfi Fecskéjén jöttem ide? Azt ily
ficzkóra nem bizom.
– A mint akarja János, – mondá Kálmán mosolyogva, – csak ha lovával
készen van, jöjjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt. – S ezzel Kálmán
s Völgyesy az előbbinek szobájába mentek, míg János, még egy ideig
körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment s míg lovát lenyergelé
s megtisztogatta a lovász s a kocsisnak nem egy érdekes szabályt közlött
a paripatartás legjobb módjáról, melynek bizonyításául a felejthetlen
sárgának példáját hozá fel, mely a lipcsei csatában alatta
agyonlövetett.
– Az Istenért, mi történt? – mondá, mihelyt a szobába jöttek, Kálmán, –
miért hagytad oda a törvényszéket?
– Mert nem akartam részt venni a gyilkolásban, – szólt a másik, fel s
alá járva, szenvedélylyel, – mert nem akartam eszköz lenni, még
akaratlan eszköz sem, oly tettnek végrehajtásánál, melynél személyes
boszú s alávaló érdekek a birói hivatal szent palástja alatt követik
ocsmány czéljaikat.
– Fel vagy gerjedve, – mondá Kálmán, bámulva a szenvedélyes módon,
melylyel a máskor oly nyugodt Völgyesy e szavakat mondá, – nem lehet,
hogy hol apám jelen van, ily dolgok történjenek.
– Magam is azt hittem – viszonzá Völgyesy, – nem lehet senki, ki apádat
nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem
volna őt, azok után, miket ma láttam s hallottam, szintén nem mondanék
egyebet. De apád – engedd meg őszinteségemet – gyenge s ez az, mi
szivének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el, barátom! mi e
világon rossz s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokon, kik
azt gonoszságukban tervezék, hanem nagyobbrészt azon becsületes
embereken fekszik, kik gyengeségökből tűrték az alávalóságot. A gonoszok
hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik. Tátott torokkal
hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a való mellett; emelt
fővel járnak czéljaik után, mi alázatosan visszavonulunk előttük; gonosz
szenvedelmeik elérésére nincs fegyver, melyhez nem nyulnának, mi gyáván
félünk a harcztól, legfeljebb szavunkat emelve, néha azt is úgy, hogy az
Istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilátus, megelégedve mosván
kezeinket, ha az ocsmányság, melyet megakadályoztathatánk, megtörtént,
csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége
nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon, annak jósága ingó nád,
mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az
ellenkező elemet nem fogja feltartani futásában.
Nagyon is igaz, – mondá Kálmán sóhajtva, – s félek, néha apámra is illő.
De kérlek, mondd el hát, mi történt?
Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a történteket, személyes
megsértéseit is, melyekért, mihelyt a törvényszéknek vége lesz,
Nyúzótól, mint mondá, elégtételt fog kívánni. Kálmán a lehető legnagyobb
nyugtalanságban hallá az egészt. – Azt nem lehet, – szóla végre,
felugorva székéről, melyre az elbeszélés alatt leült, midőn Völgyesy
elhallgatott, – halálra ítélni embert ily viszonyok közt! Ne hidd, atyám
nem fog megegyezni soha.
– Meg fog egyezni, – mondá Völgyesy keserűen, de nyugodtan, – szive
fájni fog, talán egész életén át szemrehányást fog tenni magának
gyengeségeért, de meg fog egyezni, vagy hihetőkép mostanig már
megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola
vallomásának azon része, mely Tengelyi irományait illeti, a perben nem
fog említtetni, eldöntetett: az ítélet kétséges nem lehetett többé.
Viola esete minden egyéb tekintetben statáriális biróság elébe való; az
egy, mit a halálos ítélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala,
hogy több tárgyak felvilágosítva nincsenek. Mihelyt ezekre nézve
felvilágosítás nem kívántatik, a rab halála bizonyos, főkép ha – mint
mindenből meglátszik – a biráknak egy része azt személyes érdekből
kívánja.
– Szörnyűség! – szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában – s e levél,
melyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra
ítélték.
– Levelet kaptál? az alispántól? – kérdezé a másik.
– Nem, – válaszolt Kálmán, – tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg s
helyette Etelka írt. Olvasd magad, – tevé hozzá, a levelet általadva,
míg arczai Etelka nevénél elpirultak.
A levél így szólt:
«Az irományok, melyek Tengelyitől elraboltattak, a legnagyobb
fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk
szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy
alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden,
mit hihetőkép e tárgyban vallott, való. Viola ez egész ügyben nemesebben
viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyű
volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. – Némelyek mindent el
fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi
irományai iránt senki tanubizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első
kérés, melyet éltemben önhöz teszek s a nemes mód, melylyel magát a
tisztujítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít,
hogy nem hiába tettem s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk
lekötelezve e nemes tetteért.
Etelka.»
– Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg
kell mentenem, – szólt szenvedélylyel Kálmán, fel s alá járva.
– Itt nagyszerű gazság történik, – mondá Völgyesy gondolkozva – e levél
megerősít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.
– De mit tegyünk? szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a másik. –
Lemegyek egyenesen a törvényszékhez s megmondom Macskaházynak: hogy
gazember, hogy a tolvaj ő, hogy – –
– Nyugodtan, barátom, – mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az
ajtó felé indult, – mindent, a mi zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok
után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz s
félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és
Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.
– De talán mégis, ha lemennék, – mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek
helyességét érzé, – hisz csak egy felmentő szó szükséges.
E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jönnek s
Viola halálra ítéltetett.
Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. – Átkozott! – kiálta, – hogy
épen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk
Violának jó embere s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este
haza jöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta,
virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor
elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A
puszta jó három órányira van s csak miután ott lovamat jól kipihentettem
s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.
– Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van, – mondá János,
– egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertől hallottam,
hogy arra nyargalt.
– Kend, János, nem tehet róla, – mondá Kálmán – átkozott végzetünk! Ha
honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most miután
halálra ítéltetett – –
– És hát aztán? – kérdé János, bajszát pödörve.
– Kend tudja, mi áll e levélben, – szólt Kálmán, – miként mentsem meg
most, miután el van ítélve?
– Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért, –
javítá ki magát János, midőn a pirosságot, mely Kálmán arczán elfutott,
észrevevé, – Violát meg akarja menteni – –
– Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.
– No akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! – tevé hozzá
János – ha mind az, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene,
nem győzné az ember kötéllel.
– Kend elfelejti, – szólt közbe Völgyesy, – hogy statáriumról van szó,
ez más dolog, de – –
– Persze, persze – mondá János fenszóval; – teins uram, – tevé hozzá
halkan, Kálmánhoz – ne beszéljünk ily dologról idegenek előtt.
– Völgyesy úr előtt bátran szólhatsz – mondá Kálmán fenszóval, – ő
mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek
életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes
szándékunkat elősegítse.
– Már ez más – mondá János mosolyogva, – a teins urak különben nem
szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik.
Megharagszanak néha, ha gratiát kap, hát ily emberre hogyne
haragudnának, mint én!
– De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? – kérdé Völgyesy
érdekkel.
– Azt még nem tudom, – válaszolt ez, – előbb ki kell menni
recognoscirungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát s
mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám őt
megszabadítani. – Hisz a teins úr itthon van, pinczéje tele borral, pénz
is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! – tevé nevetve hozzá –
nem hallották-e soha Trenk történetét?
– Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! – kiáltott Kálmán, örömében
nyakába borulva. – Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kimélj
semmit, rám is foghatod az egészt.
– Jól van, jól – mondá János, bajszát simítva, – az öreg János sem oly
bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt
szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak
enni, máskép észreveszik, hogy meuterungot csinálunk, én lenn körülnézek
s majd ebéd után szólunk.
– Számolhatsz hálámra, míg élek, – szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.
– Jól van, jól, – mormogott az öreg huszár, – mikor az ember a császárt
szolgálta annyi esztendeig és az asperni ütközetet megnyerte és azután
Párist is elfoglalta: az embernek nincs szüksége háladatosságra, főkép
ha oly ura van, mint az enyém s öreg napjaira nem kell kenyeréről
gondoskodnia. No ugy-e, de Kálmán úrfinak jól esnék, ha kisasszonyunk ő
iránta volna háladatos, – gondolá magában tovább, midőn a szobából
kiment – azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én
uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik
házunkhoz. – S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.
Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a
vigabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba, ültek
székeiken. A vendégszerető háziasszony nem kinálá ételeit senkinek s nem
kért engedelmet a rossz főzésért, ámbár a sült, mely jó három órával
tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a
legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt
változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, melylyel e
jámbor asszony őt éltében először fogadta, szótlanul ült tányérja előtt.
Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás
mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jókedvet, mely kívülről
jönni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a szentírás szerint az
emberi szivet felderíti, de a nélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket
kiürítének, a két érdemes úri emberre más hatást gyakorolnának, minthogy
az első mindig mérgesebb ránczokba szedte arczát, a másik nagyokat
ásított.
Mindenki örült, midőn a hosszú ebédnek vége lett, s főkép Kálmán, ki az
utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a többiek
felkeltek, Völgyesyvel oda hagyá a termet.
– No, hogy’ vagyunk öreg János? – mondá Kálmán, mihelyest az öreg
huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.
– Jól, teins uram! – válaszolt a megszólított – jerünk szobájába, ott
elmondok mindent.
– Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? – szólt az
előbbi, midőn a szobába jöttek.