jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a
szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott
főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után,
de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor
a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő
embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki
a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát
végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent
napot családja körében tölthesse.
Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még
cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj,
de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli
útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember
is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is
orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge
asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt
ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében
az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.
Gondoskodni kellett éjjeli házőrzőről.
Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné,
ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó
asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s
ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó
asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz
mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem
szabadul.
1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve
a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól
magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.
Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána
ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat
vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári
azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a
csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a
nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte
menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik,
emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek
holt.
Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki
tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van
fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor,
Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki
borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak,
se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a
holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál
nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény
gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s
nagy hirtelen megfojtotta.
Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó
fér.
Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban
is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt
a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha
azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt
XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi
bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett
lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok
a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a
görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól
ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek
este egészséges volt, de az éjjel hirtelen megindult süly hirtelen
megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli
tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.
A holttestet eltemetik február 21-én.
Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az
eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán,
Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család
ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből
származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest
majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja
István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind
alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja
azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt,
összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával
is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás
kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács
András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan
nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók
valószinüleg megkenték a kezét.
Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen
Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul
Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt
deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János
mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint az akkori borbélyoknak
szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha
volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás
voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A
borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak;
voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a
szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok
orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü
szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani
ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.
Bizonyitja az uj tasnádi borbélynak eljárása is.
Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást,
metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti.
Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.
Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a
koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a
zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre
forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet
nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt
állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is
észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt
közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak
roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből
és miként keletkezett; sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy
állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a
közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.
Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a
borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és
izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a
nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt
valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a
borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött
belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:
– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi
vagy igen kevés vér.
Kóser!
Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör
jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók
keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser
volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették,
vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.
A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából.
Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony
fia lett az áldozat!
A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a
hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül
hisz a szakértőnek. Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik
a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia
kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs
többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis
Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is
sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami
csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették
annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás
pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.
A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán
kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György
megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön
maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó
csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a
halálesetről.
A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon,
kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.
A csárdásné: Ábrahám Sára már tud az eset körülményeiről. Igy adja elő a
dolgot: Az András gyerek estennen, szokott időben odament. Jó későcskén
két ismeretlen oláh ember ment a csárdába borozni. Ivás közben kértek
enni szalonnát. A zsidó asszony nem tart szalonnát. Azt mondja: A
faluban árulják a szalonnát. A két oláh rászól: Hozzon hát a faluból. A
csárdásné azt feleli: Ő nem hoz, nem hagyhatja ily késő este házát és
gyermekeit, hanem majd beküldi a faluba Takács Andrást. Igy is történt.
András elindult, de a két oláh is fölkelt s utána ment a gyereknek.
Elmulik jó nagy idő, nem jönnek vissza se a gyerek, se az oláhok. Az
asszony rosszat sejt, magához veszi gyerekeit, elfut velük a falu felé.
A falun kivül, az ugynevezett Iro-Málon vagy Iro-Mályon oláhok laknak.
Ezeket közelebb éri s ott fölzajgatja az embereket s elmondja nekik az
esetet: Két oláh, két ismeretlen ember, elment az András gyerekkel, nem
látták-e valahol? Menjenek segitségére, kisérjék őt haza, talán házát
addig már fel is verték az idegenek.
Ez történt. Néhány ember vele megy, hazakiséri, otthon a csárdában nem
találnak senkit, a gyertya se ég, se az oláh idegeneknek, se az András
gyereknek semmi nyoma, azok nem jöttek vissza, de azért a ház sincs
feldulva, nem hiányzik semmi, az aprópénz az asztalfiában, a nagyobb
pénz a ládafiában, a pisztoly a mestergerendán, bor, pálinka a pinczében
s minden ruha a szobában érintetlen.
Csak az András hiányzik, a kit azután reggel Zagyva Sári megtalál az
árokban, de – holtan.
A vizsgáló tisztviselők a zsidó asszony beszédét nem hiszik el.
Igaz ugyan, hogy késő este az iromályi oláhokhoz futott s ott zajt
ütött, a mint elbeszélte, de ezt csak furfangosságnak vélik a gyilkosság
elpalástolására. Akad tanu, a ki azt mondja, hogy este elment a csárda
előtt, be is nézett az ablakon s ugy látta, hogy az a két oláh nem is
oláh volt, mert magyarul beszélgettek. Azután miért ölték volna meg az
András gyereket? Miért haragudtak volna rá? Mi hasznuk lett volna a
gyilkosságból? S ha már épen gonosztévők voltak: akkor is inkább a házat
dulták volna fel s a pénzt, pisztolyt s e félét vittek volna el.
Mindez valószínü.
Döntő dolog azonban, a mit a kis Miska, az öt-hat éves zsidó gyerek
beszél. A jólelkü, de együgyü gondolkozásu péri lelkipásztor igy jegyzi
fel: »A mindentudó Isten a csaknem csecsszopó zsidó gyerek szája által a
zsidók álnokságát és gyilkosságát világosságra hozta.«
Csakhogy a mindentudó Isten mellett a csendbiztosok és vizsgáló tisztek
is ugyancsak buzgólkodtak. A kis zsidó gyereket ezek birták szemre-szóra
s hosszabb rövidebb enyelgés után beszédét igy vették irásba:
– Otthon volt apád az éjjel?
– Otthon bizony!
– Hát más ki volt még ott?
– A nagy-károlyi zsidó pap, meg az ér-endrédi Óser. De hát még Jakab is
ott volt egy gubában. Én az ágyról néztem.
– Volt-e gyertya a házban?
– Volt!
– Hát azután mit csináltak?
– Hát a szegény Andrást a szoba közepére állitják, a gubáját lerántják,
azután a lábát egy kötéllel megkötik, ő szegény, sirt, – én is mondtam,
ne öljék meg, kivel játszom én ezután? De anyámasszony megfenyegetett s
azt mondta: »Nem az András az, te bolond, hanem az ördög, azért kell
megölni.« Azután a száját bedugták sárral, hogy ne kiálthasson.
– Hát azután mit csináltak vele?
– A gerendára huzták, azután megvágták a nyakát, folyt a vére.
– A földre folyt?
– Nem a földre, hanem egy óntálba, a tálnak füle volt kétfelől.
– Hát a tálat ki tartotta?
– Apám uram, meg Jakab.
– Hát a zsidó pap és az Óser mit csináltak?
– Azok imádkoztak azalatt.
– Hova tették a vért? Elöntötték?
– Dehogy! Eltöltötték valami edénybe és a nagy-károlyi zsidó pap
elvitte.
Igy volt a kis zsidó gyerek beszéde. Ez más fordulatot adott az ügynek.
E szerint a zsidók vették vérét Andrásnak s öten voltak a gyilkosok,
ugymint: Salamon Ábrahám, a csárdás és a felesége Sára, továbbá a
nagy-károlyi rabbi, az ér-endrédi Óser s a Jakab nevü zsidó.
A nagy-károlyi rabbi neve nem fordul elő az irásokban. Az ér-endrédi
Óser keresztnevét szintén nem jegyezték föl. Az a Jakab nevü zsidó Jakab
Dávid pelei lakos volt. Ér-Endréd is, Pele is Pérhez közel fekvő falvak,
Nagy-Károly pedig, a rabbi lakása, a szomszédos Szatmár vármegyének
székvárosa. Ez se nagyon messze fekszik.
Most már határozott irányban mozoghatott a vizsgálat. Most már keményebb
vallatóra fogták a csárdást és a feleségét is.
A csárdás szilárdul megmaradt első kijelentése mellett. Ő nem volt
otthon se napközben, se éjjel. Ő kint volt a hegyen, a pálinkafőzőben,
tanuja: Köteles István.
Ám ez a tanu az akkori felfogás szerint nem vált be igazán. Elmondta
ugyan, hogy egész nap, egész éjjel együtt voltak, este együtt feküdtek
le s virradatkor együtt keltek föl, tehát a csárdás otthon nem lehetett,
azonban tanusága mégis elesett. Azt beszélték ugyanis a faluban, hogy
másnapon Köteles István a feleségének, ipának és napának ugy mondta,
hogy egész nap együtt voltak ugyan s este is együtt feküdtek le s
virradatkor is ott volt a zsidó, de ő éjféltájban fölkelt pipázni s
akkor a zsidót nem látta fekvő helyén, tehát ő miatta mégis ott lehetett
az a csárdában; – igért is neki a zsidó egy aranyat és két kupa
pálinkát, hogy ezt a biróságnak be ne jelentse.
Ez a falubeli beszéd megnyomta Köteles Istvánt. Igaz, hogy ő ezt mereven
tagadta, de tagadását az alispán rossz indulatu konokságnak tekintette s
azért kegyetlenül megfenyitette. A kinzó vallatás ugyan régen el volt
már törölve, de a törvény világos szavai szerint csak a vádlottakra s
nem a tanukra nézve. Köteles Istvánt tehát deresre huzták s kemény 30
botütéssel sujtották. Akkor föleresztették s ujra vallatóra fogták.
Köteles István sulyos szenvedése daczára akkor is megmaradt első
vallomása mellett. Nyomban megint deresre huzták s ujabb 30 kemény
botütést mértek rá. Ekkor már megtört. A további bántalmazás életébe
kerülhetett volna. Elfogadta tehát, hogy a zsidót éjfélkor nem látta
ágyán, tehát miatta ott lehetett a csárdában, a mely oda alig van egy
óra járásnyira.
Elővették a csárdásnét, Sára asszonyt is. Hogy kinozták, kétségtelen. A
fölebbezési biróság által rendelt pótló vizsgálat folyamán hét tanu
erősitette, hogy sulyosan verték, bántalmazták, de a kinzás egyéb
részleteiről a fönmaradt iratokban semmi följegyzés nincs. De az
itélőszéki tárgyalásnál védekeztek a vádlottak azzal, hogy az asszonyt
borzasztó rémitéssel s lelki gyötréssel vették rá a vallomásra.
Az asszony vallomása az, hogy Takács Andrást csakugyan ugy ölték meg,
vérét ugy vették, mint a hogy kis fia elbeszélte. Száját betömték,
lábait összekötötték, lábainál fogva a mestergerendára fölakasztották,
nyakát megvágták s vérét tálba csorgatták.
De mégis nagy különbség volt az ő vallomása s kis fia beszéde közt. Az
asszony vallomása szerint se az ér-endrédi Óser, se a nagy-károlyi rabbi
nem voltak ott s nem tudtak az esetről, hanem igenis a büntettben
együttesen részt vettek még Markovics Ferencz pelei és Markovics Jakab
ér-kőrösi lakosok. Mindegyik zsidó.
Az ér-endrédi Óser s a nagy-károlyi rabbi különben is teljesen
bebizonyitották másuttlétüket s igy a csárdásné s kis fia vallomása
alapján csak a következő vádlottakat vonták vérvád alá:
Salamon Ábrahám csárdást és feleségét
Ábrahám Sára péri lakosokat;
Jakab Dávid és
Markovics Ferencz pelei lakosokat; – végre
Markovics Jakab ér-kőrösi lakost.
Mindezek, mint gyilkossággal vádoltak vasbaverve a vármegye központi
börtönében Zilahon helyeztettek el. A vádat ellenük Közép-Szolnok
vármegye tiszti ügyésze emelte és képviselte s az ügyet 1791. évi
október 7-én tárgyalták.
Az itélőszék az akkori alkotmány és megyei gyakorlat szerint sok
tekintélyes biróból állott. A vérvád különössége s az eset nagysága
kivánta ezt.
Hajdan az elsőfoku büntető biróság itélő tanácsa nem meghatározott számu
biróból állott a vármegyében. Az alispán elnöklete alatt legalább négy
biróból, törvényes bizonyságból, jegyzőből és tiszti ügyészből
alakitották az itélő tanácsot. Nagy ügy tárgyalására azonban gyakran
nyolcz, tiz, tizenkét táblabirót is behivott az alispán.
Ebben az ügyben az itélőszék elnöke volt Hatfaludy Ferencz alispán.
Eredetileg német származásu család ivadéka. Őse Hattmansdorfer névvel
1454-ben nyert magyar nemességet. Magyar nevét 1776-ban vette föl.
Az itélőbirák közt van Dobay István és Csomay Mihály. Mind a kettő
főszolgabiró, előkelő birtokos, családjuk nemessége az Árpád-korból
eredő.
A táblabirák: Baróthy István, Laskay Ferencz, Domokos József, Papp Péter
régi nemesek és birtokosok. Alszolgabirák: Biró Pál és Gergelly László.
Végül a vármegye főjegyzője Kattra Mihály és aljegyzője: Balássy Sándor.
Ime az itélőszék tizenegy tagja.
A vádlottak védői rendes ügyvédek voltak. Legalább ötven tanu és
szakértő jelent meg az idézésre. A tárgyalás egész napon át tartott. Nem
oly részletességgel, a hogy a mi korunkban szokás, de azért a biróság
figyelme kiterjedt majdnem minden fontosabb részletre. A vérvád
meggyökerezett babonáján kivül egyéb elfogultság alig mutatkozott. De a
biróság ezt nyiltan be nem vallotta. Röstelte bevallani.
A vádat igy épitette föl a vádló tiszti ügyész:
Takács András hirtelen meghalt. Halálát az idézte elő, hogy vérét
kiontották. Ezt a szakértő borbély bizonyitja. Utoljára a kutyakaparási
csárdában volt, a holttestét is annak közelében, a csárdától 66 ölnyire
találták meg. A kis zsidó gyerek, Salamon Miska, azt beszéli, hogy a
csárda szobájában február 20-án az esti órákban zsidók ölték meg, zsidók
vették vérét. Ezt vallja a csárdásné, Ábrahám Sára is s egyben megnevezi
a tetteseket, a kik közt ott van önmaga is, a férje is s azonkivül két
pelei s egy ér-kőrösi zsidó. A tettesek tehát öten vannak.
A négy férfi vádlott határozottan tagadja, hogy ő részt vett volna a
gyilkosságban vagy arról tudott volna valamit. De minthogy a halott
megvan, a halál oka kétségtelen, a zsidó asszony mint tettes társuk
egyenesen rájuk vall s a kis gyerek beszéde is fontos jel: ennélfogva
tagadásukat birói figyelembe nem lehet venni, Hiszen másuttlétüket –
alibijüket – se tudják bebizonyitani.
Igaz, hogy hárman is megkisértették másuttlétüket igazolni, de az nem
sikerült. Voltak ugyan tanúk, a kik eskü alatt erősitették, hogy este
látták a zsidókat otthonukban lefeküdni s reggel ugyanott fölkelni, ámde
éjjel a tanuk is aludtak s miattuk a zsidók a kutyakaparási csárdában
észrevétlen megfordulhattak. Se Pele, se Ér-Kőrös nincs távolabb a
csárdától hat és fél kilométernél, ez gyalogszerrel is legföljebb másfél
órai út, a téli éjszaka pedig hosszú.
Volt még más két gyanus jelenség is.
Az egyik az, hogy a zsidóknak különös, érthetetlen, feltünő
járásuk-kelésük volt épen a gyilkosság előtti egy-két nap alatt. A
nagy-károlyi rabbi épen az előző napokban fordult meg Ér-Kőrösön,
Pérben, Pelében s általában a környéken. Azzal mentette ugyan magát,
hogy hitvizsgálati körutat tett, de ez is üres mentség, minthogy ily
körutat máskor soha se tett. Azután az ér-endrődi Óser éppen február
20-án este volt Markovics Ferencznél Pelében, az ér-kőrösi Markovics
Jakab pedig éppen azon a napon estére jött haza Nagy-Károlyból.
Az itélőszék a vádlott zsidók eme nagy sürgését-forgását is gyanusnak
találta. Az itélőszék nem gondolta meg, hogy a szegényebb sorsu falusi
zsidó százszorta többet jár-kel, lót-fut, beszél és tárgyal, mint a
többi falusi gazdaember.
Abban is gyanus jelenséget látott az itélőszék, hogy akadtak péri tanuk,
a kik András holtteste mellett a hóban nem bocskor, hanem csizmanyomokat
láttak. Már pedig zsidó visel csizmát, oláh pedig bocskort. Sőt arra is
akadtak péri tanuk, a kik emlékeztek, hogy a kis András nyakán szurás
által okozott lyukakat láttak. A mestergerendán is fölfedezték annak a
kötélnek a horzsolási nyomait, melylyel a kis András lábait megkötözték
s melylyel azután a mestergerendára fölakasztották. Azt is kinyomozták,
hogy előző napon a kutyakaparási csárdás a kis Andrástól elvette pipáját
s ime a pipát mégis megtalálták a halott gyerek tarisznyájában.
A vádlottak egyszerüen, természetesen, okosan mentegetődztek.
Főmentségük több irányu volt.
Mi okuk lett volna megölni Takács Andrást? Nem igaz az, csak buta babona
állitja, hogy a zsidók keresztyén vért használnak.
A kis zsidó gyerek, a Miska csak öt-hat éves. Koránál, éretlenségénél,
de a törvénynél fogva se lehet tanu. Különben is édesgetés, czirógatás,
kecsegtetés, belebeszélés szülte vallomását.
Sára asszony, a csárdásné, megriadt a kegyetlen faggatástól, a durva
lelki gyötretéstől; a mit vallott, kinjában, féltében vallotta s igaz,
hogy vallomását az itélőszék előtt is hitelesitette, de azt előbb vissza
is vonta s a visszavonást rémületének megszüntével indokolta.
Nem is vág össze a gyerek és anyja beszéde. Az egyik szerint a
nagy-károlyi rabbi és az ér-endrédi Óser is ott volt a tettesekkel, a
másik szerint azok nem voltak ott, hanem ott volt az ér-kőrösi és pelei
két Markovics.
A mestergerendán a kötélhorzsolás nyoma a kis Miska hinta-köteléből
származik. Vérnyom is lehetett volna a szobában, mert előző napon lőtt
nyulat forgattak ott. A csizmanyom se bizonyit semmit, hiszen nemcsak a
zsidó csizmájának, hanem más ember csizmájának is van nyoma a hóban.
Végül pedig mind a két borbély, mind a péri ifju pap és tanitó, mind az
alispán, főszolgabiró és csendbiztos jól látta, nyilván vallja is, hogy
a szegény halott testén és nyakán semmi erőszakos külső vérzés nem volt,
őt tehát szurással, vágással meg nem ölhették, vérét nem vehették. Az
orvosi szakértőnek az a véleménye, hogy a nagy életér a nyakon át volt
metszve s a külső sértést a bőrön csak azért nem lehetett észrevenni,
mert a zsidók a bőr és izom nyilását valami titkos szerrel nyomban
behegesztették s mint az itélet mondja: »beenyvezték«, a természet
törvényeivel ellenkezik. Holttesten hegedés nem képződhetik, halálos
szurást vagy vágást estétől reggelig az észrevétlenségig begyógyitani
nem lehet.
Az itélőszék halálra itélte a négy férfivádlottat.
»Minthogy az alperes férfi zsidók összegyülésében közmegegyezésükből
esett az ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontása és a
szegény gyermeknek irgalmatlan megölettetése: a rab zsidó férfiak
Istennek és nemes hazánknak törvényei szerint külön-külön mint
szántszándékos gyilkosok, fejüknek a hóhér által leendő elüttetésével
másoknak rettentő példájára e világból kioltassanak.«
Igy szólt az itélet.
A rab zsidó asszonyt, a csárdásnét felmentették s nyomban szabadon
eresztették. Okul a férjétől való erkölcsi függést s eddigi vizsgálati
rabságát hozták fel.
Az elitéltek felebbezték az itéletet. A kormányszék, mint felső biróság,
felmentette az elitélteket s megszüntette a bűnpert. A felmentésre négy
okot hozott fel.