vőlegény, az az egy a semmirekellő, pedig molnár. A csizmadiát játszotta
Szigeti, az inast Szerdahelyi, és olyan valóságos csizmadia volt mind a
kettő, hogy Miskolcztúl Debreczenig lehet keresni párját. Az a köszöntő,
a mit az inas a leányasszony nevenapjára mond, az igen jó; az a pogácsa,
a mit a leányasszony süt az inas számára, az is jó, de mi nem kaptunk
belőle; hanem az a kalács, a mit a molnár küldött, az nem jó, először
azért, mert papirosból volt, kalács formára kifestve, másodszor pedig
azért, hogy tulajdonképen nem is kalácsot kellett volna neki küldeni a
csizmadiamajszterhoz, hanem papirost, a mire tudniillik a hatszáz
forintról való kötelezvény volt felirva, a melylyel Sas uram tartozott
Kallós uramnak, s melyet az ki is fizetett neki, de Kallós uram azt
mondta, hogy nincs nála az írás. És itt nagyon jól volt rendelve, hogy
maga a szerző volt a csizmadia, mert lett volna a helyében akármely
csizmadiája a két hazának, mindenik azt mondta volna Kallós uramnak,
hogy hát tessék csak visszamenni buzát aprítani a hatkerekű malomba,
majd ha írás lesz, kap pénzt, a pénz nem kér enni. A szerencsétlen
csizmadia azonban kiád hatszáz forintot írás nélkül, s ebből támad aztán
a második és harmadik felvonás. Igaz ugyan, hogy ha ezt a hibát nem
tenné, nem történnék az egész második és harmadik felvonás, nem lenne
kisértet a darabban; de én ezért mégis jobb szeretném, ha nem tenné ezt
a derék csizmadia; az olyan becsületes, okos, életrevaló ember, hogy én
kevés hasonlóan jó alakot láttam még színpadon, s fáj a szivemnek, hogy
ilyen galibába keveri magát. A molnár persze eltagadja a fizetést, s
exekúcziót küld a szegény varga nyakára, a jámbor inas hiába veri ki a
dobost, meg a zsidókat a házból; azért ott künn megütik a dobot, szegény
Sas uram e hangokra meg a felesége átkozodásira kirohan s bele ugrik a
kútba: Miska inas utána, holtan fogják ki mind a kettőt, az egyik ugyan
hamar magához tér, de a mesterről azt hiszik, hogy megholt, ki is
nyújtóztatják, s a torához ülnek, a midőn az orvos fölfedezi, hogy még
van benne élet s feléleszti; Miska inasnak ekkor az jut eszébe, hogy
legjobb lenne, ha a holtnak hitt mester megijesztené a molnárt, akkor az
majd kivallaná a csalárdságot. A földesúr, kinek házában mindez
történik, és az orvos elfogadják az ötletet, oda hivatják a molnárt,
leülnek vele kártyázni, iddogálnak, s a mint ott pityizálgatnak,
megjelen Sas Márton uram lepedővel a hátán, fején túrózsacskóval s mint
Bankó szelleme oda ül az üres székre az asztalhoz. Az agyonrémült molnár
persze, hogy kiadja rögtön a kontraktust, s végződik az egész, általános
boldogságon; Miska inas felszabadíttatik s kilátásba helyeztetik ránézve
Juliskát nőül vehetni. Én nagyon szeretem az egész darabot, s igen
örülök neki; de azt a kisértet históriát ki nem állhatom benne. Hogy
Miska inas erre az ötletre jött, azt megengedem neki, szegény csizmadia
inastól ez elég; hogy a nagyságos úr is jónak találja, azt is menthetem;
nagyságos urak nem szoktak a fejtöréshez; még a doktort is értem; a
doktor urak is szeretnek lelket csinálni az emberből; de hogy szerző, ki
annyi egészséges humorral tudott ily élethű alakot elénk állítni, maga
is ráállt Mihály diáknak ez együgyü indítványára, azt nem bocsáthatom
meg neki. Mert vajjon mi történt volna akkor, ha a molnármester a
helyett, hogy megijedne Sas uramtól, azt mondaná neki: «nini, hát kend
nem halt meg Sas uram? Igyék hát kend is egy pohár bort!» Bezzeg mit
csinálnának akkor? Pedig ez megtörténhetnék ám azon esetben, ha ketten
írnánk egy darabot: szerző csinálná benne a jó embereket, én pedig a
rosszakat. Fogadom, hogy mind valamennyinek elnyerném a pénzit, mert az
én molnáraim ugyan meg nem ijednének egy egész hazajáró
csizmadia-czéhtől. Óh a molnárok nem olyan ijedős emberek.
Külömben mind végig igen jól mulattunk, s hogy az én becsületes
lábtyűművészem legifjabb legényének szavait ismételjem: «gyönyörü darab
ez uraim! nem való ugyan okos embereknek; – de olyanoknak, mint mi
vagyunk, fölséges!» Már pedig az együgyü emberek számára is áll ám a
színház.
Megjegyzendő, hogy egy helybeli csizmadiamester szolgáltatta kölcsön az
előadásban lényeges műhelyi szereket; maga betanította művészeinket a
mesterség fogásaiba a próbákon. «Hanem aztán, ha valami rossz csizmadiát
játszanak, hát én végig nem nézem ám a darabot», mondá az érdemes
hazafi. Nemcsak végig nézte azonban a darabot, sőt úgy elérzékenyült
rajta, hogy előadás után tőkét, csizmát, dikicset és mustát s minden
egyéb készséget odaajándékozott a nemzeti színháznak, mely e szerint egy
egész lábtyűkészítő műhelylyel szaporodott ez alkalommal.
IX. RISTORI UTÓFÁJDALMAK.
Szerkesztő barátom! Két hétig az volt a jelszó Pesten: «látta ön
Ristorit?» mely nélkül senkit keresztül nem bocsátottak az utczán, s
melyet annyira összekevertek már a jó nap kivánással, hogy nem ritkán
lehetett ilyen kérdéseket és válaszokat hallani: «hogy van ön?» «A
meghalási jelenetekben felségesen.» – «Látta ön Ristorit?» «Köszönöm; én
egészséges vagyok, hanem az öcsém beteg.» – Nekem csak a nyomdáig
szokott utam lenni; de odáig annyian elfogtak: «honnan jön? hova megy?
látta ön? hogy van ön?» féle kérdésekkel, hogy néha egy órai határidőbe
került, míg puskalövésnyire juthattam; e miatt azután, ha ismerőst
láttam felém közeledni, már messziről elkezdék rá kiabálni: «hazulról
jövök, a nyomdába megyek, láttam Ristorit, nagyon tetszett; köhögtem egy
kicsinyt, alászolgája!» csakhogy meg ne fogjanak ebben a hideg időben A
nagy vendég eltávozása után, szóljunk pár szót e vendégszereplések
utófájdalmairól. Nem értem utófájdalmak alatt azon verseket, miket hozzá
írtak, sem a kimerítő ismertetéseket, mik még egy ideig épületes
gyönyörködtetésül fognak szolgálni a vidéki olvasóknak, hanem értem
utófájdalmak alatt azt a hangulatot, a mi utána színházunknál és
irodalmunkban maradt. A vélemények kezdenek szavakat keresni. Iróink azt
mondják, hogy ha így játszanák darabjaikat szinészeink, majd ezek is
tetszenének; szinészeink azt mondják, hogy ha ilyen darabokat tudnának
számukra írni, majd ők is játszanának úgy azokban; a közönség azt
mondja, hogy ha ilyen drámai előadások volnának, majd ő is eljárna a
színházba;… pedig mindegyik érzi, hogy nem mondott igazat, és ismét
megengedi mindenki Kakas Mártonnak azt a dicsőséget, hogy az ő együgyü
«Vasárnapi Ujság»-ában mondja ki azt, a mi igazán meggyőződése, nem
kérdezve azt, hogy kinek hízelkedjék, kit bántson meg véle, kitől féljen
miattok? Tehát:
Meg kell ismernünk, hogy a Ristori által bemutatott olasz-franczia
iskola mind egyes személyeiben, mind különösen Ristoriban elérte azt a
tökéletességet, mely számára a világhírt méltán biztosítja.
Meg kell ismernünk, hogy ehhez az iskolához a mi nemzeti jellegünkből
kifolyó művészetünknek semmiféle atyafisága nincsen.
Következőleg: az olasz tökéletes volt olasznak, a magyar is maradjon meg
magyarnak, mert így még van valamije, de ha utánozni akar, semmije sem
lesz.
De az Isten őrizze meg mind szinészeinket, mind minket árva közönséget
attól a gonosz mulatságtól, hogy valakinek eszébe jusson az olasz iskola
mozgásgazdag részletezését annyira vinni, hogy a szemek pillantását, a
száj beszédét is megfelelő mozdulatokkal kisérje, vagy elhagyva nyelvünk
zengzetes szavalását, megpróbálja azt az olasz hanglejtést, melynél az
indulat parancsol a hangsúlynak, s melyet hangjegyekre lehet szedni.
Csak maradjunk mi annál, a mink van, s tökéletesítsük azt, ha tudjuk. Ha
nem tudjuk, akkor is inkább legyen rossz eredetink, mint jó másolatunk.
Iróink is haladjanak a pályán, melynek eddig is jól látták elejét,
végét; s ne keressék műveikhez a hihetetlent, a csodálatost, csak azért,
hogy szinészeink azokban hihetetlen és rendkívüli helyzeteket fejtsenek
ki. Jámbor kritikusaink pedig beszéljenek valamit a nemzetiségi alapon
kifejtendő művészetről, a helyett, hogy azon vitatkoznak, vajjon R–t
126-szor vagy 136-szor hivták-e ki előadásai alatt? a mivel ugyan nem
nagy bölcseséget vittek a vásárra. Dixi!
X. MÁTYÁS FIA.
(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma.)
A színházban Mátyás fiát adták, Lendvay jutalomjátékául, eredeti
történeti drámát. A közönség fulladásig tele ülte a színházat, s nézte a
darabot figyelmesen; a Komlókertben pedig négy darab kritikus ült a
kancsó mellett – magam voltam az ötödik – s hallgattuk a czigányzenét.
Nem kell külömben semmi rosszat keresni a dologban: nem azért nem néztük
Mátyás fiát, mintha lenéznők a magyar drámát, hanem azért, mert épen a
Komlókertben kellett lennünk, mert egy derék alföldi hazánkfia, ki maga
is művész, műkedvelő és műpártoló egyszemélyben, s a kit az Úristen
tartson meg sokáig, saját csekélységünket abban a kitüntetésben
részesíté, hogy egy «Kakas Márton csárdást» szerze, és ezen csárdásnak
czigány hegedűhúrokon leendő első megzendülésének ünnepélyes alkalmára
egy barátságos lakomát rendezett, melyre in specie minket színbírálókat
is meginvitált, megszerezvén azon olympusi látvány gyönyörűségét, hogy
vicsorítja egyik kritikus a másikra a fogát, mikor egy asztalnál ül?
Tehát jól ettünk, jól ittunk, jól lakomáztunk: folyt a bor és az
anekdota-mondás; félretettünk minden gondot; csak én bennem mozdult meg
olykor-olykor valami lelkiismeret forma, olyasmit sugdosva: «hogy fog
már most az a féltuczat kritikus arról a drámáról referálni a
közönségnek, a mit a közönség látott, de ők nem. Magamra nézve azt
gondoltam ki, hogy majd szépen elhallgatok, mint már egypárszor tettem:
úgy cselekszem, mintha nem volna semmi nevezetes dolog a színháznál, a
miről írjak. Szerkesztő barátomnak úgy is van mit kinyomatni a lapba.
Mekkora lőn azonban az én ijedelmem, a midőn a következő napokon egyik
lap a másik után akad a kezembe s bíráló kollégáim azon rendben, a hogy
egymás mellett ültünk az asztalnál, referálnak szépen az előadott
darabról: elmondják, hogy a mű kissé hosszadalmas, de nyelve folyékony;
hogy vannak benne hatásos jelenetek, hanem a párbeszédek dagályosak;
hogy a jutalmazott szépen szavalt, de túlzásokba esett, hogy Sz. kissé
parasztosan fogta fel a főúr szerepét, hogy a nők játéka bágyadt volt,
hogy egynémely ember jobban is tudhatta volna a szerepét stb. stb. No
már most Kakas Márton nincsen menekülés: neked is el kell mondanod, hogy
milyennek találtad az «előadást»? mert már a többiek mind feleltek.
Tehát, instálom alásan: – miután én is ott voltam, a hol a többi: –
megvallom, hogy az első felvonás: a pörkölthús kissé csöndesen ment
végbe. Jó ötlet volt szerzőtől egyébiránt, galuskát is mellékelni.
Zajosabb és így nagyobb hatású volt a második felvonás: a túróscsusza,
mely valódi eredeti gondolatokkal volt megterhelve – töpörtő alakban, s
a kedélyek húrjait tökéletes harmóniába hozta. Mindent felülmult azonban
a harmadik felvonás: a sült pulyka, mely az összes kritika tetszését
megnyeré, s méltán megérdemlé a koszorút, mely zöld saláta képében
halmoztatott reája. Az előadás pontos volt és összevágó s különösen
fűszerezte ezt amaz ó klasszikus zamat, mely a bakatoron
félreismerhetlenül érezhető volt. A szereplők mindnyájan megfeleltek a
maguk feladatának késsel, villával és poharakkal; külömben a felvonások
közötti zene többet ért egynémely magánbeszédnél.
Ime én jó lélekkel ezt a bírálatot írtam. Jelentésem, meglehet, hogy
valamennyi között a leggyengébb, de annyi bizonyos, hogy legigazabb.
XI. RÉGI PÉNZEK.
(Szentpéteri jutalomjátéka.)
Csunya, háládatlan, önérdekkel teli a világ! szerkesztő barátom. Semmit
sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem
szereti magáért; – ha ki jön a forgalomból, azt mondja rá «régi pénz» s
kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak; csak azért szereti az ember
kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, otthagyja; csak
addig szereti vén cselédjét, a míg tálat nem tör, keze reszketős nem
lesz; csak addig szereti költőjét, míg elméje nem gyengül, csak addig
tapsol szinészének, a míg ugrálni bír előtte; azontúl vén szerető, vén
iró, vén szinész; – vén cselédek, régi pénzek – menjetek a múzeumba!
Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk, Szentpéteri,
a daczos Petur bán, a geniális Rémy, a jó kedvű kántor, az erőslelkű
bankár, a tisztakeblű Menenius stb. stb. tavaly megbetegült s vele
együtt mindazok a derék férfiak, a kiket előszámláltam, és még számtalan
mások, a kik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirend készítő
urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nem egyszer jártak úgy, hogy a
játékrendet megcsinálták, s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri
beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg
lenni soha, Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni
szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mije fájt; s csak játék
után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az
összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt
felkeltek az ágyból Petur bán, Rémy, Menenius etcaetera urak, s kijöttek
a napfényre melegedni. Azt persze rosszúl tették, februáriusban a nap
nem melegít, a közönség szive még kevésbbé; mert farsang van. Legalább a
kritikusok lehetnének hát nyájasabbak, hogy ne fogadnának egy
betegségből felüdült művészt azzal a sajnálkozással, hogy már el is van
temetve. Pedig ezt cselekszik; erőnek erejével ráfogják Szentpéterire,
hogy a régi pénzekben utoljára lépett fel, holott erről a szinlap nem
emlékezik, elbúcsúztatják szépen, mint valami prédikácziós halottat, s
beteszik a múzeumba. Nem úgy van az! Szentpéteri, a jó Szentpéteri még
nem vénült ki az ő csizmáiból, s legközelebbi föllépése nem azt
tanúsítja, hogy ő már most végének indul, hanem azt, hogy egészsége
helyreáll, s a túlbuzgó művész nem várhatja be az időt, melyben egészen
meggyógyulva foglalhatja el ismét régi helyét; félbetegen is helyére
lép, s ha tán gyöngébb is most, mint teljes ereje korszakában, azért
mégis erősebb, mint akárki azok közül, a kik szerepeit betölteni
próbálgatják; reméljük pedig Istentől és derék orvosaitól, hogy
napról-napra előhaladó egészségével megtér hajdani kedélye is, s
Szentpéteri még sok ideig nem lesz régi pénz, a kit a múzeumba tesznek.
Egyébiránt a tisztelt kollégáim által tanúsított nagylelkűségre van
kedvem megint egy anekdotát mondani (többen azt tanácsolták, hogy az
elgyengült művészt most már nyugdíjazni kellene): – az egyszeri amerikai
ültetvényesnek volt egy vén néger rabszolgája, a ki nem keresett már
annyit, mint a mennyit megevett; az ültetvényes felhivatta őt magához s
nagylelkűen azt mondá neki: «no Mungó, minthogy olyan hűségesen
szolgáltál nálam ötven esztendeig, meg akarlak jutalmazni, ne légy
rabszolgám többé, szabadon bocsátlak.» – «De gazda, szólt a vén néger
ravaszúl mosolyogva, ha megetted a húsomat, edd meg már most a csontomat
is.» Meg kell jegyeznünk a nagyobb hasonlatosság kiderítésére, hogy a
nyugdíjintézetnek jelenleg egy «régi pénze» sincs, nem hogy «új» volna
Szentpéteri számára, a ki előtt még László is ott áll a sorban, szintén
tiszteletbeli régi pénz, a ki még játszhatnék, de nincs kedve a
Szentpéterit fogadó lamentacziók elé kilépni; nyúgdíjt is kaphatna, mert
25 éven túl szolgálta a hazai múzsát: – ha volna miből.
Azért legyünk kissé diskrétusabbak s mondjuk, hogy éljen Szentpéteri s
ne menjen még a régipénzek közé.
XII. MÁTYÁS DIÁK.
(Nyugdíjazottak föllépte.)
Az egyszeri tót pap azon kezdé mondását: «minthogy ma vagyon Szent
Istvánnak az ő napja, tehát fogok beszélni az káromkodásrúl», én is
ilyenformán kezdem: «minthogy ma vagyon farsang utolsó hétfője, fogok én
beszélni a színházi tapsokról.» Mi a taps? két tenyérnek egymáshoz
ütődéséből származott hang. Tessék bővebben magyarázni! Tehát
megmagyarázom bővebben. Egy este egy fiatal igyekező és tehetséges
színészünket három, nagyon bizonytalan külsejű fiatal ember megszólítá a
Beleznay-kertben, épen a roszprádli mellett ilyenformán: «Ön ma
fölségesen játszott.» «Képzelem, rekedt voltam.» «Mégis milyen keveset
tapsoltak önnek.» «Azt bölcsen tették.» «Lám pedig X-nek, Y-nak mennyit
tapsolnak, akármit játszik.» «Az gusztus dolga.» «Nem annak a dolga az,
mert az a mi dolgunk.» Már erre a szóra a fiatal szinész kezdte odább
húzni a poharát a beszélő elől, attól tartva, hogy beleiszik. Ez pedig
folytatá: «lássa ön, mikor X. vagy Y. szerepel, akkor az minekünk mindig
ad egy-egy bilétet a karzatra, meg öt garast, s azért mi aztán kihívjuk
minden felvonás után kétszer, háromszor, a hogy jön; ha ön is
spendirozna rá, önnek is megtennők szívesen». Az ifjú szinésznek nem
volt kedve tovább vacsorálni; ott hagyta roszprádliját, fizetett és
futott. Nekem azután elbeszélte ezt az esetet, melyet nem csak ő egyedül
hallgatott végig. És azóta nekem, valahányszor ama karzatromboló
tapsokat hallom, mindig eszembe jut «az egy bilét és öt garas», a
jókedvű színészek pedig odafenn a függöny mögött nevetve mondják
egymásnak, mikor X. és Y. szereplései alkalmával az Olymp «mindnyájan-t»
kiabál: «gyerünk ki mind! ez most úgy sem a mi költségünkre megy.» Egy
bilét és öt garas! Ilyen olcsó nálunk a taps, a koszorú, és a hírlapi
dicsőités: mind (de nem mindenütt) megszerezhető egy bilétért, egy
pénzért, egy nyájas kézszorításért (ez az utóbbi legbolondabb, mert
semmi exakt dolgot nem képvisel). És ez annyival gonoszabb állapot, mert
a hamisak mellett vannak igazi tapsok, koszorúk és dicsőitések, és mert
az igazi lelkesülés tapsát a bérencz tenyércsattogásaitól, a megtisztelő
koszorút attól, a mit a művész maga vesz magának a piaczon, épen nem
lehet megkülömböztetni, és ez fáj annak, a ki kapja, fáj annak, a ki
adja: s olyan jól esik azután közönségnek és művésznek, mikor egy-egy
ihletett pillanatában a költői lelkesülésnek néző és játszó egy
gondolatba olvad, s midőn felzendül az igazi taps riadója; a művész
gondolhatja magában: «Ez az én szivem dobogasa; az én tulajdon lelkem
tapsol nekem».
Ilyen ritka órák egyike volt farsang utolsó hétfőjén a színházban. Ez
este urak, úrfiak és szegény legények dalidói mindenfelé; a színházban
bérletszünet és «Mátyás diák» az előadás, a mit már mindenki tud
könyvnélkül. És mégis tele volt a színház. A szinészi nyugdíjintézet
javára volt ez előadás, s három nyugdíjazott tagja ez intézetnek lépett
fel abban: Kovácsné, Szilágyi és Balog. Az antik mindig szép maradt. A
szépség megvénül, de a művészet soha. Ez Kovácsnén bebizonyult ma. Hány
hirhedett színházi szépség járt térdig a koszorúban, mikor ő évek előtt
szintén ezen mulatságos, kedélyes, nevettetni való szerepeket adta, és
lám azoknak a koszorúi már elfogytak, és neki még mostanra is maradt. És
az igazi koszorú volt, és azok igazi tapsok voltak. Kovácsné egy
háladatlan alárendelt szerepkörből, minő a komikai vén hölgy alakoké,
művészi értékkel birót, mindig emlékben maradót tudott alkotni, melyből
utódai csak torzképeket és mázolt ijesztőket csinálnak; azt a furcsa
szendeséget, apprehendáló kifejezést, finom mérgelődést, természetes
affektácziót, nevettető páthost, alakítási ügyességet még csak utánozni
sem tartják érdemesnek. Azért vele együtt az a szerepkör szép lassan le
is marad a színpadról; miként egyike legtermékenyebb és legkedveltebb
színműíróinknak maga mondá előttem, hogy a mint írtak eddig Kovácsné
kedveért szerepeket, úgy nem fognak írni ezután, s az egész szerepkör
megy az antikok közé a múzeumba: oda, a hol Megyeri szerepköre fekszik
bebalzsamozva. A jó közönség érzeni látszott ezt a gondolatot, azért
tapsolt ma oly igazán. Az Isten áldja meg érte. Bizonyosan még azután a
jelenlevők mind dalidókba mentek, s tánczaik öröméből szakitának el
néhány órát e színházünnepély számára. Az Isten őrizze meg őket a
farsang után a grippétől és a szabókontótól.
XIII. OBSITOS HUSZÁR.
(Népszínmű Szigligeti-től.)
Őnkénytelen eszembe jut az a furcsa anekdota, miszerint bécsi
színpadokon adván Szigligeti Csikósát és Szigeti Violáját fordításban: a
kedélyes bécsi közönség sehogy sem akart hozzá szokni, hogy e két
egyformán hangzó név alatt két külömböző személyt képzeljen magának,
ezek közül elnevezésül természetesen a rövidebbet használva; mikor aztán
kisült, hogy két külön szerzőről van a szó, akkor így külömbözteté őket:
«I. Szigeti der Betyár (Viola)» és «II. Szigeti der Tschikos»; minthogy
pedig betyár és csikós megint egyforma dolgot jelentenek, tehát a kérdés
annál bonyolódottabb lett. Nevelni fogja a bonyolódást most még a
fennczímzett darab. Van tudniillik Szigetinek (Nro I.) ilyen czímű
darabja: «Vén bakancsos és fia a huszár.» Szigligetinek (Nro II.) most
kerűl színre szintén egy, a mit csak a Tisza őriz, hogy így nem
neveztetik: «A vén huszár és a fia a bakkancsos», a mit én sajnálok is
nagyon, hogy úgy nem történt; ezzel a revancheal tartoztunk volna derék
gyalogságunknak, s a huszár apa csak elégtételt adott volna derék
sorezredeinknek, ha fiát egyenesen a Dom Miguelek verbunkkommandójához
viszi.
Azonban ez nem úgy történik: a fiúnak az anyja korcsmárosné, bizonyosan
van neki miből letenni a rekrutaváltságot, s a fiú otthon marad és
megházasodik. Hanem idáig sok minden történik ám, a mit én nem győznék
elbeszélni; de nem is beszélem el; a ki jó ember, nézze meg maga, majd
mikor előadják a darabot, lát abban sok szépet és hall is eleget, hogy
bizony nem bánja meg.
Tisztelt szerkesztő urat pedig kérem bocsásson meg, hogy így kritika
nélkül hagyom az újságát, de a mióta a symphoniákat lekottáztam, nagyon
megroppant bele a derekam. Képzelje csak, a minap midőn ott állok a
színfalak közt, észrevesznek a muzsikusok, s a mint ott eldefiliroznak
mellettem, azt kérdék egymástól királyutczai angol nyelven: «haszte
klézen, wasz der Khákas Misku hat gesrím? (még Misku) haszt nid gelesen
den Khákas Misku? no dasz isz aver a kapitále Tumhájt!» S kérem, nekem
azt ott kellett hallgatnom inkognitó, s még csak annyit sem mondhattam a
védelmemre, hogy Márton vagyok, nem Miska. Arra azután mérgükben olyan
kalamajkát húztak, hogy most is cseng bele a fülem. Ilyen veszedelmes
dolog az embernek művészekbe belekötni. Nem is teszem, fogadom, ezentúl
senkivel egész jövő vasárnapig.
ÚTI KÉPEK.
I. A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK.
Útitársam egy angol borkereskedő, ki balatonmelléki borokra terjeszté ki
figyelmét, mr. Wilkins, egész a siófoki útnyilásig a fölött elmélkedett,
a mit – nem látott. Nem látott az egész úton zöld vetést. Kifagyott-e a
buza? vagy nem is vetettek az idén? vagy kiették az egerek? A nagy róna
valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyilásánál aztán
beszélhetett már arról, a mit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig
befagyva. A hullámzó fellegeket, partokat visszatükröző élő lap helyett
egy holt mozdulatlan zöld sikság, oly sötét, mint a malachit, fehér
vonalokkal átczikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta:
halászok, korcsolyázók; ma épen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második
jégkérge a Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok
fenyéren; hosszú fehér bástyák, összedült palotasorok alakjában, azt egy
északi szél verte ki oda mind, s a tél második pánczélt vont helyébe. A
Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy
farsangon.
A tihanyi félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van
fagyva a tó; ugyanazon malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz
közelebb egy óriási hosszaságú rianás vonul rajta végig Tihanytól le
Badacsonyig, s a szétnyilt helyen azurkék víztükör ragyog. A zalai
hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap
aranynyal festett, s a ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy
tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának, míg a jéglap maga
viszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak
velünk, a meddig a Balaton tart, s míg egy másik bűv mutatványa a
láttani csalódásnak másfelé nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom
tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy
tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának kelnének. A két
várrom Csobáncz és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos
vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje
vonul Csobáncznak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte
áll, a csobánczi rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két
várkisértet szellem-lakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint
búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek,
északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton
jövők-menők előtt, ezek pedig nem törődnek a várrom kontratánczával,
hanem keresik az alatt a Pester Lloydban, hány krajczárral járnak egymás
előtt, alatt, fölött a mai nap romjai, kisértetei: a börzejáték-papirok?
II. AZOK A SOK KERESZTEK.
Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apácza
lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arcz, az apácza szigorú,
merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek.
Vajjon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? vagy
pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául,
hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel
halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak
alatt. Az apácza ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet
az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: «baronesse, nem
látta ön a szent feszületet?»
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út
mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy percz
mulva ismétli, Megint egy percz mulva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy
tesz. Percz mulva megint. Mikor már a huszadikná van, az apácza szemei
szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos
hölgyet.
– Baronesse, mit csinál ön? hisz azok nem keresztek, hanem
telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkénytelen profánus hallgatónak és
szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halavány hölgyet, azért nem tudja még,
hogy mi különbség van a feszület és a távirda-állvány között! Majd ha
férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az «igazi kereszt!»
III. A BÉCSI BÖRZÉN.
Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze No ha azt csendnek
nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a
lárma?