esztendejében csak ismétlő-iskolába kellett járnia. Azaz kellett volna.
Szegény család volt, a falun kívül is lakott: bizony ő ritkán mehetett
oda, nem is igen eresztették.
Azt is mondja a lelkész, hogy látta a lánykát az utczán is
egyszer-másszor s látta a templomban is. Kétségtelenül látta, de mikor
látta utoljára? A lelkész becsületes lélekkel azt felelte e kérdésre,
hogy ezt egyáltalán nem tudja határozottan megmondani. Azt se tudja, a
templomban látta-e utoljára vagy az utczán. Azt se tudja: tavaly látta-e
utoljára vagy harmadéve.
Én a lelkészhez 1883-ik évi julius hó 6-án intéztem kérdéseimet a
biróság előtt. A lányka eltünt 1882-ik évi ápril 1-én s a lelkész
egyáltalán nem tudta biztosan, hogy az 1881-ik év folyamán is láthatta-e
a lánykát egyáltalán.
De ha igy áll a dolog: akkor emberi és lélektani lehetetlenség, hogy a
lánykát, mikor utoljára látta, ugy megnézte s ugy megvizsgálta volna,
hogy annak termetét, csontosságát s felső és alsó teste szélességét a
tudás biztosságával véste volna emlékezetébe.
A lánykát, mint meztelent sohase látta. Termettségéről tehát csak
sejtelme lehetett s ez is csak felületes, futó rápillantás után. A
serdülő lány azonban egy év alatt is tetemesen fejlődhetik. Hányszor lep
meg bennünket a lány a maga gyors fejlődésével? Egy év mulva is, ha
időközben nem láttuk, gyakran alig ismerünk rá.
A lelkész csak a meztelen holttestet látta s annak termetarányait.
A női test termetarányairól azonban, ha azt rendes öltönyében látjuk,
alig lehet biztos tudomásunk. A tévedés igen gyakori, a csalódás csaknem
mindennapi. Szűk vállak s vékony karok, darázsderekak daczára a nő
alteste hatalmas arányu, tomporai s czombjai szélesek s vaskosak
lehetnek. S megforditva is gyakori tünetre bukkanunk. A ruházat és a
pipere rendes domborulatu mellet, emlőket s tomporokat mutathat ott is,
a hol mindezek soványocskák.
Ismételve azt mondja a lelkész, hogy a holttest csontossága sokkal
nagyobb és fejlettebb volt, mint az eltünt lánykáé.
Honnan tudhatta ezt?
A holttest bonczolásánál nem volt jelen, annak csontjait se nem nézte,
se nem tapintotta, de még csak nem is látta. Kérdeztem, vajjon az élő
Solymosi Eszternek karját s karcsontjait megtapintotta-e? Felelete az
igazsághoz híven természetesen az volt: nem.
De hát akkor az élőnek s a halottnak csontosságát miként hasonlithatja
össze, ha se az élőnek, se a halottnak csontjait semmi módon se
figyelhette meg? Hogyan hasonlithatja össze az a tanu, a ki elvégre is
tanult, értelmes, mivelt és becsületes ember, és a ki lelke egész
erejével igazságot akar mondani?
Ime itt áll előttünk az igazságszolgáltatásnak egyik óriási kérdése!
Becsületes ember, jóhiszemű tanu sok van, de tökéletes tanú kevés akad.
Különös szerencse, hogy az emberiség mivelődése már annyira haladt, hogy
a büntető igazságszolgáltatásban a tanuk mellett egyéb bizonyságokat és
erősségeket is keresünk.
Mert a tanú rendszerint nem azt a tünetet tárja föl a biró előtt, a
melyet látott, hallott, tapasztalt, hanem azt a véleményt, a melyet
benne az a tünet keltett. S ha az a vélemény alaptalan: a tanu
rendszerint a tünetet is eltorzitott alakjában beszéli el a biró előtt.
A saját véleményét akarja igazolni. S mindezt jóhiszemüleg teszi azzal a
szent hittel, hogy ő az igazságot akarja kideriteni.
A lelkész utóbb kérdésemre egyenesen kijelentette, hogy ő csupán a
holttest mellkasának domboruságából következtette, hogy ez csontosobb
lehetett, mint Solymosi Eszter.
A holttest hanyatt feküdt. Feje alatt nem volt semmi támasz, vánkos vagy
fejalja. Ily helyzetben a mellkas szinte szokatlanul kidomborodik. De
puffasztja azt a folyton fejlődő rothadási gázok tömege is. Hogy
Solymosi Eszter mellkasának domborulata hasonló fekvő helyzetben mekkora
lett volna: ezt el se tudja képzelni az a tanu, ha nem szakember, a ki
Solymosi Esztert mindig csak állva, kissé lehajtott fejjel s kissé előre
hajoltan látta életében.
A lelkész tehát megfelelő tudás és tapasztalat nélkül csak képzelgésből
beszélt.
Még jobban kitünt ez a másik kérdésnél.
A másik kérdés, melyet tisztába akartam hozni, az volt, vajjon a lelkész
megnézte-e tehát a holttestet igazán?
Dehogy nézte. Egyetlen testrészére se emlékezik különösen. Körüljárta az
állványt, melyen a holttest feküdt, a holttestnek se kezét, se lábát nem
vizsgálta. Ennek igy adja okát:
– Meglehetős undorral tekintett rá az ember, sokáig nem volt kedve
hozzá.
Valósággal csakugyan igy van.
Kijelentette azt is, hogy rothadásban levő holttestet soha se szemlélt
meg. Se saját tapasztalásából nem tudja, se szakkönyvekből nem olvasta,
hogy előre haladott rothadásnál a holttestben fejlődő gázok mily külső
változásokat idéznek elő a testrészek méretein, mennyire elváltoztatják
az arcz vonásait, mennyire eltorzitják az egész ábrázatot.
Hiven, őszintén, becsületes ember jóhiszemüségével vallotta ezt mind.
Ebből most már könnyen meg lehetett itélni, mit érhetett az a tanusága,
hogy a holttestnek más arcza volt, mint az eltünt lánykának.
Ez a tünemény igaz. Hiszen a holttest csakugyan nagy rothadásban volt.
Másként nem is kerülhetett volna a viz szinére. De a tanuság még se
igaz. Mert abból a tüneményből, az ábrázat különbözőségéből épen nem
következik, hogy a holttest idegen és ismeretlen nő holtteste. A tanú
pedig ezt állitotta.
A kilenczedik fölismerési tanu Várkonyi Ferencz, 41 éves, tisza-eszlári
kálvinista tanitó Solymosi Esztert onnan ismerte, hogy 1880-ban ő
készitette elő az urvacsorára s ekkor a lányka néhány hétig eléje járt
az iskolába. Azóta is látta néhányszor utczán és a mezőn. Egyáltalán nem
tudja, mikor látta utoljára.
A holttestet megszemlélte, de ebben Solymosi Esztert föl nem ismerte. Ez
a lányka fejletlen, vékony termetü volt keskeny homlokkal, rendes alaku
orral, a holttest pedig termetes, domboru mellü, magas homloku s fitos
orru.
Érdekes kissé Tóth Mari tanú vallomása. Ez 19 éves hajadon, Esztert jól
ismerte, mert Solymosiné és Huriné közelében lakott. Nem a felismerési
eljárásnál özvegy Bátori Gáborné kertjében nézte meg a holttestet, hanem
később a tiszaparti nyárasban, a hová orvosi bonczolás végett
szállitották. Nem a vizsgálóbiró idézte tanunak.
Határozottan állitotta, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Erre
különösen két okot hozott fel. Egyik az, hogy a holttest szeme kék volt.
Ez nem igaz. Az orvosi látlelet barna szemet talált s több komoly tanu
is. Ugy látszik, a junius 20-iki tanuk összebeszéltek arra, hogy kék
szemről emlékezzenek. Másként nem lehet megérteni, hogy a határozottan
barna szemet minden tanu kéknek lássa.
Másik oka még furcsább.
– Eszter kisebb volt mint én, a holttest pedig nagyobb volt, mint én.
Szórul-szóra ezt mondta:
A holttestet gondos mérés szerint 144 czentiméter hosszunak találták. Én
jól megnéztem Tóth Mari tanu magasságát. Magas sarku czipőben állt a
törvényszék előtt. Szép, sudár termetü lány volt. Odaszóltam hozzá:
– Nem beszélsz igazán lányom, te czipő nélkül is vagy 160 czentiméter
magas, a holttest pedig csak 144. Tehát a holttest sokkal kisebb nő
volt, mint te.
Elhallgatott ez ellenvetésre.
Különös szerencsém volt ezzel. A vármegye alispánja ott ült a
hallgatóság első sorában. Rögtön utasitotta Kozák fogházőrmestert, mérje
meg a katonamértéken Tóth Marit. Megmérte. Épen 160 czentiméternek
találta.
Élő ember teste milyen hosszu, álló helyzetében milyen magas: erre nézve
a világban kevés ember tud puszta látás után biztosan nyilatkozni. Az
angol törvényszéki gyakorlatban a tapasztalt birák az egyszerü
tanuvallomást nem is szokták komoly figyelembe venni.
Magas termet, közép termet, alacsony termet: ime eddig terjed a
közönséges ember rendes észlelése. Czentiméternyi biztossággal különös
gyakorlat nélkül lehetetlen tanuskodni.
Vannak nagy gyakorlatu lóismerők, a kik a ló marjának magasságát puszta
megtekintésre teljesen megközelitőleg eltalálják. A lómagasság magyar
mértékét maroknak nevezik. A ló középmagasságát 16 maroknak szokás
tekinteni. Félmaroknál többet gyakorlati lóismerő nem tévedhet. De már a
czentiméterek számában ő is téved. Pedig a tévedés haszonnal vagy kárral
járhat, minthogy a lóismeret üzleti dolog is.
Az emberi test álló magasságának ismerete nem üzleti dolog, sőt még
szokásos mulatság se. Semmiféle játék se terjed ki rá. A katonamértéken
kivül egyáltalán nincs is szokásban. Biztosat hát erre nézve nem
tudhatnak az emberek.
Ahhoz, hogy az ember másnak álló testmagasságát szemmérték után
megitélhesse, először is azt kell tudni, hogy ő maga hány czentiméter
magas? De hány ember tudja csak azt is? A parlamentek, egyetemek, tudós
társaságok tagjai általában eléggé tanultak: nem hiszem, hogy ezek fele
is tudná magáról, hogy teste hány czentiméter hosszu. A nyerészkedésnek
az a neme, melyet fogadásnak nevez a világ, rendkivül el van terjedve
mivelt népek s félig mivelt népek közt is. A fogadás játék is, üzlet is,
szokás is. Elterjedése tehát lélektanilag nagyon érthető. Tárgya: előre
bizton nem tudható véletlenre való számitás. Az angolok s a
Földközi-tenger partjain lakó népek a fogadásnak száz nemét-faját
ismerik. De azt a faját: »százat egyre – hány czentiméter magas vagyok?«
– még ezek se ismerik. Pedig rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb fogadás
alig lehetne. Sok ember van, ki nagy szenvedélylyel kedvel bizonyos
állatot. De például a legszenvedélyesebb kutyakedvelő se tudja
rendszerint, hogy kutyája talpától válláig vagy orra hegyétől farka
végéig hány czentiméter hosszu. Pedig én ugy veszem észre, hogy az
emberek a kutya testének mértékét még jobban ismerik gyakran, mint az
ember testének mértékét.
Ime a csonkafűzesi holttest fölismerő tanui testmagasságról, tetemnek
vaskosságáról, az eltünt lányka véznaságáról s több efféléről beszélnek.
Bizonyos, hogy józaneszü ember ép szeme a rendesen öltözött emberről meg
tudja mondani: vaskos termetü-e, vagy vézna? Ugyanazon emberről is
bizton látja az egészséges, telt alakot vagy a sulyos betegség után
lesoványodott alakot. De már a nagy rothadásban levő s kivált meztelen
hullát a régen látott és csupán rendes öltözetében látott élővel
összehasonlitani kivétel nélkül mindig tévedésre vezet.
Két élő testvére volt Solymosi Eszternek. Őket is meghivták a
fölismerésre.
Az egyik: testvérbátyja, a 24 éves Solymosi János. Nem igen nézegette a
holttestet.
– Első tekintésre, ugymond a törvényszék előtt, mindjárt láttam, hogy
nem az Eszter. Nagy képe, nagy szája, nagy homloka. Eszterré kisebb
volt.
Magasságáról azt mondja, hogy Zsófi nénjének csak melléig ért, kivel
egyébiránt sohase mérkőztek össze.
A másik testvér Solymosi Zsófi volt, 17 éves hajadon. Vallomásában sok a
jellemző.
Határozottan kimondja, hogy a hulla nem Eszteré, minthogy Eszternek
keskenyebb arcza, apróbb fogai, kisebb teste, kisebb lábai s lábain
szétálló ujjai voltak.
De hát milyen magas volt Eszter?
E kérdésre eddig csak ugy általánosságban odavetőleg feleltek a tanuk,
de végül Zsófi nénjét szemelték ki a tanukezelők arra, hogy az ő
segitségével határozott számszerü adatot állitsanak össze.
A vizsgálóbiró ugy jegyezte föl, hogy mindegyik testvér azt mondta, hogy
Eszter csak szeméig ért Zsófinak. Minthogy pedig Zsófi 144 czentiméter
magas, szeméig azonban csak 134, tehát Eszter csak 134 czentiméter magas
volt. A holttest tehát nem lehet az övé, mert az 144 czentiméter.
Ez világos.
El is döntötte volna ez a kérdést alaposan, ha a vizsgálóbiró
följegyzésében csak egyetlen szó is igaz volna.
Solymosi János azt mondta, hogy az eltünt lányka csak melléig ért
Zsófinak. Zsófi pedig azt mondta, hogy neki szemöldökéig ért. A
vizsgálóbiró ez össze nem férő két állitást egyszerüen kifelejtette a
jegyzőkönyvből, hanem e helyett azt irta be, hogy »Zsófinak csak szeméig
ért«.
Ime a papiros hamissága!
Pedig a »szem« és »szem« se egy dolog. Akár az alsó szempilláig, akár a
felső szempilláig, akár a szemöldökig ér föl valaki: a köznép azt mondja
»szeméig ér«. Pedig már ez is 2–3, esetleg több czentiméter különbség.
De ez nem lényeges.
Lényeges az: honnan tudja a két testvér, hogy az eltünt lányka csak
melléig vagy szeméig ért Zsófinak?
Solymosi János azt mondja, hogy Zsófi és Eszter soha se mérkőztek össze.
Ugyanezt mondta Zsófi is 1882. évi deczember 8-án a birói és szakértői
szemle férfiai előtt, mintegy 15 komoly tanu előtt, a kik közt az
egyetemi szakértők, a vádló királyi ügyész s a védők is ott voltak. És
pedig ismételt kérdésre határozottan jelentette ezt ki.
Igaz, hogy a törvényszék előtt 1883. évi julius 21-én már azt mondta
Zsófi, hogy Eszterrel összemérkőztek akként, hogy egymással szembe
álltak. Szembe álltak pedig azért, mert Eszter örült, hogy fiatalabb
létére csaknem oly magas már, mint Zsófi nénje. De hogy ez az
összemérkőzés megtörtént volna: arra Zsófi tanut nevezni nem tud.
De hát elvégre csakugyan igaz, hogy Zsófi közel három évvel volt
idősebb, mint Eszter öcscse, tehát volt idő, a mikor ez neki melléig s
volt idő, a mikor szeméig vagy szemöldökéig ért. Csak az a kérdés:
mikor?
A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött
össze Eszterrel.
Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás
alkalmával.
Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák
alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más
titkos kéz vezette.
A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin,
az eltünt lány nénjén.
Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő
Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?
Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan
érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a
természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas.
Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a
fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy
elméje, vagy szándéka nem engedte.
Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan
tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye
itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy
miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint
ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt
szórul-szóra:
– Kisebbnek kellett lennie, mint én, mert fiatalabb volt nálam!
Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a
mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.
S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily
vallomás alapján!
Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt
az eltünt lánykának s legutolsó szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát
föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról,
utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett
hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát,
szegény gyönge kis cselédjét?
Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi,
mert ő ott mindjárt meghal.
Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre
hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az
igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró
fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér
asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan
csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra
itéljünk-e?
Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még
visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.
III.
(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az
emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki
egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan
kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat
eltemetik. – A temetés.)
Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett
volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár.
Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában,
az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják,
de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.
Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt
a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott
állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi
ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább
gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma
sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta
már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.
Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő
orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló
orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes
törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy
ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt
czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert
véletlenül zsidó volt.
Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni
általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a
véleményező rész.
A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az
orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten,
Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi
tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell
tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben
végzett munkásságát.
Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve
nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.
A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már
bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem
vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami
nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment;
vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy
azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak
segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől
elsodorta.
Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése
nagy rejtélyt látott ebben.
Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi
halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig
kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó
nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez,
melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni.
Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami
hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes
testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék.
Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó
menyasszony hajának levágása.
Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság
semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja
van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet
azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének
királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak
megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból
eredő.
De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv
kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A
levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó
menyasszonynak.
Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők.
Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával –
néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.
Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és
természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is
gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is
elősegitettek.
Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi
részek szőreiktől megfosztvák.
»Megfosztvák.«
E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv
értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy
mind a szemöldökön, mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan,
czélzatosan onnan eltávolitották.
Furcsa a szakértői ész!
A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba
sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre
már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a
holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte
a hasonló tünetet.
Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd
sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor
beléptéig nő ki egészen.
Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna
gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert
eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért
hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi
szőr még ki se nőhetett?
A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt
az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha
pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett
akár 40 vagy 50 éves asszony is.
A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az
ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a
hónaljon, se másutt.
A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna
volt. A titkos kéz ugy vezette az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy
ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se
találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A
mi nyilvános valótlanság.
Bölcseségfogak még nem voltak.
– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem
mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban
vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek
és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De
a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos
megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel.
A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai
voltak.
– Az emlők elsoványodottak. Igy szól az orvosok jegyzőkönyve.
Mit ért ez alatt minden józaneszü ember?
Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek,
kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy
korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai,
mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.
Másként érteni a szakértők szavát nem lehet.
Ez a szó pedig igy nem igaz.
Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az
emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig
látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott.
Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden
tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak
észrevehetően fejlett emlői.
Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a
tüneteket!
»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó
részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a
bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb
izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.
A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök
közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E
körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires
hullausztatást kikoholták.