vihar ér bennünket, megbüntet az isten, ha el nem temetjük a halottat.
Halottam én már ilyen esetet.
Minden tutajos hallott. Elkezdték egymásnak mesélni az eseteket. Öregek
mondását, élők tapasztalását, babonás képzelődés alkotását.
De a csősz meghagyta, hozzá ne nyuljanak a halotthoz. Az előljáróság, a
biróság, a szolgabiró dolga lesz a temetés.
Alapos volt a kifogás. De ez ellen is megvolt az okos beszéd.
– Hajnalban mi tovább megyünk s a halott itt marad. Hátha megfeledkezik
róla a hatóság? Szegény boldogtalan nőnek lelke ott lebeg a végtelenben
ég és föld között s nem tud megnyugodni, mig romladó testét be nem
fogadja az anyaföld. Nem is jó ember az, a ki temetetlen hagyná a
boldogtalant.
Különösen Selever János, a legujabb tutajos társ érzett legmélyebben s ő
volt a legbuzgóbb hirdetője annak, hogy a szegény ismeretlen halottat ne
hagyják a föld szinén.
De hát hiába volt az okos beszéd. A csősz a hatóság, a hatóság pedig
megmondta, hogy a halotthoz nyulni nem szabad. A jámbor orosz pedig a
hatóság tilalmát meg nem szegheti.
Nem-e?
Selever János látta, hogy a bölcseség itt nem sokat ér. Valami erősebb
okot, győzedelmesebb érvet kell itt előhozni, mely oda férkőzzék a
tutajos lelkéhez. Valami hatalomhoz kell folyamodni, a melynek a tutajos
ellent ne állhasson, ellenállni eszébe se jusson.
Bement a kalibába, megnézte, mennyi pálinka van butykosában. Jóval több
volt egy liternél. Fogta a butykost s kiment a partra. S a partra érve s
a tutajosok előtt megállva, megrázta a butykost, azután jobb kezével
magasra tartotta s szólt eképen:
– Látjátok ezt? A ki segit eltemetni a halottat, annak én adok áldomást.
Halljátok? Egy liter pálinkát!
Ez a beszéd most már nyomatékos beszéd volt. Öregek és fiatalok
összenéztek s fejével bólintott mindenki. Selevernek igaza van. Csősz
ide, csősz oda: a halottat el kell temetni.
Nyomban kivált a társaságból három tutajos. Hecska György, a kinek ásója
is volt, Szavinecz Péter és Paczkán Bazil. Ők segitenek Selevernek
eltemetni a halottat.
A part szárazabb részén sebten ástak egy gödröt. Nem is mélyet, nem is
hosszut, nem is széleset. Csakhogy a boldogtalan halott beleférjen s
éhes róka, kóbor eb ki ne kaparhassa.
Mikor ez megvolt: kihoztak egyik tutajról egy darab deszkát s arra
szépen ráfektették a tetemet. Nem forditották hanyatt, a hogy’ a holtat
szokás, hanem abban a helyzetben hagyták, a mint a víz szélén feküdt.
Hason fekve félszakosan. Még ruhácskáit, rongyocskáit se igazitották
meg. Ugy hagyták, a hogy a viz a derekára csapzotta. Balkeze csuklóján
is otthagyták a csimbókba kötött kendőcskét a benne levő föstékes
csomaggal. Igy huzták a deszkán a sirgödörig. Galsi István azt beszélte
a biróság előtt, vigyázniok kellett, mert ha kézzel nyulnak hozzá,
szétment volna a holttest, minthogy már nagyon el volt ázva.
Letették a gödör fenekére, azután kihuzták alóla a deszkát s puha földet
hánytak rá. Nem volt pap, a ki beszentelje s imádkozzék fölötte; nem
volt énekkar, a ki a halottak gyászénekét elzöngedezze, nem voltak
siratók, nem voltak rokonok, nem voltak örökösök a temetésnél. Azért a
jó emberek eltemették tisztességesen. Nem tiporták le a földet a
sirgödör fölött, de azért egy kis sirhalmot mégis emeltek föléje. Gyepes
hanttal nem boritották be, de egy csonka faágat mégis odatüztek a
fejéhez. És minden tutajos megemelte zsiros kalapját, mikor a temetést
elvégezték s az egyik tutajos azt mondta:
– Adjon az Isten a szegény halottnak örök nyugodalmat!
Mire a nap Tisza-Lucz irányában leáldozott: akkorra bevégezték a
temetést is. Akkorra beborult az ég alja is.
Hanem az áldomásról sem feledkeztek meg.
– Ide, Selever a pálinkával.
Kétszer se kellett mondani. Selever jó szivvel osztott szét a temető
emberek közt egy liter pálinkát. Megigérte, szavát is tartotta.
Nem is követtek el a jámborok semmiféle bűnt. Hiszen ősi szokásnak,
áhitatos léleknek, kegyes gondolatnak tettek eleget. Vártak estig. Estig
nem jött a hatóság. Ők tovább nem őrizhették a holtat, hajnalban
indulniok kellett, dúvesztében ott nem hagyhatták a boldogtalant. Ezzel
bizony nem vétkeztek annyira, hogy utóbb vasra verjék s heteken,
hónapokon át börtönözzék őket.
IV.
(Mindenki szentül hitte, hogy Solymosi Eszter a csonka-füzesi holttest.
– Az éjjeli közönség a sirnál. – Az ásó története. – Az első rendőri
szakértői vizsgálat. – Éjjel őrnek a halottat. – A kételkedés szava.)
Hanem hát ki feleselne az igazsággal, mikor az a törvény nevében tombol
és hatalmaskodik? A jámbor tutajosok ugyan hiába feleseltek.
A tisza-dadai előljáróság ugyan nem kötött beléjük. Ez ellen panaszuk
nem lehetett. Pedig az elűljáróságnak meggyült a dolga ez estén s ez
éjszakán.
Mert a futó tűz nem terjed oly gyorsan, mint ahogy elterjedt a hir
Tisza-Dadán, hogy Esztert, az eltünt eszlári szegény leánykát
megtalálták. A Tisza vetette föl, tutajosok akadtak rá, a Csonkafűzesben
fogták ki, igazi tulajdon ruhája van rajta, de bizony annak a nyaka
nincs elvágva, tehát nem igaz, hogy a zsidók megölték, vérét vették.
Oláh Györgynek, a tetemlátó csősznek nem volt a faluban pillanatnyi
nyugalma se. Elfogta, kikérdezte, agyonzaklatta mindenki. Igaz-e a hir,
vagy nem igaz? Milyen a halott? Milyen a ruhája? Hány napos halott
lehet? Miről lehet ráismerni? Honnan hozta a Tisza? Ki látta legelőször?
Ki fogta ki? Száz meg száz kérdés egymásután. Okos, nem okos kérdés
vegyesen.
Kié lesz most már a tizezer korona?
Az ország zsidósága tizezer korona jutalmat tüzött ki annak, a ki
Esztert élve-halva előkeriti, vagy a ki biztos nyomra vezet. Tizezer
korona már pénz. Szegény embernek, dadai csősznek, máramarosi oláh
tutajosnak tengernyi pénz. Oláh György uram ostobaságnak tartotta, ahogy
őt a pénzzel fenyegették. Hiszen nem is ő látta először, hanem a Litvai
gyerek, Kecskés József szolgalegénye. De még ő se, hanem inkább a
tutajos. De melyik tutajos? Hányan vannak a tutajosok? A ki először
látta: ugy is felosztja a többi tutajos közt a zsidók pénzét, mert
különben agyonütik, a Tiszába fojtják, bizonyosan elemésztik.
Csepkanics György pedig, a hős, a ki először látta a vizen úszó
holttestet, soha még csak hirét sem hallotta Solymosi Eszternek. A
lányka eltünésének esete a máramarosi tutajos körökig bizony nem jutott
még el se ujságban, se szóbeszédben.
Legfürgébb volt Oláh György faggatásában s a hirek összeszedésében a kis
falu értelmisége, Lőrinczi István a jegyző, Takács Endre a katholikus
kántor, Tratner Lipót a zsidó tanitó, Seres Gyula a joghallgató.
Rohantak a helyettes főbiróhoz, Tóth György uramhoz, szedje össze a falu
esküdtjeit, menjünk ki nyomban a Csonkafüzesbe halottat nézni, Esztert
látni, igazságot keresni, az országot megnyugtatni.
A zsidókat valóságos láz fogta el.
Czájzler Márkus czipő-varga, női lábbeli-készitő mester, csakhamar
befutotta az egész falut s hadilábra állitott minden zsidót. Svarcz
Sámuel kereskedő futott sógorához, Lefkovics Bernáthoz, a kinek kocsija
és lova van, hogy fogjon be rögtön, menjenek a Csonkafűzesbe, ott van az
eszlári lányka. Goldstein Jakab, Krausz Bernát, Burger Mór, valamennyi
zsidó mind talpra állt; keresték az ujságot, a hol le volt irva: milyen
ruhában tünt el Eszter? Futottak a jegyzőhöz: keresse ki az országos
körözvényt. A zsidó, ha izgatott, nem találja helyét, nem ismer pihenőt,
fut, beszél, száz ötlettel áll elő: rögtön értesiteni kell a tiszalöki
zsidókat is, s nyomban tudatni kell az esetet a kormánynyal, a központi
zsidó irodákkal s az országos nagy hirlapokkal.
Nem lehet nekik rossz néven venni. A zsidóság elleni gyülölködés
irtóztató volt már akkor. A legkeserübb szóbeli bántalmazástól a
legkiválóbb, a legnemesebb zsidó se lehetett mentes. Érzékenyebb szivüek
alig mehettek már utczára, közhelyre, népes társaságba. A gyülölködés
jelszava az eszlári vérvád volt. Azok, a kik nem tudnak vagy nem akarnak
gondolkodni, s azok, a kik a becsületet önmagáért nem becsülik, minden
zsidóban gyilkost láttak. Vagy legalább ugy zajongtak, mintha gyilkost
látnának. Kész igazságnak hirdették a puszta vádat s mindenkire
kiterjesztették a gyanut, mely legrosszabb esetben is, csak egy-két
ember vállaira nehezedhetett.
Ha tehát megkerült az eltünt lányka, habár holtan is: ebben a zsidóság
az ő istenének kegyelmét, a végzetnek jótékony kedvezését láthatta.
Hogyne lett volna tehát tele lázzal, örömmel, izgatottsággal a
tisza-dadai zsidóság apraja-nagyja?
Kovács György dadai vagyonos gazdaember épen poroszkált haza kocsiján
estennen, a mikor körülfogják s viszik kocsistól, lovastól Tóth György
helyettesfőbiróhoz, hogy vigye előljáró-uraimékat nyomban a
Csonkafüzesbe. Megkerült az eszlári lányka, ott fekszik holtan a parton.
Kovács György nem ellenkezik. Föltelepednek kocsijára: a főbiró,
Lőrinczi István községi jegyző, Tratner Lipót zsidó tanitó s Krausz
Bernát zsidó gazdaember s mennek a Csonkafüzes felé. Útközben
találkoznak Oláh György kerülővel s őt is fölveszik a kocsira.
Kiérnek a hely szinére. Megtalálják a tutajosokat. Esti kilencz óra felé
jár az idő már, a tutajosok egy része aluszik immár. Oláh György keresi
a tetemet. Nem találja. El van az már temetve Isten nevében.
A mig tanakodnak, hogy mit csináljanak: ime jön egy második kocsi.
Lefkovics Bernát zsidó bérlő kocsija. Jön vele Seres Gyula kálvinista
joghallgató, Takács Endre katholikus tanitó és Svarcz Sámuel zsidó
kereskedő. Tovább folyik az ujonnan jöttekkel a tanakodás.
Be kell menni a főszolgabiróhoz Tisza-Lökre. Ebben állapodnak meg. A
jegyző, a joghallgató s a katholikus tanitó rögtön felkapnak Lefkovics
Bernát kocsijára s hajtanak gyorsan Tisza-Lökre.
Miről beszélgettek maguk közt útközben?
E kérdésre is megfelel a birósági iratok nagy tömege.
Eszterről, az eltünt leánykáról volt szó. Miről lehetett volna másról? A
joghallgató az ő jogi tanulmányainak keretében fontosnak tartotta az
esetet. Oláh Györgyöt nagyon gondosan kikérdezte a holttest alakja s
ruházata felől. Volt valami jegyzőkönyve, abba figyelmesen följegyzett
mindent. Mindenkinek véleménye abban egyesült, hogy a holttest nem lehet
másé, mint a szegény Eszteré, az eltünt eszlári lánykáé.
Beérnek Tisza-Lökre. Este van már. Lefkovics Grósz Mór Lajos tisza-löki
zsidótól kérdezi meg, hol lakik a főszolgabiró? Beszél közben minden
zsidóval, a kivel csak úton-útfélen találkozik. Közli velük a nagy
esetet. Veinberger Ignácz előkelőbb tisza-löki zsidó nyomban el is
határozza, hogy ő is elmegy a Csonkafűzesbe még az éjszaka.
A főszolgabirót nem találják. Nincs otthon. Vagy kint van a járásban,
vagy a vármegye székhelyén. Lőrinczi István jegyző fölkeresi tehát a
segédszolgabirót Zoltán Istvánt s annak jelenti a nagy eseményt.
A segéd-szolgabiró nyomban intézkedik. Értesiti a járás tiszti orvosát,
Kiss Jenő doktort. A kaszinók, a söröző és borozó tanyák s a zsidók
Tisza-Lökön is rögtön megtudják a dadai holttest napfényre jöttét. Késő
este van már, de azért akadnak önkéntes vállalkozók, a kik a szolgabirót
elkisérik a Csonkafűzesbe.
K. Horváth Géza orvosnövendék, de már szigorló orvos az egyik. Szerep
vár rá még történetünk folyamán.
Zurányi Kálmán gyógyszerész fiatal ember a másik. Nagy érdeme van az
igazság kideritése körül. Ez ifjunak bátorsága és igazságszeretete
nélkül magam se jutottam volna oly hamar a valóság felismerésére.
Kiment Veinberger Ignácz zsidó kereskedő is. Üzte a kiváncsiság.
Észleléseinek nem tudtam hasznát venni.
Vitt pandurt is magával a szolgabiró. A hivatalos tekintély csonka lenne
pandur nélkül. De elvitte magával Szücs János tiszalöki kisbirtokos
paraszt gazdát is. Ez nagy szerencse volt. Értelmes fő, gondos szemlélő,
Isten által megáldott világos agyu ember. Akkor 47 éves volt. Véletlenül
került oda. Egyik fuvaros volt a Csonkafűzesbe menő urak számára. A
másik fuvaros Najvirt Jónás zsidó fuvaros. Ez se látott, se hallott
semmit, Szücs János mindent látott, mindent hallott.
A magyar nép eszejárása százféle jelzővel különböztet az okos ember és
az ostoba ember közt. Egyik példabeszéde igy szól: »Oda se néz, mégis
mindent lát.« Ez az okos ember. »Mindig nézi, még se látja«: ez az
ostoba. Szücs János többet látott s jobban látott, mint minden
szolgabiró, vizsgálóbiró, királyi ügyész, csendbiztos, pandur, irnok,
járási orvos s mint minden tanu, ácsorgó s jelenlevő, a ki ott
lábatlankodott a holttest körül.
Kimentek hát a Csonkafűzesbe két kocsival. Esti 10 óra elmult már, mire
odaértek. Sötét volt, a mint nyári csillagos éjszakán szokott lenni, a
mikor kevés felhő boritja az eget s még föl nem kelt a hold. Tele
holdvilágról egy tanu sem emlékezik. Mezei ember szeme meglehetősen
tájékozódik ily homályban is. Állandó éjjeli világitáshoz szokott
fővárosi ember egyiptomi sötétségnek vélné az ily éjszakát kint a mezőn,
a folyam partján, a fekete tömegként meredező füzek és rekettyék lombjai
közt.
A dadai emberek csöndesen beszélgettek egy csomóban. A szolgabiró kérdi:
hol a holttest? Senki se tudja.
– Elő az oláhokkal!
Szentesi István pandur oda terel egy csomó orosz tutajost.
– Hol a holttest, oláh? Hová tettétek?
– Eltemettük.
– Hogy’ mertétek eltemetni?
– Erős szaga volt, felénk fujta a szél. Azután ez már a mi törvényünk, a
mi szokásunk. A szegény halottat nem hagyhatjuk a földszinén, de még a
vizben sem.
Ez bizony igaz. A szolgabiró is tudja ezt s nem is csinál érte
zenebonát.
Megmutatják a hevenyészett sírhalmot. A szolgabiró megparancsolja a
sirhalom felbontását. Ki kell ásni a halottat.
Ki ám, de mivel? Ásóról, kapáról nem gondoskodott senki. Az ember pedig
se nem róka, se nem borz, se nem ürgeásó kutya, hogy tíz körmével ásson
lyukat a földben. Mulatságos tanácskozás folyt a fölött: miként bontsák
fel a sirt.
Végre nagy gondolatra vetemedett valamelyik bölcs férfiu. Ott a pandur
kardja. Ki lehet azzal ásni a gödröt.
A kard pedig csakugyan nem arra való, hogy sírt ássanak vele. Hiába
nyavalygott a pandur: nem boldogult semmire.
Szücs János uram nem nézhette ezt a munkát. Odaszólt a tutajosokhoz:
– Adjatok egy rövid, vékony és keskeny deszkadarabot.
Adtak.
Ezzel már jobban ment a munka, de még se tökéletesen. Azonban ott
ólálkodott a közelben Hecska György. Akkor is hóna alatt volt az ásó, a
melyet 32 fillérért vett Galsi Istvántól. Szücs János sasszeme a
sötétben is észrevette az ásót.
– Gyere csak ide fiam, addsza ide csak azt az ásót!
Előbb azonban kikérdezte apróra: hogy’ jutott az ásóhoz, hol vette,
hogy’ vette, mikor vette, miért vette? Mert, hogy a tutajosnak ásója
legyen: ezt sehogy se lehet józan észszel megérteni.
De sok viszontagságon ment is keresztül ez a szerencsétlen ásó!
A vizsgálóbiró bölcsesége csodálatos hajszát inditott utóbb az ásó után.
Hogy’ merte ezt eladni Galsi? Hogy merte ezt megvenni Hecska? Nem is
egyéb ez az ásó, mint »bűntest«. Corpus delicti, a hogy’ a jogtudósok
mondják. Miért bűntest? Kit ütöttek vele agyon? Addig kereste a
vizsgálóbiró az ásót, mig utóbb napok mulva Tisza-Beö és Kőtelek közt
csakugyan elfogatta a tutajosokat s köztük Hecskát. Akkor is a hóna
alatt volt az ásó. Elkobozták nyomban. Küldték be Nyiregyházára, a
törvényszék bűntest-gyüjteményébe: a fokosok, kések, furkós botok,
lopott portékák, mérgek, kuruzslószerek, bankócsináló gépek, rongyok,
ruhafoszlányok tömegébe. Kötöttek nyakára madzagból nyakkendőt. A
madzagra rápöcsételtek egy darab papirost. A papirosra ráirtak egy
törvényszéki ügyszámot. Az eszlári vérvád ügyszámát. Ez a vérvád Sarf
József nevében folyt. Ráirták tehát a papirosra azt is, hogy az ásó Sarf
József tulajdona, tőle kobozták el. Sarf Józsefnek pedig soha az öreg
apja se hallotta hirét ennek az ásónak. De ez nem használt neki semmit.
Az ásó ott ült több mint egy évig a muzeumban, Sarf József pedig a
tömlöczben. Mikor utóbb sok idő mulva Sarf József mint ártatlan ember
kiszabadult: a börtönőrök őrmestere odaadta neki az ásót, vigye magával
a pokolba. Nem azt az ásót, hanem egy rossz, rozsdás, lyukacsos,
kitördelt élü elkopott ásót, mivelhogy valami okos ember a tutajos jó
ásóját kicserélte valami használhatlan rossz ásóval. Hát hiszen mindegy
ez a »bűntest«-nek. Csakhogy Sarf József becsületes ember, ő tőle sohase
koboztak el ásót, más jószágát ő el nem viszi. Azonban Kozák őrmester ur
nem ismert tréfát. Vagy elviszi Sarf azt az ásót, vagy hivatalosan
odaverik a hátához.
Igy készül gyakran az igazság és a világtörténet. A jó Sarf József még
maig se tudja, miként keveredett bele az ásóhistóriába.
Az ásóval egyébiránt gyorsan ment Szücs János kezén a munka. Noha
sötétben sírt ásni épen nem kényelmes állapot.
Egész sötétség azonban mégse volt, sőt volt valami világitás.
Tisza-Dadáról hoztak egy szál gyertyát, ezt eleintén Tóth György
helyettes-főbiró tartotta, mikor azonban a holttest szaga már
felnyomakodott a gödörből, a gyertyatartást rábizta Oláh György
kerülőre. Volt ezenkívül egy kőolajos kis kézilámpa is, ezt meg Lőrinczi
István dadai jegyző tartotta.
A mint Szücs János jó két lábnyi mélységre ért: elérte a halottat. Ekkor
letette az ásót s kezével takaritotta le a halottról a homokot. Az urak
megállapodtak abban, hogy a halottat nem kell kiemelni a sírból, csak
ott vizsgálják meg az orvosok. Szücs János állt a lábánál, Horváth Géza
szigorló orvos a fejénél. Ugy emelgették hol a fejét, hol a lábát, hol a
ruháját, a hogy’ a járási orvos, Kiss Jenő rendelte. A járási orvos
közellátó, gyönge szemü ember volt. A tanuk ilyennek mondják.
Elképzelhető tehát, milyen lehetett ez az orvosi vizsgálat a fekete
földben, a sötét éjszakában, hitvány világitás mellett, a fektéből föl
se emelt holttesten.
De hát igy történt. Ruháját öregéből, nagyjából megszemlélték, balkeze
csuklóján a csimbókba kötött csomagot észrevették s nemét is
meghatározták. Egy fűzfavesszőt helyeztek föléje s aztán a vesszőt feje
tetejétől lába hegyéig megmérték. Ebből állott az orvosi vizsgálat.
Épen megfelel a hullavizsgálati jegyzőkönyv ennek az eljárásnak. Rövid
ez és fölületes, de nagyon. Néhány értékes adat mégis van benne.
A jegyzőkönyv kelt Tisza-Lökön, éjfél után egy órakor, tehát még azon az
éjszakán, de már hétfőn junius 19-én.
A holttest egész hossza körülbelől 140 czentiméter.
Haja egészen hiányzik, fogai épek s közülök egy se hiányzik.
A termet középszerüen kifejlett s 14 éves korunak látszik.
A derekán egy vörös csíkos öv.
A balkezében egy sárga papirban bizonyos kékes festék volt található.
Ime a hivatalos jegyzőkönyv tartalmának fontosabb részei. Csaknem minden
szava hibás, hézagos s alig van benne teljesen határozott állitás. De
azért e jegyzőkönyv mégis becses anyag lett a védelem számára.
A józan gondolkozásu földmives falusi emberek, a kik ott voltak, sokkal
több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és
hivatalnak embere. Kivált Szücs János uram más jegyzőkönyvet irt volna.
Ők észrevették, hogy arcza földes, homokos volt. Egyik szeme nyitva volt
s mint a halottaknál szokás, felfordulva, a másik szeme be volt csukva.
Szája nyitva volt s fogai szép fehér apró fogak. A fogak köze is tele
homokkal. A viz is beiszapolhatta homokkal, de a sírban is behatolhatott
a homok, mert a part, a hova temették, homokföldből áll. Nyelvének hegye
a fogai közé ért. Álla nem volt leesve.
Az a bizonyos festék inkább fekete volt, mint kék.
Nem is a balkezében volt a festék, a mint az orvos állitja, hanem a
balkeze csuklójára kötött kendőben s ott is egy kis papircsomagba
göngyölve.
Mind jelentős részletek ezek.
Ujra eltemették a szegény halottat. Szücs János maga volt a temető
ember.
Egy deszkát tettek a testre. A deszka fölé harmatos üde füvet hánytak,
hogy a föld ujra be ne borithassa a testet. Azután földet hánytak rá s
azt kissé sirhalom alakura elegyengették.
Azonban valami jelet is kellett alkalmazni a sirhalomra, hogy ha netalán
orvok, lappangók, furfangosak, titkos szándékkal való emberek oda
lopódznának s a sirt megbolygatnák: észre lehessen venni.
Szücs János csinálta a jelet földből. Egy kereszt, hüvelykujja körmével
húzva s egy ákom-bákom betü volt a jel. A szolgabiró megjegyezte:
– Hátha lemászsza a jelet a béka?
– Nem azt, uram! A béka nem bántja az uj sirt.
Éjfél rég elmult, mire készen lettek. A gönczölszekere az égen már
nagyot fordult.
A szolgabiró hazament a tisza-lökiekkel. De meghagyta, hogy őrizzék a
sírt.
Meg is őrizték. Molnár János dadai községi esküdt volt az egyik őr. Ott
volt vele Oláh György és Váradi András, a két kerülő. Zsidó is kellett
őrizőnek. Legyen az is kettő. Az egyik volt Czájzler Márkus, a fürge
czipőkészitő varga. A másik: Burger Mór. S rajtuk kivül ott volt még a
pandur is: Szentesi István.
Ezek őrizték a szegény lányka sirját hajnalig, azután délig, azután
délutáni 4 óráig, a mikor odajött a vizsgálóbiró a maga személyzetével s
átvette a halottat.
Vajjon mi volt a csonkafűzesi közvélemény az elmult napon és éjszakán?
Sok szó esett egymás között. A tisza-dadaiak és tiszalökiek egyébről se
elmélkedtek, mint az eltünt leányról s a talált holttestről. A tutajosok
nem elmélkedtek semmiről, mivelhogy ők a tisza-eszlári esetnek még hirét
se hallották. Valami elrablott királykisasszonynak vélhették volna azt a
tetemet. Másként meg nem érthették: mire való ez a nagy hejsze-hajsza,
az urak és parasztok és zsidók csődülése. Találtak ők már egyébkor is
holttestet, de efféle zajnak hirét se hallották.
El is indultak tutajaikkal hétfő hajnalán s mentek nyugodtan lefelé
Isten nevében.
A csonkafűzesi közvélemény megalakult. S szilárd volt mindaddig, mig a
vizsgálóbiró bele nem avatkozott a dologba. A zsidók szentül meg voltak
győződve, hogy a holttest az eltünt lányka holtteste. De meg voltak
erről győződve a keresztyének is. Már tudniillik a dadaiak és a lökiek,
a kik a holttestet látták.
Okoskodásuk józan volt és egyszerü.
Tisza-Eszláron, a Tisza partján eltünt egy tizennégy éves lányka. A
Tisza onnan Tisza-Dada felé folyik s nyolczvan nap mulva fölvet egy
holttestet, mely tizennégy éves lány holttestének látszik. Ennek tehát
az eltünt lányka holttestének kell lenni.
Az eltünt lányka Solymosi Eszter volt, a kiről a körözvényben tudvalévő,
milyen ruhában tünt el. S ime azt a ruhát találják a csonkafűzesi
tetemen. Tehát az nem lehet más, mint Solymosi Eszter.
A szegény lány festéket vett eltünése napján s ime a festék is ott van
egy csomagban balkarjának csuklójára kötve egy kis kendőben. Ahogy
szegény parasztlánykák szokták az egész vidéken.
Lehet-e hát kétség?
Nem lehet.
A ki kételkedni mer: annak meg kell mondania, ki volt hát az a holttest,
a mig élt, ha nem az eltünt lánykáé? E nélkül kételkedni, vakon
kételkedni: vagy ostobaság vagy ledérség. Vagy ennél is több.
A vallási gyülölet azonban mindent mer. Ölni is, gyilkolni is,
gyujtogatni is. Hogy’ ne merne tehát kételkedni?
A mikor ujra eltemették a halottat s gyenge bomló testét harmatos fűvel
behintették: azt mondta valaki az urak közül ott a tömegben:
– Eszter ruháját idegen holttestre is fel lehetett huzni!
Éjfél volt ekkor. A hold csak harmad napja ujult, bágyadt fénye gyöngén
világitott a parti fűzesben. Néhány kóbor felhő a csillagok fényét is
megcsonkitotta. Ki mondta ki a gonosz kételkedés szavát először: nem
lehetett biztosan megtudni, arczát a sötétség miatt nem lehetett látni.
De a kételkedés szava már ott is hangzott. E hangnak zugása utóbb
betölté a mívelt népek társadalmát.
Ez történt a Tiszán!
LEGYEN SÖTÉTSÉG!
I.
(A holttest fölismerése. – A magyar műveltség. – Kozma Sándor. – A kik
látták a holttestet. – A kiket elzártak nézésétől. – A holttestet
meztelenen mutatják. – Mi a szemérem? – Eszter ruhája a holttesten. –
Miként bánik a halál és az enyészet a holttestekkel? – Eszter különös
testi jele.)
Zoltán István szolgabiró junius 19-én reggel már sietett értesiteni a
vizsgálóbirót. Bary vizsgálóbiró nagy személyzettel délután 4 órára már
a Csonkafűzesbe ért a helyszinére.
Ezt a személyzetet öregéből-nagyjából meg kell ismernünk.