A földi szerelem // A teremtés ura // Szépség és küzdelem // Nemek harca
// A nő, mint élvezeti tárgy // Opula néhány észrevétele, szerző
meghökkenése // A bullokok kiírtása // Néhány bullok-tipus tárgyilagos
leírása és jellemzése
Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes
és újszerű bódulatra, – az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb
variációja nagyjelentőségű esemény az _oihá_-k életművészetében – melyet
legutóbbi előadásom keltett benne, _Opula_ arra kért, beszélnék
hosszasabban azokról a lényekről, akik, az eddigiek alapján, úgy
látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak „érzelmes lényekhez“ (az
„értelem“ szót náluk az „érzelem“ helyettesíti, mint legmagasabb
életforma), vagyis hozzájuk és akiket én „nők“-nek neveztem: ennek a
szónak ugyanis van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a
szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről meggyőződni.
Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele,
hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nő,
földi, helyesebben, szárazföldi értelemben – a nő és az a viszony, ami a
férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget, vagy állapotot nem
kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte,
hiszen, amint említettem, az _oihá_-k körülbelül mindannyian szerelmesek
egymásba.
Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot
azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről,
helyesebben, a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában
tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely
pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül
elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a
szóbanforgó nemnek – legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a
szépség, illetve az a vonzerő, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség“
fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer
néhány errevonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De _Opulá_-t ez
egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak:
vajjon a „szépség“ és a „nő“ fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban
(„vágyaink“-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem,
hogy ez nagyrészt így van, ámbár… De az „érdeknélküli“ és „érdekelt“
megkülönböztetést már nem várta be – arra volt csak kiváncsi, (később
tudtam meg, miért) milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, _szárazföldi
bullok_-ok, női szépségnek nevezünk.
Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a
férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy
felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak, s amaz ocsmány
férgek között. De _Opula_ nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal:
parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.
Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár
ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából
egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétesértékű
tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi
szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek s a
kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.
Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint
elnyomatásának következményét, ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb
becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki,
hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen
benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam
azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért.
Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a
legnemesebb harag korbácsával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik
legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel
lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással
vázoltam a nagyvárosok életét – a vad hajszát és kergetőzést élvezetek
és örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll,
mint a gazdagság és jólét fokmérője.
Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek
hagyománya még ma is érezhető, sok félszeg szokásban. A szép nőt
fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes
tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi
rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a
pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít, anélkül,
hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat
tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom
legmagasabb, tehát a legszűkebb, köreiben van így, egy bizonyos rétegre
jellemző tünet csupán s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész
társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a
nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják, otthon és a
gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a
férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak
addig van így, amíg a nő _valóban_ csak ember és nem nő, – mihelyt
sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban
jut érvényre, esetenkint: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb
rétegek felé. A felsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg
testileg tökéletesebb példányait, – aki nagyvárosokban él, jól tudja,
hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang
arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni,
amiket házmesterleányok, repedtsarkú pesztonkák futottak be, akiket
szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveketbehálózó
démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.
E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a „sajnos“ szó állította meg, úgy
látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt
kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóbanforgó
házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert, ha így van, akkor én,
úgynevezett „gondolkodó“ _bullok_-társaimmal egyetemben, azt szeretném,
hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, – a békés
együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván
ez biztosítja csak.
A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak
percek mulva szedtem össze magam eléggé, hogy a „nemek harcá“-ról
beszélni tudjak, – de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt
állította, hogy a „nemek harcá“-ra ezekután nem kiváncsi, mivel arról
megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben
mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi _bullok_-ok, egyszerűen irigyek
vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és
boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a
dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik,
hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de
fájdalmunkban (ez a szó _oiha_-nyelven egyben „ostobaság“-ot is jelent)
nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.
Amit a nőről, mint „élvezeti“ tárgyról, csecsebecséről és fényüzésről
összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának
nevezné magát. Ami a „repedtsarkú pesztonká“-t és „házmesterleány“-t
illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam
elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a
férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos
birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik –
hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinél
„érdem“-nek, „erő“-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes,
vagyis szép nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az
élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és
örömből. Mert hiszen magam se hiszem komolyan, ha a nőről, mint tárgyról
beszélek; – anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos
benne, hogy a földi férfi, amikor általam „szerelmi szolgálat“-nak
nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba
öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is
fokozottan élvezi – enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is
bizonyos tekintetben.
De hogy lehet „élvezeti tárgy“ valami, ami maga is élvez? Ilyet csak
beteg vagy bárgyu értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról
beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket „cserébe“ szerelmükért, – de
hogy nevezhetek „cseré“-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat
nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben _csak_ a nő kap a
férfitól – külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó
belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő a
férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? –: azt a különös
jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos
fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített és nem jogot
gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett és nem vágyat elégített ki. Nos
tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna, – az nem „élvezeti tárgy“, nem
„birtok“ és nem „csecsebecse“, – hanem egyszerűen hódító, erősebb fél,
magasabbrendű lény. Ez nem szerződés, vagy megállapodás, kölcsönös
alapon: ez egyszerűen győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a
kevésbé tökéletesen.
A _bullok_ kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az,
hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná
fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit
ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget,
amit önkéntelen áldozatával ő tett lehetővé.
És _Opula_, felhasználva az időt, míg összeszedem magam, hogy érveket
gyüjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem: hasonlóságot
keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket
Capillária _bullok_-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem
szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és
tapasztaltam, ad erőt, hogy kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke
férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam
meggyőződni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a
_bullok_-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a
kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.
Arról a módról beszélt _Opula_, ahogy ők birtokukba szokták venni ama
kastélyokat és palotákat, amiket a _bullok_-ok építenek oly célból, hogy
elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot
elért, s az _oihá_-k számára alkalmatos lakásnak igérkezik, néhány
_oiha_ váratlanul behatol az épület belsejébe s azonnal árasztani kezdi
azt a könnyű folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem s
ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos női illatszerekhez.
Különös dolog, hogy a _bullok_-ok, évezredes tapasztalat ellenére
sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az
_oihá_-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen
dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat
rezegtetik és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.
A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte fokozott
izgalmat vált ki – és ők, nyilván tudják, honnan származik ez az
izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az épülő
párkányokat, keringeni kezdenek az _oihá_-k körül, egyre gyorsabb
iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint
egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást, – ez a verekedés különösen
akkor fajul el, ha – amint az néha megtörténik – az egyik _bullok_, akár
véletlenül, akár szándékosan, nekiverődik valamelyik _oihá_-nak (ezeket
_struborg_-oknak, vagy _strindberg_-eknek hívják). Ilyenkor valóságos
_bullok_-gyűrű képződik a látszólag megtámadott _oiha_ körül – a
_bullok_-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad és a
kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az
úgynevezett _gáláns_-ok, hevesen pofozzák és tépik a _strindberg_-eket:
_Opula_ állítása szerint az _oihá_-k halálra kacagják magukat ezen a
furcsa látványon, hogy _ezek_ akarják _őket_ megvédeni, amikor éppen
arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a _bullok_-ok
közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is
önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek
védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az _oihá_-k
_gont-_oknak, vagy _kant_-oknak neveznek és kellemetlen izük miatt
szorgalmasan irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el,
úgy látszik, arra vigyázva, nehogy az _oihá_-k tető alá hozzák és
lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból fogtak
hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé.
Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az _oihá_-knak nem kell bajlódniok:
ezt elvégzik más _bullok_-ok, az úgynevezett _koétá_-k vagy _poétá_-k,
ezek között különösen a _góté_-k vagy a tarajos _gőté_-k, a _vulde_-k,
_wilde_-k és _danunció_-k, akik, csodálatosképpen, szintén undorodnak
rosszagu _bullok_-társaiktól.
Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste
eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében, amivel
uszonyokat és szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt és kopoltyut
tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen
szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz
egyetlen, egyszerű szervnek, ami, legalább az _oihá_-k számára,
tökéletesen megfelel a célnak – mondom, e boldogtalan férgek lelkében
nem ismeretlen a hiúság érzése, _oiha_-i értelemben. Vannak közöttük
nagyszámmal, akik befurakodnak az _oihá_-k közé, illegetik magukat és
eltanulják az _oihá_-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy
tetszeni fognak – és megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba
teszik az evésre szánt és hizlalt _bullok_-okat, nemhogy rugkapálnának,
de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon először a forró
vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem
valami tetszés, vagy megkülönböztetés válogatja ki őket az _oihá_-k
személyében.