Szerző a házasságról általában és különösen // A »nő« irodalomban és
művészetben // Szerző megtudja, mily viszonyban állanak egymással oihák
és bullokok // Szerző nehány eredeti felfedezése e kérdésben…
Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem, (útleirásomban, ami az
időbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve, hogy
odalent, a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket készíteni
megfelelő írószerszámok hiányában), hogy _Opula_ először érdeklődött a
szárazföldi értelemben vett „házasság“ szónak és fogalomnak jelentősége
iránt. Előadásomban ugyanis gyakran fordult elő ez a szó s egy
alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki (nem tudom elégszer
emlékeztetni az olvasót, hogy az _oiha_-nyelv csupa indulatszóból áll),
hogy felkeltettem vele úrnőm figyelmét és szánalmát.
Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, ha példával magyarázok: és
erre a példára a magam személye kinálkozik alkalmasan. Környezetemben,
mikor még otthon éltem, mindenki elismerte, hogy a kor hangulatának és
szellemének megfelelő értelemben mintaszerű házasságban élek – ez a
házasság egy boldog és szerencsés szerelemnek volt betetőzése,
irígylésreméltó férj hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában,
kinek kezéért annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.
Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam: lángoló
hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A jövő, mint
valami csodálatos lehetőség lebegett előttem, úgy éreztem, hegyeket
tudnék elmozdítani, hogy helyükben ismeretlen forrásokra bukkanjak,
melyekből boldogság és megismerés fakad, az egész emberi nem sorsát
eldöntő, jelentőségét megszázszorozó csodálatos erő. Nem tudtam még,
hogy mi vár reám, de a szépnek, jónak és igaznak szentháromsága
biztatott, hogy elérem azt a világosságot, az életnek teljét,
legmagasabb fokát, ahonnan isten gyanánt tekinthetek körül: alkotó és
teremtő isten leszek, nem játékszere, hanem irányítója sorsnak és
természetnek. Ebben az időben ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki
aztán szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat
adott. Ő még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú.
Elhatároztam, hogy magamévá teszem s ő, megsejtvén szándékomat,
szépségének minden teremtő erejét és hatalmát önzetlenül arra
fordította, hogy az én erőmet, kitartásomat serkentse, ösztönző
álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel és cselekvésre buzdít.
Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással, beiratkoztam az
egyetemre és csakhamar megszereztem a seborvosi oklevelet. Soha nem
felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor, kipirult arccal és
lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: öt évi megfeszített munka és
nélkülözés eredményét. Egy édes csók, biztató tekintet volt a jutalmam –
soha ilyen elégedett nem voltam életemben. Csakhamar állást kaptam:
társultam egyik kartársammal, seborvosi intézetet alapítottunk s én egy
bizonyos, megfelelő összeg birtokába jutottam, ami lehetővé tette
számomra a nősülést.
A mátkaság boldog heteit próbáltam ezekután elmagyarázni _Opulá_-nak, a
legváltozatosabb felkiáltásokkal – készülődést a családi fészek
berendezésére, együttes tervezgetést, bensőséges csacsogásokat, hogy
milyen legyen a hálószoba, a nagy álló tükör, a fésülködő köpeny, a
kölni-vizes kristályüveg stb. Esküvőnkön nőm mindenkit elkápráztatott
szépségével: mindenki gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam s
én boldogan fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.
Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnőmnek. A keltőóra ütő
szavára halkan felkelek, hogy szendergő nőmet ne zavarjam: lábujjhegyen
lopózom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár, hogy feladja cipőimet.
Megreggelizem s a klinikára sietek – délelőttöm szorgos munkában telik
el, csak a déli órákban van annyi időm, hogy társadalmi
kötelezettségeimnek eleget tegyek – meglátogassak néhány politikai
egyesületet, melynek tagja vagyok. Hazamenet betérek a boltokba s nőm
részére megvásárolom azokat a cikkeket, melyeknek listáját előző este
írta össze számomra – a magam számára inasom szokott vásárolni. Közben
nőm felkelt, felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott és kikocsikázott a
sétányra, hogy társadalmi állásunknak, – mely megköveteli, hogy a nő
megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi helyzetének és előkelő
szinvonalának hangsúlyozására, – eleget tegyen. Egyszerre érkezünk haza,
inasom és én: inasom rólam segíti le a kabátot, én pedig nőmről, aki e
percben tért meg, kipirulva s hálásan nyujtja csókra a kezét örömében,
hogy mindenkinek tetszett. Ebédhez átöltözik – én közben bort töltök a
poharakba s mikor belép, felállok, hogy a széket alájatoljam, míg inasom
ugyanezt teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az
asztalnál, akik tanulnak tőlem jó modort és irígyelnek, hogy ilyen szép
és előkelő nőt szolgálhatok ki.
Ebéd után nőm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el. Orvosi
rendelésem következik, majd, ennek végeztével, elnézek kicsit a körbe,
ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk: mindig van valami,
ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi – gazdasági, kereskedelmi
ellentétek más országokkal, amik esetleges összetűzésekre adhatnak
alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló polgártársaink érdekeit másképpen
megvédeni nem tudjuk. Nőm közben barátnőit látogatja, szabónőjét keresi
fel: fáradhatatlan abban a törekvésben, mely a nő legszentebb
kötelességét: hogy mindig szép és kivánatos, a férfi tevékenységének
buzdítója és jutalma legyen, alkotja. Este, mikor magunkra maradunk,
élvezhetem aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat
kellett magyaráznom _Opulá_-nak – egy rövid, boldog felkiáltás elég
volt.
Elmondtam még úrnőmnek azt is, hogy boldogságom természetesen nem volt
mindig zavartalan. Nőm gyakran volt rosszkedvű és lehangolt. Voltak
vakmerő férfiak, akik, irígyelve boldogságomat, igyekeztek őt elhódítani
tőlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem és egyéb javak kecsegtető
igérgetésével igyekeztek elérni. Nőm gyakran volt kisértésben és én
rettenetesen szenvedtem. De a végén én győztem mindig s a kisértőknek el
kellett ismerni, hogy abban a harcban, amit egy Darwin, egy Weininger,
egy Molnár Ferenc, egy Ady Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és
legborzasztóbb harcnak, én vagyok az erősebb. Egy-két párbajom is akadt,
melyekben többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet – mint seborvos,
mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos kimenetelű.
Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz időkben sokat foglalkoztam azzal a
nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja: a nő
problémájával. Sokat olvastam és gyakran jártam szinházba, mint az
emberi lélek legizgatóbb és mindig időszerű politikájának fórumára.
Szépirodalomban járatos ember lévén, bő kivonatokban vázoltam századunk
és a mult század legnagyobb költői alkotásait s ezeknek a tanulságait:
lángelméjű férfiak műveit, melyekből tökéletesen megismerhetővé válik az
a rejtély, amit nőnek nevezünk. Beszéltem azokról a nagyokról, akik a
férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a
nőt s azokról, akik a testi szerelem durva és egyszerű tényeit akarván
csak látni, úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb műszerrel
figyelték és ábrázolták őt.
E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade, naturalizmus
és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem, részletekre térve ki,
amiket itt, illemből, nem ismételhetek) – és külön, előkelő közösségbe
kerültek a női lélek titkának hivatott boncolói – egy Flaubert, egy
Stendhal, egy Bataille. Röviden előadtam a tartalmát egész sereg modern
drámának: elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhart
Hauptmannt, Shawt, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön
beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!) hol
tragikusan írták meg a nő ingatag jellemének szörnyű következményeit a
férfi sorsában.
_Opula_ itt váratlanul közbeszólt és azt a csodálatos kérdést tette fel,
hogy Strindberg milyen fehérnemüt és felsőruhát hordott – és milyent
hordott Duse a „Kaméliás hölgy“ cimű darab főpróbáján. Arra kért, írjam
ezt le részletesebben, mert a többi fejtegetést két szóból is megértette
volna, ehhez azonban tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepődve
engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden
végezhetek – Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván, egyenruhát
hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a férfi
meztelenségét, meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra
öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a karunkat és kettőbe a
lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke, vagy fekete szövetből (soha
másszinüből) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és
nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test két természetes
választóvonala, derék és térd, ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket
hordja Európában minden férfi, tehát az említett Strindberg is ezt
hordta, amig élt, bár nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz.
Nehezebb feladat a második kérdésre felelni – dámáink a legváltozatosabb
és leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen
úgy, mint az állatvilágban, kettős: csekély részben szolgálják az
időjárás elleni védelmet, főfeladatuk a nőknek sajátos, női értelemben
való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak ingerlése, oly
módon, hogy a nő illatos és letépni való virágnak, vagy még inkább
kivánatos gyümölcsnek hatását keltse s fokozza értékét a férfi szemében.
_Opula_ megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal élnék –
ezeknek célját nem tudta felismerni s azt állította, hogy a
hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi _bullok_-jaink, mint azok az
elaljasodott (elcsúfított) _oihá_-k, akik közöttünk élnek s akiket én
„nők“-nek szoktam nevezni, a ruhákkal, melyekkel testük tökéletlenségét
akarják tökéletessé tenni. Ha nem tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel
szeretni, vagy megszerettetni azt, amiről beszélünk, mindjárt hasonlatot
ráncigálunk elő a hiány pótlására, mint a kereskedő, aki azt mondja a
vajról, hogy „olyan, mint a mandula“, vagy a manduláról, hogy „olyan,
mint a vaj“, mert nem bízik benne, hogy az árú önmagáért beszél, saját
tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott _oihá_-inknak
ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak, vagy gyümölcsnek kivánjuk
meg őket, ez csak azért van nyilván, mert ruha nélkül nem eléggé virágok
és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt nem is tartja lényegesnek, mert
előadásom alapján most már körülbelül tisztában van azzal, amit meg
akart tudni. Csak azt nem érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak
engem, olyanféle ruhában voltam, mint amilyennek a _bullok_-ok ruháit
írtam le.
Most végre megértettem, hogy _Opula_ engem nem tart _bullok_-nak, azaz
férfinek, hanem az elkorcsosodott _oihá_-k neméhez számít, – magához
hasonlónak, nőnek vél, tekintettel testi megjelenésemre, mely az ő
szempontjából valóban inkább hasonlított „érzelmes lény“-hez, azaz
nőhöz, mint ama szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit
képviselik. Egyelőre óvakodtam őt tévedéséről felvilágosítani, –
őszintén szólva, ebben az országban ez a tévedés inkább hízelgő volt
reám nézve – de észszerűbbnek is látszott, ha nem világosítom fel a
valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom remélni, hogy akkor is
szóba állana velem és méltatna érdeklődésére, ha megtudná, hogy
_lényegben_ közelebb állok ama férgekhez, akik csak megvetést és undort
keltettek benne.
Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de bátorságom
se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár elkorcsosultnak, mégis csak
_oihá_-nak tartott, számított rá, hogy meg fogom érteni őt s hogy
végeredményben megegyezünk, ha _bullok_-okról van szó. Ruházatomra
vonatkozóan tehát kitérő választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik
megtámadták hajónkat, mielőtt az elsülyedt, s engem kényszerítettek rá,
hogy átöltözzem! Ebből megtudta _Opula_, hogy a mi _bullok_-jaink
testileg körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi _oihá_-k
vagyunk, – ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti azt,
ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és érzelmi
szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a capilláriabeli
_bullok_-ok között“. Ezt magam is elismertem, úgymond, mindazzal, amit
kérdéseire adott válasz formájában elbeszéltem.
Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen éppen az
ellenkezőjéről akartam őt meggyőzni mindannak, amit, íme, levont
előadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a hasonlóságot, amihez
képest a különbségek „említésre érdemesnek“ se mondhatók.
_Opula_ válaszából végre megtudtam, ami eddig csak homályos,
kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kis gyermekben a
származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és élettani szempontból
milyen szerepet játszanak Capilláriában a _bullok_-ok a fajfenntartás
nagy munkájában. Röviden, néhány szóban közlök erről annyit, amennyit a
tudományos tárgyilagosság és útleíró lelkiismeretem okvetetlenül
megkövetel: távol áll tőlem, hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a
szemérmes olvasót.
Nos tehát: az _oihá_-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink, eleveneket
szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló _oihá_-kat. A megtermékenyülés
kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek, legtöbben nem is tudnak
róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is kell, mint egészséges szervek
és jó táplálkozás. Néhány tudós _oiha_, a mi „elkorcsosult“ fajtánkhoz
hasonló, mégis kimutatta – és ezt hosszas keresztkérdésekre sikerült
csak megtudnom, – hogy azok az _oihá_-k, akiknek étrendjéből hiányzik a
csemege, amit ittlétem első napján szolgáltak fel: a frissen sajtolt,
eleven _bullok_-velő, nem szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre
a csemegére. Úgy látszik hát, a _bullok_-velőben van valami anyag, ami
nélkül nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a
_bullok_-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék salakjából
kelnek életre, – hogy egymás között szaporodnának, mint a tengerfenék
más férgei és csúszó-mászói, erre nézve nincsen semmi bizonyíték – azt
sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket szülnek-e, avagy petéket
raknak, mint a hüllők. Annyi bizonyos, hogy a végtelen tengerfenéknek
azokon a vidékein élnek csak, ahol _oihá_-k is vannak: vadon nem
fordulnak elő, de az _oihá_-k társaságában mindig és mindenütt, igen
nagy számban, mint afféle élősdiek – tenyésztésükről nem is kell
gondoskodni, elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra,
amit, mint háziférgek, az _oihá_-k életfeltételeinek létrehozásában
szolgálnak.
Ennyi volt az, amit _Opulá_-tól a _bullok_-ok természetrajzára
vonatkozóan megtudtam. És ez nem volna sok, semmiképpen sem kielégítő,
ha nem volna módomban hozzáfűzni néhány megállapítást, mint szerény
kutatásaim eredményét, – oly kutatásokét, melyeket önállóan, az _oihá_-k
utasítása nélkül, végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy inkább
felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen nagyjelentőségű
eredménynek tekinthetők: Capilláriában oly érdektelen természetűeknek
bizonyúltak, hogy mikor _Opulá_-val közöltem őket, abban a reményben,
hogy mint egy capilláriabeli Darwint, vagy Newtont fog ünnepelni, aki
felfedezte a _bullok_-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt
mondotta, hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes,
vagy mulatságos.
Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végső
eredménye röviden ennyi:
A _bullok_-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek tartanak, mint
nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek el róluk, hogy az
_oihá_-k szaporodását stimuláns gyanánt elősegítik, – a valóságban még
ma is, mint az _oiha_-mitológia már említett legendája tartja, az
_oihá_-k testéből származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult
módja rejtette el ezt a tényt az _oihá_-k szeme előtt. Minden _oiha_
születésekor száz-kétszáz _bullok_ is napvilágra kerül – mégpedig a
_placentában_, azaz méhlepényben. Igen apró, szabadszemmel alig látható
férgecskék ezek az ujszülött kis _bullok_-ok, érthető, hogy az _oihá_-k,
akik nem kedvelik az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi
természettudósaink, eddig nem vették észre őket. A méhlepényben
nyüzsögnek és szülés idején az _oihá_-k ürülékében is van ilyen apró
_bullok_-magzat: ha aztán, a méhlepényt és ürüléket elsodorja az áramló
víz, az algák és korallok ágai közt megkapaszkodnak a kis _bullok_-ok,
vagy elkeverednek a fenék iszapjába: ott indulnak fejlődésnek. Innen a
hit, hogy a tengerfenék salakja öklendezi ki őket magából.
Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk szerint, azt
lehetne mondani, hogy az _oihá_-k és _bullok_-ok ugyanolyan viszonyban
állanak egymással, mint nálunk a férfiak és a nők. De Capilláriában,
ahol a „_két nem_“ ismeretlen fogalom, ahol az ember, _a felsőbbrendü
lény, a teremtés koronája_ fogalmak kizárólag az _oihá_-kra vonatkoznak,
azt állítani, hogy egy _oiha_ és egy _bullok_ ugy viszonylanak
egymáshoz, mint egy egésznek két fele, mint a legfelsőbb életlehetőség
két egyenrangú tényezője: éppoly nevetséges és ostoba állítás volna,
mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná kimutatni holmi hóbortos
tudós, hogy az emberi méltóságot nem az értelem és belátás, a lélek
székhelye, az emberi agy képviseli, hanem például a máj, vagy a vese,
vagy a lép, vagy a nemi szerv, vagy egy erjesztőgomba, ami
táplálkozásunkat elősegíti.