messze. Hétfőn hajnalban indultak el, kedden végződőtt a bonczolás:
kedden este a titkos tanács áldomásozott, mulatott és tanakodott s
szerdán 21-én reggelre szerencsésen föltalálta a holttestcsempészet és
tetemusztatás elméletét. Tehát csak két napi egérutjuk van a
tutajosoknak.
Utánuk!
Szolnok felé kellett menniök, arra folyik a Tisza. Szolnok a dadai
Csonkafűzeshez a vizi úton alig van 250 kilométer távolságra. Ezt az
utat még el nem végezhették. Valahol még útban kell lenniök.
Három vármegye dül Szolnokig a Tiszára. A jobbparton Heves, a balparton
Hajdu, mind a két parton Jász-Nagykun-Szolnok. Nosza sietni a táviróhoz
s felhivni a vármegyék alispánjait, járási főszolgabiráit s mozgékony
csendbiztosait, hogy álljanak őrt a Tisza partján s fogják el a
szeklenczei tutajosokat.
De közel harmincz falu és város is fekszik Szolnokig a folyam partján
vagy a part közelében s néhány rév, hid és csárda is. Kémek álljanak
mindenütt s vigyázzanak éjjel-nappal. Jön a tatár, jön a keleti dögvész!
A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs,
Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény,
Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna,
Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü.
Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél
gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell
fülelni a tutajosokat. Csőszök, kerülők, csárdások, révészek, halászok,
gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A
hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.
Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben
valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek,
halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád
pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit
ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a
kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?
Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első
feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.
A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt.
Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek
közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő
fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában.
Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy
különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.
Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha
előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg
voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se
mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át.
Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig
hatoltak előre.
Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti
tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap
se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot.
Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a
kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól
is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás
rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes
szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a
padkáról integetett a tutajosok elé.
– Itt jönnek a jómadarak!
Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre
fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton
Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen.
Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:
– Mi lesz a tutajokkal?
– Ne legyen zsidó azokra semmi gondod.
Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A
tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár
esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó
részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána
rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért,
se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni
ásójától. Még a pandurok előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna
alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda
került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.
A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s
azután a szolnoki vizsgálóbiró.
Egyiket se ismertem személyesen.
A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s
emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem
panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a
vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre
kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be.
Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját
megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali
buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki
gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a
károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a
lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a
mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül
alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a
közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s
kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai
ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a
balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.
Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen tudta volna mire.
Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró
agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se
tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a
tutajosokkal.
A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal
intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is
történt.
A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül
el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos.
Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét
órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy
napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e
négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.
Mit beszéltek a tutajosok?
Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek
tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol
terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak
időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret.
Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok,
miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették
el.
Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik
jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s
tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig
elkülönitették őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány.
Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem
beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis
annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha
mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy
beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.
A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is
sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek,
halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az
igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a
sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút
történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s
általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult,
hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az
emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet
valószinüvé lehet tenni.
Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden
további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.
Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három
forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre,
karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se
volt tiz korona. Ez az a tünet.
Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy efféle vállalatra pénz
nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az,
a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre,
a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le
nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti
őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre
puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.
Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba,
tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem
őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek,
viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki
juthatna sikerre ilyen szövetséggel?
Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos
tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem
lehetett.
A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk
kell röviden erről is.
A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves,
görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott
vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett
egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.
A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával
igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő,
Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel.
Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a
Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy
számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott
látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó,
rakodó, terhelő hely.
Junius 11-én itt is volt vasárnapi napon. Szentesi fia, Veil Salamon
számára kellett intézkednie fia megbizottjával, Veinstok Ignáczczal
egyetértve. Valami Smilovics Jankel nevü zsidó embertől vettek át
szálakat, tutajokat, azután Kiss Ferencz szücsmestertől és gazdától
vettek tüzifát, a tüzifával megterhelték a tutajokat s igy inditották
azokat útnak. A tutajok sáfárja Smilovics Jankel volt, a kormánybirók és
tutajosok közül csak Drimusz Györgyöt és Szirkó Mihályt emlitem fel. A
többihez a pörnek semmi köze.
Miként eresztették le a tutajokat Szolnokig: erről később emlékezem meg.
Junius 24-én este odaértek. Szombat este volt s ekkor nem történt velük
semmi. Másnap – hogy és hogy se – Herskó Dávid szeklenczei tutajosai
közé keveredett ez a Drimusz s a csendbiztosnak nyomban szemébe ötlött.
Hozzáfordult a csendbiztos:
– Hát te ki vagy, mi vagy? Te is ezekhez tartozol?
– Nem én. Én Smilovics sáfár tutajához tartozom.
– De csak láttad ezeket valahol?
– Láttam a Gólya-csárdánál.
A Gólya-csárda a tisza-nánai rév fölött van közvetlenül a folyam
partján, a révtől mintegy öt kilométernyire. Kivül esik minden
száraz-úton s talán ma már nem is csárda, csak annak hivják. Junius
21-én e csárda közelében kötöttek ki Herskóék s ők itt is maradtak a
következő napon át. Smilovics tutaja is megállt itt egy kis időre s
Drimusz látta, a mint Herskó Smilovicscsal szót váltott.
Ez elég volt arra, hogy Drimuszt is a szeklenczei tutajosokhoz kötözzék
s Nyiregyházára fogoly gyanánt elkisérjék. Tizennégy napig volt e miatt
fogságban. De el is tünt aztán ugy, hogy a per nyilvános tárgyalására
sehogy se tudtuk előkeriteni.
Smilovicsot és Szirkót útjokra eresztette a balmaz-ujvárosi csendbiztos
is, a szolnoki vizsgálóbiró is.
Szirkóval még egyszer találkozunk majd a tárgyaláson. Fiatal, 21 éves
orosz volt, katona; tutajútjáról nem tudott semmit, tanuskodása
jelentéktelen. A törvényszék elnöke nagy buzgalommal törekedett kivenni
belőle, hogy ő is tud valamit Herskó és Smilovics titkos dolgairól, de
nem boldogult vele semmire.
Smilovics már főalak. Sokszor lesz vele dolgunk.
Nagy következése lesz annak, hogy Drimusz György Bary vizsgálóbiró
kezébe került.
A halottcsempészet elméletének támogatására Herskónak és társainak
vallomásában nem talált a vizsgálóbiró semmi tájékoztatót, semmi
erősséget. Ő pedig minden áron be akarta bizonyitani, hogy a
csonkafűzesi halottat Herskóék csempészték.
De honnan és miként?
Bustyaházán, Huszton, Váriban nem szerezhették meg a halottat, mert ott
a tutajok összerovásánál s terhelésénél száz meg száz ember sürög-forog
éjjel-nappal. Urak, szegények, magyarok, oroszok, oláhok, zsidók,
vállalkozók, ügynökök, kocsmárosok, idegenek, helyi lakosok: itt
észrevétlenül holttestet hurczolni nem lehet.
S aztán megmondták az orvosok, hogy a holttest három-négy napnál tovább
a vizben nem lehetett, tehát a tutaj azt legföljebb Vencsellő és Tokaj
közt vehette át vagy talán csakis Tokajban, hova épen junius 14-én értek
Herskóék. S minthogy a holttest 18-án bukkant föl, Tokajtól kezdve lehet
három-négy napot számitani.
Ám a holttestet más nem szállithatta, csak zsidó. A titkos tanács s a
vizsgálóbiró a maga vak elmélkedésében ugy meg volt erről győződve, mint
a hogy ma után holnap következik. Azt a zsidót, azt az ismeretlen, azt a
titkos alakot, a ki a holttestet a tutajra hozta, elő kellett teremteni
a föld mélységéből is, a pokol fenekéről is.
S ime Drimusz nyomra vezet! Ő látta, a mint Herskó Ignácz a
Gólyacsárdánál Smilovics Jankellel néhány szót váltott. Megvan most már,
a kit keresünk. Smilovics lesz az, a kinek Solymosi Eszter álteteméről
tudnia kell!
Azonban a vizsgálóbiró nem hirtelenkedett. Szinte csodálom mérsékletét.
Julius 1-én végezte be a 16 tutajos első kihallgatását s már a következő
napon őt Eszláron és Tisza-Dadán találjuk s julius 3-án több, mint húsz
embert hallgat ki arra nézve, mikor és hol és miként bukkant föl a
holttest?
Kereste a gyanus nyomokat.
Egyetlen egyet se talált.
A jó dadai emberek szintén tele voltak ugyan a vérvád képzeletével, de
józaneszüket azért nem adták cserébe s erkölcsi tisztaságukról nem
mondtak le. Nem hazudoztak. Beteg agy látományaival nem hozakodtak elő.
Előadásuk egyszerü volt, a mint már korábban részletesebben elmondottam.
Egészen természetes jelenség képe állott elő beszédükből. Holttest
bukkant fel a vizen. A holttest már rothadásban volt, mert nagy szaga
volt. A folyam árja a tutajok felé sodorta s ekkor Csepkanics
észrevette. Fennakadt egy fűzfa gyökerének ágazatában, a tutajosok
értesitették a kerülőt, ez egy horgas ággal kivonszolta a partra s
estennen a tutajosok eltemették. Ez az egész.
Gyanus nyom nincsen.
Ha nincs: tovább kell keresnünk. Ez a vizsgálóbiró esze. Ha tanukat nem
találunk: vegyük elő a szakértőket. Az orvosi szakértők ime sokféle és
becses gyanuokot összetudtak már szerkeszteni. Most vegyük elő a
halászokat, révészeket, mérnököket, tengerészeket s általában a vizi
embereket. Hátha ők is tudnak valamit!
Tudnak. Csakhogy igen gyakran se ők, se a biróságok nem tudják, hogy
szakértő véleményük miben egyezik s miben ellenkezik a valósággal.
Gyakran azt se veszik észre a biróságok, hogy a szakértők a valóságot
egészen meghamisitják.
Volt a vidéken egy egykori tengerész, Szomjas Károly tisza-dadai
birtokos. Ez kifejtette, hogy a folyóviz áramának két része van. Az
egyikről azt mondják: ez a »lágy oldal«. A másikról azon a vidéken azt
mondják: ez a folyam »sebje«. Seb: a sebesség szónak röviditése.
A lágy oldal az, a hol a part meneteles, fűzes, rekettyés,
áradvány-fövényes; a viz sebje pedig azon az oldalon van, a melynek a
viz neki iramodik, a melyet mos, szaggat, s a mely azért meredek és
szakadékos.
A viz minden hordalékot a sebes oldalon visz s nem a lágy oldalon. Ezen
csak a szél tud változtatni, de junius 18-án nem volt szél. A tutajosok
nem a sebes oldalon, hanem a lágy oldalon kötöttek ki, mert amott a
meredek partnál ki se köthettek volna, mivelhogy fát, czöveket se
találhattak, melynél a tutajt megerősithessék. Ha tehát a viz hozta
volna a holttestet emberi kéz irányzása nélkül, azt nem a tutajokhoz
viszi, hanem az ellenkező oldalon sodorja tova s akkor a fűzfa
gyökerében fönn se akadhat. Junius 18-án áradásban volt a Tisza: annál
igazabb ez a föltevés.
Az igaz, hogy a tutajosok el szokták temetni az útközben talált
tetemeket. Az ily sirt a tiszaparti magyar nép nem is nevezi másnak,
csak »oláh sir«-nak. De a sirgödörásáshoz és temetéshez csak fejszéjét
használja a tutajos, minthogy ásója sohase szokott lenni. Itt pedig ime
ásójuk volt. Nyilvánvaló, hogy temetéshez készültek előre.
Ime az egykori tengerésztiszt szakértő véleménye.
A vizsgálóbiró nem elégedett meg ezzel se. Hanem kivitt a Csonkafűzesbe
négy halászt: Szécsi Mihályt, Csóki Lajost, Peszte Györgyöt és Tóth
Istvánt s ezek segélyével a tutajok állásán felül hét-nyolczszáz ölnyire
eleresztett egy fenyődeszkát: kilesni, vajjon hova viszi ezt a viz? A
tutajokhoz viszi-e s a fűzfa gyökeréhez viszi-e?
Ne higyje ám a nyájas olvasó, hogy én a vizsgálóbirót csak nevetségessé
akarom tenni, mikor ezt az ostobaságot leirom. Eszembe sincs.
Igy történt. S megtörtént. Igy készültek a gyanujelenségek.
Ime lássuk csak ez eljárás öreges birálatát.
A fenyődeszka egy-két czentiméter mélyen jár a viz felszinén, a holttest
pedig húsz-huszonöt czentiméter mélyen. A fenyődeszkának esetleg 44 vagy
ötven százaléka, tehát vagy fele van a viz felszine fölött, a
holttestnek pedig alig két-három százaléka. Tehát a fenyődeszkát a
legkisebb szellő is más irányba tereli, mint a merre a viz sodra
önmagától vinné, holott a holttest irányát gyenge szellő épen nem
változtatja.
Azután egészen más volt a viz magassága és árja junius 18-án, mikor a
holttest felbukkant és egészen más julius 5-én, 6-án és 7-én, mikor a
vizsgálóbiró ezt a gyerekjátékot csinálta.
A szél ereje és iránya s ehhez képest a hullám iránya és magassága is
egészen más volt az egyik időben, mint a másik időben.
És azután honnan tudta azt a vizsgálóbiró s a négy együgyü halász, hogy
a holttest Csepkanics tutaja fölött épen 7 vagy 8 száz ölnyire bukkant
föl s épen azon a helyen, a hol ők a fenyőfadeszkát a vizbe lökték? S ha
ezt nem tudták: miként merészelték ezt a bárgyu kisérletet végrehajtani
s ezzel az emberek ostobaságát fokozni s balvélekedését erősiteni?
Ha ugyanakkora vizmagasság idején ugyanoly erejü és irányu szélben
Csepkanics tutaját ugyanazon helyre állitják s attól néhány lépésnyire
nem fenyőfadeszkát, hanem ugyanakkora valóságos tetemet vagy legalább
hasonló fajsulyu, alaku és méretü testet tesznek a vizbe: ám akkor a
kisérlet komoly lett volna s a valóságot valószinüleg megközeliti.
De hát ilyesvalami – ugy látszik – a vizsgálóbirónak nem jutott eszébe.
Mintha csak arra törekedett volna, hogy ne a valóságot deritse ki, hanem
csupán gyanus jelenségeket gyüjtsön.
Boldogtalan igyekezet!
A vizsgálóbiró mégis arra a meggyőződésre jutott hamarosan, hogy mind a
tizenhat elfogott tutajosra nincs szüksége. Mit csináljon annyi
emberrel? Ha hitte is, hogy Herskó sáfár tutajosai csempészték a
csonkafűzesi holttestet: még se bizonyos, hogy mind a tizenhat tutajos
tudott a csempészésről.
El kellett egy csomó tutajost ereszteni.
El kellett azért is, mert a törvényszék börtönében nem volt elég hely.
Se zsidóból, se tutajosból egynél többet egy oduba zárni nem lehetett,
nehogy összebeszéljenek. Vizsgálati foglyot végleg elitélt bűnösökkel
megint nem lehetett volna a szabályok szerint összezárni. A
törvényszéknek csak kezdetleges és szűk börtönépülete volt. Régi
alacsony földszinti ház. Az őrmester Kozák Sándor s a királyi ügyészség
alig birt már az emberekkel. Zsidó és tutajos közel harmincz volt már
elzárva s a zsidók folyton szaporodtak. Valamit tenni kellett.
Julius 2-án a vizsgálóbiró kiválasztott kilencz tutajost. Drimusz
Györgyöt Smilovics tutajáról, Matej Bazilt, Paczkánt, Simont, Dujtsákot,
Susztrát, Potrohost, Lopojdát és Szaukát Herskó tutajairól s ezeket
szabadlábra helyezte.
Szabadláb: ez régi törvényszéki műszó.
Hajdan a fogoly sokféle módon volt megvasalva, lelánczolva, bilincsbe
verve, megkötözve. Vas, láncz, bilincs, kötél: mind más-más fokát
jelentette a büntetésnek.
A vas a két lábszárra vert két vaskarika volt, mely vaslánczczal volt
összekötve. Hasonló volt a béklyóhoz és nyüghöz, melyet a legelőre
eresztett ló két első lábára szoktak tenni. A nyüg kenderkötélből készül
s fakelevézzel van a ló lábára burkolva. A béklyó vasból van. Azért a
köznép a börtön-vasat is béklyónak nevezi, de a biróság csak vasnak.
Hajdan a vizsgálati fogoly lábát is vasba verték. Szabadulásának legelső
jele az volt, hogy a vasat levették lábáról, a vastól lábát
megszabaditották. Hivatalos nyelven szabadlábra helyezték.
De a büntetésnek enyhitéseként is szerepelt a vas eltávolitása. Ha jól
viselte magát a rab, kivált ha még azon túl ügyes embernek is látszott;
a rabság utolsó hónapjaiban levették lábairól a vasat s közmunka helyett
házi munkára használták. A várnagyok, alispánok, központi főbirák,
tiszti ügyészek udvara és konyhája tele volt efféle rabokkal. Nevük ez
volt: szabadlábas rab.
Kilencz tutajos julius 7-én szabadlábra jutott. Mehetett haza nyugodtan.
Éhesen, egyetlen fillér nélkül neki indulhatott a több száz kilométeres
útnak. Örülhetett, hogy csak tiz napig kellett a börtönben sinlődnie.
De hát miért kellett tiz napig is? Miért kellett egy óráig is?
Csodálatos állat a mívelt nemzetek törvényhozása! A tulok nem
gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy
fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot.
Magyarország ősi törvényhozása csak akkor engedte meg a személyes
szabadság korlátozását s az embernek letartóztatását, ha őt előbb a biró
megidézte, az ellene fenforgó vád iránt meghallgatta, a terhelő és mentő
körülményre nézve gondosan megkérdezte s az igy szerzett tudás alapján
rendes itélettel a letartóztatást elrendelte. Ma már a német és franczia
törvényhozások példái után Magyarországban is másként áll a személyes
szabadság ügye. Sokkal rosszabbul.
Bűntény támad. Valami rendőrnek, vagy királyi ügyésznek, vagy
vizsgálóbirónak ötlete születik, hogy Péter vagy Pál a bűnös. Nosza le
kell tartóztatni! Igy kezdődik az igazságszolgáltatás. Igen gyakran az
igazi Pétert, az igazi Pált, az igazi bűnöst találja el. De igen gyakran
nem azt találja el. Mindegy. Azért Péternek vagy Pálnak egyelőre be kell
jutni a foglyok közé. Ha ártatlan: utóbb csak kiszabadul.
Bizony vad emberek igazságszolgáltatása ez.
A nyiregyházi vizsgálóbiró soha hirét se hallotta annak a tizenhat
tutajosnak. Azt se tudta: szőkék-e, barnák-e, jók-e, rosszak-e,
bűnösök-e vagy ártatlanok? Nem is volt rá kiváncsi. Minden gondolkodás
nélkül elrendelte, hogy ott, a hol megtalálják, el kell őket fogni s a
nyiregyházi börtönbe hurczolni.
Pedig hát ezek nem is zsidók voltak.
De azért se az ország kormánya, se a sajtó, se a népképviselet, se a
biróságok, se a törvényhatóságok föl nem emelték szavukat ez eljárás
ellen. Lázban volt a társadalom s szemet hunyt minden erőszakra, mely
gyülölködő érzéseinek megfelelt.