* *
Az asszonyi _megbízhatatlanság_ kezdete az asszonyi kacérság. Száz
asszony közül, aki efféle kalandba ereszkedik, körülbelül a fele bele is
ég, legtöbbnyire maga sem tudja hogyan.
Egy szellemes hölgy egyszer beszélgetés közben ezt mondta nekünk:
– Hogy önök, férfiak, nem ismernek minket, abban semmi különös sincs; de
annál különösebb, hogy mi magunk sem ismerjük magunkat és sohasem
tudjuk, mit hoz a legközelebbi öt perc.
A rossz asszony.
A _haragos hölgyek_ nem szépek; az arcuk egészen elveszíti angyali
vonásait és valami ördögi torzítja el, amit, ha csak egyszer is lát az,
aki azt a hölgyet szereti, soha életében nem felejti el. Mindig attól
retteg, hogy annak a hölgynek minden szépsége, jósága, szelidsége csak
ideig-óráig tartó álarc, ami mögött visszafojtott rossz indulatok
szörnyetegei lappanganak.
Haragos asszony: harmadnapos hideglelés.
* *
A jó asszony, B. Eötvös József szerint, olyan, mint a napsugár. Ha nem
is hoz semmit, minden gyarapszik tőle.
A rossz asszony pedig olyan, mint az árvíz. Minél többet hoz, annál
kevesebb a köszönet benne.
Felvilágosodás.
A nőben a világ dolgairól való tudás, vagy mint hibásan mondják: a
felvilágosodás nem egyazon dolog a férfi tudásával és
felvilágosodásával.
A fiatal leány tudjon sokat, de ne mindent, az idő úgyis meghozza lassan
az élet egész ismeretét. Mindig igen nagyon szomorú élete van annak, aki
20–22 ével korában már mindent tud és azonfelül is még egyet-mást. Az
élet az ilyen lénynek mi újat sem tud nyujtani többé, különösen pedig
kevés örömet.
Úgy van az helyesen, hogy az istenek minden korban másféle koszton
tartsák az embereket; de aki már fiatal korában végigette az étlapot, –
férfi vagy nő legyen az – az bizony kirabolta az istenek konyháját és
minden bizonnyal beteggé tette a gyomrát.
Fiatal lények magukhoz illő idealizmussal nézzék a világ dolgait, az
idősebbek pedig realizmussal. A cinikus ifjuság éppen olyan fonák, mint
a szentimentális vénség.
SZERELEM.
A szerelem felülmulja a benne való hitet. A mindennapi beszéd: ha tudnád
mennyire szeretlek, – mélyen és végtelenül igaz.
_Humboldt_.
A szerelem az egész embert érdekli, a maga egyetemes világával. Aki
tisztán fizikai viszonynak gondolja, az emberiséget az állatiasság felé
sülyeszti. Aki tisztán szellemi viszonynak, az pedig az angyalokhoz
akarja emelni, akik tiszta lelkek.
Az ember azonban csak ember.
A szerelem eszménye a test és lélek teljes összhangja. Akármelyik
hiányzik belőle, tökéletlen és esendő viszony.
* *
A szerelem isteni eredetű, de egyben a természet megnyilatkozása. A
házasság azonban társadalmi intézmény.
Úgy is lehet képzelni, hogy a szerelem vad folyású, gyakori áradásokkal
bővelkedő folyó. A házasság pedig az a töltésrendszer, ami azt a folyót
szépen a maga medrében tartja, hogy ki ne áradjon, el ne posványosodjék
és az emberi szorgalom gyümölcseit el ne pusztítsa.
Már most ez a kettő együtt jó és hasznos; de mennél vadabb és áradozóbb
az a folyó, annál jobban kigondolt töltésrendszerrel és
rőzsesarkantyúkkal kell azt illendő folyásban tartani. Mert ha egyszer
megvadul és kiszakítja a töltéseket, akkor szinte rosszabb, hogy töltés
van, mintha nem volna, mivel azután a kiömlött és elposványosodott vizet
bajos visszavezetni megint a rendes medrébe, éppen a – töltések miatt.
* *
Nem egész ember az, – férfi vagy nő – akinek életét mély, hatalmas és
mindenekfelett uralkodó szerelem meg nem termékenyítette.
Boldog-e az a szerelem, vagy nem az, a társadalmi rend bevett kereteiben
zajlik-e le, vagy pedig azon kívül, talán annak ellenére: a dolog igazi
lényegében keveset számít. Csak hatalmas legyen és igaz.
Igy érthető az, hogy némely ember szerelméért szó nélkül, szinte
boldogan, tud akár meg is halni, holott oly kimondhatatlanul sok
házasság van, amelynek kötelékeiben férfi és nő egy életen át kínlódik
anélkül, hogy a leghatalmasabb emberi érzés tűzén valaha átment volna.
* *
Vannak mélységei és magasságai az emberi életnek, amelyekhez kis mérték
nem való. És ezek közt bizonyosan a szerelemhez illik a legnagyobb
mérték.
Ezt a mértéket azonban nem szabad alkalmazni azokhoz a mindennapi ú. n.
szokvány-szerelmekhez, amelyek jönnek-mennek, keletkeznek és elmúlnak,
anélkül, hogy a világ felületén több nyomuk maradna, mint egy hamar
elpárolgó leheletnek.
Egymáshozvalóság.
Okosság azt ki nem kutathatja, hogy mitől szeretnek az emberek egymásba?
Kivált pedig ki nem lehet kutatni, hogy a nő mitől szeret _ebbe_ a
férfiba és mért nem _amabba_, holott talán amaz külső szépség, állás és
vagyon dolgában előbbrevaló.
Hogy valami oka van ennek, az bizonyos; de az olyan mélyen el van rejtve
az emberi szívbe, vérmérsékletbe, jellembe, hogy azt onnan a
legnagyítóbb mikroszkópiummal sem lehet talán soha kikutatni. Földöntúli
titoknak látszik, ami a természeti, észlelhető világot meghaladja s az
élet ismeretlen, magasabb törvényeivel érintkezik. Hogy a tudás hosszú
munkával egyet-mást ki fog deríteni róla, valószínű. Hogy az egészet
kiderítse, elképzelhetetlen.
* *
Igazán és mélyen nem szeretünk bele mindenkibe, hanem csak egyvalakibe,
aki _hozzánk való_. Miért való éppen az hozzánk, nem tudjuk.
Beszéljünk példában.
Száz egyén (férfi vagy nő) közt úgy nagyjából hozzánk illik 30; ha ezek
közül választunk házastársat, akkor megleszünk vele valahogyan. De van a
100 közt pl. 5, aki még sokkal jobban illenék hozzánk. Sőt van talán
_egy_, akivel annyira egymásnak valók vagyunk, hogy ha vele találkozunk
– még haladottabb korban is – legyőzhetetlen szenvedéllyel vonzódunk
egymáshoz. És ez az _igazi_, akiről még a tapasztalt matrónák is
beszélnek.
* *
De a szerelemben is sokféle káprázat lehetséges. Ha valamely szeles eszű
fiatal leányt odaadnak a legelsőnek, akibe beleszeret, sok a
valószínűség amellett, hogy később, sőt már későn látja meg az »igazit«
és akkor kész a házaséletben a legborzasztóbb pokol.
Viszont ez a férfira is illik.
Nem kell tehát a leányokat a házból korán, 16–18 éves korukban, kifelé
tolni. Legyen idejük. Ismerkedjenek meg sok férfival, menjenek sokszor
társaságba, mivel pl. 100 férfi közt hamarabb ráakadnak arra az
»igazira«, mint 10 között.
Igy csak véletlenség lehet a sorsuk, de egy egész életet nem szabad
puszta véletlenségekre alapítani.
Őszinteség.
Férfi és nő közt, ott, ahol szerelemről van szó, ha az a szerelem elég
erős arra, hogy egy egész élet viszontagságait kibírja és azt a
boldogságot nyujtsa, amit mind a ketten várnak tőle: akkor ott
őszinteségnek kell lennie mindenekelőtt. És jól jegyezzük meg:
elsősorban a cselekedetekben.
Az emberi élet nagy dolgait általában véve nem a szavak döntik el, hanem
a valóságok. Szilágyi Dezső egyszer azt mondta, – és rettenetesen
igazsága volt – hogy a legfényesebb szónoklat sem nyom annyit, mint egy
bolhának a teste.
A szerelmesek közt talán lehet az, hogy az egyik a másiktól nem kérdezi,
nem várja, vagy talán nem is akarja az egész valóságot hallani; de a
cselekedetekben mindig elvárja tőle az egész igazságot és az iránta való
teljes hűséget minden körülmények közt, tekintet nélkül egy harmadik,
vagy akárhányadik személy akármilyen érdekére vagy jólétére.
Ez az erkölcsi alapja két lény szerelmének, aminek erősnek kell lennie,
mint a szikla, mivel erre a sziklára épül fel egy egész család életének
minden boldogsága, ideértvén nemcsak az erkölcsi életet, de még a
vagyoni életet is, tehát minden néven nevezendő boldogságot.
* *
A férfinak egészen elég tudnia, hogy a nő őt nem szereti; ezzel minden
joga kialudt a bensőségre.
A nő szuverénitása éppen abból áll, hogy szívével azt ajándékozza meg,
akit szeret. Az ellene alkalmazott fenyegetés vagy kényszer a nő emberi
méltóságának legalább is olyan megtámadása, mintha a férfit becsületében
alázzák le.
Megbizhatlanság.
Vannak az emberi szívben _apró indulatocskák_ is igen nagy számmal.
Útszéli érzelmek, divatos félrelépések, rossz regények, rossz
elbeszélések és rossz színdarabok, gyakran rossz példák által
felébresztett s a helyes akarat által annak idejében meg nem állított
szerelmi nyegleségek és előítéletek. Gyarló hajlamai az anyagiasságnak,
amelyeket a közönséges életben gyakran igen kemény jelzővel szokás
lesujtani.
Mert ha jól meggondoljuk, utóvégre is a kötelességérzés és a _tisztaság_
kultusza az, amin életünk java fel van építve.
Ha akaratunk olyan megbízhatatlan, hogy a legsilányabb indulat
szélcsapására is összeomlik, akkor bizonyára megbízhatatlanok vagyunk
egészen és nem kívánhatjuk magunknak azt a pietást, amivel az emberek
csak a nagy és hatalmas érzéseknek adósok a közös gyarlóság tudásánál
fogva.
* *
Az úgynevezett _próbák_ a szerelemben, amilyen pl. a féltékenység
felébresztése és az ehhez hasonló kisérletezések, nem igen
tiszteletreméltó dolgok. Rendesen csakis a szindarabokban szoktak jól
végződni.
A szerelem nem játék, hanem komoly valóság. Őszintébb, nyiltabb
mindennél, ami az emberi életben van. Kell is, hogy ilyen legyen, mivel
az élet legbecsesebb alkotása, a család alapja lesz.
Ez nem ismeri az apró fogásokat, csalárdságokat, cseleket és
hazugságokat, legkevésbé pedig a mesterséges szítást. Sőt mitől sem
irtózik úgy, mint ettől, mivel az megzavarja a bizalmat és mind a két
részről gyanuval fertőzteti meg azt, ami csak úgy ér valamit, ha mind a
két fél szabad és őszinte érzületén alapszik.
A »kipróbált« férfi a játék végén akkor is vesztesnek érzi magát, ha
nyert. A nőre nézve pedig – ha szeret – nincs nagyobb kegyetlenség, mint
az a tudat, ha látja, hogy szeretetében meg nem bíznak.
Kiváncsiság.
Ábrándozással eltelt, de tapasztalatok híján szűkölködő fiatal
leányoknál sűrű eset (sokkal sűrűbb, mint ezt a szülők hiszik), hogy
teljesen ismeretlen urakkal, rendesen az ujságok apró pikáns hirdetései
után indulva, névtelen levelezésekbe bocsátkoznak. Az ilyen titkos
levelezések jelentékeny része mondva csinált, képzelgő szerelemmel,
arckép küldésével, sokszor a név felfedezésével, találkozóval, vagy még
ennél is többel végződik. Jól szinte soha.
A horog, amivel a nőt megfogják, rendesen a kiváncsiság.
* *
Óvakodjunk azoktól a férfiaktól, akik tolvajutakon keresik a szerelmet.
Kivált pedig a magukat hirlapilag ajánlgató férfiaktól. Az ilyen
eszközökhöz forduló urak vagy nemük salakjához tartoznak, vagy pedig
egyáltalán nem tiszteletreméltó indulatokkal lépnek az ilyen ösvényre.
Olyan emberek ezek, akik csak kalandra vágynak. Továbbá gondolat és
jellem nélkül való léhűtők, orfeumlovagok, lumpok, jodoform-gentlemanek.
Olyanok is, akik egyenesen arra pályáznak, hogy később a könnyelműen
levelező hölgyeket cudarul megzsarolják, amire szintén több példa volt.
Az ilyen kiváncsiságnak rendesen túlérett hölgyek az ápolói és koraérett
leányok az áldozatai.
Féltékenység.
A féltékenység a szerelemben nem okvetlenül alacsony indulat; sokszor
összefér még a nagylelkű bizalommal is.
Lélektanilag el lehet képzelni féltékenységet bizalom mellett is, mivel
nagyon természetes, hogy azt, akit szeretünk, kizárólag magunk számára
akarjuk biztosítani. Ha bízunk benne, abból még nem következik az, hogy
azoktól, akik körülveszik és talán szerelmi szenvedéllyel közelednek
hozzá, ne féltsük.
Ez a féltékenységnek igazolt és legtűrhetőbb formája, mivel nem jár a
szeretett fél gyötrésével, sőt annak védelmére szolgál. De kevés lélek
bír annyi erkölcsi fegyelemmel, hogy a féltésből a gyanúsításba át ne
csapjon.
Azt lehetne mondani, hogy a féltés olyan szenvedély, mely kezdetben
megmarad a helyes határok közt, de fejlődvén, közönségesen felveszi
magába a bizalmatlanságot is, később pedig még ennél is zavarosabb és
gyötrőbb indulatokat. Othello példája mutatja végső fejlődésében az ősi
pusztító szenvedélyeket is, egészen az ölés vágyáig.
* *
Paul Janet a szenvedélynek három fokát különbözteti meg. Az első
fokozott éberséggel, tettvággyal, a kedély és ész szokatlan
elevenségével jár. Mint ilyen, az emberiség legnagyobb jótéteménye s a
világ előbbrevitelénél soha eléggé meg nem becsülhető tényező.
A második fok túlzásokkal jár: itt-ott saját műveit rombolja s az
erkölcsi törvényeket is kész megtámadni, hogy valóságos vagy képzelt
igazait érvényre juttassa. Ilyen a szenvedélyességig fokozott szerelem
(azért mondják: bele van bolondulva) és a fanatikus hazafiság.
A harmadik fok a pusztító szenvedély, amely már egyenesen rombolásra
tör, gyanusít, támad, verekszik, sőt öl. Ezen túl már csak az összeomlás
van s nem marad más hátra, mint a borzasztó kijózanodás, a belső vagy
külső megsemmisülés.
A féltékenységnek is éppen így megvan ez a három foka. Boldog az, aki
meg bírja fékezni a bizalommal még idején.
* *
Féltékenységbeli civódások sokszor előfordulnak a szerelmesvilágban.
Alapjában véve a jellemek összeegyeztetése végett folyó küzdelem az.
Éppen olyan kellemetlen mint a vásáros életben az alkudozások, amelyek
azonban mégis szükségesek a megegyezéshez.
Egyébiránt többnyire a férfi az ilyen civódások oka. Természeténél fogva
pozitiv, követelő és önző lény lévén, a féltékenység szenvedélye nála
utóvégre sem más, mint az az eszköz, mellyel szeretete tárgyát kizárólag
magának akarja biztosítani. De mint minden heves szenvedély, ez is
végtelen sok igazságtalansággal jár.
Az élet azonban más példákat is mutat. Nem egy Othellót, akinek gyanuja
alapos és még több bűnös Desdemonát, akit nem fojtanak meg, hanem
ártatlanságát a legkisebb bizonyítékra elhiszik.
* *
Legyünk egészen igazságosak. A nőre nézve a féltékenység, ha sokszor
kellemetlen is, sohasem megalázó. Még az is, aki nagy stilben játssza a
sértett ártatlanságot, még az is érzi, hogy rá nézve a féltékenységben
van valami megtisztelő vagy legalább hizelgő, mert hiszen ebből látja,
hogy nagyon szeretik. Ez pedig utóvégre is a fődolog.
* *
A férje féltékenysége miatt panaszkodó nő többnyire dicsekszik.
A féltékenység a szerelemnek csak mellékproduktuma, mint a gázgyártásnak
a kőszénkátrány. Vagy talán még jobb hasonlat, ha azt mondjuk: mint a
háztulajdonosi állapotnak – a tűzvész.
Igen sok háztulajdonos van, akinek a háza sohasem ég le, de azért
mindegyik biztosítja.
* *
Bizonyára van szerelem féltékenység nélkül, sőt a legnagyobb szerelmek
éppen ilyenek, mivel nagy bizalommal vannak összekapcsolva.
Az apró lelkecskék apró szerelmeivel azonban örökös féltékenységek
járnak. És ezek még akkor is kibékülésekkel végződnek, ha igazán komoly
ok van a féltékenykedésre.
Gazdagság.
A gazdag leányok rendesen ki vannak téve annak a gyötrelemnek, hogy a
feléjük közeledő gentlemanekről nem tudják bizonyosan, vajjon őket
magukat kívánják-e, vagy a vagyonukat? És irigylik a szegényebb
leányokat, akik ezt a nem közönséges aggodalmat nem ismerik.
Hála Istennek, a szegény leányok is el vannak látva a jó istentől némi
adománnyal s ha jól gazdálkodnak vele, ők is éppen annyira boldogokká
lehetnek, mint a szegény – gazdagok.
Lázadások.
Aki a társadalom vagy a törvény kötelékei ellen lázad, annak lehet
sokszor igazsága is. Csakhogy ennek az igazságnak igazán igazi
igazságnak kell lennie.
Tegyük fel, hogy egy képtelen házasság kötelékében a nő mást szeret.
Kényszerítés, megaláztatás, szeretetlenség mentheti. De csak egy
feltétel alatt; akkor, ha az a szerelem kizárólagos, tökéletes, szinte
tragikai erejű, ami alól nincs szabadulás.
A világ ilyenkor, de csakis ilyenkor, megadja csöndesen a bocsánatot.
Látja, ugyan, hogy itt a »rend« ellen van valami, de nem jár utána.
Csendesen becsukja az egyik szemét, néha mind a kettőt is és megelégszik
azzal, ha a »rend« külső látszata: a dekórum meg van őrizve. Többet nem
kíván, mivel az emberek tudják, hogy az ilyen állapot tulajdonképpen
igen nagy szerencsétlenség arra nézve, aki benne van s végre is a
gyarlóság a mi közös sorsunk.
Csakhogy mindez nincs ingyen. A dolgok ilyen tragikai éle mellett annak,
aki az emberek csendes elnézésére tart számot, meghúzódással és hálával
kell viszonoznia a többiek hallgatag jóindulatát. Amint az emberek
észreveszik, hogy nem tud meghúzódni azon a téren, amit a helyes érzület
az ő számára kijelölt, vagy talán provokálja a társadalmat: az
irgalomnak is azonnal vége van. Többé nem hisznek sem
szerencsétlenségében, sem tragikai összeütközéseiben és kinyitják félig
becsukott szemüket egészen.
Az életben nem lehet tragédiákat rendezni – leszállított árak mellett.
* *
Igen sokan megsiratták már azt a leánykori előitéletüket, hogy férjhez
menve _szabadabbak_ lesznek, mint leánykorukban voltak.
A férjhezmenés nem rabszolga-felszabadítás, hanem komoly és nagy
kötelességek önként való felvállalása. Olyanoké, amelyek az emberi
természettel összhangban állanak s így helyes teljesítésükben az élet
igazi boldogsága rejlik.
Az a leány tehát, akinek érzelmei és erkölcsi fogalmai rendben vannak, a
férjhezmenést sohasem fogja abból a szempontból tekinteni, hogy ő most
»felszabadul«, mint az inas-gyerek, amikor legénnyé avatják. Inkább
abból a szempontból, hogy milyen hű, odaadó és önfeláldozó élettársa
lesz annak a férfinak, akit szeret s mennyi jósággal és derékséggel
fogja vele együtt az élet nagy és sokszor igen nehéz kötelességeit
teljesíteni.
A férjhez menő leány lelkesedésében kell hogy mindig legyen valami annak
a katonának önzetlen lelkesedéséből, aki haláláig hűséget érez a zászló
iránt, amelyre felesküdött.
Gyarlóságok.
A visszautasított vagy _csalódott szerelem_ az emberi élet legnagyobb
gyötrelmei közé tartozik. Shakespeare is azok közé sorolja Hamlet híres
monológjában.
A nemesebben organizált egyéneknél az igaz és hatalmas érzés bukása
óriási lelki sérülést hagy maga után, mely szinte a világ összeomlásával
egyenlő.
Mennél erősebb, igazabb és egészségesebb volt a csalódott szerelem,
annál nehezebb annak bukásából kigyógyulni. Valósággal elő is fordul,
hogy a csalódott férfi, első fájdalmai által megkuszált ésszel, az
öngyilkosságba menekszik (a nő ritkábban), avagy erős elhatározással
mindenkorra lemond a házasságról.
Ezek azonban kivételek: a szenvedély vagy a hűség maximumai, amiből az
írók a tragédiákat alkotják. Mert hiszen a tragédia a nagy és nemes
tulajdonságok emberfölötti túlzása. Nagyszerű, szép és elragadó, de
egyúttal megdöbbentő tünemény, ami az embert arra figyelmezteti, hogy az
életet szabályozó nagy törvények ellen még a jóban és nemesben se
lázadjon fel.
Ám az élet nagy sodrában a természet törvényei közönségesen nem így
érvényesülnek, hanem úgy, hogy az ilyen seb nagy szenvedések és kimerítő
lázak után lassanként beheged.
* *
A szívbeli ügyek igen finom, kényes dolgok és a szerződésnek semmiféle
formáját nem tűrik meg. Senki se kössön le magának tehát _időnek előtte_
házassági igérettel nőt, mivel ezzel kihívja maga ellen az emberi
gyarlóságot.
Az idő ismeretlen változásokat rejt magában. A szerelemben is vannak
előítéletek, kivált nagyon fiatal egyéneknél. A leglángolóbb polgári
szerelmekről is igen sokszor kiderült már, hogy azok voltaképpen
csalódások és káprázatok voltak.
A fiatal leányok könnyen beleszeretnek a legelső szép »bajuszba« s
később, érzelmeik és gondolkozásuk tisztultával egyszerre meglátnak egy
másikat, akinek a bajuszához kifogás fér, de mégis ez az »igazi«. Sőt
gyakran egy harmadik az »igazi«.
Az a fiatal ember, aki olyan helyzetben van, hogy csak úgy 3–4 év mulva
szerezheti meg a házasélethez szükséges vagyoni alapot vagy önállóságot,
leghelyesebben teszi, – leglovagiasabban mindenesetre – ha érzelmein
uralkodik és sem a leányt, sem a mamát nem köti le.
Ha a viszony egészséges, lekötés nélkül is tartani fog addig, amíg a
»komoly« év be nem következik. Ha pedig nem az, akkor, ha fájdalom
nélkül nem is, de szerencsétlenség, harag, szemrehányás és önvád nélkül
bomlik fel.
* *
A nemesebb természetű emberi viszonyok jósága, igazsága, megbízhatósága
nemcsak abban áll, hogy ez vagy az a viszony meg bír-e dacolni a külső
akadályokkal és le bírja-e győzni az ellenkező hatásokat; hanem abban,
hogy kiállja-e a _magunk gyarlóságának_ próbáját is épségben?
Az ember élete telve van tökéletlenségekkel. Romboló indulatok is
lakoznak bennünk. A legtökéletesebb ember sem mondhatja magáról, hogy
»én ezeknek feltétlen ura vagyok a magam akarata által«. És ha olykor az
életben azt látjuk, hogy ez vagy amaz a viszony felbomlott, ez vagy amaz
a szerelem elhalványult, veszített, elhidegült: akkor ne feledjük el,
hogy ott kevésbbé a külső viszonyok hatását, mint inkább az emberi
gyarlóság művét látjuk.
* *
Vannak _praktikus szerelmek_ az életben. Ha azonban ezek volnának az
igazi szerelmek, akkor Shakespeare nem úgy fejezte volna be Romeo és
Julia tragédiáját, mint ahogyan tette, hanem úgy, hogy a barát
összebékítette volna a Montague és Capulet családokat s következőképpen
fejlődtek volna a dolgok:
Romeo Veronában rövidárúkereskedést nyitott volna s míg ő a vevőkkel a
boltban vesződött volna, azalatt Julia ő nagyságának udvaroltak volna a
szomszéd gavallérok. De azért nem lett volna válás a dologból, mivel a
Romeo bejegyzett cég, hogy hitelezői elől meneküljön és Julia hozományát
biztosítsa, átruházta volna az üzletet Juliára s innét túl Montague J.
cég alatt folyt volna tovább az üzlet, Romeo pedig megmaradt volna benne
cégvezetőnek.
* *
Az a nő, aki az iránta való szerelmet a férfi indulatainak
_hevességéből_ és türelmetlenségéből ítéli meg, rendesen csalatkozik és
talán ennél jobbat nem is érdemel.
Gyakran a legdühösebb szerelmes szívében nincs más, mint fékezetlen
indulat, mely fellobban és elég, mint a puskapor. Más jelenségek után
kell tehát ítélni. A nők értékesebb része így is cselekszik. Ezer és
ezer jel van, amiből ítélni lehet s ezeknek a jeleknek nem kell éppen
zajosaknak lenniök. De valamennyi közt legbiztosabb jele a szerelem
erejének az időmulás és az állhatatos kitartás.
A szerelem nagyságát nem annak robbanó ereje, hanem erőssége és
állhatatossága fejezi be.
* *
Nem tévedhet meg jobban a nő és nem követhet el borzasztóbb hazugságot,
de egyben csalást is, mint azzal, ha _tudva_ olyan férfihez megy nőül,
akit szeretni nem tud.
A kényelem, jólét, gazdaság, családi érdek sok nővel elhitette eddig is
és el fogja hitetni ezután is, hogy így is boldog lehet; de nem volt,
nem is lesz olyan nő soha, aki ilyen hazugságra épített házasságban
magát szerencsétlennek és nyomorultnak ne érezné, még akkor is, ha csupa
bársonyban, selyemben és aranyban fuldoklik.
* *
A szerelem annyira _egyéni dolog_, hogy két szerelmes emberi lény
érzelmeit, fájdalmait, örömeit még a hozzájuk legközelebb álló barátok
és rokonok sem képesek megérteni. Idegen emberek meg éppen mosolyognak
és nevetnek az olyan lelki gyötrelmeken, amelyek magukban véve a
legnagyobb részvételre és szánalomra érdemesek.
Ez az oka annak, hogy a szerelmesek a maguk ügyét-baját csak maguk
képesek rendbe hozni. Az idegen beavatkozás mindig inkább ront, mint
használ, gyakran pedig mindent végképpen elmérgesít.
* *
Ha tiszta borról és _tiszta szerelemről_ hallunk beszélni, legyünk
elővigyázatosak. Ez alatt a vignette alatt sok hamis árú kel az életben.
Bizalom.
A szerelem _bizalom_ nélkül tökéletlen érzés. Meg kellene gondolnunk
mindig, hogy mi is annyi bizalmat érdemlünk, amennyivel azt
megajándékozzuk, akit szeretünk. Vagy megfordítva: ha magunk számára
bizalmat kívánunk, akkor annak az egyenértékét meg kell adnunk a magunk
bizalmával.
* *
A _bizalom_ a szerető szívnek legtisztább ajándéka s bárha olyan
megfoghatatlan, mint a lehelet, mégis sziklakő az, amire egy életet rá
lehet építeni.
De csak úgy, ha van és ha magától támad, mint a mezők lilioma. Más ember
ne mondja a nőnek soha, hogy bízzál vagy higyj ebben, vagy abban. Ha ő
bízni és hinni tud önmagától, csak az az erős és igazi. S ha neki
kétségei vannak, máris igazsága van.