harangozónak nevezi, noha a zsidóknak nincs harangjuk. Az imaház
közvetlen szomszédságában volt szegényes lakása s a mellett a zsidó
fürdőház. Gondozta a fürdőt s istentiszteletek alkalmával az egyházfi
teendőit végezte. Mesterségére nézve foltozó varga lett volna, de abból
megélni nem tudott. Eljárt tehát mezei munkára a parasztgazdáknak. Volt
családja, a melyre még sokszor visszatérünk. Egyetlen tehenén s kevés
házi butorán kívül egyéb vagyona nem volt.
Ő adott szállást Volnernak és családjának s a másik szegény asszonynak.
Ő gondoskodott arról, hogy a koldusok külön-külön egy-egy zsidónál
tisztességes ebédhez jussanak. Az egyik koldusasszony beteges volt s a
másik csaknem egész nap azt ápolta. A két asszony azelőtt sohase látta
egymást. Volt Sarfnak a házikója mellett egy boglya szalmája. A két
koldusasszony annak tövében üldögélt egész napon a napsütötte oldalon.
Ápril 1-én még hüvös van, ezen a napon épen hüvös volt, de a mikor a nap
kisütött, a boglya tövében kellemes és enyhe volt az idő. Azután a
koldus megszokta már az idő viszontagságait.
A koldusok másnap elhagyták a falut. Külön Volnerék s külön a magános
asszony. Mindegyik ment a maga barangoló utjára.
– – Ime az eszlári zsidók husvéti szombatjának története, a mint ezt a
biróság sok munkával és aprólékos figyelemmel összeállitotta. Azért
tette, hogy valami gyanus jelenséget vegyen észre. Ez napon tünt el a
szegény cselédlányka. Eltünéséből került ki a vérvád. Nem azon a napon
alakult meg a vérvád, hanem sokkal később. Előbb a sajtó czikkei, azután
országgyülési beszédek s gyülölködő felekezeti izgatások alakitották
meg. Hire lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek
ott is akadtak, a melyekben meggyökeresedett a vérvád babonája. Nyomban
visszaemlékeztek a szegény lányka eltünésére, a zsidók husvétjára s az
idegen metszők ottlétére. A balgatag hit látássá erősödött s a látásnak
csakhamar akadtak tanui, de koholói is. A biróság vizsgáló embereit is
magával hurczolta ez a hiedelem. Ezek az emberek, noha egyébként mivelt,
tanult s józan férfiak, azt gondolták, hogy a lányka eltünésének napján
az eszlári zsidók közt valami különös, valami szokatlan dolognak kellett
történni. Hiszen ha egész hitközség szeme láttára, fényes nappal veszik
a keresztyén szüz vérét: lehetetlen, hogy ama napnak történetéből valami
gyanus tárgyi jelenséget kipuhatolni ne lehessen.
De mi hát a vérvád? Minő alakban jelentkezik az az emberi cselekmény,
mely a vérvádra okul és alapul szolgál? És ha csakugyan van ily
cselekmény, mik azok a mellékkörülmények, melyek azt saját fajtáju
különös bünténynyé teszik?
A nyájas olvasó ne mosolyogjon e kérdésen. Ne is borzadjon meg. A
nyelvtudósok, a néprajz és összehasonlitó néptan buvárai, a különböző
hitregék magyarázói sokkal furcsább és sokkal fontosabb kérdéseket is
támasztanak, s azokra teljes tudományos buzgósággal keresik a kielégitő
feleletet. A vérvád minden esetre eleven tünete a tömeg időnkénti
gondolkozásának. Alakja tehát arra, hogy megismerjük, eléggé érdekes.
A magyar irodalom nem ismeri. A magyar nép hagyománya se ismeri. De kell
lenni valami német leirásnak, mely ezzel foglalkozik. Az eszlári vérvád
biróságához beküldték ezt s a biróság vizsgáló tagjai lehető
figyelembevétel czéljából az ügy irataihoz csatolták. E leirás szerint
igy áll elő a vérvád alapját képező cselekmény:
A páskához, a mit maczesznak is neveznek, kóser liszt kell. Kóser szó a
közhasználatban azt jelenti: tiszta. Az őrlésnél rabbinak vagy legalább
egyházfinak kell jelen lenni, másként a liszt nem lehet kóser.
A kóser lisztből a rabbi felügyelete alatt készül az áldozó páska. A
rabbi megáldja a páskát, héber nyelven imádkozik s imáját igy végzi, de
már német nyelven: »Ime ez a páska vértől, vérből, vérben és vérhez.
Vegyétek s nőjjetek és tenyészszetek általa, hogy egészségesek, erősek
és tiszták legyetek. Tartsátok meg a törvényt szigoruan.« Erre minden
jelenlevőnek páskát ad s kiki azt áhitattal eszi. Hatása az, hogy a ki
eszi, nemcsak bűntől, de betegségtől is mentes. A páska elkészitésének
módja se a zsidó szentirásban, se a talmudban nincs leirva, de a
hagyomány tisztán őrzi. Tizenhárom zsidónak kell ott jelen lenni, kik
nagy esküt tesznek a titoktartásra. Ártatlan keresztyén száritott
vérének porát keverik a lisztbe. Rendesen szüznek vérét szerzik meg. A
vérből, mikor azt megszerzik, haza is visznek s a küszöb körül vele a
falat befecskendezik. Az áldozatot összedarabolják s darabonként
eltüntetik.
Igy él a vérvád alakja a babonás ember képzeletében. Egyik s másik
részét még bővebben is kiszinezik, kiczifrázzák. Tanult ember, de minden
más tiszta gondolkozásu ember is első pillanatra észreveszi, hogy az
egész kép szertartások, vallásbeli jelszavak s hitregék össze nem függő
csonka részleteiből van egybeillesztve. és összekoholva. Lehet ujabb
keletü is, lehet régi is. De tartalma és iránya szerint a középkori
zsidóüldözés koránál régibb nem lehet.
Bizonyos az, hogy a magyar nép nem ismeri s hirét se hallotta. Sőt akkor
se hitte el, a mikor husz év előtt rettenetes izgatás nagy
szenvedélylyel sugta fülébe. Én magam a nép körében soha nem hallottam.
Nem is foglalkoznám én ezzel az oktalan babonával, ha komoly biróság s a
nemzetek figyelme és érdeklődése egykor nem foglalkozott volna vele. S
ha a per változatai közt az emberi lélek nagy és fenséges kitörései nem
lobbantak volna fel szemeim előtt. Méltók arra, hogy az irói művészet
örökitse meg őket.
A LÁNYKA ELTÜNÉSE.
I.
(Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A
nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utoljára? –
Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei.)
A lányka neve Solymosi Eszter volt. 1867-ik évben, deczember hó 9-én
született, tehát 14 éves, három hónapos és huszonhárom napos volt
1882-ik évi ápril 1-én, a mikor eltünt. Életkora fontos kérdéssé vált
utóbb a perben is s az orvostani és élettani tudományos kutatások
mezején is. A lányka korának vizsgálata kicsinynek látszó, jelentős
észlelésekre vezetett. Nagy elmék, nagy tudósok, világszerte ismert nevü
férfiak foglalkoztak vele nagy komolysággal. A lányka neve egy kis
fejezetnek czime a tudomány történetében.
Anyja özvegy Solymosi Jánosné, születési nevén Jakab Mária. Vagyontalan,
szegény napszámos asszony, tisza-eszlári lakos. Vallására nézve
keresztyén, kálvinista s gyökeres magyar fajta. Három élő gyermeke volt
akkor. János nevü fia, akkor már 24 éves; Zsófi nevü lánya, akkor 17
éves és Eszter. Az anya a lányka eltünésének idején 47 éves volt.
Napszámból élő szegény özvegy asszonynak szegény a sorsa, de szegény a
gyermekének sorsa is. Mi a napszám faluhelyen, a Tisza partján, a mit
egyes asszony megkereshet? Nyolczvan fillérnél többre számitani nem
lehet naponként. S vannak ünnepnapok, a mikor nincs munka s nincs
napszám. A téli napok nagy részében épen nincs munka. Néha-néha beteg is
az özvegy asszony. Egész évi keresete sehogy’ se rug többre 200
koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi
számitás szerint huszonhét krajczár.
Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain
fütőt szerezni.
Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet,
zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni.
Ebből kell magát és három gyermekét ruházni.
Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál,
a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél.
Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s
fentartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a
gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni.
Miként lehet ez?
A bölcsek, az állam kormányzói, a gazdagok, a népnek gondviselői,
kisértsék meg azt a napi 54 fillért naponként négy ember közt felosztani
lakásra, fütőre, élelemre, ruházatra, adóra, betegségre, életkedvre,
munkaerőre, szeretetre. Vajjon hány fillér esik egy-egy embernél
mindezekre külön-külön?
Nem lehet kiszámitani.
Azonban a szegénység bölcs és találékony, néha a lángelme erejéig
találékony. Csak épen önmagától nem tud szabadulni.
Szegény volt az eltünt lányka sorsa is.
Tizenkét éves koráig anyja mellett volt. Azután elszegődött, cseléddé
vált. A magyar közbeszéd azt mondja: másnak lett keze-lába. A mikor
legszebb, legkedvesebb, legokosabb a lánygyermek: akkor kellett anyjának
őt elbocsátania. A mikor szabadságban, napfényben, játékban és
tanulásban kellene idejét a gyermeknek tölteni: akkor kell elszegődnie s
idegen emberek közt cseléddé, szolgává lennie.
Az eltünt lányka 1880-ik évi szeptembertől a következő uj évig Pap
Albertéknél szolgált. Fizetése: enni-inni való, egy kis ruhácska s
néhány korona volt. Az egész 1881-ik évet már a falun kivül tanyai
birtokon töltötte. Szilvássyné nevü birtokos tanyáján volt egy tanyai
alkalmazott, Olajos Bálintné nevü özvegyasszony, maga is cseléd, ő
fogadta magához cselédnek. Ez a tanya öt-hat kilométer távolságra van a
falutól. Innen már ritkán mehetett haza édes anyjához, ritkán láthatta
isten házát s játszó gyermekpajtásait. Az 1882-ik év elején kilépett a
szolgálatból, hazament édesanyjához s a mellett töltött két hónapot.
Márczius 1-én azonban ismét elszegődött Tisza-Eszlár-Ujfaluban lakó Huri
Andrásnéhoz. Asszonyának születési neve Olajos Julianna. Élt férje is.
Ezek se voltak épen vagyonosak. Volt kis házacskájuk s Huri András, ha
jól emlékszem, valami csősz vagy kerülő volt, valami alsórendü közember.
Itt szolgált az eltünt lányka egy hónapig.
Nagy kérdéssé alakult e perben: vajjon a szolgálatadók jó szivvel
voltak-e az eltünt lányhoz? Huri András nem igen lehetett a lányhoz se
szelid, se mord, mert ő kevés időt töltött otthon. Huri Andrásnéra a
vizsgálat adatai azt bizonyitják, hogy kedvelte a lánykát s jól bánt
vele. Igy nyilatkozott a lányka anyja is. Maga Huriné annyit mond, hogy
csak egyszer dorgálta meg egy hónap alatt: az eltünés napjának reggelén.
A megdorgálás okát, körülményeit s mértékét nem beszélte el. Egyébként
azt vallja, hogy csendes, szelid gyermek volt az eltünt lányka.
Nyájas olvasóm ne gondolja, hogy csupán irói kedvtelésből vázolom az
eltünt lányka élete sorát oly részletesen. Okom van nekem erre. E munka
folyamán egészen kigömbölyödik az az ok. De majd később. A hol a fölött
elmélkedünk: miként fejlődik az évek sora szerint az a gyermek, a ki
születése pillanatától kezdve szegény, és serdülésének első napjaitól
kezdve mindig idegenek parancsára végez cselédmunkát.
Április első napján nagy dolog volt Huriné házánál. A házat külső és
belső tisztogatás alá kellett venni.
A magyar földmives a faluban rendesen kétszer végez évenként nagy
tisztogatást. Szent György havában a tavaszit s Szent Mihály havában az
őszit.
Festett vagy szőnyeges, vagy deszkával bevont fala nincs a parasztnak. Ő
kivül-belül ugy meszeli be házának falait. Szobájának sincs
deszkapadolata. Az a padolat vert, sulykolt, döngölt agyagból áll,
melyet hetenként vagy havonként szines agyagfolyadékkal bevonnak,
gyakran sárral ki is tapasztanak, hogy sima legyen s ne gödrös.
Nagy tisztogatás napján minden butort, szekrényt, edényt s ruhanemüt
kiraknak a szobából az udvarra. A falakat szép tiszta fehérre
bemeszelik, a sárpadlót rendbehozzák; a kályhát, gerendákat, ajtót,
ablakot leporolják s mikor a meszelés kissé megszáradt már; az udvarra
kirakott butornemüeket akkor rakják vissza a szobába.
Kivül is megmeszelnek minden falat hófehérre. Azután kitapasztják és
fölkenik a ház hosszában nyuló keskeny pitvart, tornáczot vagy gádort, a
hogy vidékenként nevezik, végül a Tisza melletti falvak nagy részében a
házfalak alját egy lábnyi magasságban szines föstékkel beföstik,
beecsetelik. A fösték többnyire vagy kék, vagy feketeszinü. Amazt
kékkőnek vagy gáliczkőnek, emezt koromnak nevezik Eszláron. A föstéket
boltban árulják a szatócsok.
A tisztogatás napja reggeltől estélig munkával telik el. E napon nem is
főznek s meleg ételt nem is esznek. Sőt délben még egy kis kenyér- és
szalonnaevésre is alig kerül idő. Étlen, szomjan kell sietősen dolgozni
egész nap.
Délelőtt tiz-tizenegy óra tájban Huriné beküldte a lánykát föstékért
Ó-faluba a boltoshoz.
Lett volna ugyan boltos közelebb is, de csak zsidó. Azonban az eszlári
zsidók szigoruan megtartják az ünnepet s kivált husvét szombatján be
volt zárva minden boltjuk. Az Ó-faluban volt egy keresztyén boltos,
Kohlmájer József nevü, ide kellett bemenni a lánykának.
Huriné Uj-faluban lakott, ennek is a déli végéhez közelebb, Kohlmájer
boltja pedig az Ó-falu északi végéhez feküdt közelebb. A kettő közti
távolság a kissé kanyargós utczákon bőven megvolt harmadfél kilométer.
Oda és vissza tehát a lánykának több mint öt kilométernyi utat kellett
tenni. Meglehetős szapora lépéssel ez egy egész órai út.
Hogy ezt az utat pontosan mely órában végezte a lányka: ez jelentős
dolog.
Azok, a kik a vérvádat támasztották, először ugy eszelték ki a dolgot,
hogy a zsidók a lánykát az esti órákban ölték meg, a mikor a pálinkaügy
tárgyalása miatt az imaház pitvara ki volt világitva. Ámde azt semmi
jelenséggel és semmiféle tanuval nem tudták hihetővé tenni, hogy idegen
metsző este is lett volna az imaházban. Azt a gyanut pedig, hogy csupán
eszlári zsidók ölték volna meg a lányt, az eszlári keresztyén nép
kinevette, kigunyolta.
Oly időpontot kellett tehát a vérvétel idejeként kiokoskodni, a mikor az
idegen metszők ott voltak az imaházban. Ez az időpont reggeli 8 órától
legkésőbb délelőtti féltizenkét óráig állhatott elő. Azt a józan köznép
egyik-másik tagjának fejébe is be lehetett verni, hogy messze földről
jött s oda visszatérő idegen, ismeretlen metszők képesek lehetnek a
keresztyén szűz vérének megszerzésére.
Huriné azt mondta, féltizenegy óra tájban küldte a lányt föstékért.
Adott a kezébe kék föstékért két krajczárt, koromért – fekete föstékért
– szintén két krajczárt.
Ha igy volt is: a lányka nem ment egyenesen a boltba. Elfogta az úton
először a közeli szomszédságban lakó Lánczi Gáborné. Kikérdezte: hova
megy? Mikor megtudta: ő is adott a lánykának egy krajczárt, neki is
hozzon himest vagy föstéket. Himesnek nevezik ott azt a
börzsönyforgácsot, melynek szines levével föstik a husvéti pirostojást.
– De elfogta a lánykát Csordás Gáborné is, ő is kikérdezte s ő is két
krajczárt adott a lánykának, hogy neki meg hozzon ezért csizmasarokra
való patkószeget. Mindebben idő telt.
Kohlmájer a boltos azt mondja, hogy a lányka déli 11 óra tájban volt
nála s nyolcz-kilencz krajczár ára veres és kék festéket vásárolt. Ez a
boltos hat hét mulva, sőt még később május 20-án vallott a biró előtt. A
föstékben nyilván tévedett, mert a lányka veres föstéket nem vásárolt,
hanem kéket és feketét s tojásra való himeset. A krajczárok számában is
tévedett, a patkószegről pedig nem emlékezett meg. Tévedhetett tehát a
pontos idő meghatározásában is. Ez nem is csoda. Ötven nap mulva melyik
boltos emlékezik biztosan arra, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen
cselédlány hány órakor fut be hozzá pár krajczárnyi áruczikkért?
A lányka testvérnénje, Solymosi Zsófia, május 20-án azt vallotta, hogy
tizenegy óra tájban találkozott a lánykával, a mint jött vissza a
boltból, látta is kezében a sárga kendőbe kötött föstékcsomagot. Május
30-án másként mondja az időt. Azt mondja: 11 és 12 óra közt találkozott
a lánykával, a mikor az még csak ment a boltba. Szeptember 8-án is
nyilatkozott s akkor azt mondta, hogy visszajövet is látta a lánykát, de
akkor se volt még déli 12 óra. – Ez a tanu ingadozik az időre nézve.
Van még két tanu.
Rózenberg Herman ó-falui lakos, boltos és pálinkamérő déli 12 és fél
órakor bort vitt ajándékba a Taub Emánuelnél ebédelő két idegen
metszőnek. De miután szombat volt, nem maga vitte, hanem keresztyén
cselédjével vitette. Cselédje Solymosi Zsófia volt. Ekkor találkozott
vele együtt Solymosi Zsófia később eltünt Eszter öcscsével az utczán s
beszélgettek is pár perczig. Ugyanekként adja elő a találkozás esetét és
idejét a 14 éves Rózenberg Rózi is, Rózenberg Herman leánya.
Több megbizható tanut az eltünt lányka utolsó perczeiről nem találtak.
Később, több mint egy év mulva, akadt ugyan a végtárgyalásnál még néhány
tanu, de hogy ezek vallomása mit jelent, arról később szólok.
Feltünt nekem már akkor is, hogy a vizsgálóbiró se Csordás Gábornét, se
Lánczi Gábornét rendesen ki nem hallgatta az időre nézve, a mikor ők a
himesre, illetőleg a patkószegre pénzt adtak a lánykának. Van valamely
gondolatom erről a látszatos mulasztásról, de annak kifejtése is később
lesz helyén.
A lánykát tehát déli 1 óra után nem látta többé senki. Huriné, mint
mondja, hiába várta haza. S ugy állitják a tanuk, hogy már déli 12
órakor csodálkozott Csordás Gáborné előtt, hogy az a lányka oly sokáig
késik.
Solymosiné, az anya, azt mondja, hogy Huriné már délután 2 óra tájban
átment hozzá s kérdezte, hogy a lányka nem ment-e haza, vagy hogy ő, az
anya, nem bizott-e rá valamit, nem küldte-e valahová? Ekkor tudta meg
leánya elmaradását.
Elmult a nap, elmult a rákövetkező éjszaka is s a lányka nem került meg.
Vasárnap az anyja már végig járta a falut és sirva panaszkodott, a kivel
úton-útfélen találkozott, hogy elveszett Eszter lánya, nem látták-e
valahol, nem hallották-e hirét?
Igy állott szóba vasárnap délután Sarf Józseffel is, a zsidó
egyházfival, a kinek lakása előtt vezet el az út Uj-faluból Tót-faluba
is, Ó-faluba is. Sarf azt mondta neki:
– Ne busuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova
elbódorgott. Történt már ilyen eset Hajdu-Nánáson is, ott is elveszett
egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de
azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszu
ideig.
Igy beszéli el Solymosiné is, igy Sarf is, tehát kétségnek nincs helye,
Sarf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből
sarjadzott ki. Én is azt hiszem.
Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt
is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki
beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek,
férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy
se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a
bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.
Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás
főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A
szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte,
hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha
a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A
szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne
higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.
A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott.
Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt
személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában
mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek
se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett,
nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy
fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e
észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó
órákban?
Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. A mikor nekem a törvény
alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni,
akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett
volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre
hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való
érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság
kideritésére semmit nem tehettek.
De mi volt hát az igazság?
E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az
ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség,
sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő
sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset
képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem
vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az
egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.
Az eltünésnek több oka lehetett.
Lehetett baleset.
Lehetett öngyilkosság.
Lehetett ismeretlen helyre távozás vagy elhurczolás.
Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az
is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.
De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez
már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó
elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető
kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és
igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott
közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a
zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés
egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni
mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént
vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az
évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a
középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az
emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem
engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett
vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre
a vérvádnak különös bűncselekménye.
Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a
józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar
nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték
vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás
módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.
Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már
nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi
történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már
mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis gyermekek is erről
beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.
A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a
babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak
Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések
tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.
Ezt a levelet Solymosiné hazavitte s a községi birónak átadta.
A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni
és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei
gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi
körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a
kik vele együtt közreműködtek.
Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században
miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat
összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.
A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk
ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen
tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos
jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe
sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu
szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye
már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz,
hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot
maga is. Törvénynyel, alakisággal, védelem szentségével, az embernek
természetes jogaival nem törődik.
A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy
lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak
holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében
élemedett szerzetes holttestéről volt szó.