az elején főbe kellett volna lövetni azzal a tatárral, a feleségét
azután hozzáadni ahoz a másik becsületes Törökhöz, a parasztlegényt
pedig a helyett, hogy annyi veszedelmet kiáll, hogy egy nemes
kisasszonyt elvehessen, ha már csakugyan szerették egymást, fel kellett
volna küldeni a Nyirbe, hogy keressen magának nemes atyafiakat: talált
volna a mennyi csak kell, s senki sem háborgatta volna többet.
Így azonban tanúság az egészből az: hogy kedves felebarátaim! senki le
ne vágja közületek a felesége nyakát minden színre, szóra mert azt
azután többé oda ragasztani nem lehet, s nem minden ember lehet olyan
szerencsés, mint Török János, a kit az ilyen gyilkosságért nem csak hogy
el nem fognak, de sőt a közönség a darab végén elő is híja, mintegy
bizonyságául annak, hogy lám kutyába sem vette az egész főbelövést.
A «Hölgyfutárban» olvastam épen most egy derék és okos ember több
rendbeli indítványát, minő például az, hogy gyümölcsözésre sokkal
alkalmatosabbak a fiatal szinészek és szinésznők, mint az öregek, hadd
álljon ez az indítványom is a sok között: ha valaki egyszer meghalt a
színpadon, azt a közönségnek ne legyen szabad előtapsolni, mert ez
nagyon rontja a csalódást, sőt ha valaki sokáig szinpadon játszván,
bizonyos számú halálozásokat betöltött, az többé olyan szerepre ne
alkalmaztassék, a melyben meg kell halni; mert már nem hiszi el neki az
ember.
No úgy-e, hogy nem vagyok én olyan együgyű ember, mint a milyennek
gondolt.
III. TELL VILMOS.
(Opera Rossini-től.)
Nagyon, nagyon kérem a szinházi pénztárnok urat, ne adjon annak az öreg
zúgolodó páczinaczitának mindig mellettem való zártszéket. Ő az oka,
hogy ennek az operának csak az első felvonását hallgathattam meg. S most
a szerkesztő úrnak egy ötödrész operáról referálok.
Jól tudom, hogy falusi embereknek beszélek, s így mindent az elején kell
kezdenem. Megmagyarázom tehát, hogy mi az az opera?
Opera az, keresztyén atyámfiai, mikor az ember ezt a rövid mondást:
«hozz nekem egy ital bort!?» ilyenformán ereszti ki a torkából:
«hó-ha-hi-ha hozz ne-e-e-ke-e-em e-e-egy ihahu-tahahul bololololort.»
Továbbá, mikor a hős szerelmet vall: «Szivem elraboltatott» először ő
mondja egyedül, azután mondják ketten, hárman, végre valamennyi inas,
közkatona, paraszt és a silbakon álló strázsa is mind egyszerre énekli
ugyanazt az érzékeny mondást: ez így tart mintegy öt perczig. S mikor
vége van, megint újra kezdik: «Szivem elraboltatott.» Azután kettő,
három, a ki jobban bizik a hangjához, előlép a súgólyukig, s gyönyörű
nótákat énekel minden elképzelhető húzó és fúvó és ütő muzsika
közremüködése mellett. A szöveget sem a hallgatónak, sem az éneklőnek
nem mulhatatlan feladata tudni. Hanem ezek nem olyan énekesek ám édes
atyámfiai, mint talán a diákok kántusa. Először vannak közöttük, olyan
hangú asszonyszemélyek, hogy mikor megszólalnak, az ember azt gondolja a
mennyországból hallja a hangokat: azok a leírhatatlan játékok a hang
minden kifejezéseivel még a fülemülénél is furcsábbak. Az sem csekély
mesterség, hogy annyiféle ember, a ki mind más szerepet énekel, a taktus
szerint összevágó módon tudjon felelgetni, egyszerre belekapni a másik
szavába. A midőn a legrettentőbb módon ütik az öreg dobot, fújják az
üres fát, negyven ember úgy harsogtatja az éneket, hogy reng a föld
bele; a karmester egyet int egy akkora kis pálczával, mint a plajbász s
csitt! egyszerre elhallgatott öreg dob, klarinet, furulya és negyven
torok; azután újra int a plajbászszal, s akkor meg oly halkal zendül meg
az ének és zene, mintha távoli szélzúgás volna, melybe harangszó és
búcsújárók éneke vegyül, ábrándozó pacsirta dalával.
No hát ilyenforma az opera!
Zártszékembe ülve, mint már említém, egyfelől az én zúgolódó öreg uram
jutott mellém, másfelől egy ifjú lovag (de gyalog) hátrafésült hajjal, a
kinek három szemüvege volt, egy négyszegletű solo, egy ablakos az orrán
és egy dupla távcső.
A sok szemüveges ifjú nagyon barátságos volt hozzám. Látta, hogy falusi
ember vagyok, örült, hogy már vidékiek is kezdenek az operába szokni;
figyelmeztetett, hogy ez a legszebb operák egyike; különösen gyönyörű
benne a festés: én azt gondoltam a színfalakat érti s kérdezém, hogy ezt
is Telepi festette-e? Az ifjú lovag még egy negyedik szemüveget keresett
elő, hogy jobban megnézhessen. Látta, hogy együgyüségből szóltam, nem
gonoszkodásból s nem restelt kegyesen megtanítani rá, hogy a zenével is
lehet festeni. Ez már régen ki van mondva. Mindegyik hangszer külön
színt képvisel: a hegedűk az eleven pirosat, a fuvolák a csendes
égszínkéket, a trombiták a ragyogó sárgát, a fagótok a zöldet, a bőgők a
feketét s végre az öreg dob maga a szivárványt, mert annak a hangjában
minden szín megvan, s ezen színekkel festeni tudni, a zeneművészet
titka. Elszédültem e titok mélysége előtt, melybe mélyebben elmerülhetni
módom lett, a rögtön megzendülő nyitány alkalmával. Ez a nyitány igazán
remek valami. Bátran kimondom, hogy még egy szép csárdással is kiállja a
versenyt. A pásztorkürt zenéje különösen gyönyörű benne. «No hallja ön?
szólt lelkesült szomszédom, ez fejezi ki a zenében a legmélyebb,
átlátszóbb lilaszínt.» (Pompás!) Következett azután a nyitány vége, a
mikor minden zenész azon törekszik, hogy megmutathassa, miszerint az ő
hangszere a legerősebb. Ez nagyszerű. Én tudtam, hogy engemet nem
bántanak, de mégis megszeppentem. Hasonlított Szebasztopol ostromához.
Tetszett is a közönségnek: ismételtetni kivánta, a mi rendkívüli dolog.
A karmester bírt annyi ethnografiai ismerettel, hogy onnét kezdve
ismételtette a nyitányt, a hol a csindaratta-bummaratta! kezdődik, mely
ismét megtette hatását. Miután felrepült a függöny, kezdődött a játék,
az én szemüveges szomszédom elhallgatott, hanem a helyett elkezdett
dohogni mellettem a túlnanülő vén besenyő: «micsoda szörnyűség ez? nem
elég, hogy az opera a drámai szinészetet mindig lejebb szorítja a
színpadról, de apródonkint még a drámai irodalom tollát is kitépi.
Egyenkint zenére teszik leghírhedtebb darabjainkat: «Macbethet,»
«Tellt,» «Ernanit» stb., és a mint egyszer opera formában került
valamelyik a színpadra, soha többet az mint dráma meg nem jelenhet a
műsorozatban. A közönség azt mondaná: az igazgató rászedte: zene nélkül
adatja az operaszöveget; pezsgős palaczkba tölteti a kútvízet. Ez a
leggonoszabb neme a gyujtogatásnak: a világhírű drámákat operaszövegekké
dolgozni át» stb. stb. stb. Uram, ez így ment az egész felvonáson végig,
úgy hogy én nem értettem az egész operából semmit. Hallottam, hogy
valaki énekelt, de nem tudom, hogy mit? Gyanítom, hogy kergettek
valakit, de nem tudom, hogy miért? és sejtem, hogy tizennyolcz
kisasszony igen díszes öltözetben fonogatott guzsalyon, de nem tudom,
hogyan? Egyetlen gyönyörűségem volt egy szép imaének, mely nekem igazán
tetszett. Gondoltam, hogy jól cselekszem, ha ennek tapsolok. Egyedül
maradtam a tapssal, mindenki rám nézett; senki sem követvén példámat.
Persze, itt nem szólt az öreg dob, meg a réztányér. Ezen való
szégyenletemben, hogy annyira nem értek a dologhoz, alig vártam, hogy
leereszszék a függönyt, keresztűltörtem magamat az előttem ülő egész sor
kalapon és abroncsszoknyán s szöktem a színházból, eszembe jutván azon
aranymondás: hogy a míg az ember úszni nem tud, ne menjen a vízbe.
IV. CARRION.
(Olasz dalművész föllépte.)
Signore serchesto! Engedje meg kérem, hogy az elején egy kicsinyt
érzékeny legyek. Milyen csodálatos az, hogy a hatalmas Olaszország, mely
egykor a félvilágot meghódítá fegyverével, most az egész világot
meghódítja énekével. Ez buzdító példa ránk nézve. A dicső hunfajzat,
mely egykor a félvilágot elözönlé táboraival, egyszer megint elfogja azt
özönleni valami mással (talán kalendáriummal?) Ah questa figura! Ah
questo borzasztó tenore! sóhajtozék mellettem egy túlmagasztalt ifjú
oroszlán: sempre bene, solo bravo! Ez az igazi lángész! Ingenio crasso!
Mígnem végre figyelmezteté valaki, hogy a kit most lát és hall, az még
nem signore Carrion, és nem is tenor, hanem signore Vangelio és bariton.
Az oroszlán úgy elment onnan, hogy rá nem találtam többet.
Megvallom az igazat, mio caro serchesto, hogy én minden szép és gyönyörű
ének mellett is csudálatosnak találtam azt a furcsa találmányt, hogy
ugyanazon színpadon egyszerre egyik ember magyarúl, másik olaszúl
beszéljen: «Ah dio, mio, adio!» – «Van dió uram, egész zsákkal.» –
«Questa cosa?» – «Behozzam? itt van az ajtóban.» – «Audiate allo
diabolo, hallunco, infame!» – «Csókolom a kezeit, köszönöm alássan, majd
máskor is hozok.»
Ha a «Vasárnapi Ujság» olvasói erre azt mondják, hogy nem értik,
vigasztalódjanak, mert én sem értem, a közönség sem érti, hanem azért
fölségesen mulattunk. Az olasz gyönyörűen énekel; a ki pedig a szöveget
akarja érteni, vegye meg a librettot. Az olasz művész mellett
kitűntették még magukat signora Bodia (olvasd: Bogya kisasszony) és
signore Fiuretti (olvasd: Füredi Mihály).
Maradok azonban ad rivedere (olvasd: rövid időre) önnek mio caro
serchesto, servitore umilissimo.
Martino Gallo (olvasd: M. K.)
V. ÖZVEGY ÉS PROLETÁR.
(Beőthy László-tól)
és
MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK.
(Szerdahelyi-től.)
Ismerem ezt a taktikát. A körültekintő rendezőség jól sejti, hogy most a
beközelgő nyolcz versenymű előadására valamennyi bíráló kést, tollat
köszörűl, kalamárist tölt, úgy várja a csatát, jónak látta azért egy kis
népfelkelést küldeni előre ágyútöltelékül. Nem szednek rá bennünket a
dilletáns huszárokkal. Daczból is kedvem volna megdicsérni ezt a két
darabot.
Az első egy fiatal párisi proletár, a ki már annyira jutott, hogy nem
hiteleznek neki többé, sem a Beleznay-kertben, sem a Privorszkynál
(ilyes nevű kerteknek és kávéházaknak okvetlenül kell lenni Párisban).
Ez a derék ember a megfagyásig élhetetlen, az asztal alá búvásig gyáva,
a telhetetlenségig falánk, és mégis annyira szerencsés, hogy utoljára
kap egy szép özvegyasszonyt meg százezer dollárt. Szerzőnek könnyű lett
volna őt megjavítani: egy kis szivet kellett volna csak neki adni (de
nem úgy, a hogy a fiók-baglyokat szokás szívvel megtömni), így nem
látunk egyebet benne, mint a gyomrát és a hátát. Prózai alkatrészek.
Főbűne ennek a fiatal proletárnak az, hogy szerzővel elhitette,
miszerint ő valami jó fiú! Ne higyjen neki, fiatal barátom! Ez egy
korhely, naplopó. Ön talán nem is tudja, hogy ez idegen hölgyek
naplójában kutat, hogy pénzért szeret; saját bűneit másra fogja:
szemtelenül dicsekszik, és kedvese testvérét elárulja, hogy magát
megmentse? Őrizkedjék ön ezen ember társaságától; a ki annyival
veszedelmesebb, mert mindezen gonosz tetteket olyan mulatságos módon
viszi végbe, hogy az ember nem tud reá haragudni. Különösen pedig azt ne
higyje ön el neki, hogy ő Párisban lakik és franczia. Nem is látta
Párist, valamint az a becsületes öreg úr sem, a ki azt állítja, hogy ő
Párisban prókátor, még pedig tabuláris. S maga hordja az irományokat a
kliensek után. Kisül az időjártával, hogy ez is valami józsefvárosi
pervesztő: még tán diplomája sincs. Szerzőnek szép talentuma van
vígjáték-iráshoz, de figyelmeztetjük rá, hogy ne társalkodjék olyan
emberekkel, a kiket nem ismer.
A proletárt az ifjú Szerdahelyi remekül személyesítette. Egy tisztelt
hazafi, a ki mellettem ült, aggodalmasan mondá, miszerint fél, hogy ez a
fiatal tehetséges szinész, ki oly szépen halad évről-évre saját
pályáján, elrontja a termetét a vígjáték írással. Ha Szerdahelyinek a
most következő darabja meglehetős tetszésben talál részesűlni, ez az
ifjú is úgy jár, miként előtte mások többen, hogy egyszerre két pályát
akarva megfutni, mind a kettőnek a közepén marad. Bár csak ne tetszenék
a darabja!
Felgördült azonban a függöny, előjött egy gazdag öreg úr, a ki azért,
mert térdig érő kaputban jár, nem akarja másforma emberhez adni a
leányát, mint valami híres művészhez vagy íróhoz. Hol lakik ez a derék
ember, ifjú szerző, mely városrészben és sub numero hány? hiszen ha csak
hír kell! Itt van Kakas Márton; a szerkesztő nemsokára kiadja az
arczképemet. Elveszem azt a leányt én. Az ifjú szinész azonban, a ki
szerelmes a leánykába, nem tud hírre kapni, mert három kritikus Hunyori,
Kunyori, és Gunyori mindig ócsárolja a lapokban. (No iszen, a kit még a
mi lapjainkban is ócsárolnak, az azután el is mehet zabot hegyezni
Árvavármegyébe.) Jó barátja, a vén szinész ekkor azt tanácsolja neki,
hogy ha hírre akar kapni, előbb haljon meg. Úgy tesznek. Feleki
lefekszik az ágyba, s ott marad a darab végeig fekve. Ebből a szerepből
bámulatos keveset lehet csinálni, főfeladata az levén a művésznek, hogy
ne szuszogjon és el ne találjon aludni.
A vén szinész azonban Mózsival, a színházszolgával egyetértve,
belármázza a várost, hogy meghalt az ifjú talentum, mérget ivott!
Erre a hirre jön a három kritikus: Hunyori, Gunyori, és Kunyori, s első
dolguk nem az, hogy a szerencsétlen halottat megnézzék, a mikor mindjárt
észrevennék, hogy az csak teszi magát, hanem előfogják az inast s egyik
egy forintot, másik kettőt, harmadik négyet igér neki, ha ez esetet
elmondja előttük kapós újdonságúl. De édes barátom, lopni szoktuk mi az
újdonságot, nem négy forintért venni. Szegény kritikusnak egész havi
bére négy forint, meg egy pár fejelés csizma, sok szinésznek kellene
addig mérget inni, mig azért az újdondászok négy forintot adnának ki. A
vén szinész, a ki természetesen Egressy, azután mindenféle alakban
visszajön, majd mint tót házmester, majd mint mészároslegény, majd mint
zsidó szenzál, s remek alakoskodásaival rászedi a kritikusokat; azok
megsiratják, feldicsérik a megboldogultat, aztán előjön a gazdag úr is,
minthogy a szinész most már nagy hírre kapott, Felekit felköltik, kedves
egészségére kivánják az éjszakai nyugodalmat, s hozzáadják a gazdag
kisasszonyt; a kit meg is érdemelt; mert nem bolondság ám az embernek
másfél óra hosszat az ágyon feküdni és még a legyet sem hajthatni el az
orráról. A kritikusok pedig méltó bűnhődésül átadatnak a közvélemény
ostorának.
Két érdeme elvitázhatlan az ifjú szerzőnek; egyik az, hogy darabjában
nem dalokra és tánczokra építette a hatás reményét, hanem egyedül a
drámai művészet alakító erejére; másik meg az, hogy nem írt benne
magának czímszerepet, a mi külömben szokás. Harmadik meg az, hogy nagyon
megkivántatta az emberrel a vacsorát.
Mikor vége volt a játéknak, kérdezém szomszédomtól:
– Hát remélhető-e, hogy lesz Szerdahelyiből jó szinész?
– De már lesz. Felelt ő egész megnyugodva.
Magam is azt hiszem.
VI. VILÁG URA.
(Dráma Szigligeti-től.)
Miután tőlem már azt várja a közönség, hogy mindig mulattató dolgokat
írjak, a miken jól lehet nevetni, tehát tessék utánam jönni. A színpadon
egy derék új darab előadása foly, melyben nem találhatunk semmi
tréfálózásra alkalmat. Nagy Konstantin és egész familiája rangjukhoz
illő szép jambusokban beszélik el a világtörténet legnagyobbszerűbb
jeleneteit, miket a szerző igazi költői ihlettel fogott fel. Itt tehát
nincs mit keresnünk, gyerünk a színpadra fel, talán a színfalak között
vígabb dolgokat találunk: a színfalak titkai nagyon mulatságosak szoktak
lenni.
A szavalás foly odakünn, a szereplők hangja csattog, a közönség
tapsvihara fel-felmennydörög rá: ez olympusi zaj alatt belép a színfalak
közé egy magas halavány alak, arczán a művészet lelke, bár vonásaival a
szenvedések, nem az évek bántak kegyetlenül; a rossz szolga, a test,
elhagyta az ő urát, a lelket, és megtört mikor még a szellem az ifjúság
örök tüzétől hevül. E szomorú alak Lendvay. Még oly közel, tán csak
tegnap, bálványa a közönségnek, kinek megjelenését ragályos lelkesülés
fogadta, és ma megtört árnyék, ki azon nap sugaraiban nem melegedhetik,
mely őt oly nagyra növelte. Belépett, hallgatta az előadást; ezt a
darabot is jól ismerte ő, hiszen hat év előtt, midőn a költő azt
megirta, ő lebegett szemei előtt, mint a mű legnagyobb hőse. Még most is
emlékezik minden szóra abból, még most is érzi a lelkesülést, melylyel
azt adni tudná; a szenvedélyes jelenetek most is megrázzák szivét,
lelkét és kedve volna felvenni azt a bibor palástot és azzal az
ismeretes csengő szóval elmondani: «én vagyok az, a kit mindenki
szeret»… és a hűtelen szolga, a roskatag test, azt mondja neki: «ne nézz
oda többé. Menjünk aludni Lendvay.»
A beteg művész szemeiből kicsordult a könyű; nem tudott szólni, oda
borult művésztársai nyakába, kik boldogok még, mert lélekzetet vehetnek
azon magas világban, a hol ő már csak jövevény; és a színvilág többi
hősei, a Nagy Konstantinok, Priskusok, római matrónák és bölcsek, együtt
sirtak nagy zokogva ott a festett színfalak mögött, a lesújtott
művésztárssal; kinek napja nem várta meg, hogy lemenjen a föld alá; még
az égen elsötétült. Ilyen tréfás jelenetek történnek a színfalak mögött.
No tisztelt közönség, nevethettél eleget, már most gyerünk odább.
VII. GAUTHIER MARGIT.
(Franczia dráma.)
Szerkesztő barátom! (Egy idő óta per tu vagyunk.) Tudod, hogy van nekem
ide fenn egy kis öcsém, valami távoli rokonom fia, a kit az apja rám
bízott, hogy vigyázzak rá. Megengedte, hogy mikor szűnnapja van,
egypárszor elvihetem a színházba. No hát most épen ideje volt. Elvittem
magammal. Gondoltam: szomorújátékot adnak, ez csak nem árthat meg neki.
Hát kedves szerkesztő barátom, ez a Gauthier Margit, olyan valami izé: –
hogy is mondjam, egy olyan kisasszony, a ki nem asszony, de nem is
leány; a kinek van grófja is, herczege is, de azért még sem grófné, sem
herczegné; egyszóval, egy olyan tisztességes frajla, a kinek az
ismeretségével nem szokás dicsekedni.
Képzeld már most magadnak, szerkesztő barátom, ez a raffinirozott
asszonyszemély elbolondít valami párisi jurátust, vagy orvosnövendéket,
vagy nem tudom én miféle diákot, s ráveszi a jámbort, hogy az lakjék
nála.
(Az öcsém azt kérdezte tőlem, hogy nincsenek-e Pesten is ilyen kiadó
lakások? «Elhallgatsz, vagy nyakon ütlek.») Utoljára még arra is ráveszi
a fiút, hogy vegye őt feleségül. Tüskén kezdtem ülni. «Öcsém nem megyünk
még haza?» (Nem akart jönni a fiú az első felvonás után, pedig azzal is
ijesztgettem, hogy otthon feledtem a kapukulcsot, nem mehetünk be.)
Megtudja ezt a dolgot a jámbor ember apja s jön faluról lóhalálában;
bizonyosan valami fűszerszámos lehet, mert a helyett, hogy haragudnék,
elkezd könyörögni a kisasszony előtt, hogy adja vissza neki a fiát,
lássa, az szegény gyerek; mit nyer vele, inkább fogjon magának valami
herczeget, míg az okos dáma csakugyan hajt a bölcs beszédre, s a diákot
elbocsátva, elpányváz egy gazdag urat; és ezzel végződik a felvonás.
– Hallod-e fráter, mondék az öcsémnek. Ezt már láttad, hallottad, ezt
rólad a víz sem mossa le többet; hanem tudd meg azt, hogy ha te találnál
ilyen kázusba jönni, a te apád nem fűszerszámos, hanem becsületes
táblabíró, ez feljön utánad egy furkósbottal s úgy elpáhol, de úgy
elpáhol téged, mint a kétfenekű dobot. Ezt írd fel a füled mellé.
No már most gondoltam magamban, átestünk a rosszán, következnek a
tisztességesebb társaságok, a diákot haza viszi az apja, s valami jámbor
hajadonnal összeházasítja. Szépen vagyunk. A jövő felvonásban már egy
egész díszes társaságban vagyunk, a hol csupa férjnélküli asszonyságok s
azoknak az ideiglenes vőlegényeik vannak jelen; a mi diákunk is köztük.
Azok ott természetesen isznak, dorbézolnak, kártyáznak, arról nem is
beszélek, hogy mit beszélnek. Én elkezdtem anekdotákat mondani az
öcsémnek, hogy ne hallgasson oda; utoljára nagy zaj támad, az emberek
egymás fejéhez verik a kártyákat, a hős diák a nyereséget odadobja a
szép csapodárnak, s azt mondja a társaság előtt, hogy «ime én ezen
asszonyt megfizettem!»
– Miért fizetett ennek az asszonynak amaz úr? – kérdé tőlem az én öcsém.
– Bornyú; hát nem vetted ki eddig a beszédből? azért, mert ingeket varrt
a számára.
A darab természetesen azon végződik, hogy az illető kisasszony betegség
miatt meghalván, elvesz. Hasonló életnek rendesen ez a vége. Ez igen
szép kórházi studium volt a költőtől.
Annyit mondhatok, hogy soha úgy még nem izzadtam színházban, mint most,
és soha úgy nem áldottam a gondviselést azért, hogy vége van a darabnak,
mint ezúttal. Majd holnap megint elhozom a színházba az öcsémet.
Azt én nem követelem az igazgatóságtól, hogy hasonló darabokat ne
adasson, ha már a mai közönség izlésének az ilyen táplálék felel meg, de
legalább azt tétesse ki hasonló eseteknél a színlapra, hogy a «mai
előadásra a húsz éven alúl levő fiatalságnak belépti jegyek nem
adatnak», akkor meg leszek elégedve.
VIII. A KISÉRTET.
(Népszínmű Szigeti-től és Szigeti-ért.)
Szerkesztő úr! Én úgy meg vagyok rémülve, hogy ijedtemben azt sem tudom:
kettőnk közül melyikünk Kakas Márton? Kérem alássan, hadd térjek egy
kicsinyt magamhoz. Az a fehér lepedő, meg az a túrózsacskó; kérem
alássan, az ilyesmivel nem kell tréfálni: a kritikusok között lehetnek
ijedős emberek, mint magam is, nem tagadom, aztán mikor én megijedek,
nekem az a természetem, hogy akkor ütök. Tehát – jaj nekem is, neked is!
Elmondom az egész történetet, úgy, a hogy volt, de ne tessék megijedni
tőle. Van egy derék becsületes csizmadia inas, annak meg egy emberséges
majszterje; annak viszont egy jólelkű leánya, annak ismét egy házsártos
édes anyja, ennek ismét egy kiszemelt fiamura és végtére mindenkinek egy
jóravaló földesura.