észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal collegáját, ki az ördögöt
magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által
Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszté
bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi birákon
nem volt oka kétkedni.
Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék
pedig a rabot akará maga elébe hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja
mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván,
s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába.
Liptákné, elhallgatva, hogy Violát az nap Tiszaréten látá, csak az iránt
adott bizonyságot, mikép Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott,
hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy
Viola, kivel régi ismeretségben élt, s kinek hitvese atyjafia is, neki,
Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius irásait el
akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.
– S ugyan kiről beszélte, hogy az irásokat el akarják rabolni? – kérdé
Nyúzó gúnyosan.
– Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.
Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – Mese – szóla megvetőleg.
– Olyan igaz, mint hogy én itt állok teins uram, – mondá az öreg
asszony, felemelve kezét – megesküszöm reá s nem hazudnám, ha a világ
kincseit nyerhetném vele.
– És a nótáriusnak megmondta-e kend, a mit Viola üzent? – kérdé ismét a
főbiró.
Liptákné akadozott
– Csak bátran jó asszony, – biztatá Kislaky nyájasan, – ne féljen
semmit.
– Teins uram, megvallom, – szólt Liptákné, – ha akarnék is, nem tudnék
hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál
mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál
megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.
Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra.
– Más mondani valója kendnek nincs? – kérdé az utóbbi. Mire az asszony
kibocsáttatott.
Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövés hallására a
jegyző házához szaladt s a gyilkost, ki a kapun puskájával épen akkor
ugrott keresztül, űzőbé vette, Czifrát ismerte meg benne, s hogy meg
merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Czifra volt.
Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leirva, a még
egyszer behivottak által aláiratott, a törvényszék a rabot hozatá fel
fészeréből.
– E két tanúbizonyság, – mondá a várás alatt Nyúzó, – mint a teins
törvényszék látja, ép annyit ér, hogy vele pipát gyujthatunk. Az öreg
banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem
tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát
könnyen Czifrának nézheté.
– Igaz, – mondá Kislaky.
– Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemlenek tekintetet, – jegyzé meg
Völgyesy – legalább mi Czifra – vagy mint főbiró úr őt nevezni szereti –
Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a
világon, hol az, ki valamely gonosztettet elkövetett, maga mint tanú áll
elő más ellen.
– Ez is igaz, – mondá az elnök.
– Tudják-e mit? – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű
gondolat villant át, – akasztassuk fel mind a kettőt.
– Mit gondol, amice, – válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva
fordultak a szólóhoz, – hisz a másik nem áll a statarium előtt.
– Ha oda állíttatik, ott áll, – vágott közbe a másik, ki a rögtönzött
gondolatába úgy látszék belészeretett. – Magam tudok egy esetet. Egy
gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely czimborájára, ki
épen arra ment, megmutatja a szolgabirónak, ez utána küld. A gazember
szaladni kezd, végre utólérik, védelmezi magát, visszahozzák s oda
akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabiró statarialis
sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott
fel.
Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.
– No, de lehetett is akkor lárma, – mondá Sóskuty, – nem szerettem volna
a főbiró bőrében lenni.
– Lárma… igen, – válaszolt a táblabiró még mindig mosolyogva, – egy kis
lárma volt, nálunk minden akasztófára való talál protectiót; a
szolgabirót kiszidták, azt hiszem, talán cassálták is volna, ha nem
resignál; egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.
– Valóságos gyilkolás, – mondá Völgyesy – szörnyűség!
– Amice, – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre –
denique nincs még praxisa; tudok én statariumokról még szebb
historiákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá
kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem
akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.
Most az ajtó megnyilt s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.
A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett.
Kislakynak szivét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy
szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott, még akkor is,
ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért; Völgyesy, ki azok
után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert
reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép
egészségben lát maga mellett, egy pár óra mulva az élők sorából kilép,
nem mert Isten rendelé, de mert embertársai akarták, mert közöttök nem
találkozott, ki az erény azon csiráinak, melyek e kebelben is kétségen
kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó
nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánczcsörgést hallá, s
Sóskutynak arczán, ki a hires zsiványt nem látta még, ép annyi
kiváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő
előttök megjelent; csak Zátonyi kinálá körül legnagyobb nyugalommal
burnótszelenczéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt
csak távolról is érdekelné.
– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár; – így szakítá félbe a
csendet Nyúzó, a rab felé fordulva – no, most kit akasztunk fel?
Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbiróra. Ez,
midőn feléje fordult, nevetve folytatá: – A teins úr nem is tudja, mily
viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősök
vagyunk. Úgy-e bár, Viola? – tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva –
régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megigérte, hogy ha kezébe
kerülök, felakasztat. Úgy-e bár?
– Az nem igaz teins uram, – szólt a rab, s mély férfias hangja szinte
jól esett a főbiró rikácsoló szavai után, – ha a teins úrnak boszút
esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak
köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy
felakasztatom, azt nem igértem meg soha.
– Tudjuk, tudjuk, – gúnyolódék a főbiró – most csupa alázatosság, de
csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna
igéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is
megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak
fel. Csupa fogadás. No, és hát most kinek volt igaza?
– Hogy végem van, azt jól tudom, – mondá Viola, sötét szemét a főbiróra
szegezve, – rajtam nem segít senki, én halál fia vagyok, de a teins úr
nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.
Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni,
megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul
figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a birák egyike között
halálos ellenségeskedés lévén, más birótól kelletik gondoskodni, mi
azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által
eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó
tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.
Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy
megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: –
Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét
veszti; a főbiró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek
fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higyjék
el e teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekem, én nem vártam volna
máig s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.
– Hogy vallhat meg kend valamit, – szólt Völgyesy meghatva, – ha nem
tudja, miről vádoltatik. Im igazságos birái előtt áll, szóljon úgy, mint
Istenéhez szólna, nyiltan s igazán, a birószék még nem törte el a
pálczát feje fölött.
– Köszönöm teins uram jó indulatát, – mondá a rab – de rajtam nem segít
senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint
akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kiméljenek meg a kérdésekkel.
– Ha makacsul vallani nem akar, – mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen
fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn – kényszeríteni nem lehet, az
utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez
esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket s ha nem felel, úgy veszszük,
mintha minden vádakat elismerne.
– Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy – elébb tudnia kell, hogy
sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbiró úrnak akaratától függ; hogy a teins
törvényszék védelmét szivesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem
haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s
akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend,
– folytatá Violához fordulva, – élete ezen urak kezében van, kik érte
csak Isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára
mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja
nyiltan, nincs semmi, mit védelmére mondhatna?
Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet
vetett a szólóra. Zátonyi ásítozott.
– Én nem mondok semmit védelmemre, – válaszolt a rab.
– Gondolja meg jól, – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon, – lám a
teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az
urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek
halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van
mentsége, adja elő.
– Az instructio hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot
igéretekkel vallomásra biztatni nem szabad, – szóla közbe Zátonyi,
legbölcsebb kifejezésre szedve össze arczát – figyelmessé teszem
tisztelt jegyző urunkat erre.
Völgyesy a nélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré
a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.
– Tekintetes uraim! – szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesynél
észrevett, látszólag meghatott. – Isten áldja meg kegyességért, hogy
rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem, mintha semmi
sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan Istenem előtt meg
fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas itéletet várok;
itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram, – tevé kis
hallgatás után hozzá – ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam,
mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az
valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből
lettem zsiványnyá; hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól
is én magam csak épen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivévén
midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem bántottam:
kevésbbé fogok-e büntettetni? A mit czimboráim tettek, az nekem
számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.
– Mindez a biró ítéletére nagy befolyással lehet, – mondá Völgyesy –
hogy’ volt az, a mit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett
zsiványnyá?
– Kérdezze a teins úr a főbírót, – monda, tekintetet vetve Nyúzóra, mely
elől ez szemeit elvoná – ő meg fogja mondani, miért lettem zsiványnyá. –
S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének
történetét.
– Mind szóról-szóra igaz, – sóhajta Kislaky, – Tiszarétre jöttem másnap
s az alispán úr maga beszélte.
– Nihil ad rem, – jegyzé meg Zátonyi. – Völgyesy érzelmeit nem fogom
leirni.
– De mit használ mindez? – folytatá a rab, kinek halvány arczai ez
elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé
szorult – mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s
melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány
vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna
tűrni a pálczáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy épen ott
kelletett volna hagyni feleségemet vajudásai között, mikor a nagyságos
asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy’
mertem szeretni feleségemet, hogy’ merészeltem ellentállni, mikor a
szolgabiró parancsolta, hogy lehúzzanak? úgy-e teins urak? Bolond
létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután
kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem
is; én nem gondoltam, hogy a szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet,
a kinek tetszik; itt vagyok teins urak, akasszanak fel.
– Meg is lesz, – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége
mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű
volt a hang, melylyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért,
melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.
– Látja a teins úr, – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét
nyugodtabban – hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre
felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.
Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá: –
Midőn az égő kunyhóból kijöttem hol Rácz agyonlőtte magát s nekem sem
volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek
egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.
– Tehát a rablást elismered? – vága közbe Zátonyi.
– Nem ismerem el, Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan
vagyok, – válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve, – de ez nem tartozik
ide; én csak azt mondom, hogy az irások nálam voltak, s hogy kihoztam
magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem,
ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.
– Mese – dörmögött Nyúzó.
– Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! – válaszolt a rab,
reáfüggesztve szemeit. – Mikor az égő házból kijöttem, el voltam
vakulva, fegyver nélkül léptem ki s csak az irásokat tartottam magam
előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta,
esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s
mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között
találtam magamat, kik Szt.-Vilmos felé hurczoltak. Mindjárt
kérdezősködtem az irások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam
meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy
szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor
kijöttem, senki a főbirón s Macskaházy uron kívül közelemben nem volt, s
a főbiró úr egészen eltagadja, hogy irásokat hoztam volna magammal.
Mínden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a
főbiró úrnak megparancsolni, hogy az irásokat adja által.
– Vigyen el engem mindjárt az ördög, – szóla Nyúzó haraggal, – ha csak
egy darab irást láttam.
– Teins uram, – szóla Viola érzékenyen, – lám, kezében vagyok, szabadon
töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az irásokat ne
tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s
gyermekemet fogadta fel legnagyobb inségökben, s ezt azzal akartam
meghálálni, hogy ezen irásokat, melyek reá nézve fontosak,
visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat –
– Semmirevaló, gazember! – kiáltott Nyúzó, felugorva székéről – hogy
mersz ilyeneket rám fogni. Ez alávalóság, én statisfactiót kérek a teins
törvényszéktől.
– A teins törvényszék kezeiben vagyok, – mondá a rab felgerjedve, –
verhetnek, kinozhatnak, nekem mindegy, csak az irásokat adják vissza.
– Bizonyosan kabala, – súgott Macskaházy Zátonyinak – Tengelyi azt
beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily
összeköttetésben van ez emberrel.
– Persze, – válaszolt a másik fejét hajtogatva.
– Azt csak nem fogod mondani, – kiáltott Nyúzó még dühösebben, – hogy az
irományokat én loptam el?
– Én csak azt mondom, hogy az irásokat kihoztam magammal, – válaszolt
Viola – hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins
törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a
főbiró s teins Macskaházy úr, hozzám közel nem állottak, s erre kész
vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni,
úgy legyen irgalmas irántam, mint a hogy igazat mondok.
– Különös, nagyon különös, – mormogá Kislaky.
– Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni, – mondá Nyúzó, ellökve
székét – hogy színe előtt közbiráinak egyike e zsivány által tolvajnak
neveztessék.
– A mi sok, sok, – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra
függesztvén mérges tekintetét, – ha nem veszed vissza azonnal, a mit
mondál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád,
majd akkor máskép szólsz.
Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy a mit mondott,
ismételni fogja végső lehelletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna
itéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha
Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik
szakaszában, melyre elébb a táblabiró maga hivatkozott, fenyegetések s
veretés nem épen úgy tiltatnak, mint kegyelem-igéretek.
Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé, hogy az instructiónak ily
magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az
egész törvényszéket összeszamarazhatná, sőt megverhetné a nélkül, hogy a
felakasztáson kívül más bántása lehetne: a rab talán még sem kerülte
volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesy minden komolysággal nem
nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon
vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a
vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty
csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciansokról
mormogott valamit, s a dolog abba hagyatott.
E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott,
Viola nyugodtan állt, csak arczának kifejezéséből vala látható az érdek,
melylyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval
suttogva beszélt.
– A tekintetes törvényszék meg fogja engedni, – szólt végre Macskaházy
azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt s mely miatt a
megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiscalis csupa becsület,
noha más országokban, hol a ‚becsület‘ szó udvariasság kifejezésére nem
használtatik, talán egészen más itéletre találna, – hogy miután a rab
engem is vádol, néhány kérdést intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy
mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?
– Én nem, – mondá Viola, – annyira el voltam vakulva a füsttől s a
lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit.
De a hajduk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak
ott, és én éreztem, hogy valaki az irásokat kiragadja kezemből.
– S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? – kérdé Macskaházy
tovább.
– Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly
fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.
– S hogy’ hozta kend ki irásait?
– Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék
kendőbe voltak takarva.
– Ez az ember igazat mond, – szóla Macskaházy mosolyogva a
törvényszékhez – legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból
kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem
fegyver-e, melylyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak
akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De
– tevé hozzá nevetve s a rablóhoz fordult – ha azt hiszed, hogy irásokat
hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza
el a tekintetes főbiró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.
Nyúzó kiment.
– A kendőben nem volt más, mint irásaim, – mondá a rab, kinek arczain
Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb
nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész
valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra téve s
belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérneműt vevének ki,
leirhatatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi irásait
betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani,
hogy az irások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen
tagadják, hogy tőle valamit kezökhöz vettek, annyi jelenlevők között még
talán találkozhatott volna valaki, ki látva hogy a kunyhóból valamit
hozott magával, erről bizonyságot tehete, – így mily eszköze maradt,
mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatná? Ő, a zsivány, két
ember ellen, ki mint biró felette ítélni fog!
– A tekintetes törvényszék látja – szólt Macskaházy a legnagyobb
részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott, – hogy ezen szegény ember
egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a biróságot ámítani. Én
meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi irásai nála voltak, az is
hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de a mint elébb mondá, a
füst s láng egészen elvakítá szemeit, s az irások helyett fehérruháit
hozta ki. Igen természetes –
– Persze, – szóla közbe Sóskuty – ily környülállások alatt magam sem
tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd
megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak
egy pár csizmáját mentette meg, a cassa mind porrá égett. Mikor a
visitatio jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papirhamut
találtak.
– Tekintetes törvényszék! – szólt végre Viola.
– Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindig nyájasan –
azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak
meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit
mi törvénytudók «ignorantia invincibilis»-nek nevezünk.
– Igen, igen, – jegyzé meg Sóskuty – a remedium juridicumoknak egyike.
– Tekintetes törvényszék, – szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésben
– én szegény elítélt gonosztevő vagyok s a teins főbiró és Macskaházy úr
hatalmas urak, azt tudom; de én Istenem előtt fogok megjelenni még ma,
mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen Isten
gyermekeimben tizediziglen, ha ebben a kendőben nem voltak irásaim.
– Hisz mondtam a teins törvényszéknek, – szóla Macskaházy mindig
nyájasan – ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna
mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott, – tevé hozzá a rabhoz
fordulva – nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a
teins főbiró úrnak, vagy nekem, hogy Tengelyi irásait, ha csakugyan
kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e
kendőt s e fehér ruhát?
– Igen, – szóla Sóskuty – mi oka lehetne erre e teins uraknak? lehet-e
ezt csak feltenni is?
Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néz maga
elébe; végre felemelé fejét, kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn
Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé: – Kötözve vagyok – szóla – s
a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.
A hajdúk kiküldettek. – Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve ekkép
szólt:
– A mit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan,
Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e
dologról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy
vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert
feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak s halálom után a földes uraság
talán gratiával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka
lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr irásainak eltitkolására, csak azt
mondom, hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőkép legjobban fogja tudni;
hogy egyébiránt nagy okának kellett lenni, máskülönben azokat bizonyosan
nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.
Macskaházy elhalványult.
– Meg kell vallani, ez szép gonoszság, – szóla remegő hangon, de mindig
mosolyogva – kiváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen
ez állítását bebizonyítani.
– Ne is hallgassuk meg, – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve,
úgy is már félteni kezdé ebédjét.