Eötvös Károly Munkái
X. KÖTET
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
I
Eötvös Károly Munkái
X.
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
EÖTVÖS KÁROLY
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.
ELŐSZÓ.
I.
(Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az emberi
lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az élő
babonák közé tartozik. – Miért vártam húsz évig könyvem megirásával? –
Könyvem természete.)
Húsz év előtt szegény kis cseléd-lányka tünt el egy magyar faluban a
Tisza partján. Szülők, testvérek, rokonok, játszó pajtások, kenyéradó
gazdái hiába keresték. Nyoma nem mutatkozott.
Zsidók is laktak a faluban. A lányka eltünésének napján ünnepük volt a
zsidóknak s volt valami hivatalos községi dolguk is. Az eltünés után
másod-harmad nap mulva arról kezdtek suttogni, hogy ünnepnapjukon a
zsidók emésztették el a lánykát. Lassanként a sajtó is észrevette a
suttogást s elkezdte magyarázni az esetet. Magyarország határain távoli
viharként zugott már a zsidók ellen való gyülölködés. Oroszországban és
Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a
gyülölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is
tömegekből áll. A tömegnek gondolkozása és érzése sohase független. Csak
a bölcs lát tisztán s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg
sohase bölcs. Az eszmék és szenvedélyek áramlata ellen nincs mentessége.
Könnyen átengedi elméjét s gyakran szivét is az áramlatnak. A magyar
társadalomban is felsarjadzott lassanként a gyülölködés.
A tiszaparti szegény leányka ügyét kezükbe vették a hatóságok. Szóvá
tette a törvényhozás is. A hol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön
akadnak vállalkozók, a kik a keletkező népszenvedélyeket saját
czéljaikra felhasználják s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb
legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran
politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek
szenvedélyét. A lányka eltünése után alig telt el néhány hét: az eltünés
esetéből a nagy történelmi vérvád alakja képződött ki. S a sajtónak nagy
része, a közönségnek sok rétege, a közélet kikiáltói s mindazok, a kik
kedvelik a zajt és zavart, az igazság leplét öltötték magukra, odaálltak
közvádlók gyanánt a nyilvánosság elé s követelték a gyilkosok
megbüntetését.
Birósági ügy lett az esetből.
A mekkora szigort mivelt államban alkalmazhat a biróság: akkora szigort
alkalmaztak a magyar biróságok az ügyben. A vizsgálatnál csak ugy, mint
a tárgyalásnál s az itéletek megalkotásánál. S a biróságok ártatlanoknak
találták azokat, a kiket a tömeg szenvedélye bűnösnek gondolt.
Fölkeltette az ügy az egész művelt világ figyelmét. Minden világrész
minden mivelt elméje naponként nagy érdeklődéssel nézte az ügy
fejlődését s gondolkodott a kibonyolódás esetlegei fölött. Birósági
ügyet se azelőtt, se azóta akkora figyelemmel nem kisért a világ. Csak
Francziaországnak volt azóta egy birósági ügye, mely a közérdeklődés
felköltésében némileg megközelitette a szegény leányka eltünésének nagy
kérdését.
Mindenütt vannak zsidók. Szerepük aránya minden nemzeti társadalomban
nagyobb, mint számuk aránya. Féltékenység kiséri őket e miatt az élet
nagy versenyében. Vallásuk az őskorban ered s mind maig fennáll. Faji
létük ma is ép ugy megvan, mint negyedfélezer év előtt, a mikor pedig
még a mai művelt nagy nemzeteknek nyomuk is alig mutatkozik. A vallásos
tudat szerint Jézusnak fölséges tanai abban a bölcsőben nőttek fel, a
melyet a zsidók gyöngéd keze ringatott. Buzgó keresztyének áhitatos
lélekkel olvassák a zsidók szent könyveit ma is mindenfelé. Az emberiség
természetrajzában érdekesebb, gazdagabb és meglepőbb tünemény nincs a
zsidónál.
E miatt nem tudja a tömeg elfeledni a vérvádat. S e miatt lobban föl a
vádnak lángja időnként a művelt és nemesszivü nemzetek kebelében is.
Pedig egykor a római vallás hivei az őskeresztyének ellen gyujtották meg
tüzét s e tűznek parázsa másfélezer év óta hamvad a feledés rétegei
alatt. S még se tud végkép kialudni.
* * *
Hivatásbeli szerepem volt az eltünt lányka birósági ügyében. Védője
voltam három vádlottnak s vezetője a védelemnek. Meg kellett tudnom
mindent, meg kellett figyelnem minden embert és minden jelenséget. Bele
kellett hatolnom minden szó, minden cselekmény és minden tünet titkaiba.
Most pedig meg kell irnom az ügynek történetét, s föl kell deritenem
mindazt, a mi eddig el volt rejtve, vagy a mit husz év előtt a
szenvedélyben égő szemek tisztán nem láthattak és a fölzaklatott
indulatok tisztán látni nem is akartak.
A tárgy érdemes arra, hogy megirjam.
Nincs fenségesebb természeti tünemény, mint az emberi lélek. Az éjszaki
fény ragyogása, a hulló csillagok bujdosása, a nehézkedés törvényeinek
csodálatos működése: mind egyszerü jelenség az emberi lélek rejtelmeinek
gazdagsága mellett.
Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per
folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt
alkalmam annyit gyüjteni mint itt.
S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen
indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között.
A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De
mi hát voltaképen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?
Nagy kérdés ez épen a vérvád esetében.
Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden
ember elutasitja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, a ki el
nem utasitja: annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az
emberek.
De izgalmas időben másként működik az agy. Tízezer ember verődik össze.
Mind a tízezer nyugodt gondolkozásu, megfontoló természetü s a valóságos
okok szerint elmélkedő. De a mint együtt van: urrá lesz elméje fölött
valami gondolat, a mely sohase volt az övé, de a mely ránehezedik
társainak agyára is, mig végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra
esküszik, egy indulatnak engedi át lelkét.
Néha lassanként, de néha rohamosan történik ez. A gondolatok, érzések,
indulatok lassu átköltözése, vagy gyors átröppenése szinte szemünk
láttára történik. S a tömegek így készülő gondolkozását vagy
szenvedélyét nevezik közvéleménynek.
De hát miként hárul át rohamosan a gondolat egyik agyról a másikra? Mi
ennek a természeti törvénye? Egészségnek vagy betegségnek tünete ez?
Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha
igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán
követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának
nyers erőszaka is érvényesülni akar. A többség zsarnoksága
engesztelhetetlenebb, mint a kisebbségé vagy az egyes emberé.
A közvélemény és az általános szenvedély ellen a birák lelke se eléggé
vértezett. Magyarországnak jeles birái vannak, de a közvélemény
hullámai, a mikor magasra csapkodnak, őket is meglóbálják. Kisértse meg
valaki nyugodt időben terjeszteni vérvádat a biróságok elé. Nem talál
birót s közsajnálkozás vagy közmegvetés a sorsa a vádlónak.
Az eltünt szegény leány esetével az ország biróságai a legkomolyabban
foglalkoztak. Nem mondták ki, hogy vérvád esetét keresik, de valósággal
azt keresték. Húsz év előtt csodálkoztam ezen. Ma talán nem csodálkozom.
A nagy izgalomban, a gondolatok és érzések átháramlásában, az elmék
ellenálló erejének gyöngeségében találom meg a magyarázatot.
Nagy küzdelmem volt. Nem a biróságok miatt, nem is az ügy benső
nehézségei miatt. Hanem a fölzaklatott közvélemény miatt, mely hevesen
rohant rám, hogy eltiporjon. Vannak korszakok, a mikor a közvélemény
vagy elsodorja, vagy eltiporja azt, a ki ellene szegül vagy utjából
félre nem áll.
Engem el nem sodorhatott. Utjából félreállanom lehetetlen volt. De tagja
voltam a törvényhozásnak s nagy, erős nemzeti ellenzék vezetésének
kötelessége nehezedett vállaimra. Pillanatig csak az okozott aggodalmat,
vajjon nem válok-e képtelenné e nagy kötelesség teljesitésére? Minden
nemes föllángolásnak nem szegi-e jövőre szárnyát a haragos közvélemény
elfordulása?
De a habozás jellembeli gyöngeség lett volna. Ha ártatlannak hittem az
üldözöttet: védelmére kelni minden kötelesség közt az első kötelesség.
De ha nem hittem volna is ártatlannak: akkor is vigyáznom kellett arra,
hogy csak a biró hozzon itéletet, csak a törvény nehezedjék rá s ne a
tömeg, ne az indulatos közvélemény. És arra is kellett vigyáznom, hogy
csak a bűnöst sujtsa az itélet s ne azokat is, a kik fajának önérzetében
s hitének szentségében rokonai.
* * *
Meg kell mondanom azt is, miért vártam e mű megirásával húsz esztendeig.
A hitnek igazságait keresni és bizonyitgatni sohase szül teljes
eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes.
Ma szelid korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei
nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak
összemérése ma is keserüséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is
viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi
hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a
fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az,
mennyi benne az erő és a nemesség.
De bizonyos babonák is tenyésznek minden egyház hitbeli életének
mezején. Ezek részint nevetségesek, részint ártalmasok, sőt veszélyesek.
Ezeket irtani kell. A nevetségest a hitnek méltósága és komolysága
érdekében kell irtani; – a veszélyest és ártalmast az emberek
nyugalmának és egyéb hitvallások tiszteletének és sérthetetlenségének
érdekében. A kisértetek, a boszorkányok, a hazajáró lelkek, a bolygó
zsidó babonája a keresztyénség művelt rétegeinek képzeletéből már
egészen kiveszett. Csak a művészet egyik-másik ága foglalkozik még
ezekkel, ép ugy, mint a régi hellén és latin hitregék alakjaival. E
babonák már nem a hit, hanem az emlékezés birodalmához tartoznak.
A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy
véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz
dühvel marczangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes
lélek kötelessége lebirni őt.
Ennek csak egyetlen biztos módja van.
Minden esetet, a mikor fölmerül, minden elfogultság nélkül, tökéletes
gonddal és figyelemmel meg kell vizsgálni s a világ elé tisztán és hiven
terjeszteni. Annyi józan ész s annyi nemes sziv van a világon, hogy ha
az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy
önmagától is nyomban elutasitsa s a gyönge lelkekből s ingatag szivekből
is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.
Ez az oka annak, a miért a nagy per titkainak föltárását elhatároztam.
De várnom kellett művem kidolgozásával is, közzétételével is.
Husz év előtt hivatásbeli szerepem volt ez ügyben a küzdés. A küzdés
hevében izgatottá válik a lélek. Keserüségnek s boszuságnak érzete is
támadhat benne. Az igazság keresésében is lehetünk ábrándozók, rajongók
és elfogultak. Látásunk más erejével ügyelünk azokra, a kiket kedvelünk,
semmint azokra, a kiket nem kedvelünk. Rokonszenvek és ellenszenvek
támadnak bennünk, melyek pártos indulatokká fejlődhetnek.
Mindez gátolja, csaknem lehetetlenné teszi az esetnek tökéletes gonddal
és figyelemmel való megvizsgálását s az irodalmi műben csupán csak az
igazságnak tökéletes földeritését. Száz meg száz emberből s ezer meg
ezer indulatból, szóból, tünetből és tárgyi jelenségből lett a nagy per.
Ezek közt összehangzó egységet kell az irónak teremteni. Ez az egység
lesz a tökéletes igazság. De küzdés közben vagy a harcz közeli
emlékezetének súlya alatt van-e ehhez elég erőnk, van-e látásunknak
napfényü tisztasága?
Husz év mult el az eset óta. Akkor a férfikor delén állottam. Ma már
mögöttem van az életnek hatvanadik éve. Ugy nézek vissza a társadalom
ama nagy harczára, mint az utazó egyenes rónavidékről az örök hóval
boritott Alpesek nehéz járásu szirthasadékaira. Az egykori fáradalmak,
veszélyek és nélkülözések kedvetlenségei rég elszállottak lelkemből.
Nyugodtan, sőt derüs emlékezettel beszélheti el az utazó a nehéz út
változatait. Az igazság előadásában nem gátolja semmi.
De még ennél is nagyobb okom volt a várakozásra.
A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly
izgatottság lepte meg, mintha vallási háborut akart volna inditani a
zsidó hitfelekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és romániai
példa s a német fajban is ugy Ausztria, mint Németország területén a
zsidók iránti gyülölködés komoly jelenségei mutatkoztak. A magyar
társadalom nincs ugy elszigetelve, hogy érzéketlen maradhatott volna.
Kivált mikor a vérváddá torzult eset is itt bukkant föl.
Vallási háború!
Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége
mellett.
Csakhogy ennek meghatározását én Deák Ferencztől hallottam.
Deák Ferencz a magyar nemzet egyik legnagyobb államférfia volt. Nagy és
nyugodt elme, higgadt gondolkozás, az élet és történet tapasztalásainak
igazi megbecsülése, csodálatosan tiszta és nemes jellem. Kortársai a
»haza bölcsének« nevezték. Minden szava méltó a komoly meggondolásra.
A magyar törvényhozásban 1873-ik évi junius 28-án e szavakat mondta:
»Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborut viselni; – igen gonoszak azok
is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási
háboru, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai
czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.«
A bölcsnek közelében álltam az országház termében, mikor e szavak
elhangzottak ajkairól. Őszintén megvallom: e szavak igaz értelmét teljes
mélységében akkor nem fogtam föl. Efféle vallási háborut én még nem
értem s tapasztalásom nem volt e kérdésben.
De lett tapasztalásom kilencz-tiz év mulva. Azóta sokszor eszembe
jutottak a bölcsnek szavai. Azóta volt alkalmam megfigyelni oly vallási
háborut, melyben nem a hit és vallási buzgóság szerepelt, hanem
magánérdekek és politikai önző czélok. Évekre terjedő nyugtalanságot
okozott e háboru és sok családnak csonkitotta meg életörömeit és sok
vagyont és sok munkás ösztönt tett semmivé.
De sok szenvedélyt is keltett föl. És pedig az önzésnek szenvedélyét,
mely nem ismer türelmet és emberszeretetet s nem fogad el, ha ellene
szól, semmi igazságot. S mely még álnok is volt a nagy per idején,
minthogy a vallási buzgóság álorczáját sikerült magára vennie.
Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra
kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az
üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi
magát: a nagy többség még hiuságát is sértve érzi s annál ingerültebbé
válik.
Ha művem akkor jelenik meg: nem érek vele czélt.
Művem czélja kettős. Földeriteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre
is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak.
Csak kiáltó szó a pusztában.
Ámde hogy’ lehetett volna hatása az igazságnak a szenvedélyek lángolása
közben? Ki ismerte volna azt el? A ki elismerte volna: annak alig volt
rá szüksége. A hol szükséges lett volna: ott nem hallgattak volna rá. Az
erkölcsi fejlődés igazságai nem ugy hatnak, mint a villám, mely ketté
tudja hasitani a legsötétebb felleget is. A harczos szenvedélyek
füstföllegeit nem tudja az egyszerü igazság szétoszlatni. Idő, türelem s
nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kellett várni.
Ime az ok: a miért húsz esztendeig késtem.
De tovább késni mégse czélszerü.
Sok tanuja és sok szereplője él még a nagy per által fölkeltett
mozgalomnak. E tanukra és szereplőkre szükségem van. Elmulásukat
bevárnom nem lehet. Ki lenne akkor művem adatainak s egész tartalmának
élő birája s figyelmes felvigyázója? A ki hézagot vagy tévedést talál:
ám szólaljon fel. Nem az a czél, hogy nekem legyen igazam, hanem az a
czél, hogy legyen igazság. A szenvedélytelen tárgyas vita nagyobb fénybe
tudja állitani a vitatott igazságot.
Könyvem nem adatok tömege lesz.
Ilyen könyvet és pedig nagy könyveket irtak már a perről magyar nyelven
is, német nyelven is. Azt hiszem, nem nagy gyönyörüséget talált bennük
se a magyar, se a német nép. Talán a művelt közönség se. Az igazság
iránt fogékony lélek nem hivatalos adatok után sóvárog, hanem az embert
akarja tisztán látni a maga erejével és gyöngeségével s ama
viszontagságok hű rajzával együtt, a melyek az embert közrefogják,
elboritják s magukkal sodorják.
De azért könyvem utolsó kötetében minden adatra, tudásom minden
forrására, állitásaim minden bizonyságára rámutatok s a mennyiben
szükségesnek látom: közlöm is azokat. Akadhatnának e nélkül emberek, a
kik regénynek vagy czélzatos munkának vélhetnék művemet. Igaz, hogy az
ily emberek engem nem ismernek, vagy mellékes czél érdekében s nem
jóhiszemüleg gondolkoznak. Mégis el kell állanom utjokat jó eleve.
RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.
A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra,
vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek,
foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat
s minő itéletekkel végződtek?
Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő
vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt
korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy
megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült
ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.
Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a
tisza-eszlári.
A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró
latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki
lipcsei kiadás 738-ik oldal).
A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró
szintén latin nyelven (Notitia Hungariae czímü művében 1736-iki bécsi
kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).
Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni
és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan
lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó
esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás,
máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz
kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is
lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem
foglalkozom.
Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és
büntetőjogi ügyek.
I. AZ ORKUTI ESET.
(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán,
zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó
fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a
kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)
Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói
teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása
egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai
Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos
levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom,
melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.
Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros
vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer
távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága
alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a
városnak teljesitették.
Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember.
István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi
junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü
gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és
tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel
kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az
emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek
nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják.
Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt
valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott
arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik
másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis
község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a
városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü
csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.
A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán
kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös
jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát,
jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és
csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az
alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és
vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő
jeleket megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a
holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik,
valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet
természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből.
A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari
kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az
iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az
országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az
ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő
hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom
sirboltjába eltemették.
Az a kérdés most már: miként történhetett a kis Balla István halála?
Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet
felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A
holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát.
Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan
hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik
szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto
corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos
latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test
agyonkinozva, összemarczangolva.
A leirás megfelel a festménynek s ez megfelel a leirásnak.
Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen
biztosnak.
A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő.
Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon
semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi
elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára
szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának
bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest
valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél
csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.
A festmény egyéb tökéletlenségei még kirivóbbak.
A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a
kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra
kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen
huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem
olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett
volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab
gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel
egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen
kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél
lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a
kötélverők.
Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem
valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira
okos emberek, hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest
nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.
De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél
dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon
nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok,
alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem
adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?
A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten
levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és
mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:
»Egy az isten, egynek el kell veszni.«
A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom
olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.
Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó
betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra
betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos
rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.
Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és
betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos
szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot
összekeresgélni.
A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy
csoportban, de rendetlenül egy hosszas négyszög; egy tóra alaku, de
felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá
egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.
A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani,
hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün«
betühöz hasonlit.
A jobboldali tomporán pontok s összefüggés nélküli egyenes vonalak.
A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku
»kof« betü és latin »l« betü.
A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja.
Ugyanott villámczikázat jelképe is.
A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész«
betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez
hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.
A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes
vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták
iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal,
karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni,
miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.
Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli
jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem
használták. Betüik voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme,
felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a
testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének
szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen
szerkeszteni.
Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily
módon kerültek azok a holttestre?
E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni.
Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett
volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan
biztos megoldásra.
Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek
és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó,
azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból
áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes
szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a
hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre
sincs.
De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban
állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet
mondani, edzették a gyerek testére.
Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a
műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés
által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez
hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.
De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel
megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett
volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől.
Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára
kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.
A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.
Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs
kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán
bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos
bántalom.
A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva.
A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig
a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve
figyelembe nem vehetjük.
A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta,
hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós
szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak:
abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek
egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan,
örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó
vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott
találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más
irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán
sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.
Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából
kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait
kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s
telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük,
arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos
és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás,
hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus:
asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a
ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol
gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a
mikor csak lehetett.
Harmincz zsidót fogtak el egy hujjában, mindjárt az első hajszára.
Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak,
jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt
elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak
s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.
Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van
Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb
vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint Orkutától
keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan
a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.
Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel
együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett.
Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a
merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.
Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s
ennek felesége, fia és veje.
A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a
környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta
kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián,
Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók
legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett
Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis
subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária
Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen
vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben
elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik,
abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság
sietve derittessék ki.
A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy,
a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori
büntető eljárás szerint akkor került a sor.
Az ügynek egyik mellékes részletére ki kell itt terjeszkednem.
Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő
nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics
Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton
költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző
előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez
nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt
kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén
érintkezhetett.
Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius
24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az
urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.
Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén
előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később
az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája
lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes.
Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.
Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu
állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A
fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni
nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.
Az uraság gyanakodott.
– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni?
A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se
keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot,
megengedte, hogy a kastélyban maradjon.
Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a
fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az
anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát
Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa
István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében
megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság
tiszteletére, ki szintén László.
A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől
elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból
a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség
eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek
és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru
rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek
elragadozását s erőszakos megkeresztelését.
S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül
keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt
börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s
kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen
a vizsgálatot.
E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan beavatkozásai miatt
is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon
ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető
eljárást.
A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen
a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s
erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.
Vegyük sorba a terhelő körülményeket.
Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak
tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber
nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát
a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a
gyilkos.
A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen
egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek
némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük
értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan
határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők
ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu
jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a
latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az
se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a
szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos,
el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan,
szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a
világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az
ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók
ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a
középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a
holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.
További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius
3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután.
Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és
értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.
Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők
junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s
már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját.
Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az
orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a
zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra,
hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli
lakókat, először érheti.
Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén
4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók
vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében
csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád pereiben rendesen
kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen
környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de
fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás
akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni
vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.
A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt
kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem
Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a
kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt,
tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában
ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné
háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:
– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit
szenvedni!
A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik
álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az
itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a
vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon
kívüli beismerésnek tekintette.
Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két
vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből
jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak
Lefkovicsnak fia im az uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye
területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen
megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben
akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük
tudatát látták.
Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely
közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.
A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi
megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak
tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A
gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta
soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom
bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt
a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a
gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő
különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása
társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem
terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a
keresztyén gyereknek nem vették vérét.
A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát
elismerte Mária Terézia és kormánya is.
Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett
torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan,
hanem osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi
szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás
alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul
a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb
kormányszék.
Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér
hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte
a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett
állapitani.
A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta
a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára:
akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a
kinzásnál.
Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben
való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték
el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen.
Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette,
hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás
teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas
embert.
Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre.
E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban
az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon
át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az
országgyülés 1790-ben örökre eltörölte.
A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei
borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt
hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött
többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.
Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást.
Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset
szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt.
Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt
nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta.
De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint
Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a
vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.
Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a
kormányszék is jóváhagyott.
Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette
megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az
enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics
Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra
állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás
költségeit se kellett megfizetniök.
Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak
ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen
közvetlen, egyenes és valódi bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült
föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is
olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem
egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas
időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.
Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak
kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be
büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk
természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek,
de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók.
Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás
maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen
sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére
nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott
zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés
töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem
várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb
megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást
kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér
kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se
árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt.
II. A PÉRI ESET.
(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas
alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó
gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A
fölmentő itélet.)
Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal.
Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében
már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez
tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.
A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt
ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda
körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik.
A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még
most is: nem tudom.
1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal
férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A
felesége neve volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli,
egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.
Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát
biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel,
akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi
kormányszék hat évesnek tartotta.