frakczió szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a
nemzetiségi, a papi és a szoczialista pártok. Azok között a vezérpárt az
ultramontán; a többi csak eszköz ennek a kezében. S ezekkel szemben a
liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosúl, csak
három ötödrészre nőtt fel.
Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még
rossz fináncziái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem
a konvenczionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai
áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket
Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szentpéter kulcsai
kinyithatják a mennyországot; de a qerlini Wertheimpénztárakat ugyan
nem.
A márczius 2-iki országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok
közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak
képviselői jegy mellett tudtam egy zúgba bejutni. A hallgatóság végig
várja az ülést, s ép oly csendesen ülnek helyeiken a képviselők. Nincs
nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd
szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy
hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen
tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha
kőből volnának, egy-egy chorális «bravo» kiáltás azokról a jobboldali
padokról, a hol egy csoport képviselő pap ül, kiséri itt-ott a
szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kiméletlen
támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid «haha!» jelzi a szabadelvü
zöm «derültségét». Végre aztán előáll maga Bismarck s visszafizeti a
kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, a milyet nálunk soha sem
osztogatott még miniszter.
S jól áll a kedvesnek!
Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges
dráma!
XII. A BERLINI MAGYAROK.
Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat.
Legelől kell megemlitenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos
eredeti alakot, kit Petőfi kigunyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán
mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a német elemet s aztán
Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a
saját fejéhez mind a kettőt; ki mauer-utczai diogénesi odújában az
ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit
őrzi, naponkint tizenhat órát dolgozik s irói exisztencziát nem tud
magának kivívni; a ki Petőfit az enthuziazmus erőhatalmával vitte be az
európai olvasó közönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom
érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával s kit mi azért
kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig
elnyargalunk; a kit itthon szidnak, kitagadnak, s ottkünn a magyar
nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek
viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa
leghirhedettebb czelebritásainak, és a mellett egy elhagyatott,
elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit
Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik
általa; a kit szeretnek azok, a kiknek tartozik s a kire haragusznak
azok, a kik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, a
kit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer,
a ki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat,
akár magyar emigránsokat. Berlinben nyolczvan olyan családdal
ismertetett meg egy hét alatt, a hol a magyar irodalomnak kiváló helye
van a házi könyvtárban s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, a
kiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy
személyesen. Wallner Ferencz után neki köszönhetni legjobban a német
kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt.
Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg
egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban
tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle
véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen
egyesít.
A legelsők, a kik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a
«Lloyd» és a «Neue Freie Presse» magyarhoni levelezői; baráti
szolgálataikat szivesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam,
ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke.
A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra,
melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból:
ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és
kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal
diszített teremben magyar kedv, Rákóczy induló, csárdás, magyar
áldomások, és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása
Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya
szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt
legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg
elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny
embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a
földre.
Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl.
Mennyi szívesség! Mennyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a
dicsőséghez!…
… Én én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény,
pártszakgatta, rokontalan, szeretett hazámba: a hol minden ellenségem s
minden jó barátom tart már a kezében egy ostort, a mivel rám üssön.
Tartom.
XIII. VILLÁMVONAT SZEKÉREN.
Hiszen keresztben hosszában átnyargalni Abauj-Torna megyén nyolcz nap
alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, a mire a népisme,
régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és
természeti tünemények adatait gyüjtőnek szüksége van, ebben van az
érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb
pedig azoké a lelkes hazafiaké, a kik minden ponton már a készre vártak,
s elém hozták mind azt, a mi legérdekesebb; s ebben a tekintetben
főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabirák, erdőszök, bányászok,
gyártelepigazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal
igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, a mit csak utazásom czíme igazol:
a trónörökös ethnografiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat.
De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye
tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki útamon kalauzolni, s azt
előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt.
Minthogy a gyüjtött adatok az említett nagy munka számára lettek
megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem
akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításúl más vidékek
leíróinak, hogy körülbelűl minő tárgyakat karoljanak föl.
Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves
barátaimmal, a kik fogadásomra kijöttek.
Én azonben az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Verédy barátommal
s megkezdtük az útat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott
egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: «Ebédeltél te már?» – «Nem én!
Hát te?» – «Én sem.» Sebaj! Itt van a város végén a «Veres rák» korcsma
(híres a párbajvívási terméről) ott kaptunk szalámit, borról
gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül
falatozva, vágtattunk tovább. Még az nap este eljutottunk Harzer János
rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük
Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem
kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából
s aztán higany fürdővel választják ki a nemes érczet. – Ebben a völgyben
nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán
reggel felmentünk az aranyidkai bányába, a hol az ezüstércznek az a
saját vegyüléke jön elő, a mit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész
a Ferencz-József-tárnáig, mely nem régóta van mivelés alatt, a
leggazdagabb telér, a hol magam is megpróbáltam az érczet vágni, a mi
nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonkint enged.
Fölöttébb érdekes bánya. És a mi több, jól jövedelmező; tiszta hasznot
hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt
voltak a vezetőim.
Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útbaejtve a rudnoki fürdőt, a hol
már bőséges lakomával vártak reánk a præmonstratensisek Heffler Konrád
vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón.
Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy
oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf
hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva.
A jászói kolostor, annak káptalani levélgyüjteménye, a szerzet multja és
jelen üdvös müködése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak
Kaczvinszky Viktor a prépost ő mlgának, dr. Kussynszky Viktor
alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok
köszönetet.
Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy a hogy az
ottlakók nevezik magukat «Mántára.» Itt már akárhogy kerültem, még is
nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a
mántai banderiummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem irhatom a
viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi
népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét
képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, a
hol a költői és festői rendkivüliség, a praktikus, életrevaló
eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban.
Itt Bercsinszky Alajos katholikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen
derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nem hiába
nevezik őket a Schulverein organumai «hűtelen elpártolt németeknek.»
Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik
legéletrevalóbb alkotását, a mi életföltétele vasgyáriparunk
jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve.
Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe
Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal
van tele, a mik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, a mik
nem csak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában,
Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol
gyártmányokkal.
Este tánczvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt
alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt
még nincs franczia divat, hanem – magyar. Valamikor ó-német divat is
volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a
már feledésbe hanyatló ősi mántai tánczot is (a mit képben is meg fogok
örökíteni). – És a tánczterem végében pompaképen volt felállítva egy
gula a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vaslánczok
diszítménye.
Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, a mi aligha lesz található
Adelungban, és a mántai étkekkel, a mik megint semmi szakácskönyvben nem
fordulnak elő: a «drehapige Kletschacheng», az «osche malosche», meg a
«mate Derlessen», nagyon jó ízűek.
Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig
késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban
nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az
elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven
munkással. Maga Wlaszlovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a
legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy
fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden
mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy
társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül
készített iróasztali készlet valóságos remekmű.
Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, a mit nagyon látogatnak. De ebből
nem kértem: nekem a hideg víz nem komám.
Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipar
raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem
talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, a mivel őt minden igaz
magyar méltán környezi.
Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város
volt valaha. Szekeres-Szepsinek hitták. Főemporiuma volt a
felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy
kiugró pinczegádora az utczára; de már bora nincsen.
Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kisért, a megye nevében tisztelve meg
jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam,
a mit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam
meg a közmondás hősét «Herkó patert» kőbefaragott domborműben. Ezt a
régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk
többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai
református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani.
A szepsii városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább
haladtunk Torna felé.
Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje
az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy
toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaujba. Torna városában
a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr
jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitünő
nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz
e vidék anyagi jólétének emelésére.
Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített hussita templom
kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló
freskókat fedeztem fel, a miket még sehol sem hallottam emlegetni; a
XVII-ik század elejéről valók lehetnek. Hat csoportozat, melyek a
szanhedrint képviselik, a mi Jézus fölött itéletet mondott. A szinek
igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány irástudónak az arcza oly
jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni.
Néhányat le is rajzoltam belőlük, hajnali harangszónál beülve a
templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az
ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki.
Reggeli után felkerestük a csodaszép szádelői völgyet kedves barátunk
Soltész Gábor vezetése mellett, a ki e vidéknek élő krónikája.
A nagyszerű természeti csodát leirni gyönge a toll és képzelet; majd
megpróbálkozom vele, ha tisztább lesz a fejem; itt most Selters-vízivó
kedvemben csak a korábbi monográf irókkal akarok zsémbelni, a kik a
szádelői völgyet már leirták s aztán telerakták fikcziókkal, a mikről
itt senki sem tud semmit, s a mik nem is valószinűk. Ellenben nem
jegyeztek föl semmit azokból a természettudományi rendkívüliségekből s a
valóságos népmesékből, meg a népnek egymást gúnyoló adomáiból, a miket
itt mindenki ismer. Így a «hegymegnyílás»-t nagy esők után, a patak
néhai eltűnését, s a «Tanya» kútban felbuggyanását, a lófői időszaki
forrást sárkánylegendájával, Béla király pihenőjét, az ördög nászútját,
Debreczen városának a tatárfutás alatt itt elrejtett kincsei
szájhagyományát és bizonyítékait, a kelta korbeli arany ékszerleletet, a
præhistorikus urnák leleteit, a minők cserépdarabjaival az úton
mindenütt találkozunk, a Galambkőről, a hol a futó IV. Béla
első ebédjét tartotta galambtojásokból, a Béla palotájáról, a mi a
képviselőválasztásoknál olyan nagy szerepet játszik, s a szent kútról,
hová egész búcsújárások zarándokolnak, – szóló mondákat. Pedig az
ilyeneket összeszedni a feladata az ethnografiai gyüjtőnek. Az eredeti
népfantáziának minden alkotása becses, de a gyüjtő a saját fantáziájából
ne adjon hozzá semmit.
A szádelői expediczió után elválva tornai szives barátainktól, kik közűl
csak Gedeon Aladár szolgabírót, Fábián Ferencz r. k. plébánost, s
Ragályi Géza reform. papot említem, egy hajtással átvágtunk
Hidas-Németin át Gönczre.
Hajdan Abauj székesvárosa volt. A nagy megyeháza most eladó. Hussita
korbeli házak. Az emeletes csizmadiaszín tekintélyes egy épület. Sok
szerepe volt várának a történetben.
Ide Vécsey Endre szolgabíró úr vezetett s Drinnyey János r. k. esperes
úr fogadott bennünket szivesen vendégül; meglátogattuk a városházát, a
hol Faller főjegyző úr előhordta az archivumból azokat a régi
okmányokat, a miket idegen jövevény még soha nem látott.
Göncz érdekes város – a multban.
Innen Bodnár Ernő füzéri szolgabíróval Telki-Bányára siettünk. Ez még a
század elején jövedelmező aranybányája volt a m. kincstárnak. Hogy
veszett el a telér? annak históriája van; a mit talán csak a
pénzügyminiszternek kellene elmesélnem. – Most azonban híres
kőedénygyára teszi nevezetessé, melynek tulajdonosában, Fiedler úrban
hajdani pozsonyi iskolatársamra ismertem. A gyártelep igen virágzó
üzletet képez, s majd ismertetve lesz az országos kiállításon.
Maga Telki-Bánya sajátszerű egy hely. Gömbölyű völgykatlan közepén áll
egy zömök nagy sziklakúp, annak a hegyében van a hajdani hussita
templom: most a reformátusoké. A helység és a gyártelep aztán egész
karikában fogják körül a hegyet, úgy, hogy az egész egy kerek utczából
áll.
A hussita templomnak még a padlására is felmentem – egy Jákob-lajtorján
– az is hussita munka: több mint négyszáz éves gerendázat, tölgyfából és
még egészen ép.
Az itt hallható népmondákat a 300 eltemetett bányászról, a nagybósvai
nemes urakról, az Izra taváról följegyezve, tovább haladtunk a gyönyörű
erdők között elvezető megyei úton Hollóházáig. Útközben megállottunk a
«Mátyás király kútjá»-nál, melyhez igen szép balladaszerű monda van
kötve Mátyásról és a szép molnárleányról, meg a rücskös molnárlegényről.
Hollóháza nem régi telep; de most már egy kis falut képez, melynek saját
iskolája is van (magyarúl tanítanak benne). Itt is kőedénygyár van,
melynek egész keletkezési történetét készen leírva kaptam meg az egész
gyár lelkét képező bérlő, Istvány Ferencz úrtól, kinek vendégszerető
háza fogadott bennünket. Ez a gyár is nevezetes tényező a keramikai
iparban, s bővebben lesz ismertetve a maga helyén. Még aznap
átrándultunk a szép fűzéri várhoz, melynek panorámáját ott hirtelenében
lerajzoltam az albumomba.
Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között
egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronkint
felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az
egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek.
Itt is olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett annak az angliusnak a
példáját követnem, a ki órákig várva a tünemény bekövetkezését, türelmét
veszté, s rajta rontott a fürdőigazgatón: «uram! eresztesse már meg azt
az ugrókutat, mert én odább akarok menni, fizetem az árát!» Sehogy sem
akarta azt elhinni, hogy azt nem lehet akarattal előidézni, mint
például, ha szódaport öntenek a borkövesvíz közé. – Nekem kedvezett
Neptunus; alig szálltam le a szekérről, már kitört a föld alúl a
hatalmas vízoszlop, tizennégy méterre feltolt üstökével.
Ezzel megint egy napot nyertünk. Még délután időnk volt jó négy lovas
tót paraszt szekérrel (más jármű ezt ki nem állja) megjárni a dubniki
opálbányát, három jó barátom: Verédy, Stehlo orvos és Klupaty kassai
jogtanár kiséretében. Ez ugyan már betörés volt Sárosmegyébe; de a
világhírű opálbányának szomszédságában lenni s oda el nem menni morális
lehetetlenség.
Ez ismét olyan unikum, a mit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk;
mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. A mi a kerek
földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld
és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)
A dubniki opálbánya állami tulajdon s jelenleg a budapesti Egger-czég
bérletében míveltetik, kik azért az államnak 24 ezer forint évi bért
fizetnek.
Mind a két Egger fivért itt találtuk a bányatelepen kedves családjaikkal
együtt, kik ott egy gyönyörű kilátású kastélyban az egész nyarat
üdülésül töltik, de tél idején is felváltva itt laknak.
Volt alkalmunk az ő vezetésük mellett bejárhatni egyikét a mívelés alatt
levő opálbányáknak, a mik nagy mértékben eltérnek más bányák
rendszerétől. Egész hegyek vannak már föltorlasztva a holt törmelékből,
de még egész hegyoldalak vannak hátra, a mik a ritka nemes követ
rejtegetik. Az után megnéztük az opálköszörülő műhelyt, a hol annak az
ékszerbe való alakját megadják, s az élvezetes és tanulságos kirándulás
után, búcsút véve a kedves családtól, még azon este holdvilágnál
visszatértünk Ránkra.
Innen aztán másnap reggel Kassára, délben pedig vasúton Szikszóra, a hol
tisztelt képviselőtársam, Hunyady László gróf fogadott bennünket, kinek
ottani ősi kastélyában tartottuk pihenőnket; elébb megtekintve a
történelmi nevezetességű szikszói protestáns templomot, merész góth
alakú pilléres boltíveivel, s aztán kielégítve archaeolog szomjunkat
mindenféle krónikák és feliratos képek halmazain. A szikszói
népviseletet is igen érdekesnek találtam.
Másnap reggel szeretetreméltó házigazdánk kocsin küldött át bennünket
Boldogkőváralljára, hol a legújabban kinevezett zászlós úr, Péchy Manó
gróf, tartja igazi magyar főúrhoz méltó udvarát.
Itt is lerajzoltam az érdekes várromot, mely a vasúton elhaladók
figyelmét is fel szokta költeni. A kastélyban sok érdekes arczképre
akadtam. Maga az egész kastély is, templomával, sírboltjával, leírásra
méltó tárgy.
Aztán meg még valami. Ezek a mi régibb korból való főuraink, mind
megannyi bizományosai a multakat jellemző adatoknak: emlékezetük egész
kincsbánya annak, a ki előtt megnyilik. Én őszintén megvallom, hogy
azért szeretek hozzájuk járni, hogy mint a virágról virágra szálló méh,
összehordom tőlük a mult kor rajzait, a mit úgy, mint ők, senki sem
ismer.
Innen még azon éjjel, nyolczadnapra, visszautaztam Budapestre.
Meg is adtam az árát. Most itt kinlódom egy kegyetlen nagy grippével. –
Hanem hát – megéri!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: 1875-ben jelent meg.]
[Footnote 2: 1875-ben jelent meg.]
[Footnote 3: 1879. június 17-én.]
[Footnote 4: Midőn e sorokat írom, még akkor Béldi Pál nem adatott elő.]
[Footnote 5: A betüszedő a «török-tatár» helyett azt szedte ki, hogy
«muszka-osztrák». Igy is lett kinyomtatva.]
[Footnote 6: Ezen korszakban történt az, hogy egy legujabban megjelent
regényt a venni akaró előre-hátra forgatott s mikor kérdezték tőle, hogy
mit keres benne? azt felelte: «nem látom, hogy kinek a javára van
kiadva».]
[Footnote 7: Volt rá eset, hogy egy furfangos szerkesztő ismervén egy
különben igen derék kis város körülményeit, két előkelő asszonyságnak
küldött aláírási iveket, a kikről tudta, hogy mindegyik követeli magának
a tónadás tekintélyét s egymással e fölött rivalizál. Czélt is ért, mert
a két derék honleány versenyezve fogta az aláírókat, úgy hogy egyiknek
az ívén hatvan, a másikén nyolczvan előfizető szaporodott össze. A
következő évben azonban maga rontotta el a szerkesztő a dolgot, mert
mind a száznegyven emberének külön ívet küldött, persze, hogy egy sem
állt be: ő maga adta be nekik a prezervátivát. Tanúság: nem kell
elárasztani a publikumot fölösleges ívekkel, sőt inkább kizárólagos
személyeket kell tartani, a kikre az ilyen titkos missiók bizatnak.]
[Footnote 8: Voltak ártatlan kedélyű emberek, a kik ezt bizonyos
adónemnek tekintették, s az előfizetési ívet adóintő czédulának. Láttam
e korszakban kelt leveleket, melyekben instálják alássan a jólelkű
alólirottak a szerkesztő urat, hogy most ugyan nincsen pénzük, de majd
ha lesz, leróják tartozásukat; mások bizonyítványokkal legitimálták
magukat, hogy ők már más szerkesztő úrnál biztosították hazafiui
érzelmeiket; sőt némelyek még disznótorra is meghívták a szerkesztőt az
előfizetésen felül.]
[Footnote 9: A princzipálisom nagyon megadta egy ilyen
ne-tessék-fizetni-csak-aláírni tréfának az árát; pedig nem is
prenumerált.]
TARTALOM.
II. kötet.
Párbaj a csatatéren 1
A zsolczai hős 4
Egy világító sugár 10
A Burg fehér asszonya 13
III. Napoleon Pesten 16
Életképek:
I. A szegedi vésznapok 19