Látogatás a bullok-telepen // Bullok-művészek // Tér és idő // Úrnőm
nehány sajátos nézete az emberi fajtáról // Test és lélek // A hatodik
és hetedik érzék
A következő napok egyikén aztán _Opula_ olyan magyarázatát adta az egész
bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan meg lehetett érteni,
annyira ellentétben állott minden hitemmel és tudásommal, hogy hosszú
időbe tellett, míg magamhoz tértem, legalább annyira, amennyi ahhoz
kell, hogy az ember gondolatait rendbeszedje.
Úrnőm készülő _bullok_-telepeket látogatott éppen és megengedte, hogy
elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora lengett bizonytalanul az
épülő Bábel-tornyoknak – új külvárosa capilláriai székhelyének,
makacsul, fáradhatatlanul dolgozó _bullok_-tömegek műve: külön-külön
mindegyik egetverő létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen
gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek fenekén
e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak, meg újra
megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik. Bementünk az
egyik torony belsejébe is: úrnőm szakértelemmel nézegetett körül és
kijelentette, hogy ez az épület, az _oihá_-k szempontjából nézve, néhány
nap mulva elkészül. Három fal már elég magas; ha a negyedik is eléri
őket, értesíteni fogja barátnőit, hogy jöhetnek a füstölőkkel.
Megható volt látni a kis _bullok_-ok nyüzsgését, sürgés-forgását,
erőlködését. _Opula_ megjelenésére sem hagyták abba a munkát: néhányan
váltak csak le a párkányokról, odajöttek, körüluszkálták, apró szemeiket
kimeresztve. „Megfigyelnek!“ mondta _Opula_ mosolyogva, aztán, szavait
magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak művészi
ösztönüek, akik a készülő torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a rajzok
mindig, kivétel nélkül, _oihá_-kat ábrázolnak, különös helyzetekben, ami
arra enged következtetni, hogy e kis szörnyetegekben él valami derengő
sejtelem a szépségről és boldogságról, az élet valódi céljáról. Ezeket a
kis művészeket a dolgozó _bullok_-ok lenézik és csúfolják – _Opula_
hangutánzó szavakkal utánozva őket, értésemre adta, hogy
„vallásos“-aknak, „hivők“-nek hívják őket _bullok_-társaik: az _oihá_-t
ábrázoló képet pedig „bálvány“-nak, „isten“-nek. Maguk a művészek
„végzet“ és „sors“ hanggal jelzik az ábra jelentését.
Ebből megértettem azt, amit _Opula_ természetesnek talált, nekem azonban
eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a _bullok_ munkája
egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az _oihá_-t s miért nem harcol
ellene, ahelyett, hogy egymást marcangolja. A _bullok_ felsőbb lénynek,
metafizikai erőnek tartja az _oihá_-t, elvont fogalomnak, ami magában
foglalja az életet, – ellene küzdeni tehát, az ő furcsa értelme szerint,
annyi volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv művész,
közöttük is, mint emberek között, istennek nevezi ezt az erőt:
lerajzolja őt, áldozatot mutat be neki művével, hogy kiengesztelje és
meghallgatásra bírja.
Megnéztem egy ilyen bálványképet: – _bullok_-ok térdeltek előtte, akik
_Opula_ megjelenésekor szétrebbentek, a képre mutogattak és lökdösték
egymást. Csak körülírással tudnám elmondani, mi volt a tárgya ennek a
két _oihá_-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha másolatát
közölni akarnám jelen mű szövegében, semmiféle ország cenzurája nem
engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép közönséges trágárságot
ábrázolt, fajtalan műveletet: (a két _oihá_-n kivül néhány _bullok_ is
szerepelt rajta) olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni
kis hölgyeiket, rejtett zsebekből húzva elő, döntő pillanatokban,
remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.
Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem _Opulá_-t is, hogy vesse
tekintetét inkább a verejtékező és dolgozó _bullok_-tömegekre.
Felhasználtam az alkalmat, hogy jelképezzem velük azt, ami iránt eddig
hiába igyekeztem tiszteletet kelteni benne, amit férfimunkának,
férfiértelemnek, férfiakaratnak neveztem. Ime, mondottam emelt hangon:
van valami, ami boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet
áldozni az életet – valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség.
Kant úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég és bennem _a kategorikus
imperativus_. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék – ti
mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de mit tesz az? ők
belefognak újra, hittel és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem
szebb, nem magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben – az
életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem méltóbb-e a
lélekhez, mint beletörődni a végtelen jelenbe, nem kivánva a nagyszerű
jövőt?
Úrnőm csodálkozva nézett rám és megjegyezte, hogy térről és időről olyan
kiáltásaim vannak, amiket rendkivül unalmasaknak talál: arra kér,
hagyjam abba. Magas és mély, mult és jövő – ezek ostobaságok, hiszen
egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy ő kifejezte) – mivel az _oiha_
nincs mélyen és magasan, hanem ott van, ahol van, vagyis saját lelkében,
a világ közepén, örökké jelen és mindig boldogan. Ami a _bullok_-ok
magasság-vágyát illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és
változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben, feltéve,
hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni? Feljutnának a
tenger felszínére – kijutnának a szárazföldre, abba az országba, amiről
én beszéltem neki, s ahonnan, állítólag, származom. De hol van ebben az
országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt
valamivel nagyobbak a _bullok_-ok, de lényegben, mindabból, amit
előadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem
ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az
egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és
vallják be önmaguknak.
Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a
_bullok_-tenyésztés. Hogy a mi _bullok_-jaink csövekbe bujnak, az nagyon
természetes – a mi _oihá_-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy
fizikai mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az
alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját
vallomásomból, hogy a mi szegény _bullok_-jaink is, lelkük mélyén,
istenségnek tekintik az _oihá_-kat és fölényeskedésük tagadása csak
annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.
Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. _Opula_ saját
vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy
a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt a néhány
feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint
– úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek
a megoldásához, amit a nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak
meg, minden nehézség nélkül – a férfiak között legalább is lángelme
szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és
erőfeszítés. Hogy van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak
boncolgatják, a nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos
tudomány mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak
csak e tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi
szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se
tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi
lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk nincsen.
Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten alacsonyabbrangú
értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és
jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és működéséről, emberek
fedezték fel és határozták meg – ő maga hallgat és cselekszik. De a
valódi hivő tisztában van vele, hogy az ő hallgatása és a mi imánk abban
a viszonyban leli értelmét, amely isten és ember közt fennáll – hogy
nekünk szükségünk van istenre, de istennek nincsen szüksége reánk.
Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben lennének
nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak,
akik a nő aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét,
mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és
hogy lehetne őt boldoggá tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő.
Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és
eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi
_bullok_-jainkban, hogy nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és
otthagyják bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat
jobban szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent
ez, mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a
„lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden szólva
sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger
fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott megismerni, s ahol
egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e – de
ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nők, mint a férfiak.
Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de inkább
bizonyítja az, amit az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a
„fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul
nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy míg
a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt szeretik –
addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit keres, női neveket
ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha
már a nőt keresi a férfiban is – miért nem fordul egyenesen a nőhöz? S a
kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen női testet a nőnek, akit
szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a
_bullok_-ok festegetik az ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők,
hogy a nőnek _lelkileg_ is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a
férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná,
egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének csábító
feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan használjuk a szót,
hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és nem vesszük észre, a
valóságban milyen komolyan így van.
Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult
segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt küldött
harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge
volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk
elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő
utáni sóvárgását és komikusnak, ha nő liheg a férfi után, ha nem
ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak
érezzük?
_Opula_ elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem
eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az
arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentően szép, hogy torkomon
akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán
nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:
– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a
határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a
boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd
meg az utat, amin elinduljak!
_Opula_ lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott
egyet a fickándozó kis _bullok_-ok közül. Fölemelte és odatartotta
szemeim elé. Először láttam ilyen közelről ezt a furcsa kis
szörnyeteget.
– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró
lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. – Látod ezt a
zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s
ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra
szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent,
_oihá_-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is
emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi
„férfi“-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része
az egésznek, levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte
magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt:
szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is
vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz,
ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet
bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél –
s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a
természet, – megelőzheti csak, de a maga területén.
– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, amit az élettől kaptál,
csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak és ezer
mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek – és csinálhatsz a
szemedből tökéletesebb szemet – hiszen közelről látjátok a holdat
távcsöveitekkel és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket
üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa
testedet állóhelyéről, felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy
ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet
rendelte. Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, –
akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság,
amivel a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik
legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy
tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt hozzáfogunk a
tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani,
az letért erről az útról és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a
részecskéje a csodálatos _oihá_-nak, fellázadt az Egész ellen s azt
hitte, felveheti vele a versenyt, feleslegessé tudja tenni, pótolni,
utolérni.
– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla,
önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy erőlködik, _igazán_ nem
tud egyebet, mint hallani, – látni _igazán_ nem fog soha, áltatja csak
magát, nevetséges torz lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem
szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen
erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más
szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a
szem és látni a fül.
– De hát az értelem… – szóltam én közbe.
– Valóban, az értelem, – folytatta _Opula_ és mosolygott. – Mit gondolsz
róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem
arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkivül finom
szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is
láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát
ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és
osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni
mindent, amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem
zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire
való.
– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy megismerjem
az igazságot… a lélek…
_Opula_ mosolygott.
– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a
maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk, amit ti
_agy_-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy része, – ha a
legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti
odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „_én lelkem_“, úgy hívod,
úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy
mondod „az én kezem“, vagy az „én lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a
bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki
az… De miért nyugtalankodol? Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod
kezed, és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy –
ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban _oihá_-nak,
ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor
és istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden
lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy, ahogy
előtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata –
erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s
majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, –
mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.
– Ember… lélek… test… öröm és bánat… _oiha_… – dadogtam –… de ha ebben
merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki foglalkozzék az
Emberiséggel… a nagyszerű fajtával… embertársaimmal… nőkkel és
férfiakkal… az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön… Te csak az
Emberről beszélsz… a testről… kézről, lábról… szemről és fülről… az öt
érzékről, mely a testet, az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a
lelket… de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod
az Ember számára?
_Opula_ mosolygott.
– Hát elfelejtetted a hetediket?
Ránéztem.
– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.
_Opula_ mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó _bullok_-ot.