30–30, összesen 60 botütéssel birták valótlan vallomásra. Köteles István
vissza is vonta e valótlan vallomását s e szerint az az igazság, hogy a
csárdás zsidó a hegyen volt a pálinkafőzőnél egész éjjel, tehát a
csárdában nem lehetett s igy a kis zsidó gyereknek s a csárdásnénak
vallomása valótlan.
Második ok: hét tanu eskü alatt bizonyitotta, hogy a csárdásnétól
veréssel és rémitgetéssel csikarták ki vallomását.
Harmadik ok: a kis zsidó gyereknek, Miskának vallomása 6 éves éretlen
kora miatt birói hitelre nem érdemes.
Negyedik ok: a megyei borbélynak, Füleky János chyrurgusnak látlelete
lehetetlenséget tartalmaz s hamis feltevésen s hitvány babonán alapszik.
Füleky János ellen el is rendelték a tiszti keresetet, valamint
Bydeskuthy Imre alispán ellen s mindazok ellen is, kik Köteles Istvánt s
a csárdásnét testileg bántalmazták.
Igy végződött a péri eset.
A kis Takács András halálának igaz története sohase derült ki. Csak az
bizonyos: nem úgy halt meg, a hogy’ a zilahi megyei itélőszék látta.
A csárdásné eredeti előadása nyomán kellett volna keresni az igazságot.
A gyermek nemi szervei össze voltak roncsolva. A két ismeretlen éjjeli
csárdalátogató valamelyike szilaj és bűnös pajkossággal rughatta vagy
döfhette meg a gyermeket ama kényes helyen halált okozó erővel.
Valószinü, hogy mindjárt meg se halt a gyermek, hanem sértetten és
erőtlenül elfeküdt az árokban s ott a hóban s a hidegben a hosszu téli
éjszaka folyamán állott be halála. A szakértő, a ki vizsgálta, lelketlen
és tudatlan volt.
Forrásaim, a honnan az eset részleteit meritettem: a péri kálvinista
egyház anyakönyve, a zilahi itélőszék által az ügy tárgyalásáról 1791.
évi október 7-én felvett eléggé terjedelmes jegyzőkönyv s az erdélyi
egykori guberniumnak ez ügyre vonatkozó iratai.
HUSVÉT SZOMBATJÁN.
I.
(Tisza-Eszlár. – Metszőválasztás 1882 április 1-én. – A pályázók. – A
jesiva. – A zsidók istentisztelete. – Nem ismerjük eléggé.)
Kezdjük meg a tisza-eszlári eset hosszu, bonyolult és csodálatos
történetének elbeszélését.
Tisza-Eszlár jókora paraszt falu Magyarországon. Szabolcs vármegyében
fekszik, a Tisza balpartján. Lakosainak száma mintegy 2700 lélek. Tiszta
magyar. A nagyobb és birtokosabb rész kálvinista. Földmives gazda és
földmives munkás a népe. Van kálvinista és katholikus egyháza, temploma,
papja s népiskolája. A nép iskolázott, értelmes, önérzetes, mint
általában a sikföldi magyarság. Vannak benne zsidók is. A zsidó
hitközség csak fiókközség. Van egy kis zsinagógája. Van elnöke,
előimádkozója, a Bál Tfiló, mint héber nyelven nevezik, rendszerint
metsző is. A rabbi székhelye Tisza-Lök, a szomszédságban levő Tiszaparti
városka, mintegy 6–7 kilométernyire. A zsidók, egyet-kettőt kivéve, mind
szegények s helyi kiskereskedéssel foglalkoznak. A keresztyén lakosság
bizonyos régi megszokott fensőbbséggel nézi le a zsidót, de vele
emberemlékezet óta barátságos, benső, jó viszonyban áll. A zsidók
legnagyobb része beköltözött faj. Családi nevük német hangzásu, de a nép
nyelvét, a magyar nyelvet tisztán beszélik. Valami keveset tudnak
héberül is. A német nyelvet is értik, de lengyelországi sajátságos
tájszólással beszélik.
A falu három részből áll.
A legrégibb s legnagyobb rész a Tisza folyam egyik hajlatában
közvetlenül a folyam partján fekszik. Ennek a neve Ó-falu. Itt leginkább
az ősi magyar birtokos gazdák laknak. Ettől délre, majdnem egy
kilométernyire uj telepités épült; – ennek a neve Tót-falu. S alább még
egy nagyobb telepités s ennek a neve Uj-falu. Ez a három együtt alkotja
Tisza-Eszlárt. A zsidók mind a három részben elszórtan laknak egyaránt.
Az 1882-ik év tavaszán Taub Emánuel volt a zsidó hitközség metszője és
előimádkozója. Őt azonban Tisza-Polgárra választották. A hitközségnek uj
metszőről kellett gondoskodnia. Pályázatot hirdetett s a
metszőválasztást április 1-re tüzték ki.
Április 1-e szombatra esett. Ez a szombat a közelgő husvét-ünnepnek, a
Passzahnak előző szombatja volt. Ezt a szombatot a zsidók
Szabbat-Meczórának, de azon a vidéken Hagudotnak is nevezik. Ez az
elnevezés ősi vallási hagyományon alapszik.
A metszőnek elég tisztes fizetése van Tisza-Eszláron. Van lakása, kis
földecskéje, melyet a hitközség mivel. Készpénzfizetés hetenkint négy
forint vagy nyolcz korona a metszésért s tiz korona a hitoktatásért.
Mert ő nemcsak sokhet, azaz metsző, hanem májre czédek is, azaz
hitoktató. Sőt alkalmilag dájon vagy déjen is, a mi azt teszi:
rabbihelyettes. De meg előimádkozó is, mint már megjegyeztem: Bál Tfiló.
Bál héber szó s azt teszi: vele biró, hozzá értő. Tfiló pedig azt
jelenti: könyörgés.
Volt hát e czimeken a metszőnek tisztes mellékjövedelme is. Születések,
esketések, a purim és roshasóna ünnepek s körülmetélések alkalmával
kisebb-nagyobb ajándékhoz jutott pénzben, ételnemüekben s egyebekben is.
Szegény ember bizton megélhetett s gyerekeit is eltarthatta.
Metszőnek csak szegény ember vállalkozik. Állásának természete hozza
magával. A vagyontalan vagy kis vagyonu zsidó megbecsüli ugyan, de
nyomoruságos fizetésben részesiti, – a vagyonos zsidó ád ugyan neki
enni-inni, de észrevehető közbecsülésben nem részesiti.
Három metsző jelentkezett Tisza-Eszláron a megüresedett állomás
elfoglalására.
Az egyik volt Svarcz Salamon magyar származásu, a ki az orthodoksz
zsidók szokása szerint rabbi is lehetett, mert erre is volt készültsége
s jogositványa.
A másik volt Bukszbaum Ábrahám, ausztriai származásu Galicziából.
Vallástanitó s egy-két év óta már egy magyarországi rabbi veje.
A harmadik volt Braun Lőbi, szintén magyar származásu metsző. Lőbi
annyi, mint Leopold.
A három jelentkezőt meg kellett hallgatni, meg kellett vizsgálni a
hitközség tagjainak. Melyik tud többet? Melyik a legalkalmasabb? Melyik
tetszik legjobban.
A metszésből nem vizsgálják meg. A metszés nem egyéb, mint élelemre
szánt állatnak megölése, vére vevése s egyuttal az állat egy-két belső
részének megtekintése a czélból, nem-e volt valami betegsége? Elhiszi a
hitközség vizsgálat nélkül is, elhiszi csupán a bizonyitványból, hogy
ehhez minden metsző jól ért. A zsinagógában, sőt még a pitvarban se
lehetne a vizsgálatot megtartani, mert ott metszeni nem szabad, ott
vérszenynek helye nincs, ott tisztának kell lenni mindennek.
A vizsgálat másra terjed ki.
Tud-e énekelni? Van-e erős és tiszta hangja? Bizonyos szent énekeknél
kiérzik-e hangjából a zsidóság ezredéves nemzeti fájdalma? Elő tudja-e
idézni az érzékeny szivek könyeit?
Tudni kell, hogy kis hitközségben a metsző énekes is, kántor, zsidó
elnevezés szerint Khazen vagy Khazon.
Azután megvizsgálják bizonyitványait s gondos figyelemmel meghallgatják
imáit. Péntek estéjén, szombat reggelén s délelőttjén többféle imát s
szent Dávidnak többféle zsoltáros énekét kell elmondani a zsinagógában s
a hivők képesek megitélni ezekből, hogy a pályázók közül kiki mennyit
tanult, mennyit tud, mekkora gyakorlattal és ügyességgel ékeskedik.
A metszők, a hitoktatók, a rabbijelöltek Magyarország északi részein
mind sok éven át járják felekezeti iskoláikat. Ez iskolák neve: Jesiva
vagy Jesüve. E szó azt jelenti: összeülés, együttlét,
együtt-tartózkodás.
Sajátságos iskolák ezek.
Van egy külön terem. Közepén kisebb vagy nagyobb egy vagy két asztal s
körüle padok. A szerint, a mennyi a növendék. A terem neve:
Bész-ha-midrás. Magyarul azt jelenti: a magyarázat háza.
Rabbi áll az élén. Az tart előadásokat. A tanulók nem fizetnek semmit
neki, de a hitközség külön dijazza a jesiva-tartásért. A tanulónak meg
kell vagy meg kellene tanulnia Mózes szent könyveit héber nyelven.
Azután a rabbi magyarázza a szentirás tételeit. Utóbb magyarázza a
talmudot is. Az istentisztelet szertartásait, az imákat, énekeket,
áldásokat, istennek különös dicséreteit, mindazt, a mit a nagy férfiak
zsinatai valamikor megszerkesztettek, előadja, betanitja, értelmezi,
megmagyarázza.
A szegényebb zsidó fia beül a jesivába nyolcz-tiz éves korában s ott ül
husz-huszonkét éves koráig. Délelőtt 9 órától 12-ig s délután 2-től
5-ig. Ha a rabbi tulságosan buzgó, tovább is. A terem vagy nagyon hideg,
vagy nagyon meleg. Gondos szellőztetés nincs. A szegény gyermek sokat
éhezik, zsenge korában is alig ismeri a játékot, szabad levegőn s napnak
szabad fényén alig töltheti nappalait. Bizonyos bánatos egykedvüség vesz
lelkén erőt. Üldözött fajának keserü fájdalma szivébe edződik. A reá
váró életet komornak látja s ábrándjai Izrael istenéhez fordulnak s a
harmadfélezer éves multnak nemzeti dicsőségét keresik föl. Hol keressen
más megnyugvást, miben találjon más vigasztalást? Tanitójában nem
közönséges embert, hanem magasabb és nemesebb lényt lát. Ő benne a
próféták lelke él. Ő az igazi választott népe Izrael istenének. De azért
neki, a szegény tanulónak is arra kell törekedni, hogy őt elérje, hozzá
legyen hasonlatos s fajának erős istene egykor ő feléje is oda forditsa
fényes arczát.
Mi keresztyének nem ismerjük a szegényebb zsidók hitbeli életét. A mi
nem csoda. Még a különböző keresztyén egyházak hivei sem ismerik más
keresztyén egyházak hitbeli életének titkait. De nem is kiváncsiak.
Még ifju voltam, mikor már kislelküséget vettem észre a magasabb iskolák
tanitó rendszerében. S egyetlen felekezetnél se találtam kivételt.
Ismernünk kellett például a zsidó, a mohamedán, a budhista, a kinai
vallások elveit, hittételeit, ősregéit, egyházszervezetét. A hellenek és
latinok ősvallásának ragyogó meséit éveken át kellett tanulnunk. De a
katholikus ifjut arra, miből állanak a protestánsok hitbeli igazságai s
a protestáns ifjut arra, mik a római egyház igazságai, meg nem oktatták
egyik egyház tanitói se. Ha fölemlitették a másik egyházat, csak
kicsinylés és levitázás czéljából tették azt is. Igaz méltánylást a
felekezetes gondolkozás alig ismer. Kint az életben okosság, szükség,
emberszeretet s gondolkozásunk nemessége parancsolja minden egyház és
minden hit igaz tiszteletét, de erre a magasabb tanintézetek alig
készitik elő a tanuló lelkét.
A multak maradványa ez a kislelküség.
De a mikor a keresztyén egyházak tanitó intézeteiben is ez a szokás:
vajjon nem természetes-e, hogy a zsidók szertartásairól, imáikról,
énekeikről, áldásaikról, hálaadó istendicséreteikről alig tud valamit
társadalmunk? Együtt élünk velük. Együtt adunk-veszünk, csereberélünk,
vásározunk, perlünk, mulatunk, dévajkodunk velük, de a szent házaikban
elhangzó istenigék titkaiba behatolni eszünkbe se jut. Se falun, se
városon nem törődünk vallásos életükkel.
Pedig a vallások összessége oly fenséges természettudomány! A tudományra
törő sóvár lelkek gazdagabb anyagot s magasabb czélt alig találhatnak
maguk előtt. S mennyi tévedéstől, mennyi balgatag hittől, mennyi
tudatlanságtól s fonák indulattól szabadulnánk, ha egymás hitbeli életét
igazán ismernénk!
Társadalmunk tanultabb, miveltebb, sőt tudománymivelő rétegei se ismerik
eléggé a zsidók egyházi életét s szertartásaik minden titkát és
szépségét. A magyar irodalomban alig van nyoma annak, miből állanak a
zsidók egyházi énekei és imái. S ugy hiszem, Európa többi nemzetének
irodalma is alig fordit ezekre elegendő és élénk figyelmet.
Köznépünk nagy tömege semmit se tud róla. De ezt sok oknál fogva
természetesnek találom.
Elemi iskolákban nem ismertetik. De még felsőbb tanintézetekben sem.
Az istentisztelet énekei és imái héber és talán káldéi nyelven is
szerkesztvék. E nyelveket nem értik, még a zsidók tetemes része is csak
gyengén ismeri. De meg a falusi zsidónak is meg nem magyarázható különös
sajátsága magánéletben is, üzletben s közhelyeken is a német nyelv
kedvelése, a mit ugyan megszokott már nála a magyar köznép, de a mely a
zsidót az ő szemében mégis némileg idegennek mutatja. Pedig a zsidó
mindenütt beszéli s jól beszéli a magyar nyelvet. Némely nemzetiségi
vidéken csakis ő beszél az állam nyelvén.
Falusi kisded zsinagógáikban vagy imaházaikban összejönnek ünnepenként a
zsidók s éneklik imáikat s szent himnuszaikat. Az ének hangja
kihallatszik az utczára s a köztérre. Gyerekek, ifjak, öregek, arra
menők megállanak és hallgatják. Nem értenek belőle semmit. A mit nem
értenek: az alatt titok is rejtőzhetik. S mindig akadnak együgyü babonás
emberek s gyakran akadnak gyülöletszitó besugók és bujtogatók, a kik a
köznéppel el akarják hitetni, hogy a zsidók a maguk titkos nyelvén a
keresztyének megrontására sóhajtoznak a maguk istenéhez. S a
bujtogatásnak meg van a következése, ha mikor valamely ok miatt lázban
ég az emberek agya vagy lángra készül lobbanni szenvedélye.
Pedig az imaházak szertartásai, az énekek és imák, az áldások és
dicséretek nagyon szépek. Még keresztyén felfogásból, még a költészet és
műtörténet világánál is nagyon szépek.
Vannak áldások, könyörgések, fölsóhajtások és dicséretek, melyek még
Mózes könyveiből valók. Idősebbek háromezer évnél. Vannak részek és
szakaszok a talmudból, Jézus Krisztus korszakának közeléből. Ott vannak
Dávid zsoltárai, istennek ama csodálatos és fenséges dicsőitése, melynél
szebbet azóta se alkotott a költők lángelméje. Maguk a keresztyének is,
kiváltképen Kalvin minden árnyalatu hivei egyik legszentebb egyházi
szertartásuknak tartják ezek éneklését. Ott vannak Hammu, Hakhaszid
Samuel, Jizmael, Mar Bar Ravina imái és énekei s Halevi Alkabez Salamon,
Mózes Ben Majmon s Juda patriárkha magasztos imái és himnuszai. Ott
vannak az Atyák megszerkesztett czikkei s a nagy zsinatnak, az Anse
Kneszesz Hagdaolónak áldásai. Ott vannak a Bujdosások szomoru és szent
dalai. A könyörgések, a hálaimák, a szentirásból és a talmud részeiből
szerkesztett énekek, áldások és istendicséretek.
Minden hétköznapra, minden szombat és ünnepnapra, a sátoros és nagy
ünnepekre mind ez imák és énekek vannak elrendelve. A szertartásos igék
a cziczith és tefilin alkalmazásakor, a thorának a frigyszekrényből való
kivételekor s a mikor oda visszateszik, étkezéskor, esketésnél, uj
kenyér megáldásánál, ujhold idején, elhunytakért való emlékezésnél mind
ezek hangoznak a buzgó hivők ajkairól. Bármiként vélekedik okoskodó s
nyereség után nyargaló századunk a vallásokról: mig a vallás
tiszteletben részesül s a lelkek égre törő ábrándjait fentartja: addig a
zsidók ősi vallása minden jó ember tiszteletét megérdemli.
II.
(Az eszlári zsidók. – A jesivák belső élete. – A pálinkamérésből eredt
viszály. – Az idegen metszők egész napi időtöltése. – Koldus zsidók is
vannak ott. – A vérvád szerint készülő páska.)
Ama husvét előtti szombaton az eszlári zsidók csaknem minden felnőtt
férfitagja ott volt az imaházban. Azért is, mert husvét szombatja volt s
azért is, mert akkor kellett metszőt és előimádkozót és rabbihelyettest
választani.
Mintegy huszonöt zsidó család lakott Eszláron. Két Lichtmann és két
Einhorn család s azon túl a Grósz, Groszberg, Szüszman, Braun, Frenkel,
Klein, Löventhal, Veiszstein, Rozenberg, Römer, Junger, Fájerman,
Lusztig és Sarf családok. S még ezeken kivül is három-négy özvegy
asszony, magános ember. Mindezekről szó lesz többé-kevésbbé e történet
folyamában. Vagy tiz család Ó-faluban, ugyanannyi Uj-faluban, a többi
Tót-faluban lakott.
S volt a templomban rajtuk kivül még vagy két koldus is, a ki
asszonyával s gyerekeivel ez napon épen Tisza-Eszláron kéregetett.
Az istentisztelet nyolcz óra tájban kezdődött s tizenegy óra tájban ért
véget. Különösen komoly és ünnepélyes volt e napon.
A három idegen pályázó mind jesiva-növendék volt. Tudni kell, minő
hanghoz, minő énekhez szokik az Európa keletén levő jesivák növendéke.
A serdülő ifju a szegényebb jesivákban padon s néha földön ül kopott
pokróczon vagy gyékényfonaton. Könyvből, vagy a rabbi előre való mondása
után fennhangon mondja vagy olvassa az imát, a fejtegetést vagy éneket.
De énekelve mondja még a magyarázat igéit is, még az imákat is. Feje s
felső teste előre és hátra hajlik folytonosan s néha oldalra is.
Hangjának lejtését mintha magyarázná testének mozgása. Napkeleten, a
szent földön, az arabok közt s az Eufrates vidékein divatozik ez a
szokás a zsidók és mohamedánok iskoláiban. Kétségtelenül onnan hozták
Európába is.
A zsidók története rettenetes és hosszu történet. Az egyiptomi
szolgaság, a sivatagon való bujdosás, a babilóniai fogság, a hellenek és
latinok kegyetlen uralma, Jeruzsálem pusztulása, a kétezer évi bujdosás
és hányattatás nagy szenvedésekkel van tele. Voltak diadalmas és
dicsőséges korszakok is. A nagy himnuszok és lángoló istendicséretek
ezek emlékezetét tartják fönn. A zsidó faj csodálatos önérzete s
istenében helyezett határtalan bizodalma innen táplálkozik.
De szüksége is van erre. Mert énekei és imái, áldásai és könyörgései a
nagy nemzeti fájdalmak emlékeit is őrzi. Nagy költői erő van ez
énekekben, imákban és áldásokban. A zsidók szertartása a nemzet
történetének fölidézése minden nap. Csodálatos hősköltemény, mely
azonban szomorusággal teljes. Komor felhők boritják a hivők áhitatát s
ezeken át csak ritkán tud áttörni Izrael istenének arcza fényessége. Ez
a fényesség tartja fönn a reményt a majdan eljövendő dicsőségre és
boldogságra. De a zsidó, a mikor ezredéves szenvedésein kesereg bánatos
lelke, csak könyein át látja még a reménység sugarát is.
Ezért hasonlit a zsidók istentisztelete a gyászoláshoz, éneke és imája a
sirás hangjaihoz. Mintha most is a babiloni vizek mellett ülnének s
hegedüiket füzfára aggatva siratnák elhagyott hazájukat. Ha bizonyos
ünnepnapokon idegen ember belép szentegyházukba, mintha egyetlen
családot látna, a ki most temeti édes apját, édes anyját.
Az a szennyes és ócska ruhában kuporgó szegény bókher ott a jesivában
eltanulja a siró hangot. Nemzedékről nemzedékre mindig egyenlő ez a
hang. Néha csöndesen mormolja egyik-másik imáját, majd zokogó kiáltásban
tör ki s kiáltó hangja folyton ismétlődő egyenlő hanglejtéssel, mintha
bánatos zsolozsmát akarna zengeni.
Versenyre kelt az a három pályázó metsző ott az imaházban. Mindegyik azt
akarta bebizonyitani, hogy fajának fájdalmát ő érzi legjobban.
Ezen a napon még se történt meg a választás. Meg kellett azt még
fontolni. Aludni kellett rá. Az első benyomás megvesztegetheti az
itélőtehetséget. A választást csak husvét után ejtették meg Lichtman
Móricz öreg vagyonos zsidó lakásán. Vagy tizenöten jöttek ott össze a
hitközség tagjai s a bizonyitványok megvizsgálása után Svarcz Salamonra
esett a választás.
Ez lett a nagy pernek egyik főalakja is.
Hogy mit csináltak ez napon összesen és egyenként az eszlári zsidók:
ezzel a kérdéssel utóbb sokat foglalkozott a birói vizsgálat. E szombat
estéjén csakugyan történt valami, a mi minden szombat estén nem szokott
történni.
Ugyanis mind Szüszman Jakab, mind Einhorn József uj-falui lakos s
pálinkamérő kocsmáros volt s valamelyik már az előző napokban olcsóbban
mérte a pálinkát, mint a másik. E miatt viszály támadt köztük s annak
kiegyenlitésére szombat estéjét tüzték ki. Mind a ketten Lichtman Jakab
vagyonos haszonbérlőt kérték föl biróul. A választott birósági
összejövetelre az imaház pitvarát választották ki s este gyertyagyujtás
után ott jöttek össze az egyezkedő felek. Megjelent ott a fölkért biró,
azután az egyik fél, testvérjével Einhorn Májerrel és sógorával Römer
Jakabbal s megjelent a másik fél is, Szüszman Jakab, az ő tanujával,
Grószberg Leonnal. A tárgyalás, vita, egyezkedés sokáig tartott, az
utczán járó-kelők és szomszédok az imaházban sokáig láttak
gyertyavilágot, esti tiz óra tájban sikerült a kiegyezés.
Sokáig az volt a vizsgálóbiróság véleménye, hogy az esti órákban történt
valami az imaházban.
A biróság mást is akart tudni. Azt, hogy husvét szombatján miként
töltötték el az egész napot az összes zsidók. A nyomozások sok apró
részletet hoztak napvilágra.
Bizonyossá lett, hogy a pályázó metszők egyike se szállt kocsmába vagy
vendéglőbe. Rendes vendégfogadó nem is volt Eszláron. Csak apró kocsmák
voltak, a hol rendes éjjeli szállást kapni nem lehetett. De a pályázó
metszők szegény emberek voltak, pénzük alig volt s eszükbe se jutott
kocsmába szállni. Gyalog jöttek oda, gyalog mentek el, a hogy’ sorsuk
hozta magával. Régi szokás és jó szokás különben is, hogy az idegen
földről jött pályázókat a hitközség tagjai fogadják vendégül.
Svarcz Salamon és Braun Lőbi metszők Taub Emánuel volt metszőnél voltak
szállva. A galicziai Bukszbaum Ábrahámot Szüszman Jakab fogadta
vendégül. Szüszman algondnoka volt a hitközségnek.
Reggel nyolcz órától kezdve az imaházban voltak közel tizenegy óráig.
Onnan a hitközség tagjai hazamentek mind s a metszők is szállásadó
gazdáikkal, a kiknél meg is ebédeltek. Délután négy óra tájban ujból az
imaházba mentek s mintegy egy óra folyásig lehettek ott.
Ez után csakhamar Lichtmann Móriczhoz mentek ozsonnára. A három idegen
metsző s házigazdáik: Taub és Szüszmann. A tanuk ugy emlékeznek:
napszálltakor értek oda. Április 1-én hat óra tájban nyugszik a nap.
Lichtmann Móricz a legvagyonosabb zsidó volt Eszláron, vagyonát ő maga
mintegy 25 ezer koronára becsülte, idős is volt már, közel a hetvenedik
életévhez s már e miatt is tekintélyben állott a falubeliek előtt. Illő
volt, hogy megvendégelje a metszőket.
Az ozsonna borozgatásból állt s borozgatás közben éneklésből. A metszők
szent dalokat énekeltek. Van a a zsidóknak néhány csodálatos szépségü
régi, nagyon régi vallásos énekük. Nagy nemzeti fájdalom lüktet ezekben
a dallamokban. Sokban emlékeztet bennünket a régi magyar szabadsághősök
bujdosó dalaira, az ugynevezett kurucz zene alkotásaira. A hangsulyozás
rendjében, a zenei ritmusban van is valami rokonság a két keleti eredetü
zene között.
Ott maradtak vacsorán is. Mikor a csillag feljött: akkor ültek le az
estebédhez. Szüszman Jakab azonban hamar eltávozott. Neki a
pálinkaviszály kiegyenlitésére kellett sietni az imaház előpitvarába, a
hová várták a tárgyaló felek. A három metsző és Taub Emánuel esti
kilencz óra után távoztak el. Mentek szállásukra, nyomban lefeküdtek s
másnap kora reggel haza indultak.
Voltak az napon Eszláron kolduló zsidók is. Mikor a biróság nyomozta
őket: minden eszlári zsidó emlékezett rájuk, de nevöket, származásukat s
hová való illetőségüket senki se tudta. Igaz, hogy a kéregető, házaló
koldust minden dolga iránt kikérdezni nincs is szokásban. A nyomozásnak
sokáig nem volt eredménye.
Később azonban a felriasztott társadalom száz meg ezer tagja nyomozott,
puhatolt, ügyelt s gyanakodott minden ismeretlen s hajléktalan zsidóra.
Ezek segitségével végre a biróság is nyomra jutott.
A koldus zsidó neve Volner Herman, harminczhat éves, nős, szabolcsmegyei
származásu. Egyéb foglalkozáshoz nem értett, csak a hajtsárkodáshoz.
Eljárt vásárokra s ökörvásárló mészárosok és kupeczek számára hajtsárnak
ajánlkozott. Ritkán kapott eféle foglalkozást is, a fizetés is csekély
volt s azért leginkább koldulásból élt. Kéregető utjára elvitte
feleségét is s négy vagy öt éves kis gyerekét.
A zsidók, még a szegényebbek is, szivesen adnak a hajléktalan koldusnak
alamizsnát. Néhány fillér készpénzt, egy kis ételt vagy ruhadarabot.
Kivált ha asszonya s kis gyermeke is van.
E napon egy másik koldus is vetődött Eszlárra véletlenül. Ennek a neve
Lővi Malvin volt s hir szerint sátoralja-ujhelyi származásu. Ez azonban
később ugy eltünt szem elől, hogy a biróságnak nem volt vele alkalma
tovább bajlódni.
Ezek a koldus zsidók mind a négyen az egyházfinál kaptak nappali és
éjjeli szállást.