gondolja, hogy a holttest Solymosi Eszteré lehet, de abban nem biztos.
Az utolsó tanu e napon Juhász Andrásné, ki a holttest nagyságát és
fogait olyanoknak nézi, mint Solymosi Eszteréi voltak, de az azonosság
felől biztosat állitani nem tud.
Szóról-szóra közlöm a vizsgálóbiró jegyzőkönyvének im ez adatait. E
jegyzőkönyvvel követte el Bary aljegyző a végzetes hibát. Ha e
jegyzőkönyvet törvényes alakban s okosan késziti el: vége van a nagy
pernek azonnal s a nagy csomó ártatlan ember nem sinyli a börtönt még
tizennégy hónapig.
A jegyzőkönyvet egyik tanu se irta alá. Tudott irni mind. A törvény
szigoruan megparancsolja, hogy a jegyzőkönyvet azzal, a kinek tanuságát
tartalmazza, mulhatlanul alá kell iratni. A vizsgálóbiró egyenesen
megszegte a törvényt.
Miért tette ezt?
Bizony nem azért, mert meg akarta szegni. Nem azért, mert gyönyörüsége
volt a törvény mellőzésében. Hanem azért, mert ő szentül hitte, hogy a
csonkafűzesi tetem nem az eltünt lányka volt, a mig élt s bizton
számitott arra, hogy a tetem idegen voltát ő még be fogja bizonyitani.
Nem tartotta egyelőre tehát komolynak azt a munkát, azt a jegyzőkönyvet,
a mely szerint nyolcz tanu közül hat egyenesen az eltünt lánykát ismerte
fel a holttestben és pedig a hat közül egy tanu tökéletes
határozottsággal.
Hát a vizsgálóbiró igy gondolkodott. Tévedett kegyetlenül, de ez volt
meggyőződése. Nem vádolom érte erkölcsileg. Csak elméje volt gyönge, nem
lelkiismerete. S ha ő lett volna az itélőbiró: hát egy sulyos birói
tévedéssel több lesz a világon. Nem nagy dolog. Csak az törik össze
alatta, a kit ér. Volt már ily tévedés elég s lesz még sok. Gyarlók
vagyunk.
Csakhogy a vizsgálóbiró nem itélőbiró s a történelmi tapasztalatoknak s
józan elmének ezer indoka szól a mellett, hogy itélőbiró ne is lehessen.
Tehát neki nem szabad csak azt jegyezni fel, a mi az ő meggyőződése, sőt
szent és egyetlen kötelessége abból áll, hogy ha nézetével,
egybevetéseivel, meggyőződésével ellenkezik is: azt jegyezze fel hiven,
a mi előtte történik.
A hű följegyzésekből az itélőbiró tudja megközeliteni az igazságot. A
vizsgálóbiró nem. Szövevényes ügyekben a vizsgálóbiró a dolognak mindig
csak töredékes részét látja egyszerre s ezt is gyakran elfogult lélekkel
s kénye szerint való vélekedés szemüvegén át. Tehát hamisan vagy
fonákul.
De erre később terjeszkedem ki.
A vizsgálóbiró vétke a csonkafűzesi eljárásnál valósággal nem is abból
állott, hogy tanukkal nem iratta alá a jegyzőkönyveket. Ez csak a
törvénynek s nem az igazságnak megsértése. Nagy vétke az volt, hogy
annak a hat tanunak nyilatkozatát nem jegyezte föl apróra, a ki a
holttestben az eltünt lánykát ismerte föl.
A fölismerésnél nem a tanuk száma dönt. Száz meg ezer tanu lehet s azok
közt apa, anya, testvér, jegyes, hű barát, a ki az enyészet és víz által
eltorzított meztelen holttestben nem ismeri föl az eltünt egykori
ismerőst. Ha akad egyetlen tanu, habár gyermek, féleszü vagy borittas
is, ki kétségtelen anyagi különös jelét ismerte az eltüntnek, ha e
jelről számot tud adni s ezt a holttetemen meg tudja mutatni: ez a tanu
látja csak az igazságot s nem a másik száz vagy ezer tanu. Mert az
anyagban a természet igazsága rejlik, ez ellen pedig száz meg ezer
tanunak esküje se ér semmit.
Ime a holttest nagyságát Solymosi Eszterének állitja öt tanu: Lóczi
János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné.
Solymosi Eszter ajkait fölismerte a holttesten két tanu: Lóczi János és
Juhász József.
Szemeit fölismerte Lóczi János, Jakab János és Szakolczai Julcsa.
Fogait fölismerte Jakab János, Szakolczai Julcsa, Juhász Andrásné.
Száját fölismerte Juhász József.
Lábait határozottan fölismerte Szakolczai Julcsa.
Arczállását fölismerte Solymosi János.
A vizsgálóbirónak föl kellett volna jegyeznie, hogy e tanuk a
holttestnek ama részeit miről ismerték föl, miként adták elő
véleményüket s mivel bizonyitották ezt. A vizsgálóbiró egyénileg
kételkedhetett abban, hogy e tanuk eltalálták-e az igazságot? De már azt
véglegesen megitélni, hogy valósággal eltalálták-e vagy eltévesztették
az igazságot, nem tőle függött, nem az ő jogában állott, neki arra se
képessége, se hivatása nem volt. Erre a vád, a védelem és az
itélőbiróság volt hivatva. Ezek elől a tanuk legfontosabb nyilatkozatait
eltitkolni nem volt szabad. S a vizsgálóbiró eltitkolta.
E ponton van a nagy per végzetes fordulata.
Egyébként is nagy veszteség a följegyzések elmulasztása. A mezei
tanulatlan ember figyelő képességének szép bizonysága lett volna a hű és
pontos följegyzés. Ez a bizonyság elveszett.
Volt tanu például, a ki fogairól ismerte föl a tetemben az eltünt
leánykát. Ez a dolog nagyon egyszerünek látszik, pedig épen nem az.
Látni más, mint nézni s nézni is más, mint megnézni. Minden ember lát,
sok ember néz is, kevés ember van, a ki megnéz valamit igazán. Minden
gyermek látja, naponként látja apjának, anyjának, testvérjének fogait,
de ha azok a fogak rendesek, ha azok egyikében vagy másikában feltünő
különösség nincs: százezer ember közt alig van egy, a ki apja, anyja,
testvérje fogait meg tudná különböztetni mások fogaitól.
Igaz, hogy a rendes alaku fogak egyenlő nem, kor és kezelés mellett
feltünőleg egyenlő alakuak. A czigányé se más, mint a királyé.
Legföljebb szebb, erősebb és tartósabb, mint a királyé.
De már a különböző fák levele nem egyenlő alaku. Ám bármily ügyes
kertész, növénytudós, vagy erdőkerülő elé tegyenek nagy csomó falevelet,
hogy válogassa szét a leveleket s jelölje meg, melyik falevél minő fának
a levele: megtéved csaknem minden falevélnél s dugába dől minden
tudománya. Jegenye, fekete és rezgő nyár, körte, alma, bükk, szilva,
nyir, gyertyán, meggy, édes gesztenye, hárs, szil, egerfa levele bizony
nem egy alaku s ha mindegyikből ötöt-hatot veszünk s valamennyit
összerázva odatesszük a tudós elé: összezavarodik a tudós egy pillanat
alatt. Azt se tudja utóbb: fiu-e vagy lány?
Mert a falevelet ugyan egész életén át mindenki látja, egyik fát a
másiktól meg is tudja különböztetni, de már a fák levelét a czélból,
hogy azok különbözőségét elméjében megjegyezze, nem szokta megnézni
senki. Vagy legalább kevés ember van a világon, a ki ezt megcselekszi.
Igy vannak az emberek a fogakkal. Még saját fogaikkal is. Nem is adok
sokat azokra a tanukra, a kik a fogak alakja után akarták fölismerni,
vagy föl nem ismerni a holttestet. De, ha mégis akadt ember rendkivüli
és csodálatos figyelő erővel, a ki erre képes volt: bizony föl kellett
volna annak nyilatkozatát szó szerint jegyezni. Szép és különös elme
lett volna ezzel megörökitve.
Mert azok közt, a kik a természet kebelén élnek s az erdők, mezők
tüneményeit egész életen át közvetlenül szemlélhetik, csodálatos figyelő
erejü elmék akadhatnak. A kik százötven anyajuh és százötven bárány
közül fölismerik: melyik anyának melyik a báránya, melyik báránynak
melyik az anyja. A ki egész falu minden lovát fölismeri háromszáz lépés
távolságból. A ki kétszáz szőlőfajt fölismer tavaszszal a leveletlen
venyigéről szempillantásnyi megtekintés alatt.
A ki igy tud figyelni, igy meg tud nézni valamit: az a rendes alaku
fogak után is képes fölismerni a halottat.
Volt még egy különössége az eltünt lánykának. Ez az volt, hogy lába
ujjai nem feküdtek egymás mellett, hanem széjjel álltak, mint a hogy
csecsemő gyermeknél szokás a születés utáni napokban.
A művelt világ városi lakói közt milliók élnek, nőnek, megöregesznek s
meghalnak a nélkül, hogy valaha embernyomot láttak volna. Embernyomot
csak mezitláb járó ember után és csak sekélyes sárban és hóban, sekélyes
porban s tömött sekélyes homokban lehet látni. Ám a mívelt népek lakta
városokban kevés a mezitlábas ember s uton, utczán, utfélen alig van
olyan sár, por és fövény, a mely az embernyomot megőrizné. Ha akad is
embernyom: azt a járó-kelők nyomban eltiporják.
Minden állatnak, mely lábon jár, megvan a maga külön nyoma. Kutya,
macska, róka, farkas, medve, ló, ökör nyomát jól ismeri minden falusi
ember ott, a hol ez állatok élnek. A fiatal sertés, kecske és juh nyomát
szintén fölismeri a figyelő mezei nép, noha ezek nyoma már nagyon
hasonlit egymáshoz. Lud, pulyka, tyuk, kacsa nyoma jelentékenyen
különbözik. A szarka és veréb nem lép, hanem ugrik, kissé szétrombolja
mind a kettő a maga nyomát. Gólya, libucz, varju nyomát a falusi gyerek
tisztán meg tudja különböztetni. Természetesen az emberét is. A nyom a
tudomány történetében is szerepel. Tudományos búvárlatoknál
fölfedezésekre segitett. Az állattan és a földtan sokat köszönhet a
kövületekben és a megszilárdult iszapokban fenmaradt nyomoknak. A
népregék és népmesék is csaknem minden országban beszélnek nyomokról,
melyek sárkánytól, tátos lótól vagy valamely mesés hős lova lábától
származnak.
Az embernyom nagyon érdekes akkor, ha az ember talpa magas ivezetü s
lábujjai szerte állanak. Szép alakot képez a porban. A sarok nyoma
köralaku. Ezt egy kissé kifelé hajló vonal köti össze a lábujjak alsó
tövének nyomával. Azután jön félkörben egy nagyobb s négy kisebb boglár
alaku nyom, melyek se egymással, se az ujjak tövének nyomával össze nem
függenek. Ezek a boglárok a lábujjak nyomai, melyek csak egyetlen
köralaku ponton érintik a földet.
Solymosi Eszter lába ujjai széjjel álltak. Nem is volt ludtalpu. Őt hát
nyomáról is megközelitőleg föl lehetett volna ismerni. Egyik tanu rá is
mutatott a csonkafűzesi holttest lábujjaira, mint a melyek teljes
hasonlósággal széjjel álltak. A vizsgálóbiró és emberei nem adtak rá
semmit. Ezt a körülményt se jegyezték föl. Gondolkodó elme s erős
figyelés kellett volna ahhoz, ily tünetet gondosan megvizsgálni.
A vizsgálóbiró nem volt megelégedve a csonkafűzesi eljárás eredményével.
Az anya és nagynéne idegen és ismeretlen lánynak, hat tanu Solymosi
Eszternek ismerte föl a tetemet. A ruha kétségtelenül Solymosi Eszter
ruhája volt. Eltüntekor ez volt rajta. Ha megnyugodott volna a tanuk
nyilatkozatában: akkor nyomban meg kellett volna szüntetni a zsidók
ellen támasztott vádat és pert, mert hiszen ime az eltünt lányka
megkerült s nincs a nyaka elvágva, vérét senki sem ontotta.
De hát mit szólt volna ehhez a zsidók ellen gyűlölködő felizgatott
társadalom?
Akármit. Az igazság az első.
Igaz. Csakhogy ekként csupán a nagy lelkek és bölcs elmék gondolkodnak.
Ámde a mikor a tömeget a gyűlölködés indulata lepi meg: akkor a nagy
lelkek és bölcs elmék félrevonulnak, mert tehetetlenek.
A vizsgálóbiró azt mondta: be kell vinni a holttestet Tisza-Eszlárra,
közszemlére kell ott tenni, legközelebbi rokonainak s legjobb
ismerőseinek meg kell mutatni s ekként minden kétséget el kell oszlatni.
Bölcs felfogás és okos rendelkezés. S ha a foganatositás is ugy
történik, mint a hogy’ a gondolat a papirosra lett irva: gyorsan
eljutunk az igazsághoz.
A holttestet az orvosok megszemlélték s külsejét jegyzőkönyvben
részletesen leirták. Azután föltették egy kocsira s minthogy az idő már
későre járt, sőt egészen beesteledett, csak Tisza-Lökre szállitották s
nem Eszlárra. Tisza-Lökön kivitték a köztemetőbe s az éjszakán át ott
őrizték. Őrségül öt városi őrt rendeltek mellé Cséplő János fogházőr
parancsnoksága alatt. Voltak a temetőben mások is. Kiváncsi ember mindig
akad, a ki ott akar lenni mindenütt. Késő éjfélig, sőt hajnalig voltak
járó-kelők a holttest mellett.
Másnap, junius 20-án reggel átvitték a holttestet Tisza-Eszlárra.
Egyenesen özvegy Bátori Gáborné házánál álltak meg vele s annak
kertjében elhelyezték. Két kecskebakra ajtót tettek s arra a holttestet
ráfektették. Itt kellett megtörténnie a további szemlének s a holttest
felbonczolásának.
Az első kérdés természetesen az volt, kik ismerték Solymosi Esztert, mig
élt? A második kérdés az volt: kiket idézzenek meg a holttest
felismerésére azok közül, a kik Solymosi Esztert ismerték?
A vizsgálóbiró ugy döntött, hogy zsidót semmi esetre se idéznek oda
tanunak. Igaz, hogy az ő bőrükre megy a dolog, egy csomó ember fogságban
is ül már a gyanu miatt: mindamellett nekik a felismerésnél semmi
helyük.
Pedig több zsidó ismerte az eltünt lánykát.
Ismerte Rózenberg Herman, a kinél Solymosi Zsófia, az eltünt lányka
nénje szolgált. Látta az utolsó napon is.
Ismerte leánya Rozi is, a ki mint 14 éves serdülő lányka épen egyidős
volt Eszterrel. Egyivásu lányok ugyanazon faluban egyébként is ismerni
szokták egymást.
Ismerte Braun Ábrahám, Groszberg Leon, Einhorn Májer. Ismerte Klein
József is, de csak három év előtti időből. Hogy őt nem idézték tanunak:
helyes dolog volt. A serdülés életszakában három év nagy változást
csinál rendszerint az emberek alakján. Soványka gyermeklányból sugárzó
telt hajadont csinálhat.
Ismerte Sarf Móricz is, a tanu. Hiszen ő látta a tanuk közül utoljára. Ő
beszélte, hogy látta, mikor a koldus zsidó bevezette a zsinagógába s
mikor ott a metszők lefektették, nyakát vágták, vérét vették. Őt
okvetlenül meg kellett volna kérdezni.
De különösen meg kellett volna kérdezni Kohlmájer Józsefet, a boltost.
Nála vett festéket az eltünt lányka az utolsó órában. Ő csomagolta be a
néhány fillér áru festéket sárga papirosba. A csonkafűzesi hulla
csuklóján is találtak sárga papirba csomagolt festéket egy zsebkendőbe
kötve. Egyetlen egy ember se lehetett Eszláron se rokon, se idegen, a ki
az igazság földeritése végett méltóbb fölismerő tanu volt, mint
Kohlmájer a boltos. Minden törvény s minden józan okosság azt követelte,
hogy Kohlmájert megidézzék a tanuskodásra.
Nem tették. Neki se a holttestet, se a föstéket, se a fösték csomagoló
papirját meg nem mutatták.
Miért nem?
Miért tünt el a biróság kezén nyom nélkül az a csomagoló papir? Mert
nyom nélkül tünt el. Junius 18-án este, mikor még a tutajosok is ott
voltak a Csonkafűzesben, mindenki látta Kohlmájer csomagoló sárga
papirját. Kiss Jenő járási orvos föl is jegyezte a rendőri
szemlejegyzőkönyvben. Látta a szolgabiró, látta a pandur, látták a dadai
előljáró emberek, látták a zsidók is. A mikor a Tiszaparti egy napi
sírjába ujra eltemették a halottat: kezén hagyták a kendőbe kötött
papircsomagot. Egész éjjel egész sereg komoly, becsületes ember őrizte a
sírt és a benne nyugvó tetemet, a papiroshoz nem nyult senki. Bary
vizsgálóbiró érintetlenül találta azt, de az ő jegyzőkönyveiben azért
nyoma sincs a sárga csomagoló papirosnak.
Eltünt, elveszett.
Ép ugy elveszett a fösték is. Pedig még elég fösték volt a holttest
kezén. Hiszen mikor a dadai csősz a botjával kissé megpiszkálta, a Tisza
vizét is beszinezte a holttest körül. Volt hát annyi még, a mennyiből
Kohlmájer kényelmesen megmondhatta volna, hogy ime, ez a fösték tőle
való, ezt vette tőle életének utolsó órájában az eltünt szegény lányka.
A felismerésnek eme kétségtelen anyagi erősségei tehát eltüntek s
Kohlmájer boltost a halott közelébe ereszteni nem lehetett.
Legyen sötétség! Mintha csak ez lett volna a vizsgálóbirói eljárás
czélja. Pedig nem ez volt. Ma még nem.
A községi előljáróság s a bánkódó anya jelölték ki azokat, a kiket a
fölismerési tanuskodásra meg kell idézni. Hogy miért épen azokat s miért
nem másokat is, például Rózenberg Rózit, Sarf Móriczot a tanut s
Kohlmájert a boltost: erre nézve a vizsgálóbiró semmiféle följegyzése se
nyujt felvilágositást.
Nekem bizalmasan azt jelentették utóbb, hogy a holttesthez csak azokat
eresztették, a kikkel előbb Farkas Gábor, a tevékeny és eszes községi
biró beszélhetett. Tudom, hogy a vizsgálat félrevezetésében ez a biró
nagy tevékenységet fejtett ki s a hol ennek irásbeli nyomai lesznek: ott
rá is mutatok majd a biró nagy buzgóságára. De arról, hogy a fölismerő
tanukkal e napon előre tanácskozott volna, nincs irásbeli följegyzés. A
hozzám érkezett jelentést tehát nem vettem figyelembe. Nem veszem most
se.
Ujabb tizenhárom fölismerő tanut idéztek a holttest mellé özvegy Bátori
Gáborné kertjébe.
Már ez a hely is furcsán lett megválasztva.
A birói szemle s a tetem orvosi bonczolása állami és birósági közügy
volt. A törvény és általános birósági gyakorlat szerint a szemlének és
bonczolásnak s e czélból a holttest elhelyezésének valami középületben,
a falunak valamely közhelyiségében kell megtörténni már akár födél
alatt, akár szabad ég alatt. Magánember magánhelyiségét ingyen ilyen
czélra nem igen engedi át. Babona, előitélet, irtózás, a holttest szaga,
a bonczolással járó szenny és lótás-futás faluhelyen mindenkit
visszariaszt attól, hogy épen nála történjék az efféle birói eljárás. S
bizony Bátori Gábornénak, a szegény özvegy asszonynak épen nem jutott
volna eszébe óhajtani vagy csak megengedni is, hogy az ő háza legyen e
czélra kiválasztva.
Reggel már az a hir terjedt el faluszerte, hogy a zsidók idegen
holttestet csempésztek a Tiszába Solymosi Eszter képében. A holttest,
mig élt, zsidó lány vagy asszony volt s azért feje le is van borotválva.
Nem is lehet máshova tenni, mint a zsidó imaház udvarába. Ott kell
felbonczolni s azután a zsidó temetőbe kell eltemetni.
Bizony a tisza-eszlári urak némelyike is igy gondolkozott. A
vizsgálóbiróban azonban mégis volt annyi jóizlés, hogy e durva ötletet
nem hajtotta végre. De azért mégis Bátori Gábornét beszélték rá, adjon
helyet a halottnak egy napra. Az ő kertje ugyanis tőszomszédságában volt
a zsidó imaház udvarának s a köznép előtt ily módon mégis az a látszata
lett a dolognak, mintha a holttestet valósággal a zsinagóga területén
helyezték volna el.
Az egyik uj tanu volt Gyáni Gáborné született Szellei Zsuzsánna. Közel
rokon, első unokatestvérje az eltünt lánykának. Az ő anyja testvérje
volt Solymosi Eszter apjának. Az eltünt lánykát jól ismerte, noha
meztelen sohase látta. A holttestre nézve abban a meggyőződésben van,
hogy az nem Eszter holtteste. Hogy miért nem: azt a vizsgálóbiró nem
jegyezte fel. Később a törvényszék előtt elmondta okait. A holttest
fejét nagyobbnak s testét vaskosabbnak látta, mint Eszteré volt s a
holttest szemei szőkék voltak, holott Eszter szemei barnák.
Magaviseletéből látszott, hogy nem biztos tudásból, hanem képzelgetésből
s irányzatosan beszél. Bevallotta, hogy vizbefult embert, sokáig vizben
levő holttestet sohase látott. Bátran állitott nyilt valótlanságokat is.
Azt mondta, hogy a holttest nyakán a füle alatt forradás volt, holott
Eszternek nem volt. Pedig az orvosi vizsgálat bizonyitotta, hogy a
holttesten se volt. – Azt is mondta, hogy a holttestnek kék szeme volt,
Eszternek pedig barna. Ez sem igaz. A holttestnek is barna szeme volt.
Ezt a jámbor falusi népet ily vallomásért nem kell sulyosan megitélni.
Egy év mulva történt a törvényszéki kihallgatás. Egy év alatt sokat
felejt mindenki oly dolgokból, melyekkel gyakorta nem foglalkozik. S
aztán egy év alatt százszorosan elhitették vele, hogy az a holttest nem
Eszteré volt, hanem azt a zsidók usztatták le a Tiszán, hogy
félrevezessék a biróságot s hamis nyomokra tereljék a törvényt. Istenért
se vállalta volna el a különben is eltorzult vizi tetemet Eszterének.
Szentül hitte, hogy neki van igaza. S jólélekkel koholt alkalmas
ürügyeket s képzelt, valótlan jeleket arra, hogy nézetét a biróság előtt
alaposnak tüntesse föl.
A tanuságoknak ebben áll legnagyobb gyöngeségük. S a mi Gyáninéra igaz:
igaz többé-kevésbbé a többi tanúra is.
A másik tanú Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin. Solymosi
Jánosnénak állandó szomszédja volt s az eltünt lánykát ugy ismerte,
mintha csak az ő gyermeke lett volna. A holttest vaskosabb termet, szőke
szinü, kék szemü, – Solymosi Eszter pedig vékonyabb, csinos termetű,
barna szemű. A holttest nyakán levő forradást ő is ép ugy elmondja, mint
Gyányiné. Tévedései és koholmányai is ugyanazok. S úgy látszik teljes
meggyőződésből beszél.
Gazdag Józsefné született Krámer Mária tíz év óta átellenes szomszédja
Solymosi Jánosnénak, tehát Esztert ő is jól ismerte. A holttestben ő sem
ismeri föl az eltünt lánykát. Az eltünt lányka nem volt oly nagy és
testes, mint a holttest. Az áll alatti forradást a holttesten ő is
látta.
Olajos Bálintné született Szakolczai Erzsébet szintén jól ismerte
Esztert, mert 1882. évi január 1-ig nála lakott, nála volt szolgálatban.
A tetemben ő se ismeri föl. Részletesen elmondja, minő volt Eszter lábán
a tehéntaposás-okozta seb. Nála kapta a sebet. A nyakon levő
forradásról, melyet a holttesten látott, ő is megemlékezik. Az eltérést
abban látja, hogy Eszter barna volt és arányos vékony termetü, a
holttest pedig vaskos, széles és szőke.
Tanyi Józsefné született Gulyás Eszter sógora volt az eltünt lánykának.
Első férje Solymosi András volt, a lányka testvérbátyja s ezért négy
évig együtt lakott ezzel, tehát jól ismerte. A holttestben nem ismeri
föl. A különbség főleg abban áll, hogy a tetem testesebb, vastagabb,
mint Eszter volt s szeme kék, nem pedig barna.
A hatodik tanú Szellei Gáborné, Solymosiék nála laktak, onnan ismerte
Esztert, de már rég nem látta. Eszter vékony, száraz termetü lányka
volt, a holttest pedig termetes és kék szemü. Tehát nem lehet Eszteré.
Ifju Pap József több ízben látta a holttestet, melyet jól kifejlődött
20–25 éves termetes nő holttestének nézett s azért benne az eltünt
lánykát föl nem ismerheti.
Lápossy János 34 éves, nőtlen, tisza-eszlári kálvinista lelkész magasabb
miveltségü férfiu. Solymosi Esztert jól ismerte, mint iskolai növendéket
s mint isten házába járót, megismerte s gyakran látta az utczán is. E
tanú vallomása, épen magasabb miveltségénél fogva különös figyelmet
érdemel. Határozottan állitja ő is, hogy a holttest nem Solymosi
Eszteré. Indokai jellemzők.
Azt mondja: a holttest arczvonásai mások voltak, mint Solymosi Eszteré.
És azt mondja, hogy a holttest fejlettebb, csontosabb, szélesebb volt,
kivált a melleknél, mint Solymosi Eszter.
Egyéb okot a lelkész nem hozott fel. E két ok inditotta arra, hogy
kimondja, hogy a tetem nem az eltünt leányka teteme.
A lelkészt jól megnéztem a törvényszék előtt. Fiatal ember volt még, 34
éves életkorban. Becsületes, nyilt, őszinte arcz. Bármi volt véleménye a
vérvádról, tudósitóim arról értesitettek, hogy különös gyülölséget a
zsidók ellen se nem érez, se nem nyilvánit s e tekintetben a
tisza-eszlári uri társaság tagjaitól eltér. Meg voltam arról győződve,
hogy felismerési tanusága őszinte; ugy beszél, a hogy vélekedik s
szentül hiszi, hogy a holttest csakugyan nem Solymosi Eszteré.
Az ily tanu, ha még értelmes, tanult, mivelt ember is, nagy figyelemre
méltó. A pap pedig ilyen ember volt. Én a határozott tudás erejével
voltam meggyőződve arról, hogy nyilvánitott véleménye alaptalan, okai
helytelenek, tanusága tehát valótlanságot tartalmaz. Pedig mivelt elme
és becsületes lélek egész tisztaságával akart igazságot mondani. Ugy
intéztem tehát hozzá kérdéseimet a törvényszék előtt, hogy a biróság is
belássa, de ő maga is érezze, hogy tanusága semmit se ér, mivelhogy
arról, a mit mond, voltaképen semmit se tud.
Az első kérdés, a melyet tisztába kellett hozni, az volt: vajjon miből s
mennyiben ismerte Solymosi Esztert?
A lányka 12 éves koráig az elemi iskolába járt. A lelkész, mint az
iskola egyik felügyelője, a tanulók vizsgáira be szokott menni. Évenként
talán négyszer-ötször, talán többször is. Tisza-Eszláron van
hatvan-hetven iskolába járó lányka. A lelkész ott van köztük talán
egy-két óra folyásig. Vajjon képzelhető-e, hogy ennyi idő alatt ennyi
lányka arczát, termetét, csontosságát a lelkész igazán megnézze s
magának tökéletesen megjegyezze? Holott pedig figyelme nem is erre
irányul, hanem a tanitóra, a tanitás eredményére, a kérdésekre és
feleletekre. Ha különös oka van rá: egy-egy lánykát jól megfigyelhet. Ha
a lányka igen gazdag, vagy igen szép, vagy feltünő rút, vagy csonka,
béna, félszemü, sánta, természet által megjegyzett, vagy rikitó
ruházatu: akkor a lelkész egy-két percz alatt is jól megfigyelheti azt a
lánykát. De Solymosi Eszternél ily különös ok föl nem merült.