MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
16. KÖTET
A FALU JEGYZŐJE
Irta
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
A FALU JEGYZŐJE
REGÉNY
IRTA
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
MÁSODIK KÖTET
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
Révai testvérek tulajdona.
Franklin-Társulat nyomdája.
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.[1]
1813–1871.
A ki tehetséges és fogékony fiatal magyar a mult század első felében
sokat járt külföldön, mind nehéz podgyászszal jött haza. Hozott benne
először is jókora mennyiségű byroni világfájdalmat (annak a kornak ez
volt az erkölcsi epidémiája). Hozott aztán mámoros elragadtatást a
nyugati kultura gazdagságától és szépségeitől; keserű szégyent az
itthoni elmaradottság miatt; haragos türelmetlenséget a hazai
intézmények és közállapotok ellen, a melyeket a nyugati intézmények
fénye a kelleténél is sötétebbnek mutatott; izgató vágyat az egész
magyar élet megreformálására és egy halom mintát, a melyek szerint ezt a
reformot meg kell csinálni. Idehaza pedig kissé idegenül néztek rá, mint
afféle európéerre, a ki itthoni intézményeink lényegét nem érti, a
hamisítatlan magyar szellemtől elrugaszkodott, a kit épen azért meg
lehet hallgatni, mert elvégre mégis csak okosan beszél, egyet-mást el
kell fogadni jónak abból, a mit mond, de eszméiért lelkesedni, őt magát
vezérül elfogadni veszedelemmel járó dolog.
Ilyesformán állott a harminczas-negyvenes évek magyar életében báró
Eötvös József. A cselekvés vágyával jött haza; tehát először attól
kellett megszabadulnia, a mi a cselekvésben megbéníthatta volna: a
világfájdalomtól. Hogy ezt kiküszöbölje magából, megírta 25 éves korában
(1838) első regényét, a _Karthauzi_-t. Ez a legtisztább lyra, a mit
valaha írt; egész meséje, a milieu, a melyben ez a mese lefolyik, az
alakok, a kik körül bonyolódik, mind csak ürügy benne, hogy az iróban
felgyülemlett beteges, ifjúi érzéseket le lehessen csapolni. Talán azért
hat ma is legfrissebbül Eötvös összes művei közül, mert a költőknek
mindig a lírájuk él legtovább.
Eötvös életében fordulatot jelentő életrajzi étappe a Karthauzi: ettől
fogva megszabadult a mélabútól s teljes erővel belevethette magát kora
politikai mozgalmaiba. Abból a politikus-tipusból való volt, a mely ma
már jóformán teljesen kiveszett, akkor azonban Európaszerte s kivált
Francziaországban és Angliában javában virágzott. A politikus, a ki
szabad idejében tehetséggel és kedvvel űzi az irodalmat is s ha lehet,
szívesen használja fel politikai czélok eszközéül. Eötvös első sorban
politikai publiczista volt, a ki Széchenyi után a legtöbb eszmét dobta
bele a közéletbe, jóformán teljes, minden térre kiterjedő politikai és
társadalmi programot dolgozott ki s azt hirdette szépirodalmi műveiben
is. Minden munkája, még verseinek túlnyomó része is, iránymű, valami
közéleti tendentia szolgálatában.
Az a regénye, melyet e kötetekben kap az olvasó, _A falu jegyzője_, hét
évvel a _Karthauzi_ után jelent meg, 1845-ben. Hogy a régi vármegyét
állítja benne bonczasztalra, mint minden magyar politikai és társadalmi
baj eredendő okát, azt tudja mindenki. Ezen a körön belül aztán szóba
kerül az ő s elvbarátai, az ú. n. centralisták egész munkaprogrammja: a
jobbágyság, a választási visszaélések, a börtönügy, iskolaügy, a
közbiztonság, a zsidók emancipatiója és még egy sereg fontos és kevésbbé
fontos, de akkor egyformán égetőn aktuális ügy. Ma ezek mind antiquált
dolgok, jól-rosszul megoldottuk valamennyit s nem égeti a körmünket
egyikük sem. _A falu jegyzője_ tendentiabeli tartalma, mely
megjelenésekor roppantul izgatta az embereket, lelkes híveket és haragos
ellenfeleket szerzett Eötvösnek s a melynek kedvéért ő a regényt írta,
közömbös a mai olvasónak. És a regény mégis érdekes nekünk ma is.
Érdekes, pedig jól látjuk kompoziczióbeli ingadozásait s mindig érezzük,
hogy alakjai csaknem kivétel nélkül önkényesen konstruált marionettek,
melyek létüket csupán az író tendentiájának köszönhetik s melyeket az
író tetszése szerint rángat ide-oda. Nem emberileg megalkotott lények,
hanem merő figurák az író gondolatainak illusztrálására. Az egyik a
vármegyei urak családi politikáját jelenti, a másik a vármegyei
közigazgatás atrocitásait, a harmadik a választási visszaéléseket, a
negyedik a közügyekben való léha könnyelműséget, az ötödik a jobbágyság
embertelen szenvedéseit, a hatodik a nemes és nem nemes ember közti
különbség igazságtalanságát – és így tovább. Az egy Vándori, a rousseaui
szellemű pap nem jelent politikát: ő Eötvöst magát jelenti, a mi benne a
Karthauzi forrongó gyötrelmei után lehiggadt. Ha ezekből a Rétiekből,
Nyúzókból, Tengelyiekből és Violákból kivonom azt, a mi bennük
tendentia, alig marad belőlük egyéb, mint a ruhájuk.
Mi érdekel tehát mégis a regényben, a melynek nyelvén is folyton
megérezzük az avatag hervadtságot? Miért tudjuk alakjának sorsát mégis
rokonszenvező figyelemmel kisérni mindvégig? Először is azért a
lendületért, a melylyel az író a maga egész egyéniségét, erős
meggyőződését és igazában való hitét beleviszi művébe. Ott látjuk mindig
a regény mögött Eötvöst, a ki igazat mond, mert föltétlenül érzi annak
az igazságát, a mit mond. Az író szelleme él ma is, nem avult el s
összetartja a regény széthulladozó elemeit. Önmagából alkotta meg a
regényt, a maga lelkének ideáljait, a maga életének tartalmát vetítette
ki bele. Ezért a regény a maga egészében egységesen, következetesen van
concipiálva és kifejlesztve s folyton fentartja a kontaktus érzését az
olvasó és az író között. Nem Nyúzó vagy Macskaházy, nem is Tengelyi és
Viola érdekel, hanem Eötvös gondolatainak az az eleme, a melyet ők
jelentenek. Az író önmagát nyilatkoztatja ki bennük előttem. Ettől az
alakok is reliefet, tehát életet is kapnak. Vér lüktet a marionettekben;
az író szíve vére. Még inkább életet, igazságot kapnak a jelenetek.
Ezekkel szemben odaállít minket az író a maga perspektivájába s abból
nézve eleveneknek, igazaknak látjuk őket. Távlatból nézve az actióban
levő embereknek csak a legkirívóbb vonásait veszszük észre s mindjárt
valószinűbbeknek tünnek fel az író önkénye szerint mintázott alakok és
beleillenek az egész jelenet elevenségébe. Nemcsak kortörténeti
ismereteink segítségével, hanem szemünkkel, közvetlenül is látjuk, hogy
ezek a jelenetek, ha nem történtek is meg, de megtörténhettek volna.
Ezzel pedig az író megnyert a maga igazának, a maga szemével láttatja
velünk a regényt. Tehát elérte azt, a mi az írónak czélja s hatásának
alapfeltétele: a suggestiót. Mellékes, hogy politikailag vagy
psychologiailag igaza van-e, fődolog, hogy a maga hitét, a maga igazáról
való érzését át tudja vinni belénk is.
Szóval a tulajdonképeni hatást mégis csak a művész eszközeivel éri el. S
írói az az ügyesség is, a melylyel alakjait fel tudja ruházni a külső
valószerűség szinével, a mely pillanatokra csaknem teljesen el tudja
feledtetni belső valószinűtlenségüket. Látási illuziót kelt velük,
szemléletessé tudja őket tenni: velük kapcsolatban egy csomó ismerős
képzetet kelt életre bennünk, a melyek révén ismerősökké válnak az
alakok s a jelenetek is. A magyar földből nőttek ki, a magyar
traditióból s a magyar kulturállapotból, mindenki fölfedezi bennük,
tudva vagy tudatlanul, azokat a vonásokat, a melyek ismerősek, a
melyeket nem egyszer látott maga előtt az életben. Az egész regény a
magyar földből nőtt ki, ilyet nem írhatott más, csak magyar író.
Hogy a regény hatását ezek a tagadhatatlanul benne meglevő írói vonások
adják meg, azt bizonyítja az is, hogy _A falu jegyzője_ külföldön,
kivált Angliában is hatást tett, merőben írói tulajdonságai révén, mert
hiszen politikai tartalma idegen földön teljesen érdektelen volt.
Hiányai a műforma, az irány-regény tipikus hiányai, olyan természetűek,
hogy kiküszöbölésükkel alig lehet irány-regényt elképzelni. Erényei
igazi írói erények; az író lelke szólal meg bennük, a mely Eötvösben
lakozott.
Nagyjában ugyanezek a kritikai szempontok állanak harmadik regényére is,
a _Magyarország 1514-ben_ czímű történeti regényre (1847.). Ez is
irány-regény, a jobbágyság felszabadításáért küzd. A tendentia azonban
nem olyan kirívó benne, nyilván azért, mert concentrálva van egy
gondolatra s mert a történelem rekonstruálásának nehézségei is erősebb
önfegyelmezésre szorították az írót. Ezért emberei emberibbek, nem
annyira s nem mind a politikai czélzatból táplálkoznak. Ebben a
regényben jutott Eötvös legközelebb az írói tárgyilagossághoz. A
romantikus történeti regény módszereivel van csinálva, melyek ma már
avultaknak tetszenek, de a Walter Scott – Jósika-féle történeti regény
kosztüm és kulissza-stilusához képest jelentékeny haladást jelent a
történelem lelkének megelevenítése irányában.
Eötvös utolsó regénye, a _Nővérek_ (1857.), már nem jelent semmi
tekintetben haladást. Az erkölcsi és paedagogiai didaktikus czélzat
túlhatalmasodik benne és elfojtja az irodalmi tartalmat. Ezzel a
regénynyel bucsuzott el Eötvös az irodalomtól s azontúl egészen a
politikának és főleg a kulturpolitikának szentelte minden erejét.
Ha most meg akarjuk állapítani Eötvös írói munkásságának summáját, ezt
találjuk: adott három regényt és néhány költeményt, a melyek még ma is
élnek, érdekelnek, gyönyörködtetnek. Adott egy állambölcseleti könyvet
_(A XIX. század uralkodó eszméi)_, mely nemcsak a maga kora európai
irodalmának egyik legkiválóbb műve a maga nemében, hanem ma is mély
tanulságok forrása. A magyar regényirást ő emelte európai szinvonalra; ő
volt az első magyar író, a kit nemcsak nemzete hallgatott meg, hanem
mondhatni egész Európa; csaknem minden művelt nemzetben voltak s vannak
olvasói. A politikában az elsők egyike s mindenesetre a legnagyobb
hatású volt azok között, a kik a politika központi problemájául a
társadalmi politikát tűzték ki. Nemes lendületű humanista volt, a
legjobb szívek és legszebb elmék egyike a magyar fajból.
XXII.
Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, melyekkel az
emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak,
melyekben hiuságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük,
melyek által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják,
bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, hogy rákok, csigák s más ehhez
hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a
legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kivül csak a legnagyobb
éhség birhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki
tagadhatja, hogy a mi hiuságunk kielégítését illeti, művelt országokban
mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege
minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát,
melyekben részesülhetnek. – A dolgoknak ezen állásában a természet
főjótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az
eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiuságát olykép alkotta, hogy
az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak
emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak
mondhatnánk, s a hiusági étvágyban ezekkel azokat hasonlítjuk össze,
kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s
ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növény-emésztők, s alig
élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas, jámbor teremtések, érdemesek,
hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan czím, jel vagy
taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje, a hus- és
növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó
megtiszteltetést kiván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel
fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek; s a természet a hiuságnak
gyomraink felett még azon nagy elsőséget adná, hogy ez utóbbi, ha sokáig
koplaltunk vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik,
mire a másiknál alig találunk példát.
Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál
talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek
annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha
hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség
nyújt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon
keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított
városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást
velök nem pótolhatjuk még) hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör
mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább
szólásra lelkesít, (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak
nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a
megzavart súlyegyen helyreállítására tettnek, ha csak szólunk), s mégis
mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze
ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott
fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a
természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk
mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a
római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat,
mit mondanának, ha tapasztalnák, hogy országunk határai közt a
népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül a népszerűségben egyik a
másikat fölülmúlja, a nélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon
veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által a miatt
küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik.
Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt
olyakat is mondtam már életemben, mik által az Isten földi szavával – mi
alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha
ildomos férfinak ez Isten szavát is csak magyarázni kellene; de
Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbbé
tagadhatatlannak annál, melylyel Anglia a pamutszövetekben bir, s mely
szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.
Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne.
Máshol egész éltedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod.
Testedet, véredet kivánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be.
Nálunk, ha a marhahus tizenkét krajczárba kerül s indítványt tészsz,
hogy tíz krajczárra szállíttassék le, elérheted e czélt. Ez az, miáltal,
mint Angliában a penny-kiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség
mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a
népszerüség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen
aristokratiához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institutióknak
egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttük senki magát e
miatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti s mégis mindenik
azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak
egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily
áthághatatlanok. Valamint sok férfi, a szentirás azon parancsára nézve,
hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét
feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel birnak, többnyire ez akaratos
kedves irányában való papucs-kormány alatt élnek, csakhogy az ingatag,
melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válaszszon magának.
De ha a népszerűségről – bármennyire közönséges nálunk a
megtiszteltetésnek ezen neme – hallgatok is, nem bir-e hazánk a
táblabirói institutióban számnélküli hiuságok kielégítésére oly eszközt,
minővel Európa népei közt egy sem büszkélkedhetik. E nem szűnő forrása
megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangelium öt cipója- s hét
halának, melyből ezerek jóllaknak, s a helyett, hogy az eleség fogyna,
mindig többel kináltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely
által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindig
azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk
legalább valami czímre tehet szert, – Magyarországot megtiszteltetés
tekintetében irigyelhető helyzetbe állitja, s ha ehhez még azon számos
küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok
neveztetnek; annyi casinót s egyéb egyesületet, melyek mindenikénél
ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése
által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e
világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre,
vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.
Olvasóim talán kérdeni fogják: miért irom mindezt? Mire nem mondhatok
mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam, miszerint az öreg
Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ez érdemeiért a
tiszaréti járás rögtönitélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s
mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelid öreg kegyetlen
hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely
szerint minden ember, ki az alispánságon keresztül ment, hivatalra
vágyódik, s ha más nincs, még a statárium elnökségét is örömmel
elfogadja, főkép ha az, mint a kislaki járás vérbirósága eddig, azon
kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig
mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van a nélkül,
hogy valaha fáradoznunk kellene.
Kislakon, hová Viola elfogatásának hire másnap virradóra eljutott, –
mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönitélő
törvényszék elfogadására s a rab őrzése s kivégezésére szükséges
előkészületeket tegye meg, – rendkívüli mozgást találunk. A vastag
tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a
szomszédok nem egyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy
a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, – ma jókor reggel felhúzta
legszebb ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva
udvarán, fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint
faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta. – Aztán csak
hogy minden commoditás meglegyen, – mondá az elsőhöz fordulva – s főkép
az akasztófára vigyázzon kend, – szóla folytatólag a másikhoz – szedje
össze eszét, hogy jó magas s főkép erős legyen. Az urakról gondoskodva
van, – szólt ismét megfordulva az ispánhoz, – maga csak arra vigyázzon,
hogy a pandurok s cselédek is megkapják a magokét. Kend czöveket ver be
itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek
szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vizipuskát készen kell tartani.
– S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt s homloka
izzadságát törölve, felsóhajtott: Ej be sok dolga van az embernek! –
mire két társa, helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.
De még nagyobb zavart okozott e hir magában Kislaky házában. – Az
érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat
tanusíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem
tartatik naponként egy-egy statarium, mi által ő a polgári társaság igen
munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes
fontosságának érzete bőven pótolá. Rá nézve e nappal uj epocha nyilt,
mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatná, mint eddig a nagy
jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalá magát, s midőn
tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni
s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze
kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna. – De hát minek
jőnek épen hozzánk? – mondá a legnagyobb fölgerjedésben, – nem elég
nagy-e a vármegye, hogy épen itt szemem előtt kell felakasztani
zsiványaikat?
– Nagysád elfelejti, – válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni
megtiszteltetését sokért nem adta volna, – hogy a teins úr, mint a
vármegyének volt igen érdemes alispána, a tiszaréti járásban a
rögtönitélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a
törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy
kivánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve
legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés és
–
– Köszönöm a gratiát, – vága közbe földesasszonya – ha itt akasztják
fel, nem merek kimenni házamból.
– Nagysád tévedésben van, – jegyzé meg a vastag tiszt, – sőt a
közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló
esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész
esztendeig egymást érték lopás és gyújtogatás; arra felakasztanak
kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen
ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek.
Csak akaszszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a
mennyországban.
– De hisz minket a zsiványok most sem bántottak – mondá Kislakyné.
– Igen, – válaszolt a tiszttartó – de csak látná nagysád a gulyás
számadását, a mit megettek, felér egy becsületes rablással.
– Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon
határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. – S
ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent
elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának
rendkivüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél,
mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait
még egyszer ismételé s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot
vagy a teins törvényszéket – a melyik éppen elébb érkezik; míg a kapu
előtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendő dolgokat.
Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Szt.-Vilmoshoz, s Nyúzó
rabjával s esküdtjével, ki hirt véve hivatalos társát fölkereste, az
elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek.
Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt,
s végre két kocsin a házi úr s a birák, kik Porvárról jöttek.
Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabiró s
Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre
nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett,
csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga
akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé
tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s
urbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak
tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg;
részint, mert a törvényszéknek jegyzőre van szüksége s maga e hivatalt
elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak
most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel
birt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. –
Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak,
ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely
tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig
egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre
bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így ép ott, hol
legtöbb egységet várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki
hazánk közdolgaiban járatos, főkép a törvényszékekre nézve meg fogja
vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitünőleg birván, mindennek a
lehetőségig czélszerű elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy
többségeink tanácsadók helyett néha kegyenczeket választanak magoknak, s
azokat, mi kegyenczekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.
Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett
volna. Alacsony gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány beteges
arcz, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek
sorába helyezék őt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak
igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főkép
azon szerénység, melylyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt
fitogtatá, azon ritka emberek közé helyezé őt, kiket majdnem mindenki
dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irígyelhetne, nem lát.
Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember,
mindamellett – mi alatt mindenki púpos hátát érté – s az öreg Kislaky,
ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell
elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a
báró s a vastag táblabiró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal
alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes
ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen
jól tarokkozni tud.
Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornáczon
vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a
törvényszék tagjait látva, meggyőződött, hogy közöttök egy sincs, kinek
túlzó philanthropiájától félnie lehetne.
A háziasszony, ki a kocsikat hallva szintén a tornáczra jött, vendégeit
a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hivá meg, mi azonban
Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár
tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha
valamit végezni akarnak – elmellőztetett.
– Hiszen ma már úgy sem végezhetünk – jegyzé meg Kislaky szerényen.
– Ugyan kérem domine spectabilis, miért ne? – kérdé a vastag táblabiró.
Méltóztassék meggondolni, míg a delinquens exequálva nincs, a
statarialis sedriának együtt kell maradni, s nálam holnap vetnek s
krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.
– Persze, pessze, – mondá Sóskuty, – minek az a sok huzás-vonás,
rögtönitélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk,
ebben fekszik főkötelességünk. A delinquens megvan, mi is öten vagyunk
itt; öcsém uram – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – szokott ügyessége
szerint az itéletet fél fertály óra alatt felteszi s azzal punctum.
Isten mentsen meg, – folytatá uriasan meghajtva magát a háziasszony
előtt – hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.
– Semmi alkalmatlanság – mondá emez szokott szivességével – de hisz
talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?
– Dehogy nem, édes nagysám, – mondá a táblabiró nevetve – mintha már
függne; tizenöt statariumnál voltam életemben s mindig felakasztottunk
valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.
Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynál, mert a
rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbiró parancsa szerint
senkinek szólni nem lehetett. A jószivű asszony a szerencsétleneknek
külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megigéré,
hogy hacsak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott
mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé
meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint azt sokan gondolják.
– Kérem alássan nagysám – válaszolt Sóskuty szokott udvariassággal – oly
vétkes vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak
az, a ki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg
vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajczárt, ahhoz semmi
közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy’ fogták meg? ha fegyverrel s
ellentállva – függ.
– De kérem méltsádat, – mondá Kislakyné melegebben, – egy pár garasért
embert csak nem lehet felakasztani?
– Lehet bizony – vága közbe a táblabiró méltósággal, – egy pár petákért,
ha az eset máskép statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor,
mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra nem ítéltetett volna
talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.
– Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok, – mondá a háziasszony
mindinkább lelkesedve – de azért, ha én ott vagyok, az még sem történt
volna.
– Elhiszem, – válaszolt Sóskuty, ki elvből s megszokásból, hol
asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el; –
nagysád csupa kegyesség, csupa angyali gratia; de lám, mi férfiak
vagyunk s egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins
vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép
bizodalomnak meg kell felelnünk.
– Kérem alássan, – szólt most Macskaházy, ki már régen
türelmetlenségének jeleit adá – fogjunk hozzá, az idő múlik.
– Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabiró
társaira tekintve, a lenagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál –
még tanúkat is kell kihallgatnunk, és –
– A tanúkkal nem sok bajunk lesz – szólt Nyúzó, – minden világos. Ha úgy
tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is
túleshetünk rajta.
– Hisz Viola tizszer megérdemlette, hogy felakasztassék – mondá
Macskaházy már az ajtó felé indulva.
– Az majd a vallomásból fog kitünni, – szólt egy szép férfi-hang, melyre
valamennyien Völgyesy felé fordultak, – meghallgatás nélkül előre
ítéletet senkire kimondani nem szabad.
– Ez az ember nekem nem tetszik – suttogott Macskaházy, ki e szavakra
szintén megfordult, Nyúzó fülébe. Kislakyné, ki a kis fiatal embert
eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget
adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá.
– Igazsága van, – mondá nyájasan – ne ítéljünk senki felett, kit meg nem
hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember
iránt.
– Nem vagyok táblabiró – válaszolt az ifjú, – nincs szavam – s ezzel
Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki
egy pár perczre visszamaradt, maga maradt.
– Gondold meg Bálint, – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél
fogva, – ha mind nem egyeznek meg, halálos itéletet kimondani nem lehet.
Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.
– Hisz lelkem, – válaszolt a férj sóhajtva, – ha tőlem függ, hacsak
lehet, én bizony nem kivánom senkinek vesztét; de –
– Tudom öregem, – mondá az asszony – teljesítsd kötelességedet; de
gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz;
légy inkább kegyesebb.
– Hacsak lehet, lelkem, bizonyosan.
– Még egyet, mondá a jószivű nő a már távozóhoz, – ha a nélkül, hogy
kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá
eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.
– Mihelyt a törvényszék megengedi, – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el
könyeit; s ezzel sóhajtozva s nem egyszer átkozva a pillanatot, melyben
e törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói
lak felé.
Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt
vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet,
melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból
állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra
hordattak, Viola czövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá
ítéletét. A folyosón Czifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek
s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek,
álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által
a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok
bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt,
mutatá a pillanat fontosságát.
– Isten könyörüljön rajta, – mondá Liptákné suttogva a kovácshoz, –
nekem nincs reménységem.
– Bizony nekem sincs, – szóla a másik, – csak azt sajnálom, hogy azt a
kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – S ki e pillanatban
Czifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni
véleményében; legalább az előbbi, – kinek e pillanatban talán eszébe
jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson, –
nyugtalanul körültekintve, mélyen arczára vont kalapjával épen nem
látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.
– Szeretném tudni, ki fogja felakasztani, – szólt egy vén asszony
szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül
nem törhetett, – csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne
szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az
ember felakasztva egy napig is elél.
– Igazán komám, – felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb
állását egy béresnek lökése által ismét elveszté, – hát én csak azt
hiszem, hogy valami czigány fogja felakasztani. Talán a viczispán
czigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte
félek tőle.
– Ne beszélj oly bolondokat Verus, – szóla közbe egy öregebb ember, ki
az előbbiek mellett állt, – Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő
hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan
szólt feleségével? Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele;
azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt
hóhérra szükség, úgy-e bár, te magad kínoztad agyon.
– Már hogy’ beszélhet kend ilyeneket, – mondá az özvegy hangosan, –
mikor utolsó betegségében doctort is hivattam neki.
– Igen, – mondá a másik asszony – de ki fogja felakasztani hát?
– Mit tudom én, – válaszolt a férfi.
– Czigánynak kell lenni, – jegyzé meg a kisbiró felesége, ki férjének
minden pártolása mellett a házba még sem juthatott be. – János pandúr,
sógorasszonyom keresztkomájának testvéröcscse, azt mondta, hogy
akasztani mindig czigánynak kell, ha mást nem találnak, a ki jószántából
teszi, contributió fejébe kényszerítik rá.
– Talán nem is akasztják fel, – mondá az első asszony.
– Magam is jobban szeretném, – válaszolá a férfi, – mert ha a határon
akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.
– Talán gratiát kap, – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész
beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások
között.
– Gratiát, – mondá a férfi – igen majd gratiát; a hol azok oda benn
egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.
– Hát mi az a statárium? – kérdezé az asszony.
– Mi? Hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet
felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.
– De hátha nem akasztja fel senki? – kérdezé ez kiváncsian tovább.
– Hej be ostobán kérdez kend – felelt amaz, – arra, hogy valaki
felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki,
hogy olyan, a ki mást felakaszszon, nem találkozott.
– Igen, de ha mégis megtörténnék? – kérdezé a kis asszony tovább.
– Mit tudom én… akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat
aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem
akaszthatnak.
A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság,
mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg
inkább, mintha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk
figyelemmel követett minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte
történt, midőn a tanúk a szobába hivattak s a rab a törvényszék elébe
vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé:
látták-e Violát? s milyen halovány? s hogy hosszú haja lenyiratott stb.
A törvényszék azalatt rég megkezdette ülését.
A táblabirák szokás szerint megeskettettek, a rögtönitélő biróság
szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szintén a táblabirák között fogott
helyt, irásban beadá jelentését. Azonban ha már a szabályok
felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat
lassan s a mennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös
vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt
szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a
szabályok felolvasása azért kivántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi
már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt, hogy denique e fiatal
embernek praxisa nincs, máskép tudná, hogy e felolvasás csak épen
formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy percz alatt, minden
pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész
törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbiró jelentését
felolvasva, már a rabért akart küldeni s egyszerre Völgyesy azon
állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely
rögtönitélő törvényszék elébe való, nem tarthatja.
– Mit, nem e törvényszék elébe való? – szólt Nyúzó elbámulva – és
Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbirájának? Már ez
mégis sok!
– A tekintetes úr igen hibázik – szólt az előbbi nyugodtan, – ha ebben
részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de –
– Sértési szándékot? – vágott közbe Nyúzó, – nem sértési szándékot,
valóságos sértést keresek benne s azzal vége. Nézze csak a teins
törvényszék – folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat,
melyek az asztalon feküdtek, felkapá – itt a hatodik szakasz nyolczadik
pontjában mi áll: Az összegyült biróságnak a történet tökéletes leirása
előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve,
betűkkel nem számokkal kiirandó életkora stb. stb., – és hát
jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leirása, nincs-e
itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, s a rabnak kora, pedig nem
számokkal, hanem nézze tekintetes elnök úr – betűkkel kiirva. És én hát
nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek
életkorát betűkben kiirni? Kérem alássan ez vexa, valóságos vexa, én
inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.
Az elnöknek s a táblabiráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő
felindulását lecsillapiták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség
arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a
legszerényebb fiatal embernek tartatott, további szólástól elijeszsze, a
számítás nem mutatkozott helyesnek. A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz
jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr
stilistikus készültségén épen nem kétkedik, de hogy e jelen leirásból,
mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos
üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik főkelléke.
– Nem folytonos üldözés – mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét; –
fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a
másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.
– Igazság domine spectabilis, – mondá Zátonyi mosolyogva, – ez ugyan
rossz argumentum volt; denique a fiatalság… de most vezettessük be a
rabot.
– És én még egyszer mondom, – folytatá mindig nyugodtan Völgyesy – a
folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes
tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem
folytattatott szakadatlanul.
– Már ha nem statarialis eset, – mondá Kislaky örömmel megragadva
mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott – utasítsuk a
rabot a rendes törvényszék elébe… úgy is –
– Az Istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát confundáltatni,
hallatlan scandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe
utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené
statariumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja
használni.
– A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról – mondá Macskaházy
szokott éles hangján, – hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen
haramják és zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek
valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék
illetőségéről szó sem lehet.
– Épen nem feledkeztem meg erről – válaszolt Völgyesy, – de miként sül
ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?
– Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét, – hát nem áll-e a
jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?
– Kérem alássan, – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt
észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – én ateins úrnak mindjárt
megfogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy
tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az
utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem
practicus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, a kit
zsiványnak mondanak. Vox populi vox Dei. Ha ilyent megakarnak fogni s
ellentáll, statarium elébe kerül s felakasztják.
– Csak azért, mert ellentállt? – mondá Völgyesy élesen.
– Csak azért, – válaszolt Sóskuty méltósággal, – ellentállni a
törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemes embernek
okkal-móddal.
– Nem jöttünk ide disputálni, – szólt végre Zátonyi türelmetlenül, –
Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.
– Igen, de mégis, – mondá Kislaky.
– Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! – kiáltá Zátonyi,
– a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik.
Voksoljunk.
A táblabirák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség
véleménye szerint a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik s a
tanúk behivattak.
Miután olvasóim a viszonyt, melyban Czifra és a zsidó egymáshoz álltak,
ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem
fognak annyira bámulni, mint én, a regényiró, kinek főfeladata a
közönséget meglepni, azt kivánhatnám.
– Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú – mondá
Zátonyi, midőn a tanúk visszavonultak, burnótszelenczéjét körülnyújtva –
nincs kétség.
– Igazság – sóhajta Kislaky – pedig megeskettük; mikor a zsidó minden
átkát elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy
hazudott volna.
Sóskuty, kinek mondásait a hely szüke miatt mindig csak kivonatban
közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főkép Nathan s
Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidó esküvésben említés tétetik,
megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három
consiliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést
mondá ki, hogy a lehető legczélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb
megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.
A főbiró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú birói
gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.
– Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem, – szóla
Völgyesy, ki midőn látá, hogy Kislakyt kivéve, a törvényszék egyéb
tagjai a rabra bensejökben kimondák a halálos ítéletet, még mielőtt őt
meghallhatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent
elkövet. – Én épen e bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot
arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főkép ha a tanúk jellemét tekintem,
nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.
– Ah, amice, a mi sok az sok, – mondá Zátonyi fejét csóválva, még a
tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.
– Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek, – sóhajtott Sóskuty, – de
minden szóban, minden betüben megegyeznek, összebeszélésről szólmi –
szörnyüség. Denique prókátor.
– Mennyibe ez utolsó szavak sértésemre valának talán czélozva, –
válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon,
melynek hallásán amaz, ki épen szomszédjának valamit súgni akart,
elhallgatott – biztossá tehetem méltóságodat, hogy czélja el nem
éretett. A prókátori czim a legszebb s legocsmányabb lehet, a mint az,
ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat
illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a
tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két,
legalább is gyanus személynek tanusága között létezik, bennem azon
meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.
– Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr? – mondá Kislaky nyugtalanul, – úgy
talán inkább –
– Dehogy hiszi, – mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát –
nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk,
annyival több gyönyörüségünk van, ha a birákat megakaszthatjuk.
– Teins Macskaházy úr csalódik, – felelt Völgyesy, – a tárgy, melyről
szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban
kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr… Czifra
az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány –
– Kérem alássan – vága közbe Nyúzó, Szentvilmosi János, – mert a
tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven hínni nem illik – jelenleg
becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából
megszabadult, tökéletesen megjavulva, Viola czimboráitól elvált s hogy
az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.
– Jól van, folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben, –
engedjük meg, de ezen Czifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként
hivják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt s
napjainak nagyobb részét a megye tömlöczében tölté, mit vall? Vallja
először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha
mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú
csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab czimborája lenni
megszünt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre
tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?
– Igazság; csalódol Nyúzó barátom – mondá Kislaky – ez nem lehet
becsületes ember.
Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. – A második, mit a
tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjtszakáján Tiszarét falujához
közelgett, egyszerre lövést hallott s látta Violát, ki puskával mellette
elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott mint mondá, a többi
szt.-vilmosi nemességgel tisztujitáshoz készült? miként történt, hogy őt
Tiszaréten senki nem látta? hogy, a mint kérdésemre mondá, be se ment a
faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségén kívül dolga lehetett,
máskép éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.
– Gyanús, igen gyanús, – mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva
burnótszelenczéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán
Czifrát sem ártana vasra veretni.
– De hol marad akkor a két jólelkű tanú? – szóla Völgyesy diadalmasan.
– Igazság, – válaszolt a táblabiró minden zavarodás nélkül – a Czifra
elleni inquisitiót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.
– De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni!? – mondá
Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.
– A teins úrnak nincs voksa, válaszolt szárazon Zátonyi, – mi majd
meglátjuk, mit teszünk Most talán a rabért küldhetnénk – folytatá,
Kislakyhoz fordulva.
– De kérem a teins törvényszéket, – szóla ismét az elébbi, látva, hogy
fáradozása sikeretlen, de nem lankadva azért, – ha a tanúk minőségét nem
veszszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye
fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó,
tökéletes hítelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe
venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja s így nem
tekintethetik két tanúnak.
– Két ember nem két tanú? – szóla Zátonyi – hallott-e ilyet a világ!
Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem
kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha
Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s
Czifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez
azokról, mik előtte s utánna történtek, minden egyes tényről csak egy
tanú szól.
Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő = négy,
egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabiráink
mathematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők
mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási sophismát
mondott, mely ha nem ily intelligentiájú társaság előtt mondatik el, a
birákat tévutakra vezetheté.