s Matej Ignáczból állott. Ez kevés volt. Szelek is jártak, a Tisza zöld
árja is közel volt. A máramarosi hegyek s óriási erdőségek hava csak
májusban indul nagy olvadásnak s a mellékfolyók is ekkor ömlesztik
bővebben vizeiket. Nagy áradás támad, mely junius végére szokott leérni
az alsó Tiszára. Ekkortájt van a Tisza virágzása is. A kérész ekkor jön
ki az iszapból a felszinre. Ekkor párzik s ezer milliónyi számban röpköd
a viz felszinén. Fehér szárnya, gyönge szines teste mintha virággal
hintené be a folyam vizét. »Virágzik a Tisza«, ezt mondja a parton lakó.
Ilyenkor már egész diszében virul a természet; fű, fa, mező, minden
zöld, azért nevezik zöld áradásnak a Tisza felduzzadó vizét. Ilyenkor
gyönge személyzettel nem szabad a tutajt ereszteni. Legalább egy embert
kellett fogadni Csepkanics tutajára. Fogadtak is.
Selever János volt, a kit fogadtak. Bedellői származásu, 32 éves, görög
katholikus, nős, gyermekes. Tutajozni szokott, de visszamenőben aratás
és cséplés idején egy-egy Tiszaparti magyar városban vagy faluban
munkába szokott állani s jó keresetre tett szert. Jól beszélt magyarul.
Török-Szentmiklóson több izben is munkába állt. Épen most is tutajutból
ment volna hazafelé, Tokajban találkozott véletlenül Sréter és Hillmann
tutajaival s ezekhez elszegődött a szegedi útra. A végtárgyalásra nem
lehetett megidézni, tutajúton járt akkor is valamerre, csak a
vizsgálóbiró által fölvett vallomása állt előttem.
Még egy ember került itt a tutajra. Ez Galsi István, török-szentmiklósi,
33 éves, nőtlen, törzsökös magyar. Ismerte Selever Jánost
Török-Szentmiklósról.
Szabolcs vármegyében valami csatornát ástak. Galsi István odament
harmadmagával kubikosnak. A kubikos munkást hajdanában nem ismerték e
néven. Földásó, földkiemelő munkás hajdan is volt, de munkája csak
napszámos munka volt. A mióta vasutakat épitenek, folyókat szabályoznak,
gátakat emelnek, csatornákat ásnak: azóta köbméter szerint mérik és
fizetik a földmunkás munkáját. Azóta nevezik kubikosnak a földásó
munkást.
Galsi Istvánnak és társainak nem jól ment dolguk. Néhány napi munka után
meggyőződtek arról, hogy munkájukból semmi hasznuk. Elszéledtek tehát s
iparkodtak hazafelé. Igy került Tokajba Galsi István is. Pénze nem volt,
de volt egy vaslapátja s egy ásója. A vaslapátot eladta a városban 80
fillérért, de az ásóját is megvette Szavinecz Péter tutajának egyik
szolgája: Höcska vagy Hecska György 32 fillérért. Ez ügyes és szerencsés
és véletlen közgazdasági művelet után jutott utiköltséghez a jó kubikos.
Találkozott Seleverrel. Megismerték egymást. Selever mindjárt meghivta
Galsit a tutajra. A Tutaj szépen hazaviszi Török-Szentmiklósra, nem kell
gyalogolnia és izzadnia. Ha akar: segit az evezésnél, különben alhatik a
tutajon, a mennyit akar, egész nap, egész éjjel. Nem kerül egy fillérbe
se. Galsi elfogadta a szives ajánlatot s igy került a tutajra.
Fontos dolog volt e két uj embernek Tokajban a tutajra jutása. Azért
volt fontos, mert mind a kettő Csepkanics tutaján tartózkodott. Azon a
tutajon, a melyen kellett lenni a holttestnek is.
A tutajosok még napközben jókor értek Tokajba s a város alatt elhajózva,
a vasuti hidat s Kis-Tokajt is elhagyva, közel a városhoz kötöttek ki.
Még ezen a napon bementek a városba valamennyien, vettek kukoriczát s
azt megőrletni nyomban el is vitték a malomba. Néhány liter kukoricza
megőrléséhez nem is kell sok idő.
A következő nap, csütörtök minden különös esemény nélkül telt el. E
napnak ugyan nagy szerepe van a perben, de erről majd később beszélünk.
Pénteken, junius 16-án jókor elindultak a tutajosok Tokaj alól, de ez a
nap viszontagságot hozott rájuk.
Tisza-Eszlár fölött a balparti részen nagy kanyarulata van a Tiszának. A
miatt itt egy másfél kilométer hosszu átvágása, uj medre van neki. Ez a
meder akkor még nem volt kiképződve eléggé, a viz fősodra a kanyarulaton
ment. Ezt tudnia kellett volna a kormánybirónak, de talán nem ügyelt rá
eléggé, a tutajok beletévedtek az átvágásba.
Ebből baj lett. A vizállás alacsony volt, az elől menő három terhelt
tutaj megfeneklett. Se előre, se hátra. Meg kellett várni a magasabb
vizállást, az erősebb áram kezdetét.
Csodálatos szerencséjük volt. Alig kellett vesztegelniök három óra
leteltéig: megjött az erősebb áram. Napokig, hetekig is elidőzhettek
volna ott e nélkül, vagy kénytelenek lettek volna a tutajokat szétszedni
és járható vizen ujra összeszerkeszteni. Ez nagy munkába, nagy költségbe
és sok időbe került volna.
Megjött az áram, odább mentek. Alig hagyták el azonban Tisza-Eszlárt, s
alig érték el azt a sarkot, a hol a folyam erős hajlással napnyugatra
fordult: erős délkeleti szél támadt s ez kiverte őket a jobb partra, a
tisza-ladányi oldalra. Itt a ladányi füzesek alján ki kellett kötniök.
Itt is töltötték a napot és az éjszakát, a füzesben kellett hálniok.
Itt se történt semmi más, a mi érdemes volna a följegyzésre. Ez a
pénteki nap is nagy és nevezetes nap a per történetében, de erről is
később kell szólanunk. Csepkanics tutajának sorsa köti le itt is a
figyelmet.
Meg kell tehát erről annyit jegyeznünk, hogy Csepkanicsék e napon főztek
künn a parton s Csepkanics, Selever és Galsi a magyar künn is háltak a
füzesben. Csak Matej Ignácz, a tanu maradt a tutajon. Ott töltötte el az
éjszakát a kalibában.
Másnap szombaton, junius 17-én jókor reggel indultak el s szerencsésen
elszálltak Tisza-Lök alatt is. Alig érték el azonban a Rázom pusztai
dülőt: Csepkanics tutaja, a sorrendben utolsó tutaj forgatagba jutott s
az örvény azt a parthoz ütötte. A folyam ama hajlatánál történt ez
körülbelül, a hol most a rázomi vasutállomás van Tisza-Lök közelében.
A parthoz ütődés bajt okozott. A tutaj egyik kötésének guzsai
szétszakadtak s a kötés ketté vált. Csepkanics nyomban kiáltozott az
előtte menő tutajoknak, hogy baj van, nem lehet tovább menni, álljanak
meg, ki kell kötni, segitsenek a szétvált tutajt összeállitani.
Meg kellett állni, ki kellett kötni. A hol kikötöttek: azt a helyet
Csonkafűzesnek nevezi a nép. Tisza-Dada határában fekszik ez,
légvonalban közelebb is fekszik Dadához, mint Tisza-Lökhöz, de a Tisza
maga a nagy kanyarulatok miatt innen Dadáig majd kétszer olyan hosszu
utat végez, mint Lökig.
A tutajok abban a sorrendben kötöttek ki, a melyet még Mező-Váriban
állapitottak meg. Az első Szavineczé, a második Matej Péteré, a harmadik
Herskó sáfáré. Ezek egymás mellett, egymástól szabályos távolságban a
füzes alsó végénél kötöttek ki. A sérült negyedik tutaj legalább kétszáz
méterrel föntebb egyenesen a füzes alatt állt meg. Kikötés után mind
odamentek segiteni, a szétvált szálakat összeguzsolták s ekként a tutajt
egészen rendbehozták.
Jó napközben elvégezték ezt s még az napon tovább is indulhattak volna.
Tanácskoztak a kérdés fölött. Azt határozták: itt maradnak. A folyam is
áradt, a szél is mozogni kezdett, másnap vasárnap következett, junius
18-ika, ünnepnapon ugy se lehetett tutajozni, ez a kikötő csöndes,
alkalmas hely volt: ezek voltak az okok az ittmaradásra.
E napon mind a tutajnál maradtak, senki se mozdult ki a falvak és
puszták felé. Az éjszakát is ott töltötték, ki a kalibában, ki a parton
a füzesben.
Másnap már reggel 6 órakor fölkerekedtek, hogy bemennek a faluba egyet s
mást vásárolni. Matej Péter, Szavinecz, Herskó, Selever, Potrohos,
Herskó Dávid együtt indultak Dadára. Matej Ignácz is menni akart s hivta
Galsi Istvánt, de ez még aludni akart egyet. Matej Ignácz maga indult
útnak, de társait már el nem érte s azért visszafordult. Galsi is
kialudta magát s ő is elindult, hogy bemenjen Dadára. Az utat azonban
eltévesztette, napnyugat helyett napkelet felé ment s Tisza-Lökre ért.
Vett egy kis dohányt, egy kis pálinkát s egy csomag gyufát s nyomban
visszaindult a tutajokhoz.
A kik Dadára mentek be: kilencz-tiz óra tájban azok is visszaérkeztek
mind s délelőtti 11 órára már ebédjüket is elvégezték. Ez után kiültek a
partra kártyázni.
Csodálatos időtöltés a kártyázás.
A kik azért kártyáznak, hogy pénzt nyerjenek, vagyont szerezzenek, más
ember vagyonát elügyeskedjék s az élet szabad idejét, minden szabad
idejét ezzel töltsék el; azok beteg emberek. Vagy agyuk is beteg, vagy
erkölcsük is beteg. Rabjai a szokásnak vagy romlott lelkek.
De az egészséges lélek is mulatságot talál a kártyázásban, mikor
gondjaitól szabadulni akar s gondolatait pihentetni akarja. Jól is esik
neki s valami efféle időtöltés csaknem szükséges is annak, a kinek agya
erős és rendszeres munkát végez, naponként. A nemes társalgás, a vidám
adomázás ugyan derekasabb időtöltés, de ehhez nincs mindig alkalmas
társaság. A kártyához mindig van. A mivelt társadalomban a világnak mind
az öt részén mindig van elég ember a szép nőnek udvarolni, a sódart
megenni, az illatos bort meginni s a felejtkező kártyaasztal mellé
leülni. Az ily kártyázás nem pénz után sóvárog, de nem is pazarolja
eszeveszettül a pénzt. Attól függ minden: egymást kedvelő, vidám
természetü emberek-e a kártyázó társaság tagjai s egyenlően vagy nem
egyenlően becsülik-e a pénzt? Ha összevalók az emberek: tisztes mulatság
az időtöltésük.
De mit élvez a szegény tutajos a kártyában? Mi birja őt a kártyázásra?
Az unalom.
Mi az unalom?
Az agynak erőtlensége, a léleknek üressége, az érzésnek hiánya. A kinek
szive el nem fásult, a ki tud érezni s méltó tárgyakról tud is, akar is
gondolkozni: az nem ismeri az unalmat. Senki sincs, a ki ne találna
kötelességet, ha keresi azt. Senki sincs, a ki ne találna munkát, ha
érzi kötelességét. Még a falhoz bilincselt rab is talál. Gondolat
kötözgeti ahhoz, a mi egykor övé volt a nagy világból s érzéseivel veszi
körül azok alakját, a kiktől elszakitották. Terveket készit
szabadulásra, eltiprott hazájának menekülésére, zsarnokának
megboszulására. Álmaiban s ábrándjaiban talál gyönyört s könnyeiben
enyhülést. S alakot keres gondolatainak s érzéseinek. Mindegy az, ha le
nem irhatja is, meg nem föstheti is, kőbe nem vésheti is gondolatainak
és érzésének alakjait.
Az a világ, a melyet a szegény tutajos gondolata beröpdöshet, nagyon
kicsiny. Kicsiny világot adott neki végzete. Felesége, gyereke, rongyos
tetejü házacskája, kertje, kecskéje, kutyája, macskája: im ebből áll
egész birodalma.
Ország dolgát nem bizzák rá, tehát nem is töri rajta a fejét. A
vármegyét nála nélkül kormányozzák. A falu dolgába se szólhat a
vagyontalan zsellér. Se istenét, se papját nem ő választja; – azoknak ő
rá semmi szükségük. Feleségét is a sors rendeli az atyafi vén asszonyok
képében. A szerzés vágya nem bántja lelkét. Urrá lenni nem tud: ezt jól
tudja. Tehát nem is akar; van benne annyi becsület és bölcseség.
Mindennapi szegény kenyere mindig megvan, ha dolgozik; – munkát pedig
kap. A gyárélet munkáskérdéseinek rettentő titkait nem ismeri s vérét e
titkok nem hajszolják.
Mi fölött tünődjék tehát, ha a tutajon nincs dolga? Mint a vizimalom
kereke kiszárad, ha elfogyott a vize: ugy szárad ki az ő agya is, mikor
elfogynak gondolatai. S rá ront az unalom.
Mit csináljon ilyenkor?
Iszik, ha pénze van. Csakhogy pénze nincs.
Aluszik, a mig birja. Dehát ő se hétalvó. Évszakokat nem alhatik át,
mint a medve, vagy az ürge.
Kimegy tehát a füzes partra, tisztást keres, kalapját leteszi a földre,
az a kártyaasztal; – a kalapot keleti ember módjára körülguggolja s
játszik olyan kártyával, melyet még az apjától vagy az ipától örökölt s
melyet a bűvész se tud már megkeverni. Nincs az a régiségtudós, a ki a
kártya ábráit fölismerné, de a tutajos fölismeri. Megfoghatatlan az
ehhez való képessége. Nem pénzre játszik. Hol venné ő a pénzt a
tutajozás tizenkilenczedik napján? Hiszen még pálinkára se kap a
sáfártól többet hitelbe négy fillérnél. De azután agyon is ütnék azt a
közülük való elvetemedett tolvajt és rablót, a ki pénzüket el merné
nyerni.
Azért mégis tűzzel játszanak óraszámra. A kiosztott kártyák
összealakulása soha se ismétlődik. Azok változatossága a végtelenség. Ez
a végtelenség mulatságot szerez még e kisméretü és ritka szövetü szegény
tutajos léleknek is.
III.
(Csepkonics nem kártyás. – Meglátja a halottat. – Oláh György uram. – Az
alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek nézi a
halottat? – A néma temetés.)
Csepkanics György, az utolsó, a hátulsó tutaj helyettes kormánybirája
nem ment ki a partra kártyázni. Tokánynak nevezi a tutajos a
kukoriczalisztből való puliszkát. Élénkebbé akarta tenni a tüzet, puha
és száraz forgácsra volt szüksége. Van ilyen a tutajon. Bement tehát a
tutajra forgácsért. S a mint körültekint: látta, hogy a Tisza árja
sebesen hoz lefelé valamit. A szél fujdogált, a Tisza vize hullámzott,
az a valami vagy harmincz méter távolságra volt tőle, nem tudta, nem
láthatta bizonyosan holtest-e vagy fatörzsök, vagy más egyéb, a mit a
viz ringatva sodor feléje? De megvillant az elméjében az a gondolat is,
hogy holttest lehet az, a mit sodor a viz s azért figyelemmel kisérte.
Csakugyan holttest volt. Az ár egyenesen neki vitte az ő tutaja harmadik
táblájának s ennek alája is sodorta.
Ez természetes. Az emberi test fajsulya a tudósok szerint kisebb ugyan,
mint a vízé, de alig egy ötvened résszel. Ha a holttestet már a
feloszlás gázai puffasztják: fajsulya még kisebb ugyan, de legalább
kilencz-tized része akkor is a víz alatt van. Tehát az árnak a tutaj alá
kellett azt sodorni. A természet törvénye ez.
De Csepkanics azután is utána nézett s csakhamar látta, hogy a test a
harmadik, második és az első tutajtábla alatt tovább sodorva az első
tábla alól kibukkan s megy gyorsan a part felé, oda csapódik a parthoz s
egy fűzfa-ágazatban megakad. Ekkor már jól látta, hogy emberi holttest
ez a tárgy.
Összeszedte a szükséges forgácsot, kiment bográcsához, megélesztette a
tüzet s azután odament a kártyázókhoz s megmondta nekik, hogy holttestet
látott a vizen, az ár átsodorta az ő tutaja alatt, azután kicsapódott a
partra s egy fűzfában fennakadt. Mutatta is a fűzfát.
A kártyázók abbanhagyták a játékot s közülök többen megnézték a
halottat.
Vizen járó ember előtt nem ritka tünemény a vizen uszó emberi holttest.
Kevés tutajos van az országban, a ki életében egyszer-másszor ne
találkozott volna vele. Csak a tenger nyeli el örökre halottjait. A
tengernek megvannak a maga emberevői, a kik a holttestet fölemésztik, a
mikor a bomlás miatt az a fölszinre törekszik. A folyók tovasodorják a
halottakat s ha azokat valahol el nem temeti gyorsan az iszap, a bomlás
fokozatai szerint esetleg kétszer is, háromszor is fölszinre hozzák s
néha napokig is felszinen tartják. A tutajosok nem nagyon ütköztek meg
az eseten.
Megnézték a holttestet. Látták, hogy nő. Abban első pillanatban
megegyeztek, hogy az esetet a legközelebbi faluban és pedig Tisza-Dadán
a hatóságnak minél előbb be kell jelenteni. Csak a fölött tanakodtak,
hogy addig is mit csináljanak a halottal.
Szerencséjükre véletlenül ott termett egy tisza-dadai ember.
Suhancz legény volt a dadai ember. Litvai József 19 éves szolgagyerek,
Kecskés József dadai gazdaembernek cselédje. Délután mindjárt az ebéd
végeztével ült kocsira gazdájával, hogy a Csonkafűzesből, a hol egy
darab rétjök volt, zöld füvet vigyen haza etetni. Épen rakta a füvet a
kocsira, a mikor tudatták vele az esetet.
Akkorra Galsi István is a tutajokhoz ért tisza-löki útjából. Két tutajos
jön eléje, az egyik Hecska György. Odaszól Galsinak tört, szakadozott
magyarsággal:
– Gyere magyar, meglátni nagy halat.
– Micsoda nagy halat, oláh?
A tutajosok mosolyognak. Hecska azonban folytatja:
– Nem halat, hanem asszonyt, a viz hozta, ott van ni!
S mutatták Galsinak a holttestet.
Galsi jobban megnézte a tetemet, mint a tutajosok. Értelmesen el tudta
mondani, mit látott.
A tetem hason feküdt a vizben; feje félszakosan. Mezitláb volt, minden
lábbeli nélkül, orra mintha nem lett volna. Feje kopasz volt, semmi
haja. Testén barna szoknya, verescsikos kötény. Balkarján a csuklóra
kötve egy kis csomag, kendőbe takarva. A csomagban fekete fösték. Mikor
piszkálták, szétesett a fösték s a vizet maga körül egy kis helyen
feketére festette. Lehetett benne ugy négy krajczár ára fösték.
Mikor igy a tetemet megnézték, azt mondja egyik tutajos megint Galsinak:
– Te magyar vagy, itt van egy magyar legény, mondd meg neki, jelentse be
a holttestet az előljáróságnak, temessék el.
Az a legény Litvai József volt. Galsi oda ballagott hozzá, megmondta
neki a holttest ottlétét. A legény odament a holttesthez s megnézte. Ugy
vette észre, hogy lábainál fogva van fennakadva a fűzfa gyökérágazatai
közt, feje szabadon mozog, az egész tetemet ringatta a viz csöndes
hullámzása. Megigérte különben, hogy a mint a faluba visszatér, jelenti
a dolgot arra való embernek.
A tutajosok tovább kártyázgattak.
A legény hazament kocsijával a gazdájához. Kint a falu végén szemközt
jött velük Váradi András kerülő s ezzel mint hivatalos személylyel
nyomban közölte az esetet. Váradi András a községi biróhoz menet közben
találkozott czimborájával, Oláh Györgygyel. Ez is kerülő volt. Épen ment
ki a határt járni, a tisza-löki útra. Mondja neki Váradi.
– Nézzen be kend a Csonkafűzesbe, ott egy halottnak kell lenni a vizben,
tutajos oláhok is tanyáznak ott. Én az alatt a Patkót kerülöm, azután
odamegyek magam is.
Az a Patkó egy kis félsziget, melyet a Tisza kanyarulata alkot. A
tudósok a Patkó szóból Bakta szót faragtak.
Oláh György élemedett, higgadt, okos ember volt. Játszi elmével beszélte
el a biróság előtt hivatalos eljárását.
Odament s megtalálta a kártyázó tutajosokat. Odaköszönt emberséggel
hozzájuk. »Adjon Isten jó napot.« Azután hosszu botjára támaszkodva egy
perczig nézte a nyavalygó kártyásokat. Se pénzük, se boruk, se
pálinkájuk: mégis kártyáznak. Vajjon mire kártyáznak? Azután
megkérdezte: »Hol van hát az a szerencsétlen?« Megmutatták az irányt.
Odaballagott a Tisza partjára s nyomban megtalálta a tetemet. Nem tudta
fölismerni biztosan, férfi-e, nő-e a tetem. A viz rettenetesen
eltorzitja halottjait, ha sokáig tartja őket ölében. Oláh György uramnak
azonban tudnia kell, mit jelentsen az előljáróságnak. Férfit-e vagy nőt,
s öreget-e vagy fiatalt? Botjával nem érte el a halottat, ha vizbelépni
nem akart. De nem akart, mert a viz árt a csizmának, a csizma pedig
pénzbe kerül. Körülnézett valami hosszabb rúd, pózna vagy faág után. Van
a füzesben elég. Kiválasztott egyet, melyen horog volt. A mint a tetem
hason feküdt, hátába, vagyis a hátán lévő ruhába beleakasztotta a horgot
s annál fogva a tetemet kihuzta a viz szélére a szárazra. A vizben nincs
sulya a halottnak, könnyen mozdul előre-hátra. A mint kihuzta: veszi ám
észre, hogy háta mögött valaki kandikál. Rászól: »Hát te ki vagy?«
Azonban megnézni, látja, hogy »oláh«. Tovább nem is beszél vele. A
hivatalos tekintély nem engedi, hogy ő szóba álljon holmi tutajossal,
oláhval, jött-ment emberrel. Azonban több tutajos is megy oda
lassanként: Paczkán Bazil, Csepkanics György, Matej Ignácz a tanu,
Selever János, Szavinecz Péter, Hecska György. Odaálltak a háta mögé.
Körülnézett köztük. Két »oláh« ötlött a szemébe. Csepkanics a hős, magas
termetü ragyás képü és Hecska György, a ki mindig hóna alatt tartotta
ásóját, melyett Galsitól vett. El nem eresztette volna a világért se azt
az ásót, hogy valaki meg ne egye. Erre a kettőre ráparancsolt, hogy
forditsák hanyat vagy legalább oldalra a halottat: vajjon férfi-e vagy
nő? A ruháról nem lehetett biztosan látni. Lábai meztelenek voltak, a
ruha foszlányos, összecsapzott iszappal teljes. A két tutajos
megmozditotta a testet. Kitünt mindjárt, hogy nő volt a boldogtalan.
Megnézte jól ruháját is. Észrevette balkeze csuklójára kötve a kendőbeli
csomagot. Azután megparancsolta a tutajosoknak, hogy hozzá ne nyuljanak,
el ne temessék, hagyják érintetlenül a halottat, mindaddig, mig ő az
előljárósággal ki nem jön s a temetés iránt nem intézkedik. Ez után
visszaballagott a faluba.
Ez történt délután négy óra előtt, négy órára már jelentését el is
mondta a községi birónak.
A tutajosok visszamentek kártyázni. Többé feléje se mentek a halottnak.
Azonban telt az idő. Egyik óra a másik után. A faluból nem jött senki.
Alkonyodni kezdett, szél is támadt, az eső is elkezdett permetezni. A
tutajosok abbanhagyták a kártyázást.
Az alkonyat meghatja a mezei ember lelkét. A nappali munkába kifáradt a
test s vele mintha bágyadtabb lenne a lélek is. Elnyugodni készül mind a
kettő. A mint csökkenik a napnak fénye, mintha csökkennék az élet
mozgékonysága is. A parti fű lehajtja levelét; sóslorom, vad üröm,
papsajt, parti mályva fekete szint ölt magára, a bogáncs se olyan
büszke, mint fényes nappal s a vad hajnalka is bezárja fehér szirmait. A
szunnyadás sejtelme borul fűre, fára, mindenségre. Mintha szótlan
komolyság, szelid bánat járna együtt az alkonynyal. A libucz is
elhallgat, a fehér csér se csapong, a gólyák is hazatakarodnak
fészkeikre, a gémek és kócsagok is némán meredt nyakkal nézik a nyugvó
napot.
A tutajosok csöndes lelke még csendesebbé válik.
A közeli falvak tornyaiban megkondul az esti harangszó. Tisza Dada,
Tisza-Lök, s a tulsó partról Baj, Rügy, Takta-Kenéz harangszavát oda
ringatja a levegő esti áramlása. Minden harangszó más, mégis mind
egyenlő. Beleszól a harangba a gulyák kolompja s a teknősbéka
füttyenése. Estennen ő is kijön a partra bogarászni. A mint hallja a
harang szavát: egyik-másik tutajos keresztet vet magára, talán föl is
fohászkodik a magasságba, talán haza is gondol azokra, a kiket otthon
hagyott.
Igy borong lelke ott a halott közelében.
A halott!
A kis léleknek nincs tudománya, csak érzése, ösztöne sejtelme. A kis
lélek előtt nagy tünemény a halott. Sokkal nagyobb, mint az élő. Állitsd
eléje Napoleont, Hannibalt, Julius Caesart: megnézi vagy meg se nézi, de
nem bámulja meg. Legföljebb lovát, köntösét, sarkantyuját, buzogányát.
De a halott mellett eláll, elgondolkozik, eltünődik, elméláz órákig.
Habár ez csak szegény koldus elaszott gyermeke volt is.
Hiába mondanák neki, hogy a holttest nem egyéb, mint egy csomó élettelen
ásványnak keveréke, most még ugyan egy tömegben, de csakhamar
széjjelszállingózva. Ennyi nitrogén, ennyi oxigén, ennyi viz, ennyi
mész, ennyi foszfor, ennyi vas együtt: ime ez a holttest. Ugy nézne rád,
mint halálos ellenségére. Vagy bolondnak tartana, vagy pogánynak,
istentagadónak.
Ő még hisz. Az ő lelke előtt a holttest még most is élő állat. Hiszen ő
is élt, ő is szeretett egykor s őt is szerették egykoron s azok ma is
élnek, ma is gondolnak rá, ma is hull érte könnyük. Hogy ne volna tehát
benne most is élet? Csak mi nem vesszük észre. A mit benne látunk, az
nem mozdul többé, de mi az, minő kevés az, a mit a gyarló ember szeme
láthat. Lent a földben, fönt a magasságban, mindenütt uj élet vár a
halottra. A halottat tehát magára hagynunk, a földszinén temetetlen
hagynunk nem szabad.
A jámbor tutajosok elkezdtek tanakodni. Az elnyugvó nap árnyékai ott
borongtak lelkükön. Mit csináljanak a szegény halottal?
A halottnak erős szaga kezdett támadni. Eddig a szag nagy részét
elnyelte a viz. Nem igen izgatta az embereket. De most a halott szárazon
van. Az emberi test elemeinek felbomlása nem kedves az élő ember előtt.
Eszébe jut, hogy egykor ő is porrá, hamuvá, sárrá, levegővé lesz s talán
tőle is borzadoznak azok, a kik teteme közelében élve maradnak. Az esti
lég, a csepergős idő, az alkonyat finom párázata még fokozta a halálnak
keserü szagát.
Egy csonka fűzfa meredező törzsén szarka kezdett csörögni. Valamelyik
tanya közeléből vetődött oda, megérezte a zsákmányt. Csörgésére második
s harmadik szarka is jött. Egyik leszállt a földre, a halottnak közelébe
s gondosan nézegette a tutajosokat. Nincsenek-e ádáz indulattal? Nincs-e
lövőfegyverük? Meg lehet-e kopogtatni békével a halottnak koponyáját?
Jól látták ezt a tutajosok. Ők már ismerik a szarka természetét.
Szavinecz Péter ezt mondta:
– Lássátok, a szarkák már itt vannak, jön majd a varju is, a holló is.
Jöhet kóbor eb is. Mi lesz a szegény halottal?
Paczkán Bazilt más aggodalom bántotta.