Sóskuty által, kik – főkép midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák –
érzelmeiket mérsékelni nem birták, elmondá az irományok rablásának egész
történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a
kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig,
mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott
irományokat elvette. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel,
hogy senkit bajába keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten
üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó
s Czifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.
Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain
végig hallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő
intézhessen némely kérdéseket. – Nem mintha magamnak s főkép nagyságos
asszonyomnak védelmére szükségünk lenne, főkép ilyen vádlóval szemközt,
– mondá megvetéssel – de csakhogy ez ember maga hazugságainak
oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva
éles hangon – azon állított beszélgetést köztem s Rétyné ő nagysága
között hallotta, nem szólt senkivel iránta?
– Nem.
– Emlékezzék vissza jól, – folytatá gúnyolva az ügyész – nem mondta
senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki
el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük czimboráit is. Például nem mondott
ilyen valamit Peti czigánynak, vagy Liptáknénak?
Viola, ki igen jól tudta, mily következéseket vonhat barátaira, ha
megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan
tagadá.
– S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? – kérdezé
Macskaházy tovább.
Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.
Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely
szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni
akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öreg asszony esküvést
ajánlva mondá, hogy igen.
– Viola azt vallotta, – szóla Liptákhnéhoz Macskaházy tovább – hogy
kenddel ez iránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző
házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?
Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette,
mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy
az üldözött házánál tartózkodik.
Macskaházy arczai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve, a törvényszéket
kérdezé: – Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja,
hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a
másik, hogy arról előre tudósíttatott s pedig azért, hogy Tengelyit
vigyázatra intse, mit azonban, nem adva elő semmi okot, ő tenni
elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem
volt; tanuja, hogy az illető tárgyról épen akkor s ott szólt vele.
Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva gúnyosan – ha még egyszer
életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk
tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Czifra a
nótáriusnál rablást szándéklanak?
– Azt nem mondhatom, – válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna
meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.
– Valóban kár, – folytatá az ügyész – igen szeretném ismerni a
drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd
nincs.
– Mondom teins uram, – válaszolt nyugtalanul Viola – csak azt mondtam:
tudtam, hogy a rablás történni fog.
– És miként? – kérdezé ez tovább.
– A zsidó s Czifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.
– S te hallottad összebeszélésöket?
– Nem, nekem más mondta.
– Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy, – szóla mosolygva a
kérdő – de ha épen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog,
hát miért nem tettél tüstént jelentést?
– A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.
– Igen, a te fejedre, az igaz, – válaszolt Macskaházy, – de az a másik,
ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán
ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg
Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte
érdekel?
– Én nem tudom, – mondá a kérdezett – talán Tengelyi urat nem találta és
tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, hát csak nekem mondta meg.
– Rendkívüli, – mondá Macskaházy mindig gúnyolva – hogy az, ki valamely
rablást megakadályozni kíván, épen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a
rablás megakadályoztatására csak magad mentél? – társad, vagy az, kitől
a hírt vetted, miért nem ment veled?
– Nem volt szükséges – mondá Viola.
– Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek, – mondá az
ügyvéd – különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó
volna pajtásod tanubizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett
megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes
megye részéről még jutalomra is számolhat.
– Magam voltam, – mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főkép
midőn Nyúzó arczain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést,
melylyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.
– Jól van, hát magad voltál, – folytatá Macskaházy – és a gonosztett
színhelyén kit láttál?
– Csak a zsidót, ki kinn állt, – felelt Viola – mást senkit.
– Nem láttad-e ott Czifrát?
– Nem, a zsidó csak maga volt.
– De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást s fejedre fog
esküdni, – folytatá Macskaházy.
– Nem bánom, – válaszolt a rab – én megmaradok állításomnál.
– Nincs más mondani valód? – kérdezé Macskaházy.
– Nincs.
– Talán a rabot ki lehetne vezetni? – szóla az ügyész az elnökhöz
fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behivattak s Viola velök
a szobát elhagyá.
Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb
közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az
igazságért vivatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a
többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi
után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak
másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy
soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt
igazságom! a valónak feltalálása nem nyujthat nagyobb élvezetet. E
természetes hajlamunk, melynél fogva a philosoph theoriájának
legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát
elismerné, – mely szerint a régiséggyüjtő Lisippus aranyának állítja
azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött
is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem
károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim – ha ilynemű
tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek – bizonyosan tapasztalták, a
közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszusak, ha valamely
bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint
olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a
törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet,
melylyel a rab kikérdezése által a birákra tett hatást észrevevé.
Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása
egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által
Macskaházy s főkép az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett,
meggyőzék a jelenlevőket, hogy – mint Nyúzó mondá – az egész alávaló
koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, melylyel a rabon
segíteni kivánt, alig gondolhatott egyebet. Ha a zsidó és Czifra a
jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek s ez alkalommal oly
vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá, –
mi legalább a sokat próbált Czifrára nézve a valószínűségek közé nem
tartozik – ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván
akadályoztatni a gonosztettet, épen Violához, Czifrának egykori
czimborájához fordul? hogy a zsidó s Czifra, ha magokat vétkeseknek
érzik, mint tanuk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s
végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által
követtetett el, s hogy Czifrát a helyszínén nem találta? míg a kovács
épen arra esküszik, hogy Czifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos,
hogy e tanu vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjtszaka
lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Czifrának.
– A dolog napfénynél világosabb, – mondá Zátonyi, miután mindezen
körülmények a törvényszéki tagok által ismételve felhozattak – a rab nem
tagad semmit, hamar aláiratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis
szembesítést s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak
három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét
van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.
– Az alig lesz lehetséges, – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak
látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.
– Dehogy nem, – válaszolt Zátonyi – csak siessünk, nekem még ma
szükségkép haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom s azután
szántani is akarok.
– Csak siessünk, siessünk, – inte Sóskuty is, kit úgy látszott, inkább
az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított – angyali
háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.
– E tárgy ma nem végeztethetik be, – szóla közbe Völgyesy – a rabnak
vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt
jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.
– Az nem lesz szükséges, – mondá Nyúzó, – mihelyt Viola kezembe került,
esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes
törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is
oly szép magyarsággal irott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy
– a rabbal aláiratván – a perhez mellékelhessük.
A táblabirák azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd
órájánál tovább tartottak, s minden száj beszéd helyett, még kellemesb
mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez
indítványt s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy
miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem
változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma
nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.
– Feljegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva – azt, hogy a nótárius
irományait teins Macskaházy úr s az alispánné ő nagysága raboltatták el?
– Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott, – válaszolt Völgyesy
nyugodtan.
– Ez hallatlan! – kiáltott Nyúzó.
– A teins úr ismeri kötelességét mint biró, – mondá az ügyész – én
ismerem a magamét; ön lelkiismerete szerint fogja kimondani ítéletét,
én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom
szerint a tárgyhoz tartozik.
– Sed rogo domine spectabilis, – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott
burnótszelenczéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez
emelé, annyira megijedt – hova gondol?
– Kötelességemre, – válaszolt nyugodtan a megszólított – s az
parancsolja, hogy az esetnek előadásában, mely reám, mint jegyzőre
bizatik, semmit, mi fontossággal birhat, el ne hagyjak.
– De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz épen nem tartoznak, –
jegyzé meg Sóskuty – ha a rab nekünk prédikácziót tartana vagy a
tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felirná
kegyed?
– A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak –
felelt a jegyző.
– De tisztelt barátom, – szólt a báró minden lehető udvariassággal –
méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy
krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról-szóra le akarja
irni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az
udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.
– Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy
napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság
szabályaival nem sokat gondolok.
– Úgy látszik, – mormogott Zátonyi.
– Szörnyű antetirozottság! – sóhajtott a báró.
– Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken – az ítélet kimondását
holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és
Zátonyi úr –
– Tökéletesen lehetetlen, – válaszolt emez – senki buzgóbban a nemes
vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető
törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt,
gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.
– Isten mentsen meg, – mondá az öreg Kislaky nyájasan – de mikor a
jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész
vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt fél
óra alatt nem végezheti el –
– Ej bliktri! – szóla Zátonyi haragosan – tizenöt statariumnál voltam,
pedig higye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog
rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s
mégis mindeniken keresztül estünk egy nap alatt, s épen itt kellene
felakadnom? Soha életemben ily prætensiókat, minőket a jegyző tesz, nem
hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll, hogy a rab vallomását
aláirja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja
bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék
előtt locsogni tetszett, szintén feljegyeztessék, nem áll sehol az egész
utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél
fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt
megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem csak
nem fogja tartani.
– Okom, – válaszolt Völgyesy – mert az irományok hitelessége azt úgy
kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti
jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása,
legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett
rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.
– Miután úgy látszik, – szóla Macskaházy élesen – némelyeknek igen
szívökön fekszik, hogy én s főkép Rétyné ő nagysága a perirományokban
becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins
törvényszék többsége úgy kívánja, azt épen nem ellenzem, legalább a
tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése
nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.
– Isten mentsen meg, – mondá a báró – hogy ez irományokban valami olyan
vétessék fel, mi ő nagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és
–
– Minden embernek megvan saját nézete, – vága közbe Macskaházy – és a
teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsesége szerint, mennyire
lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló
rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak,
főkép ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri s nekünk a vádak
alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran,
mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy
Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez
alkalmat használja fel, hogy boszút álljon, azt mindenki meg fogja
ítélhetni.
Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az Istent s minden
szenteit, mindig kiveszik városuk patronusát; azonban Padua főpiaczán
jobb volna talán szent Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha
azt egy hatalmas, épen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében
tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire
sértve érezné magát a Réty-család, ha Viola vallomásának azon része,
mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik, az egész
társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.
– Ez valóságos alávalóság! – kiáltott Nyúzó.
– Míg én itt ülök, – harsoga az asztalra ütve Zátonyi – a zsivány
alávaló hazugságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.
Sóskuty fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett
sopánkodott, mely szerint egyesek még birói eljárásukat is arra
használják, hogy politikai elleneiken boszút állhassanak.
Maga az öreg Kislaky, fia kedvéért kerülni akarván az alispánnal minden
összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami
történjék, mi által Réty s főkép nagyságos felesége magát sértve
érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely
neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka
kezének elnyerésére még maradt. – Völgyesy úr – szóla engesztelő hangon
– bizonyosan nem értette így indítványát. Tisztelt alispánunknak sértése
bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a
rab egész vallomásának részletes leirása szükségkép kellemetlenül fog
hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archivumában
maradnának – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – ez más volna; de így,
mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e
megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főkép
miután, ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az
ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat
igazolhatnák.
– Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges
eszközt fentartsa? – szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arczait
szokatlan pirosság futá el.
A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:
– Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a
haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné ő nagyságát az
előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha – mint magam is
hiszem – e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb,
mint hogy Viola életben maradjon s az ellene tett vizsgálat
folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy – min szinte nem
kétkedem – később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná
Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal birnak, e
felmentő szavazatot?
– Az igaz, – mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz, mind a
rabnak felmentését, mind a Réty-család lekötelezését egyesíthetni
gondolván, egészen felderült – én magam, csak már hogy a teins alispán
iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék –
– Per amorem! domine spectabilis, – mondá Zátonyi, ki ijedtségében
burnótszelenczéjet ismét nyitva hagyá – hát ezt a gazembert nem
akasztatnók fel?
– Ez szörnyűség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve, – a
legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké
dicsőitendi, meg fogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi
statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez?! és ha még
valami –
– Én részemről – vága közbe Nyúzó – ugyan nem leszek bolondja többé
senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még
felmentetik.
– Nem akasztatni fel az ily embert! – kiálta Zátonyi – tizenöt
statáriumnál voltam, ily prostitutio még nem történt rajtam. Hisz ez a
gonosztevőknek valóságos pártolása.
– Persze, – lármázott Sóskuty, – valóságos proemium a rablásra;
irtóztató példa!
– Igy az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot – harsogott a
főbiró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak – mint:
scandalum, publicum, hallatlan, fautores, criminum, gyalázat – valának
kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet
eszközölhetett ki magának, s a biráknak értésére adhatá, hogy nem a
rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes biróság elébe
történendő állítását hozta indítványba.
– Persze, persze, – válaszolt Zátonyi haragosan – mintha nem tudnók, a
rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem, –
magam nem voltam jelen, máskép, fogadom a scandalum nem történt volna –
hol a rab a statárium által a rendes birósághoz utasíttatott, s mi volt
a következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre
ítéltetett, a harmadik épen felmentő sententiát kapott; pedig tíz
forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem leszünk
oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele
ne éljen.
– A rögtönítélő törvényszéknek hatalma, – mondá Völgyesy, megvető
tekintetet vetve a szólóra, – úgy tartom, nem azon feltétel alatt
adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú
akasztás által erre érdemesnek mutassa.
– Az instructióban nyilván benn áll, – szólt Sóskuty, ki azalatt az
utasítást forgatá, – hogy a büntetés nem lehet más, mint akasztófa;
tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a
gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk
–
– Engedelmet, – vága szavába Macskaházy, – miután a rabnak felmentése,
vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt
elnökünk által, Rétyné ő nagyságának s bizonyos tekintetben az én
kedvemért hozatott szóba: én, ki ő nagyságának ügyeit vezetni szerencsés
vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez
emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy
személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett,
az igazság kiszolgáltatását akadályozták.
– Ez nemes declaratió, – mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.
– Mi engem illet, – tevé hozzá a szóló, meghajtva magát, szinte ájtatós
képpel – bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány
vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit
sem kivánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még
világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a
teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem
kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki
nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány
is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat
mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja.
Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé.
Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott,
valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz olyant, hol függetlensége
senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e
nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbbé szigorú ítéletett mondott
volna, mert a birónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – s
Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem
emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a
főbiró előtt tett vallomása irassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen
új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?
– Az előbbi vallomást kell hitelesíteni, – szólának egy hangon a
többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis
jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, máskép tenni fel a rab
vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a
legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos
ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.
– Azon esetben – mondá Völgyesy – a teins törvényszék engem jegyzői
hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről
kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet máskép, mint mondám, szerkeszteni
nem fogom.