szabadítani; mintha Debreczenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott
volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér
tollas, veres tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha
Molnár népszinházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha
Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna
összegyűjtve: valahogy megközelítené a börze-lármát, mikor az csendes.
Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem
ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban,
melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemblet vehettem
ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős
esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlát képez csupán olyan
szentélyt, melyen belűl kevesen járnak-kelnek csendesen; a két oldalán
tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult
csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott
lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védni látszik magát és nem
engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a
másikba furakodnak át, előre, hátra tolongva nyüzsg, forr az egész
tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél.
Egyszer csak megfog valaki hátulról s nevemen szólít.
Egy derék pesti tőzsér; (zárjel között mondva: egy velem nagyon
barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa) ismert fel onnan alulról s
feljött értem, hogy levezessen a parquettre; lássam színről-színre és
közelből azt a szentek szentjét, a melybe csak a beavatottnak és a
különösen protegáltnak szabad belépni. E szives honfitársam ajánlata
nyomán nyiltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai,
miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni.
Mindenütt azonban a legszivesebb előzékenységre találtam, a minek úgy
hiszem, hogy nem a tárczám, hanem a «tárczám» az oka.
A börzének épen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami
vasútat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei
egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan mint az élesztő: a
többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a
részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni
a szarvai: az egymással összefüggő papirok alkotják a leglármásabb
tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztül
törni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van consolidálva.
Nem perelnek azok. Csak játszanak. «Két forint!» «Két forint tíz!» «Én
adok!» «Én veszek.» Egy alak, nagy téli shawllal a nyaka körül (e
gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven s egyszerre
elkiáltja magát dühösen: «Kettő harmincz!» E szóra egy másik tömzsi alak
a tulsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrva utat a tömegen át. Azt
hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hivja a sértőt.
Dehogy hivja. «Én adok!» Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a
ketten beirják tárczáikba a vételt s ez elég. A kiabálás tovább foly.
Egyszer egy új hang szólal meg: «Kettő ötven!» A kiáltót most a téli
shawlos ragadja galléron. «Én adok!» Kötve van. Ime húsz krajczár
nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az öt forintos
nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazirtsággal járnak,
tévelyegnek a magasabb finánczvilág bárói és fejedelmei, kiknek
személyét szives kisérőm megismerteté velem. Az a veres szakállú magas
ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hét
milliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a
szép barna bajuszú ifjú három palotával birt a Kolowrat-Ringen, tavaly
mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek
s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak két milliója volt
tavaly s ma csak ugyanannyi százezeret ér még. Emez itt nagy veszteségei
miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták s újra ide jött. A kulisszák
népe rekedtté kiabálja magát s vörösre izzad; a börzefejedelmek
hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó
tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra.
A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez
oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok
helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve érczbetükből kirakott
neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért,
hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a
sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, ime azok
között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több
millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője.
Financziális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: «Ki vesz
magyar keleti vasútat?» Kisérőm kérdi: «hogy?» «Hat és fél!» a válasz
(értsd 56½). A kináló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk
hat és félen magyar keletit.
Nem olyan jó psycholog egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral,
borzas fejjel, félreálló szájjal, a ki a betöltetlen árfolyamlapot
kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: «hogy a Kredit?» Ennek
se lesz soha palotája a Ringen.
Új oldalba döfést kapok: «Ki vesz magyar földhitelt!» Megy fölfelé. A
rohanót elfogják s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne
vagyok; próbálok «haussera» kiabálni: magyar papirosról van szó; a ki
lelke van! nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! «Húsz
krajczár felül!» – «Ich nehme» A dolog megindul. Hogy hínak? Megmondom.
Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még
hatvan krajczárral felül megyünk. Most már «ich gebe!» Nyertem tiz
forintot a bőrzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a
harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; a kit még mellbe nem ütögettek,
megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlitési terembe, a hol a
differentiákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva
a fekete tábla e felirattal: «Azoknak a nevei, a kik a differentiákat ki
nem fizették.» Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat
a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tiz forint profitom van.
Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy
gyümölcsárus boltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből
küldök haza Budapestre Stáczió-utcza Nro 80 tizenkét darabot. «Meine
Mittel erlauben mir das.» – «Mit fizetek érte?» – «Csak tizenöt
forintot.» – No már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!
IV. A REICHSRATHBAN.
Mikor még X-el irtuk a Reixrátot. Régen volt a! Mi sem vagyunk már
Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.
Épen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem
az országházat; félredúgva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart oda
találni, mikor rábíztam magamat, hogy vigyen el a Reichsrathba.
Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.
Nálunk egyenesen belép az ember az utczáról az előcsarnokba, a hol a
képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők
meghivó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a
kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről-színre láthatja az egymással
vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük
a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben
egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy
ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett
kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.
Milyen csend van idebenn!
A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerüleg vannak felállítva, s
azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást,
mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a
karzatra.
De ugyan mit is látnának ottan?
Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat
czelebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes
egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses,
vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon
át? hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a
karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk
huszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlen
egy női hallgató. Magát az irói karzatot csak hét darab journalistáról
ismerni fel.
Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása
nyügei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg
eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar
országházban! Milyen szónoklatok! mily parlamenti torna! rogyásig telt
karzatok! éljen-zaj! elnöki csengetés! és az irói karzaton drei mann
hoch egymás nyakán, a ki csak valaha egy czikket irt a lapokba.
Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az
ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat
tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon
ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsiró
unatkozik szörnyen.
Lassankint észreveszszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon:
azon a helyen, a hol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz
alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy
hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az irását, meg a
szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem
kiséri azt egyetlen «helyes» vagy «halljuk» felkiáltás sem. Legalább
Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: «igaz». Dehogy szólnának! Hallgat
minden ember s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy
harmincz tag «cloture»-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde
közepén indítványozták a cloturet. Két percznyi idő engedtetik a pro és
kontra feljegyzetteknek, hogy válaszszanak ki maguk közül egyet-egyet, a
ki elmondja még, a mit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harcz. Könnyen
megegyeztek. Két percz mulva megszólal az elnöki csengetyű. De az is
micsoda csengetyű! Akkora, minő az egyházfi krajczárszedő perselyére van
kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi
elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!
A kijelölt szónokok még egyszer megkisértik a már csendesen
elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők az alatt
olvasnak, jegyezgetnek; Auersperg is megérkezik katonai egyenruhában s
elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.
Az utolsó szónoklat is elmulik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás,
helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét.
Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.
A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyügei tovább is
megmaradnak az osztrák irókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak
haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a
legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is.
Hanem azért nem ütött ki a forradalom.
V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL.
Természetesen azoknak a pártján állok, a kik a hírlapbélyeg eltörlését
óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló
törvényjavaslatot a magyar országgyülés egyhangulag fogadott el, csaknem
vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha
bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrath részéről? Csak nem az a
megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatelle a
szerencsés Cislaithaniának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi
hirlapírók az okai.
A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát
hírlapírók szoktak-e idejárni? «Szoktak, volt a válasz, hanem azoknak
igen furcsa nevük van itten.» (Nem mondhatom el, hogy mi!)
Hanem megmagyarázhatom, ha jó elől kezdem. Azonban itt el kell előbb
mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát.
Egy bécsi hírlap ád évenkint 750 nyomtatott ívet, a minek százánál a
nyomtatást és papirt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75
krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány
benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És
így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel
biró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre.
De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál.
Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az
adminisztráczió, a nagy szállás, a rabattok, a mi szerényen számitva
tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál
évenkint 200 ezer frtig.
De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy
a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniok?
Erre felel meg az a vélemény, a mit a börzén mondtak a bécsi
lapkiadókról és a lanceirozó journalistákról.
Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron «alul»? (Holott
hasonló tartalmú angol és franczia szolid lapok két akkora árért
adatnak.)
Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott
lap azután nagy hatalom a börzén: dicsérete halálélesztő balzsam,
lepiszkolása halál-méreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a
nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállitás költsége mind
számba sem jön; egy pár százezer forint ide vagy oda; a főüzlet a börzén
van – az a reklám.
A bécsi lapok olvasó közönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot,
a miért igazság és üzleti számitás szerint legalább harmincz forintot
kellene fizetnie; hanem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette
aztán a tavalyi Krachban! még most is fizeti.
Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult
lapoknál mily óriási tandíjt fizetett utólagosan! Fizette a tandíjt,
mikor a pénzét «ezeknek» a biztatására a börzére hordta s szédelgő
vállalatok papirjait vásárolta; s fizette a tandíjt, mikor «ezeknek» a
vészkiáltására legjobb papirjait is a börzére vetette, s veszett fejsze
nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt
fizetve. Vannak lapok, a mik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az
alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg
érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha
hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge
támadást intéznek ellene, a mit az diadalmasan megczáfolhat; a harmadik
volt a föltétlen magasztalás.
És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrath, tudja a
publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem,
mikor a hirlapok életkérdése van napirenden? s végül, hogy miért
szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test
tagjai által?
Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A
börzei sukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet
keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollegák előtt ez is egészen
nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta
haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve,
érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de
az olvasó közönség szivesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a
lapokért, a melyeket becsülni fog, s a melyek jégre többé nem vezetik.
VI. BERLIN.
Nyolcz napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak
általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt elébb
meg kell lakni. Utazásomnak külömben is főczélja volt személyes
ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról,
szinházakról, épitészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat
jegyezhettem fel.
A mi Berlinben rögtön feltünik, az a tervszerű alkotása a városnak.
Mikor még fejedelmei csak Kurfürstök voltak, országa szegény,
harmadrendű állam, már akkor oly tervszerüleg volt rendezve az utczák,
terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a
40 ezer lakosú kis városból másfél század mulva kilencz százezer lelket
számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek.
És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony
nem igen emelkedik ki a háztömegek sorából s az vigasztalás nekünk, Pest
lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután
egész sorozata következik egymásután a monumentális épületeknek. S
minden épület, szobormű klasszikus stylben alkotva; remekmű minden;
világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész
ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utczasorokon sem találjuk az új
kor nagyvárosának tarka quodlibetjét, összevissza byzanczi, góth, olasz,
renaissance stylű épületeket: a magánházakat is izlés, művészet
jellemzi, nem czifra pompa. Van kivétel is, például Princzheim bankár
most épült palotája, mely túl tesz Bécs minden pompáján: a legfelső
emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi
pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű!
Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utczákon, vasrácsozat mögött
kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó
borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van,
nálunk még fagy s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély
zománczát vetik a Spree melletti Athénre; míg félmértföldnyi hosszúságú
széles utczáin végig tekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú
széles palotasor kísérte utcza végén emelkedik egy magas szobor, tetején
egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor.
Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon.
S honnan vette mindezt Berlin?
Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős
ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem
uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres
verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve,
a kiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer
beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hóditó hadjáratokra sem
járt; fegyveréhez sem nyult 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ
sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s
hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél?
Egyes-egyedül a takarékosság.
Az a király, a ki ezeket a művészi izlésű palotákat építteté, tizenöt
esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a
nagyságot morzsánkint összehordta: mint nemzeti kedvencz ételt adja fel
asztalára a «Pumpernikkelt», azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk
a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igen is a Pumpernikkelt irós
vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni;
és a midőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával,
pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a
lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony
szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen
csípett első falat, ő egész delicziával költi el a pazar bankett végén
azt a kedvencz nemzeti eledelt.
Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel
fog megverni minden nemzetet!
A porosz otthon nagyon takarékos; hanem ha egyszer vendégszeretetét
mutatja meg, tultesz vele a magyaron.
Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre
bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább ereszsze-e a
bejövőt.
Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja.
E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú
ablak. Elébb ezen át megnézik a bejönni kivánót s ott adják tudtára,
hogy honn van-e a kit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A
csengetyű alatt a tábla: «N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás
elleni egylet tagja.» Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás
elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg
van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.
VII. BISMARCKNÁL.
Braun Károly birodalmi képviselő barátom szives közbenjárása folytán
mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy
államférfiutól kihallgatási órát nyerhetni; a mi annyiban nevezhető
kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam.
Este kilencz órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad
kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen
könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész
Wilhelmstrasseban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst
buzogánynyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az
előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől
harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb
bútorzat; semmi pompa a szögletben egy vas nyugágy, az alatt fekszik egy
hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba
közepén egy nagy iróasztal, a mellett ül a vas ember.
Bismarck herczeg egy teljes hat láb magas athlétai alak, széles
vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál aczélizmokat árulnak
el: arczát semmi arczképéhez sem találtam hasonlónak, a mikben mind
morosusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák
Ferencz arczára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló
szürke bajusz, életpiros arczszin, egy helyütt megszakítva egy régi
sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz
széles homlok; világos és nagy szemek, a miknek bizalmas tekintését
semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arcz tökéletes
eszménye – egy régi magyar alispánnak.
A herczeg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen
kiczifrázott beköszöntőt, a mit magamban neki szántam, hanem mindjárt
azon kezdte, hogy ejnye de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek
képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az
«Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban, a mi még akkor okos lap volt. –
Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – «No én tíz évvel előbbre vagyok
önnél.» – «Az Isten éltesse.» – Azután leültetett az iróasztala másik
oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkinált
vele: «köszönöm nem szivarozom soha.» Ő sem él vele: nagy tajtékpipából
szokott dohányozni.
E közben nyilt az oldalajtó s a mellékszobából belépett a herczegnő és
leánya. A vas embernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A
herczegnő most is impozáns szépség: ősnemes arcz és termet; a
herczegkisasszony pedig ragyagó eszményi alak; a királyi tánczestélyre
voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek.
Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát
küldve ő felségeiknek neje által.
Akkor azután ismét leültünk az iróasztal elé szemközt, a herczeg
beszélt: én hallgattam.
«Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, a
minő az osztrák-magyar monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban
a békét megkötni siettem, a mi sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán
innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német,
másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó
katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány,
intelligenczia, birtok kiválólag a németnél és a magyarnál van. És
mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi
államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek.
Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között
fentartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harczaik által
is egy; egykor harczoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak
utalva.
(Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén
óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.)
A herczeg így szólt tovább: