legelső tisztviselőinek egyike később; – mívelt és értelmes ember;
zsidóellenes, de higgadtabb felfogással, mint sok tiszttársa és uri
pajtása. A birói szemlénél ő volt hivatalosan az egyik birói tanú.
Ott volt Dobos Imre, Szabolcs vármegye szolgabirája. Nem volt alkalmam
közelebbről megismerni. Érzületét és gondolkozását ez ügyben nem
ismerhettem meg. Hitt-e, nem hitt-e a vérvádban: nem tudom. Ő volt a
másik birói tanú.
Nagy véletlenül ott volt egyik helyettes főügyész is: Székely Ferencz.
Magyarország főügyészi állását akkor Leveldi Kozma Sándor töltötte be,
Somogy vármegye birtokosa, választott tisztviselője, országgyülési
követe, gyakorló ügyvéd is egykor; később az ország főbiróságának kiváló
tagja s végül királyi főügyésze.
Nagy lélek! Nemes gondolkozásu s magyar míveltségü férfiu. A magyar
míveltséget természetesen csak Magyarországon ismerik. Alapja ennek az
ugynevezett klasszikus műveltség, a hellen és latin remekirók szelleme.
Ez megvan minden más mívelt nemzetnél is. A magyar míveltség különössége
abban áll, hogy a gondolkodó elme az állami közélet nagy kérdéseit, az
alkotmányjogot, a korona hatalmának becsét, a társadalmi osztályok közt
levő viszonyt, az embernek jogát és méltóságát, a faj s haza iránt való
vonzalmat a magyar nemzet sok százados történetének, nagy harczainak s
nagy szenvedéseinek világánál ismeri föl, érti és becsüli meg. E
nemzetnek különös intézményei voltak s különös története, mely azokat az
intézményeket megalakitotta. A faj is más, mint a világ minden más
mívelt faja. A nyelv is különös, minden közeli rokonság nélkül. Ezeréves
története is különös, minthogy a tatár, török, német és szláv áramlatok
találkozási központján telepedett meg s ezek minden harczát végig
harczolta. Mert a harcz elől ki nem térhetett, de számának kisebbségénél
fogva legragyogóbb győzelmeinek hasznát sem élvezhette igazán. Gyakran
nagy csapások érték, de a lemondás érzetét szivéhez férni nem engedte.
Sokszor kellett idegen czélokért véreznie, de örök czélja gyanánt csak
saját nagyságát tekintette. A szabad alkotmányt, a nemzeti képviseletet
s a szabadságért s az emberi jogok teljességeért való lelkesülést mindig
megőrizte.
Ebben a szellemben fejlődött ki Magyarországon a műveltebb s vagyonosabb
osztályok tagjainál a különös magyar műveltség. Az ily műveltségü embert
magyar táblabirónak nevezik. El nem merülni az elméletekben; külső
czélokért fel nem áldozni az élet örömeit; önönmagáért becsülni az
életet; szeretni az embereket; búsulni a multak szenvedésein; kinevetni
a kétségbeesőket; nagy hatalomnak ismerni el a végzetet, de föltétlenül
még annak se hódolni meg; meglehetős ábrándozás, mérsékelt munkálkodás,
időnkénti lázas lelkesülés, erős fajszeretet, az igazságnak eleven
érzése: ime a magyar táblabirói lélek.
Ily lélek volt Kozma Sándor a javából.
Bizonyos gonddal és keserüséggel nézte már hetek óta a nagy pör
fejlődését s már hónapok óta a nagy vallási gyülölködést. Erre nem volt
hatása, de a perre lehetett. Mellette volt Székely Ferencz helyettes
királyi főügyész. Sokban hasonló gondolkozásu, mint ő. Ezt kérte meg:
menjen Nyiregyházára, nézzen körül, győződjék meg, miféle boszorkányok
lakodalma készül ott a nagy per czimén Bary József aljegyző s Egressi
Nagy László alügyész kezén. Ostoba babonának tartotta a vérvádat s mint
erős magyar, nagyon röstelte, hogy a józan magyar népet ilyen
ostobaságba akarják belehajszolni. Ennek minden áron szerette volna
elejét venni s Székely Ferencztől várta a dolgok hű képének rajzát
további elhatározásához. Igy jött a helyettes királyi főügyész junius
17-én Nyiregyházára s véletlenül igy lehetett jelen a csonkafűzesi
műveleteknél.
Birói szakértők voltak Kiss Jenő tiszalöki, Trájtler Soma nyiregyházi s
Kéri Horváth László járási orvosok és orvostudorok.
Ott volt Egressi Nagy László királyi alügyész, Kéri Horváth Géza
szigorló orvos, Zurányi Kálmán gyógyszerész, Zoltán István szolgabiró,
Vay György tiszalöki csendbiztos egy csomó pandurral és csendlegénynyel,
Cséplő János fogházőr s tömérdek népség, keresztyének és zsidók nagy
sokaságban.
Ott voltak a dadai csőszök is: Várady András és Oláh György. Ott volt
szerencsére Szücs János is, az éles szemü paraszt. S Tisza-Eszlárról is
sokan voltak. Az eltünt lányka rokonai s jó és biztos ismerősei. Köztük
édes anyja Solymosi Jánosné. Azért jöttek, hogy jól megnézzék a
halottat: vajjon fölismerik-e benne a szegény Esztert? Semmiből se
vettem észre, hogy előre összebeszéltek volna akár arra, hogy
fölismerik, – akár arra, hogy föl nem ismerik.
Ez utóbb nagy szerencsének bizonyult.
Mindenki ott volt tehát, a kinek ott lehetett lenni. Csak azok nem
voltak ott, a kiknek a törvény szerint ott kellett volna lenniök.
Egyetlen vádlottat se eresztettek oda.
Ott ültek már nyolczan-tizen közel egy hónap óta Nyiregyháza börtönében.
Azzal vádolva, hogy zsidó husvéti süteményre vérét vették a keresztyén
szűznek, hogy elvágták Solymosi Eszter nyakát. Ime most ott fekszik a
keresztyén szűz a Tisza partján; száz embert odacsőditenek, vajjon nem
Solymosi Eszter-e a halott s vajjon el van-e hát nyaka vágva? De a
kiknek becsületére, szabadságára s életére folyik a munka: azokat
nemcsak oda nem hivják, hanem még oda sem eresztik.
De még csak tudtukra se adják az esetet.
Van védőjük is. Kitünő védőjük. Heumann Ignácz jogtudor és ügyvéd,
nyiregyházi lakos, a kinek alkotmányadta joga s törvény és becsület
által parancsolt kötelessége a halálra keresett vádlottak jogaira
vigyázni s törvényes érdekeit megoltalmazni. Őt se értesitik hivatalosan
s mikor mégis megtudja a birói szemlét: jelentkezik, hogy a törvény
szerint ő is közreműködhessen a birói szemlénél. Kereken megtagadják.
De hát megengedi ezt a törvény?
Sehogy se engedi. Sőt egyenesen megparancsolja, hogy a birói szemléhez a
vádlott és érdeklett feleket s a vádlottak védőit különösen meg kell
hívni.
A magyar törvényes gyakorlat ebben mindig különösen szigorú volt.
Rendszeres büntető törvénye ugyan 1878 előtt nem volt Magyarországnak,
de biráiban annál erősebben ki volt fejlődve gyakorlat utján az
igazságnak érzéke. Az igazság pedig mindig az volt s örökké az marad,
hogy a vádlottat olyan ok alapján, a melyet ő nem ismer, elitélni nem
szabad.
Mi volt a vádlottak egyenes, tiszta és tökéletes mentsége?
– Azzal vádoltok, mi vágtuk el Eszter nyakát. Ime Eszternek holtteste!
Nincs rajta vágás. Tehát ne kínozzatok tovább, hanem eresszetek
szabadon. Tévedéstekért kérjetek bocsánatot istentől és tőlünk.
Ez a tökéletes mentség.
Ám a lappangó gyanu, a furfang, a rosszindulat, a vizsgáló emberek tompa
elméje vagy talán az igazság azt sugja, hogy ez a holttest nem Eszter
holtteste. Mit szólhat erre a vádlott?
Felelete egyszerü.
– Meglehet, a holttest nem Eszter holtteste. De ezt nálam nélkül ki nem
mondhatjátok. Ha én meg nem láthatom: akkor eltitkoljátok előlem
mentségemet, tehát az igazságot. De micsoda biró az, a ki eltitkolja az
igazságot, holott azt éppen neki kell felderiteni? A biró az istennek
hatalmával dolgozik, de csak az embernek gyarló elméjével. Mielőtt
hatalmával eltiporna: legalább vegye segitségül az én elmémet is.
De a vádlottakat még se értesitették a birói szemléről. Védőjüket pedig
elzárták onnan.
De elzártak egyuttal minden zsidót.
A csendbiztos rettenetes ember volt. A nyers Vay György. S a rettenetes
csendbiztos az ő kemény pandurjaival egyebet se tett, csak a zsidókra
vigyázott, hogy azok se közelből, se távolból meg ne láthassák a
halottat s meg ne hallhassák a tanuk szavát. A szemle nyilvános birói
cselekmény volt. Jelen lehetett ott minden tisztességes ember, a ki a
birósági eljárást zavarni nem akarta.
Ez volt az ország törvénye. Ezt kellett a csonkafűzesi vizsgálatnak első
sorban kijátszani.
Azt mondja a vizsgálóbiró jegyzőkönyve:
»A hullát tartalmazó gödör közeléből Vay György csendbiztos és
csendlegényei a tömegesen oda gyülekezett közönséget messze
eltávolitották s utasitva lettek, hogy a hivatalos eljárás helyéhez az
illetéktelen egyéneket közel ne bocsássák.«
Ime a papiros türelme és furfangossága! Oda gyülekezett közönségről s
illetéktelen egyénekről szól, holott a magyar mezei ember nem kiváncsi,
nem is törődik azzal, a mi nem az ő dolga, nem is megy oda, a hová nem
hivják s e napon se »gyülekezett« a Csonkafűzesbe. A ki odament és ott
volt: azt bizony a pandurok szó nélkül odaeresztették a halotthoz.
Hanem zsidó igenis volt Tisza-Lökről és Tisza-Dadáról összesen ott vagy
tizenkettő. Épen csak ezeket kergették el a pandurok. De a vizsgálóbiró
jegyzőkönyvéből ez ki nem tünnék a világért se. Hamis a papiros.
Azt gondolhatná valaki: puszta elmélet ez. Hiszen a biróság zsidók
nélkül is csak megkeresi az igazságot, hiszen a biróság arra való.
Igaz. Csakhogy az élet minden igazsága sok részletből áll s a biró is
csak annyi részletet ismer föl, a mennyit föl tud és föl akar ismerni.
Többet nem. Azonban több szem többet lát. Azért rendelte a
törvényhozások bölcsesége, hogy a birák gyöngeségét tanu, szakértő s az
ezer szemü nyilvánosság gátolja meg.
Bizony tervszerü dolog volt az, hogy a holttesthez zsidó közel ne
juthasson. A mint ez majd szép rendben egymásután megbizonyosodik.
A birói szemlével első sorban azt kellett volna elérni, vajjon azok, a
kik Solymosi Esztert életében ismerték, ráismernek-e a holttetemben?
Minden ember azt gondolná, hogy a biró úgy mutatja meg a holttestet a
tanuknak, a mint azt megtalálták. Tehát ruhásan, felöltözötten, a mint
életében szokott lenni s a mint eltünésének napján is volt. S a mint
életében minden ismerőse látta.
A biró nem igy cselekedett. Ez nagyon egyszerü és parasztos eljárás lett
volna.
E helyett levetkőztette a holttestet meztelenre s a »ruhadarabokat
azonnal a füzesben elrejtették azon czélból, hogy azokat a hulla
felismerésére (agnoszkálására) előhivandó egyének egyelőre ne láthassák
s a felismerésre a ruha látása befolyással ne birhasson«.
Meztelenen kellett tehát a tanuknak a holttestet megtekinteni. Csak
ágyéka volt kissé födve.
Ez volt aztán a világraszóló bölcseség. Ugy mutatni meg a holttestet, a
hogy’ azt életében senki se látta.
Ki láthat falun, falusi lányt, ha már belépett a serdülő korba,
mezitelen? Hacsak édes anyja nem: más ugyan nem.
A szemérem csodálatos érzés. Van benne valami fenség, a mi imádásra
méltó s ezer titok, melyet az élet tudósai még nem tudtak megfejteni. A
virág és az állat nem ismeri. A gyermek se ismeri. Később, lassanként,
az ötödik-hatodik életévvel kezd már fejlődni. A lányoknál talán előbb,
mint a fiuknál. De a mikor már kifejlődött: a lányoknál sokkal erősebb,
mint a férfiaknál.
Mi a szemérem?
Nem csupa ösztön, nem is csupa gondolat, semmi esetre se megfontolás.
Még csak nem is puszta érzés. Valami csodálatos működése az agynak.
A szemérem elfödi a testnek nagy részét, a testen lévő völgyeket és
halmokat, a tagok vonalait s a vonalak mozgását. Mintha valamit féltene
valakitől.
Mit félt?
Az erőt vagy a gyöngeséget félti? A bájakat vagy azok hiányát? Mitől
őrizkedik? Idegen szemektől. Idegen gondolatoktól.
Nemcsak féltés, hanem félelem is van a szemérem érzetében.
Minden szűz hajadon lelkének mélységeiben ott rejtőzik valami öntudatlan
ösztön, hogy ő vágynak, vonzalomnak, imádásnak tárgya. De csak ugy és
addig, a mig testének alakbeli szépségei a nyers napfény elé nem jutnak,
a mohó szemek előtt föl nem tárulnak. Ha föltárulnak: birálat léphet az
imádás helyére. A rajongás talán összehasonlitásra, tünődésre,
megfontolásra, kiábrándulásra vezet. A szentséges titkok el lesznek
árulva s a lepleiben imádott alakról észreveszik, hogy ő is egykor
pajkos gyerek volt s majdan redős aggá válik S észreveszik, hogy az élő
állat természeti törvényeinek minden nyomdoka rajta is ép ugy megvan,
mint mindenkin. Sőt ép ugy megvan, mint madarán és macskáján.
Ha anyajegy van a hajadon testének rejtett részein: szemölcs, szeplő,
eper vagy szilva vagy valami hegedés: ugy látszik, mintha értenők a
mezbe burkolódás minden okát. De hiszen a tökéletes alak is csak ugy
elburkolódzik, mint a tökéletlen. Sok talán még jobban. Ha csupa fény,
csupa illat, csupa alakbeli tökéletesség is a leány teste: a leány annál
inkább óvja azt a nyilvánosságtól.
S a szemérem nem szünik meg a korral, csak módosul. Nem szünteti meg az
álmiveltség se, csak eltorzitja. Az anyaság is csak tökéletesiti.
A falusi paraszt lányka csak fejét, nyakát, könyökig feltürt karját s
lábafejét a bokáig engedi át a napvilágnak. Minden más tagjára a ruha
árnyéka borul. Ha fürdik is: férfiak közelében sohase fürdik s kis
gyerekek, lányok, asszonyok társaságában se veti le ingvállát és
szoknyácskáját. Mellét, köldökét, tomporát, ágyékait s lábának térden
felül való részeit meg nem engedi nézni senkinek. Még legbensőbb
barátnőjének is nagy ritkán. Irtózik még az orvos szemétől is. Egyik
magyar királyné inkább meghalt, semmint a szemérem fenséges törvényei
ellen vétsen s orvosának megmutassa tagjait. Ez a természet igazsága. De
titka is.
Ki látta Solymosi Esztert, mint fölserdült meztelen lánykát?
Senki.
De azért a csonkafűzesi szegény holttetemet anyaszült meztelenen
mutatták meg a tanuknak.
Miért csinálta ezt igy a vizsgálóbiró? Várjunk sorra, minden kitudódik
apródonként.
Először az eltünt lányka édes anyját kérdezte ki: minő ruhában tünt el
Eszter?
Az édes anya elmondta a ruhadarabokat.
A fején fekete babos fehér kendő, a szélén sárga virágokkal. Ez
hiányzott a holttesten. Ez a hajjal együtt veszhetett el, mert hiszen a
haj egészen hiányzott. A koponya kopasz volt.
Nyakán nagy veres, rojtos, hara kendő. Ez megvolt a holttesten.
Felső testrészén, vállán, derekán és karjain karton benemérő vagy
otthonka, kis női kabát, veres-fehér-fekete koczkával. Ezt megtalálták a
holttesten. A szövet otthoni maradékát az anya nyomban felmutatta. A
jelenvoltak rögtön belátták, hogy a maradékszövet ugyanaz a kelme, mint
az otthonka.
Az otthonka alatt a belső fehérnemü havasi gyolcsból készült fehér
ingváll. Ott volt a holttesten is.
Derékon és azon alul veres csiku karton kötény, ez alatt kék
barkhendszoknya, ez alatt vörös karton alsószoknya s ez alatt ingalj
falusi vászonból. Igy beszélte el az anya. Mindezt kétségtelen
valóságban megtalálták a holttesten.
A holttest lábán nem volt czipő. Solymosi Eszter is mezitláb volt az
utolsó napon.
Eszternek volt kezében kendője is. Ennek hasonló mássát elhozta az anya
a Csonkafűzesbe. Ezt is megtalálták a holttesten. Ez volt a balkeze
csuklóján csimbókba kötött kendő, melyben a festékes csomag volt.
Ime: semmi kétség. A holttest ruházata ugyanaz volt, a melyben Solymosi
Eszter ápril 1-én nyomtalanul eltünt.
A vizsgálóbiró furfangos bölcsesége azt határozta, hogy a tanuk ne
láthassák a ruhát, nehogy annak látása félrevezesse őket.
De hát miről lehet fölismerni a tűzben, vizben elhaltakat? Nem a
ruhákról, inggombról, karpereczről, fülbevalóból, külső élettelen
tárgyakból, melyeket a tűz esetleg el nem emészt vagy a viz el nem
változtat?
Solymosi Eszter ápril 1-én tünt el a Tisza partján s a tutajosok junius
18-án találták meg a holtesttet. Ha az eltünt lányka a Tisza hullámaiban
találta meg a halált: akkor 79 napig volt holtteste a vizek lakója.
A víz csodát mivel a holttestekkel.
A viznek halottjai csak úgy elvesztik alakjukat, mint a tűznek
halottjai. S az elváltozás mindenütt ott van a koponyától kezdve a
lábfej talpáig.
A haj, kivált a hosszu haj, gyakran eltünik. Vagy letöredezik, vagy
kimállik. A folyó víz mindig mozog. A hol mozgás van: ott mindig van
erőszak is. S a kimállott hajat a legkisebb erőszak is leszedi a fejről.
Hányszor akadhatott meg a lányka haja faágban, parti gyökérben,
rárakodott iszapban s a mint a testet meglibbentette a hullám vagy
tovább sodorta az áram: a haj elvált s a fej kopasz maradt.
A ki serdülő lányt dús hajzattal ismer: első pillanatban alig ismer rá,
ha ugy találkozik vele, mint tar fejüvel. Még ha él is, beszél is, nevet
is: idő kell hozzá, mig megszokja, mig elismeri, hogy ime csakugyan ez a
lány az, a ki hetek előtt még dúshaju volt.
A csonkafűzesi holttest hajának hiánya a tudománynak és tapasztalatnak
szép kérdéseit vetette föl a nagy per folyamában.
A víz csodálatosan eltorzitja az arczot is.
Letörli róla az élet szinét. Maga a halál is megcselekszi ezt a víz
segitsége nélkül, hát a mikor még a víz is segit neki s rothasztó
enyészet is.
Ha a holttest hosszabb ideig van a vizben: lehámlik róla a bőrnek külső
kérge, melynek tudós neve: epidermis, magyarul: felhám. E külső kéregbe
van beivódva az a festék, melyből a bőr szine készül s melyet származás,
napfény, életkor, szél és vihar csapkodása s faji természet készit,
gyüjt s módosit. A külső kéreg lehámlásával a czigány asszony redves
arcza s a nehéz munkát végző szolgálónak durva tenyere csak oly finommá,
lágygyá, fényessé és halaványnyá válik, mint a királyné arcza s a
királykisasszony selyem keze. Szivtelen és goromba és igazságos erő az
enyészet ereje. Nem törődik semmiféle anyakönyvi bizonyitványnyal.
Egyenlő módon bánik mindenkivel.
Lemállanak, lehullanak a külső kéreggel együtt a körmök is. De megmarad
az ujjakon a köröm ágya.
S oly szép, tiszta és fényes az a körömágy s annyira hasonlit az igazi
körömhöz, hogy komoly megfigyelés nélkül a körmök hiányát észre se lehet
venni. A mint hogy Bary vizsgálóbiró se vette észre és szakértői se. Sok
mulatságos jelenet lett ebből utóbb az itélő biróság előtt.
Az arcznak vonásai a folyam langy vizében tökéletesen elváltoznak.
Sok vonal, sok szöglet, sok dombocska és sok gödröcske van az emberi
arczon. Csupán az ajkak vonalai is százfélék. Hát még a szem körül
képződő finom redők, hát a mosolygás, tüsszentés, köhögés, öröm és
fájdalom, harag, boszú és dévajság ezerféle kicsiny és nagy vonása!
Mindezt eltorzitja a halál s még a halálnál is ezerszerte jobban
eltorzitja a rothadás, kivált ha az a vizben történik. A halál maga, ha
csendesen áll be s lezárt szemekkel találja a haldoklót, nyugalmat fest
az arczra. Mintha csak aludnék az, a ki már halott. De a mint a merevség
elmulik s megkezdődik a feloszlás: az élőnek arczvonásai örökre eltünnek
s azokat többé visszaidézni a mindenható se tudja.
A viz, kivált ha langyos, mint a Tisza nyári vize, kettős erővel
rombolja a tetemet. A tetem nagy része a vizben is légnemüvé alakul át,
mint a száraz sirban, de ez az átalakulás mégis más módon történik. A
vizi holttest hol felszáll, hol lesülyed, a mint fajsulya a rothadó
gázok miatt változik. Időnként a viznek mélyén fekszik vagy a napfényre
jön ki. A napfény is módositja az enyészetet.
Az elmulás, a megsemmisülés se egyféle. A tetem megőrzi egyéniségét
sokáig, még az enyészetben is. Két testvért temessenek egymás mellé, egy
napon s egy betegségben hunytak el: még az ő enyészetük se egyenlő. Az
egyiké talán évekkel gyorsabb, mint a másiké. A vizben való enyészés is
ekként különbözik.
Nem az esetlegességekre gondolok. Vannak vizi állatok, melyek
megtámadják, megeszik a holttestet. Különösen a rákok, a húsevő halak
közt pedig a csuka. A rák nagyon szereti az ajkakat, a szemeket s az
orrot. Egy-két nap alatt képesek az arczot egészen elcsufitani, minthogy
nagymértékben megcsonkitják azt. A csonkafűzesi holttest arczán nem volt
rák vagy haltámadás nyoma.
Ez véletlen.
De az enyészet szabályszerü változatai is sokfélék. Láttam barna,
cserszinű vízi tetemet, láttam gyenge hamuszinüt, láttam olyat, melyet
szappanszinűnek tartottam, de olyat is, mely a gyöngyházhoz volt
hasonló. Mi az oka az egyik vagy a másik szinnek? Ki tudná azt
bizonyosan? A halottnak neme, életkora, életmódja, betegsége,
enyészetének foka, vizben létének időtartama, a viznek hőfoka s vegyi
alkata: mind oka lehet többé-kevésbbé annak, hogy időnkint milyen szine
legyen a halottnak.
Láttam vizi tetemet kidülledt szemekkel. De láttam olyat is, melyen a
szemek egészen eltüntek s a szemek helyén csak vékony vonal látszott. Se
szemgödör, se pillák, se pillaszőrök.
Biróság idézett egykor Dunából kifogott holttest fölismerésére. Kedves
rokonom volt az eltünt élő. Egyetlen vonását se ismertem föl az élőnek.
Arcza, termete egészen más volt, mint az élőé. Különösen kerestem a
hasonlatosságot keze ujjain. Ezeket életében nagyon megfigyeltem. Vastag
tömzsi ujjai voltak s a kéz hátán a középső izületi hajtásnál különös
alaku redők. Ezeknek se akadtam nyomára. Még az ujjak is vékonyakká
váltak. Pedig semmi kétségem se volt arra nézve, ki volt a holttest, a
mig élt. Ruházata minden darabját biztosan fölismertem. Zsebórájára is
biztosan emlékeztem. A holttest hónapokig volt a Dunában, a zsebórának
meg kellett állni nyomban, mihelyt a vizbe került. A zsebóra tiz órát
mutatott, az élőt esti kilencz óra után látták utoljára. Ime az a kis
időmérő gépezet megmutatta, hogy a titkon bekövetkezett halál melyik
perczben állott elő.
A ruha és zsebóra nélkül arra kellett volna esküdnöm, hogy nem tudom, ki
volt, mig élt az előttem fekvő holttetem. És a vizsgálóbiró a
Csonkafűzesben mégis csupán a meztelen testet mutatta meg a tanuknak.
Pedig az a holttest serdülő lánynak teteme volt. Az ilyet felismerni a
legnehezebb.
Felnőtt férfinél van bajusz, szakáll. Élemedett nőnél van gyakran
szemölcs, bőrkinövés, foghiány, a melyet jól ismertek az ismerősök.
Fölserdült fiatal lánykánál minden efféle különös jel nagy ritkaság.
Solymosi Eszter testén nem is volt efféle.
De különös jele mégis volt.
Jobb lába fejére a mult 1881-ik évben Szent Mihály havában rálépett a
tehén s patájának éle mély sebet vágott a hüvelykujj töve irányában a
lábfejen. A seb begyógyult, behegedt, de a hegedésnek nyoma állandóan
megmaradt. S minthogy a lányka nyáron s őszszel mindig mezitláb szokott
járni, mint a falusi szegényebb cselédlányok: a hegedés jelét-nyomát
tehát minden leányismerőse, minden játszópajtása jól ismerte. A
tehéntaposás valóságát előadta s megerősitette édesanyja is. Ha tehát a
csonkafűzesi tetem, mig élt, Solymosi Eszter volt: ezt a különös jelet
meg kellett találni a lábfejen.
II.
(Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. – Hat
tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi
irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember
foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás
tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok
mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test
magassága szemmérték után bizonytalan.)
E napon, junius 19-én nyolcz tanut bocsátott a holttest felismerésére a
vizsgálóbiró.
Az anya, Solymosi Jánosné határozottan kijelentette, hogy a tetemben
lányát, Solymosi Esztert föl nem ismeri, az a tetem nem lehet az ő
lányáé.
A második tanu özvegy Solymosi Gáborné. Ez Solymosi Jánosnénak testvérje
s igy az eltünt lánykának nagynénje. A lánykát jól ismerte. A
tehéntaposás okozta sebről ő is tud. A holttestnek figyelmes
megszemlélése után kijelentette, hogy abban Solymosi Eszterre nem ismer.
Lóczi János harmadik tanu eszlári ember s az eltünt leánykát jól
ismerte. A holttest megszemlélése után kijelentette, hogy ajaka, szeme
és nagysága után itélve abban Solymosi Esztert fölismerni véli.
Solymosi János volt a negyedik tanu. Másod unokatestvérje Solymosi
Jánosnénak, az eltünt lányka anyjának. Vérszerinti rokon s az eltünt
lánykát jól ismerte. Arczállás és nagyság után Solymosi Eszterének
gondolja a holttestet.
Jakab János eszlári lakos a holttestet kék szemei, fogainak rendes
állása és nagyságából következtetve Solymosi Eszterének véli. –
Megjegyzi a vizsgálóbiró, hogy ez a tanu a holttest szemeit kék
szemeknek nézte, holott Eszternek fekete szemei voltak.
A hatodik tanu Szakolczai Julcsa 19 éves hajadon lány, eszlári lakos. E
tanura még gyakran visszatérünk. Tanusága rendkivül fontos, a mi azonban
a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből épen nem tünik ki. E jegyzőkönyvbe csak
annyi van beiktatva, hogy Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak
után itélve határozottan állitja, hogy a holttest Solymosi Eszteré.