ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.
– Ezt mondják az orvosi szakértők.
A körmök!
A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a
körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy
figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.
Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle
durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom
szattyánbőr keztyüket nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem
őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a
vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s
gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem
lehetett.
Ez már csak világos!
Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel
együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak
oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel
hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.
A jó szakértők! Csak a puszta körömágyat látták s ezt nézték el
körömnek. Megesik ilyesmi igen gyakran a szakértőkön. Nincs azon mit
csodálkozni, ha a birósági szakértők ilyen apró tévedésekbe esnek.
A lábfejek kicsinyek, finomak. A balláb kisujján tyúkszem. A láb
sarkának és talpának bőre vékony. A lábak alkata folytonos
czipőviselésre vall. – Igy látták az orvosok.
Ez is érdekes. Szegény Eszter ugyan sohase járt czipőben. Télen
csizmában, nyáron mezitláb. Az ő talpbőre a sarkon s az ujjak tövén
bizonyosan érdes lehetett. A holttest finom, czipellős lába tehát Eszter
lába alig lehetett volna.
Csakhogy a jámbor szakértők itt is megfeledkeztek egy fontos dologról.
Itt se vizsgálták meg, vajjon megvan-e a bőr felháma? Erről is lesz még
szó utóbb.
Eddig tart a külső vizsgálat. Ezt még junius 19-en a Csonkafűzesen irták
jegyzőkönyvbe az orvosok. A jegyzőkönyvnek csak lényeges és vitás
pontjait emlitem föl.
Junius 20-án az eszlári füzesben készült a holttest felbonczolása után a
belső vizsgálat. A belső vizsgálat adataiból csak egyetlenegyet emlitek
föl. Azt, hogy az orvosok szerint a holttest nemi részei olyanok, a
minők a férjes asszonyoké szoktak lenni, tehát nem olyanok, mint a
hajadon lányoké.
Ez is fontos körülmény.
Véleményt is nyilvánitottak a szakértő orvosok. A vizsgálóbiró erre
nézve külön kérdéseket intézett hozzájuk. E véleménynek fontos részletei
im ezek:
– A kik ismerték az élőt, a kitől a holttest ered, azok a holttestből
felismerhetik, ki volt az, mig élt.
– Az ismeretlen nő nem vizbefulladás áldozata, csak holttestét dobták a
vízbe.
– Az ismeretlen nő legföljebb 10 nap óta halott; a holttest nem idősebb.
– A tetem három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett.
– Az ismeretlen nő legalább 18 éves, de valószinüleg 20 éves nő volt.
– A tetem nem szűznek teteme.
– A halál közvetlen oka általános vérszegénység, melyet tüdővész
okozhatott.
Ez orvosi vélemény szerint a holttest Solymosi Eszteré semmi esetre se
volt. Ezt a véleményt fogadta el a vizsgálóbiró is.
Ezzel most már teljessé vált a sötétség. Mint a szent könyvek szerint
egykor Egyiptomban: ugy kialudt most már minden világosság a földön és
az égbolt erősségein köröskörül. A titkok özöne omlott rá azokra, a
kiknek a törvény szerint a lányka eltünésének történetét föl kellett
deriteni.
Lássuk csak közelebbről.
Az orvosok leletében egyelőre nem kételkedett senki. Csupán maguk az
orvosok. Ok azonban önmaguk ellen nem szólhattak. Hiszen esküt tettek
arra, hogy lelkiismeretük és meggyőződésük szerint az igazságot
bizonyitják, a mint az »a tudomány jelenlegi elveivel megegyez«. A
tévedést be nem vallja a szakértő soha. Hogy tudatosan hamisitotta volna
meg az igazságot: azt épen be sem vallhatja. Ha bevallja: hamis
tanuságba keveredik s nagy gonosztevőként fegyházba kerül.
Az urak, a kik ott jelen voltak, az orvosokkal voltak egy nézeten. A
vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a királyi főügyész helyettese, Miklós
László a vármegye főtisztviselője, ifju gróf Pongrácz Jenő ottani
birtokos s birósági tanú, a kálvinista pap Lápossy János, Várkonyi
Ferencz a tanitó, a katholikus pap Adamovics József, a községi jegyző, a
csendbiztosok mind szentül meg voltak arról győződve, hogy a holttest
nem az eltünt lánykáé. Tehát mind természetesnek találták az orvosok
leletét és véleményét.
A védőt, a vádlottakat s a leánykaismerő eszlári zsidókat nem
eresztették a tetem közelébe.
Engem akkor még nem kértek föl a védelemre.
A pandurok és szolgák mindig akként vélekednek, a miként uraik. Szivesen
hitték ők is a zsidók bűnösségét. Az ő agyukat is megfertőztette már a
vérvád kórsága s a zsidók elleni gyülölködés szenvedélye. Hogy az
általános közvélemény ellen föllázadjanak: ki várhatta volna tőlük?
Hiszen az a közvélemény mérges is volt már, erőszakos is és hatalmas is.
Vele tartott a sajtó, a kormány, a törvényhozás s a biróság. Ennyi
hatalommal szemben úgy sincs a szegény ember szavának súlya. Szava
hangtalan szó.
Csak három ember nem adott igazat lelkében az orvosoknak.
Zurányi Kálmán, a tiszalöki fiatal gyógyszerész. Ő jól látta a holttest
lábán Solymosi Eszter jegyét, a mint arra Szakolczai Julcsa rámutatott.
De felkiáltani most még nem jutott eszébe, nem is lett volna abban a
környezetben tanácsos.
És Szakolczai Julcsa, a fiatal és erőtlen hajadon paraszt lány, a kire
rárivaltak az urak, a miért a tetemben az eltünt lánykát föl merte
ismerni és a kit szidott, gyalázott, üldözött e miatt a faluban mindenki
s a kit egy év mulva, mire az ügy nyilvános tárgyalása elkövetkezett, le
is vettek a lábáról.
És végre Szücs János az éles szemű tiszalöki paraszt. Ő mindent jól
látott s emlékezetében is jól megtartott. De ő végre is Solymosi Esztert
nem ismerte. S aztán tele volt a magyar paraszt józan bölcseségével. Nem
az ő dolga az egész ügy, hanem az uraké és a zsidóké. Ők végezzék a
maguk dolgát. S aztán őt nem is kérdezi senki. Ha megkérdezik: akkor
megmondja az igazságot. Ha nem kérdezik meg: sohase avatkozik be.
Szegény embernek dolgozni, kaszálni, kapálni, fuvarozni kell – különben
éhen döglik.
Ez a három ember tudta, hogy az uraknak és az orvosoknak nincs igazuk.
De vajjon az orvosokban a rossz lélek dolgozott-e vagy csak a
tudatlanság és elfogultság?
Kiss Jenőt nem ismerhettem meg eléggé, nála e kérdésre nem felelhetek.
Kéri Horváth Lászlóról és Kéri Horváth Gézáról tisztán láttam, hogy ők
szentül meg voltak győződve eljárásuk helyességéről és alaposságáról.
Trájtler Somát közelebbről megismertem. Ő volt az eljárásnál a vezető
orvos. Vele többször érintkeztem s gondolkozásába behatoltam. Rossz
szándék őt se vezette. Hanem elfogult volt teljes mértékben s a
fölmerült orvosi kérdések nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. A
mit tett: teljes jóhiszemüségben tette. Bizonyos, hogy lelkiismereti
kétség nélkül szivesen tette s mint fiatal, törekvő orvos az uralkodó
áramlathoz szivesen csatlakozott. Az emberek általános gyöngesége volt
meg benne, különös egyéni hibák nélkül.
Elvégre hát kimondták az orvosok, hogy a holttest nem Eszteré, nem az
eltünt lánykáé. S oly okokat hoztak föl, a melyek szerint, ha azok
igazak, minden kételkedésnek meg kell szünnie. A holttest ezek szerint
idegen, ismeretlen nőé. Ezt a véleményt, a fölismerő tanuk vallomása se
döntheti meg. Hiszen húsz tanú közül csak hat találkozott, a ki a
tetemben az eltünt lánykát ismerte meg. Holott tizennégy tanu idegennek
tartja a tetemet s ezek közt van az eltünt lányka édes anyja, két édes
testvére, sógora, lelkésze, tanitója. Ezek szava mégis csak többet ér,
mint a többi tanué. Az édes anyában és a testvérekben a vérnek ösztöne
is parancsol, az pedig nem tévedhet. Az a másik hat tanú sokkal
távolabbi rokon, részben nem is rokon. Ha jól meggondolják a dolgot: ők
is eltérnek majd nézetüktől. Hiszen az urak és az orvosok mégis csak
jobban tudják. Az egész világgal csak nem szállhatnak perbe azok se.
Nem is szálltak. A törvényszék előtt folyt nagy tárgyalásnál bizony ez a
hat tanú is gyöngének, ingadozónak, sőt gyávának bizonyult. A titkos kéz
csaknem egészen megejtette valamennyit.
De mi lesz most már?
Merre és miként kell keresni most már az igazságot?
Hol van hát Solymosi Eszter, ha a holttest nem az övé?
De ki volt hát az a holttest, mig élt, ha most már bizonyos, hogy nem az
eltünt lányka volt? Mi volt a neve? Hol élt, hol lakott, miként halt
meg, miként került a Tiszába?
A holttest nem ugy támad, mint a gomba – egyik napról a másikra. Nem is
a szél hordja, mint a falevelet. Emberek vannak, a kik közt élt, a kiket
szeretett, a kik szerették s a kik közül eltünt vagy önszántából, vagy
erőszakos úton. A Tisza partján vagy ahhoz közel kellett eltünni
valakinek, valami fiatal nőnek, hogy a Csonkafűzesnél ez a holttest
kibukkanjon. Felülről hozta a viz, tehát felülről kellett elveszni annak
a nőnek. Ám a Tisza nem akkora folyam, mint a Nilus, vagy az Amazon.
Partján nem őserdők, nem kigyók és fenevadak, nem félig vad és egészen
vad emberek laknak, a kiket senki sem tart számon s a kik támadnak és
enyésznek a nélkül, hogy valaki utánuk kérdezősködnék. A Tisza partján
vagyonos falvak és városok feküsznek, mivelt népek laknak, a kik közt
egy lélek se láthat napvilágot s egy ember se merülhet el az örök
sötétségbe, hogy pap, tanitó, bábaasszony, orvos, halottkém, biró,
jegyző, anyakönyvvezető, adótárnok, hitelező, rokon, örökségváró,
rendőr, csendőr rá ne vigyázna, utána ne nézne, nyomait ne keresné s
eleven testét vagy holttestét rovatos ivbe föl ne jegyezné. Az ebeknek
is van már itt nevük is, számuk is; az oktalan állatokról is vezetnek
már hivatalos jegyzőkönyveket, ezek dögtetemét is magasabb állami
tekintetek szerint kell kezelni, vizsgálni, eltemetni vagy étel gyanánt
kimérni: hát az emberre s annak holttestére hogy ne ügyelnének? Nem is
annyi az ember a Tisza partján, mint a tenger fövénye, hogy azt számba
venni ne lehetne.
Mindenesetre ki kell nyomozni: ki volt mig élt, az a csonkafűzesi
szegény halott.
De hát mikorra sikerül ez? Mi lesz addig azzal a nagy csomó zsidóval, a
ki ott nyomorog Nyiregyháza királyi tömlöczében?
Az lesz, hogy tovább is ott nyomorog. A közigazság mellett egyes ember
élete, szabadsága, öröme vagy boldogtalansága figyelembe nem jöhet.
Lelkiismeretes birót efféle aggodalmak az ő útjától ki nem térithetnek.
Mindez azonban csak kis dolog.
A nagy dolog az, hogy a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája
volt.
Erre nézve nincs semmi kétség. Minden darab ruhát fölismert anyja is,
szolgálatadója is s testvérje is. Egyik s másik ruha kelméjének még
otthon levő darabját is felmutatta a gondos anya. Megvolt a holttest
mellett még az a fösték is, melyet eltünése előtt egy órával vett a
lányka Kohlmájer boltjában. A ruha tehát Eszteré.
De hát hogyan került akkor Eszter ruhája az idegen, ismeretlen nő
holttestére? Ki öltöztette fel s miért és mikor öltöztette fel az idegen
holttestet Eszter ruhájával?
Hol volt, kinek birtokában volt Eszter ruhája április 1-től, az eltünés
napjától fogva?
A kinél az a ruha volt: az kétségtelenül tudja azt is, hova lett az
eltünt lányka? Ha él Eszter: tudja hollétét. Ha meghalt: tudja hol van
eltemetve.
De hátha nem is holttestet öltöztettek fel Eszter ruhájával? Hátha
kóborlók, lánykereskedők, oláh czigányok ragadták el Esztert, ruhájába
czigány lány öltözött s ennek holttestét vetette föl a Tiszának
csonkafűzesi árja?
Hiszen ha a holttest ruhája Eszteré, de maga a holttest nem Eszteré:
akkor az se bizonyos, hogy Eszter kimult volna a világból. Ha pedig most
is él: akkor nyakát el nem vághatták, vérét ki nem onthatták a zsidók.
De mi sül ki ez esetben a vérvád zsidóhajszájából? Hova sülyed ez
esetben a beavatkozó birák bölcsesége, okossága és tisztessége?
Száz kérdés és ezer titok nyomul előre, mint a viharos felhő.
Minden ujabb kérdés ujabb sötétség. Ide fejlesztette az egész ügyet
junius 20-án a vizsgálóbiró furfangja, az orvosok hig tudománya s a
véletlenségek találkozásának lángeszü szeszélye.
Sötétséget sötétséggel földeriteni pedig nem lehet.
– – Az orvosok által feldarabolt holttestet el kellett temetni. A
törvény és józanész parancsolja ezt.
Csakhogy a temetőnek vallásfelekezete van. Az emberek az édes jó
anyaföldre is ráütötték a felekezetiség bélyegét. Pedig a holttest már
nem a papoké, hanem az örökkévalóságé. S a föld se kérdi, mikor kitárja
karját a pihenő elé, hogy ez minő istent imádott egykoron.
A holttestnek élő vallását nem tudhatta senki.
A kálvinisták temetőjébe nem akarták a vizsgáló urak eltemettetni.
Solymosi Eszter kálvinista volt, – ezt még némi utalásnak tekinthették
volna arra, hátha mégis csak Solymosi Eszter volt a halott?
A zsidók temetőjébe szintén nem akarták. Hiszen a vérvád szerint csak
keresztyén szűz vére kell a zsidóknak. Mit keressen hát a halott a
zsidók temetőjében?
Ott vannak a katholikusok. Ők elfogadnak elevent, holtat egyaránt.
Farkas Gábor, a község furfangos birája ugy rendelte, hogy a
katholikusok temetőjébe temessék el. A vizsgálóbiró meg is kérte nyomban
a plébánost, hogy ezt engedje meg.
Koporsóról kellett gondoskodni.
De minek a koporsó? Hiszen az költségbe kerül. Miért költekeznék a
község ismeretlen, nem is Eszláron talált, Tisza-hozta, feldarabolt
holttestre?
A budai keserüvizet gyalulatlan, ócska fenyőfadeszkából összetákolt
szekrényben szokták falura szállitani. Efféle szekrényt keritettek
valami boltostól. Ebbe akarták a szegény ismeretlen nő holttestét
beletenni.
De a szekrény kicsiny volt. Csak egy macska fért volna el benne
kinyujtóztatva. Az ősi szokás pedig abból áll, hogy kinyujtóztassák a
halottat. Csak az eszkimók s egyéb vad emberek temetik ülő helyzetében s
fejét mellére hajtva a halottat. Örökkévaló megnyugvás a halál s a sír a
halottnak nyugvó helye s a koporsó: pihenő ágya. Az igazi nyugvás jele a
hanyatt fekvés s a kinyujtózás. Ettől a jeltől nem kell megfosztani a
halottat. Mióta a kurgánsirok kimentek a divatból: pár ezer év óta így
temetik a halottakat.
A keserüvizes szekrénybe ugy helyezték el a halottat, hogy félig ülő
helyzetben, hátát a szekrény falának támasztották, lábait térdnél
felhuzták, koponyájának azt a tetejét pedig, melyet az orvosok a
bonczolásnál lefürészeltek, az ölébe tették. Igy fért el abban a kis,
ócska, piszkos deszkaalkotmányban.
Ruhát nem adtak rá. Még csak egy rongyos köténykével se teritették le.
Alája se tettek se szalmát, se fenyőforgácsot. Ősi szokás pedig a
halottat, bármily szegény volt is, kissé felöltöztetni s a talált
tetemeken is legalább rongyaikat rajtuk hagyni. A koporsóba pedig
gyaluforgácsot tenni enyésző testük alá. Azt a forgácsot, mely a koporsó
deszkáiról lejön, mikor azokat gyalulják. De itt most nem volt koporsó,
nem volt hát gyaluforgács se.
A koporsónak azonban födél is kell. De a keserü-vizes szekrénynek a
boltosnál nem találták meg födelét. Mégis kivittek két rossz
deszkadarabot a sirásó szegény emberek, hogy azt majd koporsófödélnek
rávetik a szekrényre.
Tisza-Eszlár-Ófalutól keletre fekszik a katholikus temető. Odavitték a
halottat. Ki a mezőkre, tanyákra vezet egy széles dülő út, magas
árokpart választja el a temetőtől, az árokparton s az árokban termetes
nyárfák. Jó messze a falutól itt választottak sirhelyet az árokpart
belső oldalán, a parttól pár lépésnyire. Egykor homokbuczka volt e hely,
de akkor már meglehetősen be volt gyepesedve. Itt ástak mintegy öt láb
mélységü gödröt s ide tették be a halottas szekrényt.
A temetést Farkas Gábor, a mindenütt jelen levő öreg biró intézte.
A halottas kiséret öt emberből állott. Sós András, ifju Pap József,
Mészáros Gábor, Dargó András és Sallós Miklós voltak – mind eszlári
lakos – a kisérők is, a sirásók is, a temetők is. Véletlenül ott volt
Szücs János is, az éles szemü tiszalöki ember. Pap, tanitó vagy más
egyházi ember nem kisérte a halottat. Kimondták, hogy nem Solymosi
Eszter, hanem idegen és ismeretlen. Tehát vallásáról semmit se tudnak.
Isten mentsen ilyes valakit egyházi szertartással eltemetni. Hátha
pogány volt vagy öngyilkos?
Letették a szekrényt a gödör fenekére.
A szekrénynek nem volt födele. Mihelyt rá hányják a földet, hantot,
göröngyöt: azonnal a testet éri s talán rögtön megcsonkitja a halott
gyönge arczát. Ez pedig isten ellen való vétek. Ezen segiteni kell.
Dargó és Sallós elővették a két kis darab deszkát s rátették a nyitott
szekrényre. Azonban egy arasznyi nyilás mégis maradt, deszka pedig már
nem volt több. Mit csináljanak?
– Hányjátok a földet!
Igy parancsolta a biró.
– Nem lehet az biró uram! Pogányság volna az! Télen ráfagy, nyáron
beleragad a rög az arczába.
– Mindegy az már neki.
De a szegény sirásók nem engedtek. Az egyik visszafeleselt.
– Nekünk nem mindegy. Mink is eldöglünk majd, minket is eltemetnek majd,
temessenek tisztességesen minket is.
Odamentek az árokpartra. A mályva, a vad üröm, az ökörfarkkóró, a
sóslórom szára már jó magas volt. Hiszen közeledett az aratás.
Leszaggattak egy nyalábbal. Találtak félig nyilt pipacsot és szarkalábat
is. Abból is letörtek két-két szálat.
A virágszálat odatették kezefejéhez meztelen mellére. A nyaláb zöld
kóróval befödték a szekrényke nyilását. A halottnak szemébe ne hulljon a
göröngy.
A halottak egykor majd feltámadnak. Ennek a nyomorult lánykának lelke
is, ha mikor már bejárta az eget és a földet s nem talált társára, az
időtlen idők végén bizonyosan visszajön majd ide még egyszer, hogy az
utolsó itélet tárogató szavára ő is örök birája elé álljon. Milyen jól
esik majd neki akkor, ha ott találja azt a kis virágszálat porladó
csontjainál. A ki bizonyságot tesz neki arról, hogy mégis volt egy-két
ember, a ki édes szivvel gondolt rá, mikor ide eltemették.
Balgatag elméjü szegény falusi sirásók! Ok gondolkodtak igy. Jól tették,
hogy igy cselekedtek. Ha ily ismertető jeleket nem tesznek a halott
mellé: ki tudja milyen vége lett volna a nagy pernek?
Mert bizony se az a két virágszál, se a szegény halott nem maradt ott.
Először eltemette a Tisza árja, azután eltemették a jámbor tutajosok,
azután eltemette a szolgabiró, s most már végképen eltemette a hatóság
azt a szegény halottat. Most már mindenki azt hitte: itt lesz utolsó
pihenője.
Dehogy lett. Innen is kiásták, száz darabra széttagolták, soha többé el
se temették. A mint majd minderre rátérünk lassankint.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
IV.
(A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A
tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások.
– Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon
eresztenek.)
A tutajosok junius 19-én, hétfői napnak hajnalán nyugodtan elindultak a
dadai Csonkafűzesből s usztak lefelé a Tiszán lassan, kényelmesen. Nem
is álmodtak arról, hogy az orvosok jegyzőkönyvében s a vizsgálóbiró
agyának tekervényeiben minő förgeteg készül ellenük.
Bizony nagy förgeteg készült.
Szentül elhatározták, hogy a holttest nem Eszteré, de ruhája Eszteré.
Nyomban összeült az eszlári titkos tanács. A főügyész helyettese Székely
Ferencz ebben már nem vett részt. Benne is megrendült ugyan a hit, hogy
a holttest Solymosi Eszteré volna, de magasabb felfogása s emberséges
érzése nem engedte, hogy bizonytalan indoku s eredményü emberhajszában
részt vegyen. Talán magasabb tiszti állása se engedte. Ő hazament
nyomban Budapestre, az ország fővárosába, hogy a főügyésznek, Kozma
Sándornak megjelentse, a mit látott, hallott és tapasztalt.
A titkos tanács tagjai a vizsgálóbirón, királyi alügyészen,
csendbiztoson s Farkas Gábor községi birón kivül egy-két eszlári
birtokos és zsidógyülölő képviselő volt. Összejöveteleikről,
tanácskozásaikról, csöndes mulatozásaikról alig szivárgott ki valami
hir. Zsidót, ujságirót nem eresztettek maguk közé. Csak egy ujságiró
volt köztük, a »Függetlenség« czimü lap szerkesztője és tulajdonosa.
Egyébként képviselő. Neve: Verhovay Gyula. Csodálatosan élénk és erős
tollu s erős szenvedélyü irő. Hirlapirói működését olthatlan
zsidógyülölet vezérelte. Nagy irói képességnek volt birtokában s a
nyelvet bámulatos ügyességgel kezelte. De vére csak a gyülöletre, csak a
birálatra, csak a tagadásra, csak az emberi gyöngeségnek kinyomozására
hajtotta. Irói szelleme nem ismerte a szeretetet, tehát nem ismerte az
igazságot. Az a lélek, mely szeretni nem tud, sötétnek látja a világot s
a vak sötétségben nem veszi észre vagy eltünő kicsiségnek látja az
igazság sugarait. Azért nem is becsüli eléggé ezeket. De épen azért el
is téveszti az életnek járt utjait s belebódul a sivatagba. Az az iró, a
ki csak haragra, boszura, gyülöletre hajtja közönségét, csakhamar el is
veszti közönségét. A tömeg egészen sohase jó, de egészen sohase is
rossz. Csupán haragudni és szakadatlanul haragudni nem természete. S
emberi fajunknak ebben áll nagy tökéletessége.
A titkos tanács tudta, hogy a tutajosok közt zsidó is van. Herskó Dávid
a sáfár. Megtudta ezt a dadai csőszöktől és Zoltán István szolgabirótól.
Ebből indult ki a vizsgálóbiró a további útra.
Mert ha a holttest nem az eltünt lánykáé: akkor a holttestet ugy
csempészték a Csonkafűzes alá, ugy usztatták le a Tiszán.
Igaz, hogy a Tisza csempészés nélkül is hurczol mozgó árjain női
holttesteket. Baleset, gonosz tett, öngyilkosság mindig nyujt zsákmányt
akkora folyamnak, mint a Tisza. De a csonkafűzesi tetem még se
véletlenül került oda.
Mert a tetem az eltünt lányka ruhájába volt kiöltöztetve.
Ez a körülmény rettenetes titokra utal.
Attól a ruhától meg kellett fosztani az eltünt lánykát. Vagy életében
vették el tőle, vagy holttestéről szedték le. S az a ruha idegen
holttestre magától föl nem mászott. Valakinek valahol azt a holttestet
föl kellett öltöztetni. Igaz, de az is igaz, hogy azt az ismeretlen
holttestet előbb valahonnan meg kellett keriteni. De hát honnan? És kik
keritették meg?
És miért kellett mindennek megtörténni? A holttestekkel bajlódni se nem
hasznos, se nem gyönyörüséges. Sőt ártalmas és veszélyes foglalkozás is
lehet. Sohase üdvös a halál közelében időzni. A törvény is boszut állhat
e miatt.
Valakinek nagy oka lehetett arra, hogy idegen holttestet keritsen,
Eszter ruháját megszerezze, a holttestet abba beleöltöztesse s a
hatóságot, vizsgálóbiróságot mintegy véletlenül a holttestre rávezesse.
S a kinek erre oka volt: annak bizonyára ereje, hatalma, esze, pénze is
volt ehhez. Szegény ember ilyenre nem képes. Ostoba ember ilyet álmodni
se tud. Kigondolni semmi esetre.
Az ok nyilvánvaló.
A zsidók vérét vették egy keresztyén szűznek. A biróság nyomukban van. A
gonosztettnek kitudódni nem szabad. Ha kitudódik: kiirtják az egész
zsidó felekezetet. Félre kell tehát vezetni a biróságot. Eléje kell
tolni, észrevétlenül szemei elé kell csusztatni egy alakot, a kinek a
nyaka nincs elvágva. Mondja ki a biróság, hogy ez az eltünt lányka s
akkor nyomban vége van a vádnak s megmenekül a zsidóság.
A zsidóknak pedig eszük is, pénzük is, hatalmuk is van ehhez. S ime okuk
is van!
Igaz, hogy azok a szegény eszlári zsidók, a kik épen egy hónap óta ülnek
már a tömlöczben, erről nem tudnak semmit. Hiszen az orvosok szerint a
csonkafűzesi halott legföljebb tiz nap óta halott; egy hónap előtt
tehát, mikor a zsidókat becsukták, az a halott még örült az életnek s
vidáman játszott a napsugárban.
De ez mindegy. A vérvádban nem Izsák zsidó vagy Salamon zsidó a bűnös,
hanem minden zsidó. Ám lakoljon, a kit előbb ért a sorsa. A holttest
csempészésében ugyan a bezárt zsidók nem bűnösek, de épen ez a
csempészés bizonyitja egyenesen, hogy a vérvádban bűnösek. Mi szükség
lett volna különben a holttest usztatására?
Hadd üljenek tehát ott a tömlöczben ezentul is.
Első dolog most megkeriteni a tutajosokat. Tudva vagy tudatlanul, ők a
zsidók eszközei. Bizonyára bűntársak, czinkosok, a kiket jól
megfizettek. Általuk bizonyára napfényre jön minden.
Ime igy gondolkozott a titkos tanács. Ily irányba határozta el további
teendőit a vizsgálóbiró.
Hol vannak a tutajosok?