tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól
aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink,
a kik azzal gyanusítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös
tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van
Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geografiai
tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalattnyi földet sem
csatoltunk volna Németországhoz, a min franczia lakik. Ez a soha ki nem
békíthető vad ellenség! Mert a franczia vad nép. Húzzuk le belőle a
szakácsot, a szabót és a fodrászt s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár
attól a bajtól tudnánk megszabadulni szép szerével, a mit már
szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit
kezdenénk Bécscsel, mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missiója
van a keleten a czivilizáczió és kereskedelem gazdag központjává
alakulni. És a mely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit
elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a
«felakasztást»). Én részemről, ha az osztrák tartományok «erővel»
akarnának hozzánk jönni, képes volnék «ezért» háborút kezdeni «ellenük».
Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, a
mennyire emberi észszel az időjárás előre megjósolható. A német
diplomáczia törekvéseinek sikerült Oroszország és az osztrák-magyar
monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az meg van. Nekünk
keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha e két
barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem
mint a hajdani Saint Allianceban, hogy az uralkodók egyetértésével a
népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztositásával a szabadelvű
kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya
«most» már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon».
Valóban az.
– Ő hozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle
bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi
külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét
bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja.
De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt
Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia
csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító
hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus
«szurok» volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, a mit
ruthének laknak; három millió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég
baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének
russifikácziójával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a
németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek;
de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak
csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam
vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy
(itt oroszúl mondta a herczeg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta
németül) «ha az orosz lop, annyit lop, a mennyi neki magának egy napra
elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is
maradjon belőle, még holnapra való is.» Oroszországnak nincs szüksége
európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély
elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges
mese.
Említésbe hoztam a keleti kérdést.
– Ott sincs semmi elfoglalni valója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna
Konstantinápolylyal, ha ma oda ajándékoznák neki?
Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel
fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, a miket orosz kéz munkájának
hisz és hirdet mindenki.
– Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a
szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. A mint egy követ
Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok
szüntelen veszekednek egymás között, versenygenek, czivakodnak,
intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna
bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem híják őket. Ha
van önöknek bajok orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból
jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem birnak.
Az orosz czár és kormánya szintén akarja az egyetértést fentartani.
Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodó-változás
esetére.
– Higyék el önök, hogy az orosz trónörökös épen azon politikát fogja
folytatni, a mit a mostani czár folytat. Ez egy derék, nyugalmat és
békét szerető családapa, kinek eszében sincs Tamerlani vagy Napoleoni
hadjáratokat tervezni, Nagy Péter czár testamentomát végrehajtani, a ki
örűl, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit
tartani. Az egyetlen ember, a ki jelenleg az európai békét
megzavarhatná, a pápa. – Ön nem katholikus, ugy-e bár?
– Sőt kálvinista vagyok, még pedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék
is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborura
tábort keresni senkinek sem sikerülend.
Itt azután elmondta a herczeg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez
köztünk maradhat. «Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?» végezé.
Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle
felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük
dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyujtani.
Itt azután áttért a herczeg magyarországi élményeire, hogy egyszer
lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a
szót: «Isten, Isten!» míg egy végre azt mondá: «Három Isten!» A vezénylő
lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott
magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus,
protestáns és görög; a katonák e fölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem
akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbiró felvilágosítá
róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül
szokták használni erre mi felénk.
– Ez bizony még most is úgy van.
Ekkor bejött a herczeg titkára egy halmaz hivatalos irással; én búcsút
vettem, mi közben a herczeg nyájas kézszorítással meghivott holnapi
estélyére, a hol Németország képviselőivel megismerkedhetem.
Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt
Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég
volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhitozik,
azzal demonstrált, hogy «ekkora darabot sem akarunk többé senkitől
elfoglalni, mint ez a plajbász!» Az igaz, hogy «ez a plajbász» a
«térképen» egész Triesztig leérne.
VIII. ÍRÓI ÉS MŰVÉSZI KÖRÖK BERLINBEN.
Mint előre bocsátám, nem utazói kiváncsiság, nem mulatási ösztön vitt
Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen
megismerkedjem.
A mi hazai belviszonyainkról épen csak annyit tudnak a külföldön, a
mennyit rosszakaróink irnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési
alapot soha sem arra használták fel, hogy Magyarország politikai
helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hirlapok útján.
Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hirlapok, a miknek jó vagy
rossz véleményét pénzen meg lehet venni de igen is meg lehet azokat
nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással s ezt mulasztottuk el
eddig, a mihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel
barátságos érintkezésbe tenni magunkat s aztán a szives hajlamot, mely
irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól
szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton
fentartani. Hanem ehez bizony ember kell, a ki tegye, s a ki ezt
feladatának tartsa.
Idejövetelem napján épen legforrójában volt a német közönségnek
feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, a kik ugyan igyekeztek
Nagy-Németország hirlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk
mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. A hová csak mentem,
hirlapirói, képviselői körökbe, a harmadik szó a «magyar-szász» kérdés
volt s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány
álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen
nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az
autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség
számára. Jó szekundánsom volt e bajban az épen még forróbb
elszász-lothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan folia gyanánt
szolgál a mi szász kérdésünknek.
A legnagyobb és legbefolyásosabb hirlapok szerkesztői kollégiális
készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden a magyar ügyeket kellő
világításba helyező czikkek közlésére s tőlünk függ csupán, hogy a tért
és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung
(156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart
(Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német
humorista és publiczista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztősőgeinél s ez
a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél.
A szivélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton
részesítve voltam, kilencztized részét nem saját irodalmi működésemnek,
hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi
szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után,
úgy jött nekem a berlini írók baráti rokonszenve, mint valami
tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön
minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a
barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez
eddig előttem «ismeretlen» élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem
tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem.
Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de a kit személyesen csak
rövid idő óta ismerek: Wallner Ferencz, titkos tanácsos, a
Wallner-szinház tulajdonosa (szinháztulajdonos alatt Berlinben
«nábobokat» szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi
«önzetlen» jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt
hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hirlapokban,
élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a
legolvasottabb hirlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül mi érttünk. Pedig
hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga
nem jöhetett, mert beteg; hanem haza küldte maga helyett ápoló hitvesét,
az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas
műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál
váratott rám, s saját uri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ott
létem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – jobban! mint egy
testvért! S attól fogva irótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy
nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben
soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven
látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak
a históriai adatokhoz maradok hű.
Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik
legkitünőbb regényirójával, ki legujabb regényét a Hon számára rögtön
átengedé, mint «eredeti kiadást» s nagyhírű pályatársaival
Schweichellel, Meding-Samarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbiráló
vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von
Arnim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárczairóval,
Glasbrennerrel, az örökderültségű kedélyes képviselőjével a német
humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns
modorú novella-íróval, Abellel a Times hatalmas levelezőjével; a
lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar),
Lindau Pál (Gegenwart) és a kit azért említek utoljára, mert egyszerre
négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden);
először, mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor, mint hirhedett
útleíró, harmadszor, mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem
igen kedves barátom. Az ő szivessége által jutottam idejövetelem
czéljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez,
a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, a
mi nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi
bajnokai közül, kikkel rövid, de szivélyes ismeretséget kötöttem, a hogy
annyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré,
Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája),
Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher,
Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a
Bazar kiadója, Duncker Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó
nagyhitelű kiadó Janke Otto és fiai, s ügyvezetője Lutin urakkal, kiknél
szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utól nem ér
soha.
A szivélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén
találta, a hol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház
asszonyát és vendégét szives megjelenésével: főczélja volt
idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból
okulni.
IX. NÉMET IRODALMI VISZONYOK.
A hogy ily rövid idő alatt észlelhettem, a ki Németországban pusztán
csak költészettel foglalkozik, ott sincs jobb helyzetben, mint nálunk.
Regények, költői művek egy kiadásra ötszáz példányban nyomatnak, úgy
hogy ott, mikor egy munka négy kiadást ért, akkor volt olyan kelete,
mintha nálunk az első kiadásban fogyott el. Ez nagyon leszállítja a
tiszteletdíjat. Ezek a kiadványok drágák is. (50%-el drágábbak, mint a
mieink.) Maga az olvasó közönség nem tart otthon könyvtárt; a
kölcsönkönyvtárak képezik a biztos vevő közönséget. Ezek azonban csak
akkor veszik meg a drága könyvet, ha viszont rendes bérlő közönségük
sürgeti azt; ha nagyon sürgeti, egy-egy könyvtár megveszi azt ötven
példányban is. De épen ez a nehéz! odáig jutni, hogy az olvasó közönség
sürgesse valamely munkának a megvételét a könyvtáraknál. A reklám itt
nem sokat segít. Azonban nagyhírű birálók szava, mint Schmidt Juliáné,
Lindau Pálé, sokat nyom a latban. De leghathatósabb eszköze a sikernek a
nagy szépirodalmi lapok általi megismertetés. Ezek tíz-húszezer
példányban terjednek szét; ezeknek aztán van közönségük. A Bazárnak
jelenleg 250 ezer előfizetője van. Ha egy írót az ily nagy közönségű
lapok felkarolnak, annak aztán a hitele meg van alapítva, s ezek jól is
tudnak díjazni. Ezek nélkül a belletristának a létezése inséges.
Ellenkezőleg van aztán a szaktudományi munkák iránti részvét. Ezekből
nem jöhet annyi a vásárra, a mennyit a német közönség el ne fogyaszszon.
Mesés nagyságú foliansok, még mesésebb drágaságú röpiratkák lázas
mohósággal nyeletnek el. Hanem őrízkedjék valaki a tudományos
irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az
nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha
csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan
óvakodom, nehogy a «jövő század regényét» bemutassam neki, mert a hol
már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán
megkritizál.
Van azután még egy út, melyen át a német író neve népszerűvé tétetik,
csakhogy ebben az íróra nézve nincsen köszönet. Ez az utánnyomatók
üzlete. A mint egy híres német irónak a műve megjelenik szép díszes és
drága kiadásban, az utánnyomatók ezt egyszerre viszik ki Amerikába, ott
olcsó papirra, tömött írással kinyomatják, visszahozzák, negyedrész áron
adják, az autorizált kiadáshoz képest, s míg az első kiadó, ki jó
tiszteletdíjat adott a szerzőnek, csak évek alatt bírja eladni az
eredeti első kiadást, az alatt az utánnyomott kiadásokban ugyanaz a mű
húszezer példányban forog közkézen, de abból a szerzőnek egy garas
haszna sincsen. Az észak-amerikai követ, Bancroft George közbenjárása
folytán több ilyen utánnyomató amerikai firma «méltányosságból» a német
regényiróknak némi kárpótlást adott ezért (Lewald Fannynak 4000,
Auerbach Berchtoldnak 6000 dollárt), a miből elképzelhetni, hogy igazság
szerint mennyi veszteséget okozhatott nekik.
A külföldi irodalmi termékek (értve az angol és franczia irodalmon kívül
valamennyit) viszont Németországban nincsenek tulajdoni jog által védve.
Ezért a kiadók nagyon tartózkodók a külirodalom termékei iránti
vállalkozásban. Magamat is ért már az a szerencse, hogy egy művemet
egymás után két kiadó adta ki németül: az egyik hétszáz példányban, a
másik egy húszezer előfizetős lapban. A hétszáz példányért (Janke Otto
kiadásában) kaptam tiszteletdíjt, a húszezer példányosnak pedig meg
kellett köszönnöm, hogy figyelmére méltatott.
Ez történik a fordított munkákkal. Ha híre támad egy külföldi írónak,
akkor mindenki szabadon lenyomathatja a művét, ha pedig nem méltó az
utánnyomásra, akkor az első kiadó is felhagy vele.
Nemzetközi egyezményünk nincs az irodalmi tulajdonra nézve, annálfogva
kénytelenek voltunk a következő egyezségre lépni a kiadókkal és
szerkesztőkkel: a mely napon az eredeti magyar kiadás megjelenik
könyvalakban, vagy közlése megkezdetik hirlapban Magyarországon,
ugyanazon a napon jelenik meg vagy kezdetik el a közlés a németországi
kiadó és szerkesztő részéről is, mint «a szerző által autorizált eredeti
kiadás». Ilyen módon védve van mind a két kiadás az ingyen
elfoglaltatástól. Ezt a módot alkalmazták a franczia irók műveinél is,
mind addig, míg a két ország között nemzetközi szerződések nem voltak az
írói tulajdon védelmére s Balzac, Hugo Viktor, Dumas regényei, mint
autorizált eredeti kiadások jelentek meg németben egyidejüleg a franczia
eredetivel. A svéd regényírók művei épen elébb jelennek meg a német
szövegben, mint az eredetiben. Nálunk ezért a gondatlanságért az író
büntetést is kapna. Ezt a körülményt nagyon ajánlom írótársaim
figyelmébe. A magyar literatura most már Németországon nem tartozik az
exoticumok közé, a miből kuriozitás kedvéért egy-egy költőt
megismertetnek (hadd álljon ott a persák és indusok sorában) hanem
valóságos figyelemmel kisért modern olvasmány az. Mind azok a
regényírók, kiknek művei magyar életet rajzolnak, biztos kiadókra és
közönségre számíthatnak Németországon; még bizonyosabb keletet
jósolhatni tudományos literaturánknak, históriai, régészeti,
statisztikai, filozofiai műveink rohamos kelettel bírnának, ha szerzőik
egyidejű német kiadásokról gondoskodnának; elbeszélő versek, Arany János
és követőinek művei pedig csak jó fordítókat igényelnek, hogy valódi
diadalutat tegyenek a nagy-német közönség között. S a mi tért
irodalmunkkal foglalunk el a külföldön, azt hadvezér el nem veszi,
diplomata el nem disputálja tőlünk.
Jóakarat, előszeretet pedig annyi van literaturánk irányában a német
pályatársaknál Észak-Németországban, a mi érdemeink, tehetségünk arányát
felülmulja.
X. A NÉMET ÍRÓK OTTHON.
Minden irónak két otthona van. Az egyik a műhelye.
A szerkesztőségi irodák épen olyan távol állnak minden ideális
fogalomtól Berlinben, mint Pesten (értve a magyar lapokéit). A
leghirhedettebb világlapok szerkesztőségei Berlinben, mintha csak a Hon
és a Pesti Napló utánzatai volnának. S az írók, szerkesztők a maguk
műhelyében épen oly kevésszavuak, mint a minők mi vagyunk, ha a
barlangunkban keres fel valaki. Úgy látszik, hogy közös szisztémánk van,
hogy a látogató ne töltse sokáig az időt ott, hol az drága. Astaroth
éhezik! a betűszedő vár a kéziratra.
Hanem azután odahaza minden író más ember. Otthon nem is író. Még
írószert sem látni nála. Minden író magán lakásában az egyszerű csín,
művészi izlés képezi az első benyomást. Klasszikus szobrok, exotikus
növények, művészi becsű képek, értékes könyvtárak díszitik azt; női
gondosság, családi élet nyoma tünik fel mindenütt, s az iró-szerkesztő
otthon csupa kedély.
És társalgásukba nem vegyül az idegen pályatárs előtt az otthon egymás
közt folyó vitáknak egy hangja sem. Nem schimpfelnek egymásra, nem
ócsárolják egymás műveit, s kikről jól tudva van, hogy az irodalmi téren
egymásnak éles antagonistái, a társas életben nem éreztetik az
ellentétek keserűségeit, sem mikor együtt vannak, sem mikor külön
találjuk őket. Még a politikai lapok szerkesztőitől sem lehet kicsalni a
titkot, hogy miért ellenkeznek egymással? kivéve az ultramontánokat, de
ilyent nem láttam.
Ellenzék itt most csak a szoczialista, az ultramontán és a separatista.
A kormánypártot nem lehet különválasztani a józan liberális párttól.
Minden író szobájában ott áll a császár arczképe, szobra, s legtöbbször
Bismarcké is.
Még egy kitünő barátját hazánknak tanultam házánál megismerni: Cassel
tanárt, a szabadelvű nép emberét, ki Magyarországot már a negyvenes
években ismerteté a német irodalomban kedvezőleg, s tavaly le
szándékozott hozzánk jönni, de a himlő megakadályozta; ha jönni fog,
szíves fogadtatásra számíthat nálunk.
Ez alkalommal Magyarország természeti szépségeinek leirásától
felbuzdítva, több német író és politikai czelebritás igérkezett együtt
beutazni e nyáron Magyarországot s a Balatonvidéket, Erdélyt,
Tátrafüredet és Mehádiát meglátogatni. Hozza őket Isten!
XI. KÉPVISELŐI KÖRÖK.
Három ízben nyilt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni.
Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter
estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker,
Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan,
Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök
Friedenthal sziveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel
tudakozódtak hazai ügyeinkről s hasonló nyiltsággal világosítottak fel a
németországi politikai helyzet iránt.
Megjegyzendő, hogy Friedenthal, a ház alelnöke, maga is egy
Magyarországon etablirozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan
főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél
Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában.
Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a
kihallgatáson láttam; egyszerű butorzat, egy nagy asztalon a
díszalbumok, miket a herczeg ajándékba kapott; a társaság kilencz
tizedrésze férfi: ultramontánok, papok, internaczionalisták, elszásziak
nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a
polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a
gomblyukában. Sajátszerű érzés «rám magyar emberre» nézve egy ilyen
társaságban lenni, a hol mindenki fel van érdemrendezve s azt tudni,
hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harczmezőn vagy
polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám
ilyen hatást.
Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a házi úr maga,
félfejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még
egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a
csoportok között, mindenkinek ismerőse s egészen a helyzet magaslatán
látszik állani, mert folyton a társalgó teremben marad, minden
buffetlátogatási utógondolat nélkül. Lám e miniszternek még a kutyája
sem spekulál provizióra!
A miről a német képviselők velem beszélgettek, az bizony nem vonatkozott
a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, a mivel
odakünn nem sokat törődnek. Az iránt mindenki meg van nyugodva, hogy
Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételeért többé küzdeni nem
szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi
hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hiszszük. Hanem a mi iránt
kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez
Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben.