zavar, melylyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi
meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta
kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossz néven, ha
véleménye a többség által el nem fogadtatott. – Csak végre emberek
vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat, – mondá nyájasan – im, mi
valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a
többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a
többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni
később – stb. – A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán
mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédű vala, de ez
alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül
azonban, mert Völgyesy, végig hallgatva minden okait, csak azt
válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben,
mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak
önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik.
Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének
kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon
ajánlatával, hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire
kényszeríteni nem kell, s az instructióban arról, hogy az öt ítélő
táblabirón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik, ha úgy
kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgy is csak még a vallomások
aláirásában s a rövid ítélet feltételében áll, szivesen magára vállalja.
– Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! – kiálta Zátonyi;
– teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg
fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábizott kötelességet
nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd
meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.
– Teins Völgyesy ur – szóla Macskaházy, minden tőle kitelhető
nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként
hangzott, – kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a
gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A czél, megengedem, szép
és nemes lehet, legalább philantropikus századunkban, főkép ily fiatal
úri emberben igen megfogható; azonban megbocsáthatatlan hiba volna
tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ez által
gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins
Völgyesy ur most, midőn látja, hogy czélját a lemondás által el nem
érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily
kitünő ügyességű pennától –
Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek
tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem osztozhatva
kortársainak zajos örömeiben, s magános élethez szokva, az ifjú, ki
mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség
érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább
visszavonult az emberektől. – Púpos hátu vagyok – így szóla sokszor
magában, – mit keressek én az emberek között, hol csak megvetés vagy
könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet
megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a
természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak
rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztök.
Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra
vonultak, – igen, ha az emberek közé mennék, s végre – mert hisz szivem
nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez
magamat ellenállhatatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet,
mosolygásáért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a
törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet
kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű
gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett
lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak
nevetségessé teheti, ha mellette a púpos nyomorék szavát emelte; nincs
oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem
vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs
mit keresni az emberek között! – E gondolatok Völgyesyt természetesen
magába zárkozottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a
fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor
társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha épen a
miatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen
kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében
bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely
egyéb kitünő, főkép elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi
ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges,
hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. – Szegény Völgyesy, nincs
szerényebb ember a világon – ez vala a mód, melyen Taksony-megyében
felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a
pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint
fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén
kívül még valamit keresne.
Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony-megyében ezen
ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn
a szilárd módot látá, melylyel az ifjú magát ez alkalommal viselé, – s
Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nem egyszer csodálkozva néztek
egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki
először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s
egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében
megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a halálos büntetésnek
általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly
formákhoz köttetik, melyek a birót csalódások ellen nem biztosítják.
Neki nem fért fejébe, miként lehet egy részről kimondani, hogy
rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a
másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb
büntetésekről van szó, mellőzhetetleneknek tartatnak, s csak azért
fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a
törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand.
Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt
egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi
táblabirói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim
közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni.
Oly országban, hol az, vajjon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak
következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a
polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy
tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy
miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban valamint nem jó
púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert
azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem
látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az
szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy
nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatát nem mérsékelheté
és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az
irományokat, miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra
birni, hogy az egész eljárásban, melyet birói gyilkolásnál egyébnek nem
tarthat, legkisebb részt vegyen.
Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom
bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak
következését leirnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi
Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabiróhoz mérve? s hol találni
szavakat azon indulat leirására, mely mint tudva van, nem haszontalan
kardok kivonásában, hanem feltarthatlan szóárban mutatkozik?
– Ez gazság! – kiáltott Nyúzó.
– Infamia, – mondá Zátonyi.
– Kövesse meg magát! – rikácsolt Macskaházy.
Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga
Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arczain észrevehetni, haraggal monda
valamit a zaj között.
– Tekintetes táblabiró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis
erőködés után szóhoz jöhetett, – én nem akartam senkit személyesen
sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.
– Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindig
mérgesebben, – azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De
tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki birákat dehonestál,
infamis; az úr infamis.
– Igen, – szólt közbe a báró, – infamisnak declaráljuk.
– Statarialis úton? – vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.
– Statarialis úton vagy máskép, az nekem mindegy, – folytatá az előbbi,
– a ki biró vagy törvényszék ellen így beszél, az infamis, benn áll a
corpus jurisban, nincs kétség és pedig egészen helyesen van.
Törvénykezési rendszerünket dehonestálni szörnyűség!
– Est ad horripilationem! – kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános
borzadás, melyet minden jelenlevők, volt jegyzőjök merényén, majd
deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót
tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink
véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba
Francziaországból; igen valószinű, hogy a kocsonya is ugyanezen
fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a franczia név:
cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek
köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével
tiszteltetett meg, melyre Hunyady Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. –
Völgyesy, ki e két, honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen
felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, melylyel
mindenki ellene fellépett. Az infamiávali fenyegetések azonban, úgy
látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit
az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.
– Mondjanak ki reám törvényes infamiát statarialis úton, ha úgy tetszik,
– szóla megindulás nélkül, – de engedjék meg, hogy nem azok kedveért,
kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak, hanem azon
mély tiszteletnél fogva, melylyel elnökünk iránt viseltetem –
– Captatio benevolentiæ! – kiáltott közbe Zátonyi – tisztelt elnökünk
nem szorult ilyenre ily emberektől –
– A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége, – lármázott
közbe a báró.
– Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni
fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.
– Mi a manó! birót feleletre vonni? hallatlan! – mondá Sóskuty.
Zátonyi, burnótszelenczéjébe nyulva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni
akar.
– Halljuk, halljuk! – szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.
Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy
a rögtönítélő törvényszék, csak a mennyiben magát szigorúan szabályaihoz
tartja, járhat el törvényesen; már pedig ezek szerint a jelen eset nem
tartozik hatásköréhez.
– Ez szép ignorantia, – mondá Zátonyi megvetőleg, – azonban mai időben
fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statarium alá való
rab nem volt.
– Igen, de a többi környülállások? – szólt közbe az ifjú ügyész.
– Szörnyű tudatlanság! – mondá a táblabiró mindig fentebb hangon – talán
nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi irásait azért rabolta el,
hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem
húsz éves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramja csoport vezérei és
czimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? –
Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve,
szelenczéjével, melyet minden egyes kérdésénél markához csapott, mintegy
magának tapsolt.
Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék
három nap alatt tisztába nem hozhat.
– Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk; három
nap alatt husz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna
teendőinket, ha az úr impertinens kapczáskodásaival nem zavar.
– S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos
vádak –
– Ez nem tartozik a dologhoz, – szakítá félbe a szólót Sóskuty, – az
irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.
– Méltóságos uram! – szóla Völgyesy bámulva.
– Ő méltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi, – mindazon badar
beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről
a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha
minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene
jegyezni.
– De az irományok kiegészítése? – vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.
– Haszontalan formaság, – válaszolt a táblabiró, – s itt az utasítás
hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll, hogy e
törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő
formaságok mellőztével ítél.
– Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk
tetszik, – ismételte a báró méltósággal.
– Hogy a tekintetes urak a rabot felakaszthatják, – kiálta végre
Völgyesy minden mérsékletét vesztve, – az nem szenved kétséget; de hogy
eljárásukat soha birói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha
mást erőszaknál nem látandok, az szintén igaz.
– Micsoda? – kiáltott három hang egyszerre.
– A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a
birói helyek betöltésére kívánttatnak.
– Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről, – nem
vagyunk-e mi táblabirák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy
ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint
fogjuk kimondani?
– S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyilítéletü férfiak? – folytatá
a báró.
– Ki vele! ki vele! – harsogott Nyúzó.
– Actiót! – kiáltott Sóskuty.
Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra
nézve, hogy meggyőződése szerint a biróban részrehajlatlanság is
szükséges.
– Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instructióban.
– Igen és ha volna, – folytatá körülhadarászva kezeivel Sóskuty, – ki
vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak
védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?
– Valóban kiváncsi volnék, – mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre
függesztve, Macskaházy – a teins úr mily módon fogja bebizonyítani
részrehajlásunkat.
– E kiváncsiságot kielégíthetem, – válaszolt, haragja mellett is
legalább külsőleg nyugodtabban, a megszólított. – Mi önt illeti, miután
azon egy módot, melylyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen
igazolhatná, s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának
fentartani nem akarja: valószinűnek látszik, hogy a vádnak a vádlóval
egyszerre megsemmisítése érdekében fekszik. A főbiró úrra nézve, mi a
részrehajlást illeti, kétség nem lehet; Nyúzó úr, birói székén, mint
hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.
– Alávalóság! gazság! impertinentia! ki vele! actio! – kiáltatott
mindenfelől.
– Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik, – szólt
Völgyesy magasabbra emelve szavát, – s öt közül az egyikre nézve
valószínü, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik
nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes
ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.
A lárma elnyomta az ügyész szavát.
– Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által
tudassam! – kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magán kívül haragjában;
– legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak
érdemlett büntetést eszközöljek ki.
– Alávaló denuntians! Nem ismeri az 1805-iki törvényeket! gyalázatos! –
s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbiró hangja
vala kihallható, Völgyesyt meggyőzték, hogy minden további szólás
haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó felugorva gallérjához nyúlt:
– Ki veled púpos hátú! – kiáltott dühösen.
– Ezért számolni fogunk, – mondá Völgyesy kalapját feltéve, s égő
arczczal hagyá el a szobát.
A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott,
támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára.
A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között,
részint a tanukkal vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak,
elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő
lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint
sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár,
azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb birák
törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben
volt; ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nem
egyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: – Ej, az urak nagyon
haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy épen ilyenkor kellett kezeik
közé kerülnie! – A többiek vegyületlen gyönyörüségekkel hallgaták a
zajt, mely által az ítélőszék sajászerüleg nyilvánossá vált. Tudva van,
hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs;
valamint a legerősebb méreg – a kéksavany – elveszti erejét, ha a nap
sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha
teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem,
hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tisztartói lak folyosóján
összegyülve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a
gyönyörűség, mely minden arczon e nyerseségek hallásánál elterjedt,
alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely
mindenikünket eltölt, ha azt, mit régen szivén hord, más valaki által
kimondva hallhatja.
Csak Viola nem osztozott, mint látszott, az általános érdeklődésben. A
folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között elmerülve egy tárgynak
látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje,
egyik gyermekével karján, s mellette kis fia állt és a zsivány előtt
eltünt minden egyéb.
A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz
jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták,
megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni
szándékát. Mind hasztalan; a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve
taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek
hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része
által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett, a vasvillákkal felállított
parasztok egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mindezt, látta a
kegyetlen módot, melylyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a
fájdalmat, mely e kedves teremtés arczán elterült, az erőlködést,
melylyel könyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez
szorítva kedvesét, a szivnek dobogását érezheti, melynek szeretetét az
egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s
mégis elválasztva tőle. Valami oly mondhatatlanul keserves vala e két
ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan
hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól
távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre
nézett.
Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyilt s Völgyesy a folyosóra
lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására
hivatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá,
nejével együtt lehet. – Vége van? – kérdezé a kijövőt.
– Még nincs, – mondá emez halkabban.
– S a teins ur elmegy?
– Nincs szavazatom, – felelt az ügyész sóhajtva – nem lehetek semmi
hasznára.
– Tudtam, – mondá Viola s arczán keserű mosolygás lejte át. – Isten
áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha
könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény
feleségemet ide ereszszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult,
gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek
nincsen szivök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz
kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egy pár óra mulva halál fia,
mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szive
valamivel kevesebbet fáj?
– Meg lesz kívánata, – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a
kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba
merülve elment.
A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanui voltak, midőn a
szerencsétlen nő gyermekeivel lelánczolt férjéhez jött, nem fogom
leirni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kis fia
sírva apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve
megszorítá a másikat, s a rab halvány arczain nehéz könyek peregtek le:
a nézők között alig maradt egy szem szárazon.
Benn a szobában a táblabirák nemes indignatiója azalatt lecsillapult.
Macskaházy az irásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó,
fogai között dörmögve, szidá Völgyesy szemtelenségét; a többiek közönyös
tárgyakról suttogtak egymás között, elég jó kedvüen, Kislakyt kivéve,
kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé
lőn.
Csak még a rab vallomásának aláirása kivántatott. Viola behivatván,
midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne
mindazokról, melyeket ma Tengelyi irásairól a törvényszék elébe
terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá,
hogy csak az a kérdés: vajon e vallomásban foglaltakat valóknak
állítja-e? s hogy minden egyebet, a mit mondott s a mi nem e tárgyhoz
tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni, nehézség nélkül irta
oda nevét.
[Illustration: A szerencsétlenek nem szóltak.]
A per készen vala ítéletre, s Zátonyi nagyot ásítva, ajánlá körül
szelenczéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statariumnál nem
volt még; míg a báró talán huszadszor nézte óráját, a törvényszéket
figyelmessé tevé, hogy három óra mult, a hosszu koplalástól már a feje
is megfájult, s hogy sietniök kell.
Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a perből kivilágosodott
tényeket, azzal végzé előadásait, hogy ez esetben a halálos ítéletről
kétség nem lehet. Ugyanazt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve
megjegyzé, hogy e perben érzelgő asszony sem mondhatna mást. A báró
udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztozék tisztelt biró
társainak annyi okokkal támogatott ítéletében. Csak Kislaky vala hátra
még s ki a jámbor öreget látá, a mint székén körülfészkelődve a birák
egyikétől másikához fordult s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott
s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került s piros arczai talán
évek óta először elhalványultak s a papir, melyet ujjaival sodorgatott,
reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.
Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószivű ember vala,
egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedélylyel
megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az
emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek s kiknek, hogy akaratjok
küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek,
alkalmuk nem vala. Szeretve nejétől, ki reá, minthogy neki magának
akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az
ismerősöktől, cselédeitől s jobbágyaitól, viszont szeretve mindenkit,
csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült a nélkül, hogy ez
élet sötét oldalaival megismerkedett volna; a nélkül, hogy egyszer oly
valamire kellene magát határoznia, mi szive érzelmeivel ellentétben
állt; s most egyszerre az kívántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész
becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna bántani: rögtön-halálos
ítéletet mondjon ember fölött!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a
szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve
van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetőkép egészen; mert nem
valószinű, hogy Viola, ha később halálra itéltetnék is, királyi
kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már
egyszer keresztül ment. Egy emberélet kezében van. Egy szó s
fölmentheti; egy szó s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, ő lesz.
– S más részről birói kötelessége, a közbátorság fentartásának érdeke,
melyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb
eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén
s nem tudá magát semmire határozni.